Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. Fejezet

Furcsa véletlenek... márpedig nincsenek

 

Tisztán emlékszem, azon a napon volt a nyár legmelegebb napja. A sugarak kíméletlenül sütöttek, ezzel kellemetlen meleget okozva lakásban, kertben, munkahelyen, mindenhol. És mint a legtöbb ember ilyenkor, én is a medencében lustultam, és élveztem a szünidő mámorító ízét. Igen, szünet volt, nagy betűs vakáció. Nagyon élveztem így a napokat: későn kelve, egész nap pizsamában, jobb esetben bikiniben, azt csinálva amit akarok. Na jó, azért nem minden volt szabad. Például Harry Pottert olvasni egész nap, Harry Pottert nézni egész nap, vagy esetleg Harry Pottert játszani PS-en szintén egész nap. Hát ha valamit utáltam, akkor az az volt, hogy megmondják, mit csináljak. Nem vagyok az a tipikus Hisztis Myrtle, csak hát... van úgy, hogy az embernek néha a sarkára kell állnia, és ha ez nem megy másképp, hát más eszközhöz folyamodik, esetemben a tiltakozás. Szóval, éppen a medencében napoztam a matracon, mikor kilenc éves húgocskám, ezzel is irántam való érzelmeit kifejezve felborított. Én persze nagy köhögések és egy-két csúnya szó kíséretében kimásztam a vízből és törölköző után kutatva elindultam bejárni a teraszt. Mivel nem volt valami hatalmas, így viszonylag gyorsan a végére értem, és a törülközőt magamra csavarva visszaindultam a napra szárítkozni. Hugicám, a drága pedig mindezt hatalmas kacagással kísérte. Vetettem rá egy megsemmisítő pillantást, hatásosan. Elhalhatott, és folytatta sellős játékát. Jellemző: én sosem úszom meg az ilyen húzásaimat, ő pedig egyszerűen csak kimagyarázza magát, aztán ennyi. Éppen az igazság fogalmán rágódtam, amikor hallom, hogy csukódik a terasz ajtaja, és anya jön kifelé feltűzött hajjal, törivel a kezében.
- Mi volt ez az előbb? - érdeklődik, és hóna alá fog egy úszógumit.
- Mi? - bukott fel a víz alól a kis bajkeverő, és meresztgetni kezdi ártatlan szemeit.
- Nem történt semmi, csak Bogi már megint sellőset játszott - válaszoltam gúnyosan. Hát igen, ezt minden nap eljátszottuk: én napozok, ő felborít, én visítok, ő meg nevet. És már megint mit kap érte? Semmit! Érzelmeim valószínűleg kiülhettek sápadt arcomra, mert anyám végre cselekedni kezdett.
- Szeretném, ha elmennél a boltba - mondta és kényelmesen belefészkelte magát a gumi - fánkba.
- Mi? - háborodtam fel.
- Először is ne kiabálj, mert a szomszédok kukkolnak, másodszor nem "mi", hanem te és boltba menés - válaszolta fojtott hangon.
- Semmi kedvem boltba menni. Péntek 13, délután egy óra, most van a legnagyobb UV - mondtam felháborodottan - Küldd el őt! Ő úgyis csak borítgatni képes, menjen ő!
- Ő még kicsi, menj, és légy szíves hozzál tejet, meg vajat! - zárta le a vitát az anyám.
- Hát jó - adtam meg magam végül - ha mindenképp forralt tejet és olvasztott vajat szeretnél ma ebédelni, rendben. Végül is, ki vagyok én, hogy a te ebéded útjába álljak?
- Nem az ebédhez kell, hanem a desszerthez, mert tudtommal te akartál túrós sütit. Én pedig mint az imperiora, hátraarcot csináltam és máris a szekrényem előtt találtam magam. Gyorsan magamra kaptam egy rövid nacit, egy rövid ujjú pólót, és már zsebre is vágtam a pénzt, amit anyám készített ki. Egy gyors köszönéssel könnyes búcsút vettem családom lubickoló tagjaitól, és már mentem is a boltba. Nem volt messze, csak két saroknyira, de annyira pont elég messze, hogy forralt alapanyagokat vigyek haza. Sajnáltam, mert a túrós süti az egyik kedvencem volt, és rólam tudni kell, hogy engem bármilyen étellel, amit szeretek, igen könnyű levenni a lábamról. Sétáltam ráérősen, végül is hova siessek? Hiszen itt az egész nyár! Nyár, de jó is kimondani, végre, annyi padban töltött sok szenvedés után igazán megérdemel az ember egy kis kimenőt. Na de nem, miközben egy őrült gyorsasággal felém hajtó kocsi közeledik, és egyáltalán nem lassít! Megpróbáltam szedni vékony csülkeimet, de lássuk be, mit érek egy 100 km/h - s sebességgel felém száguldó autó ellen? Ez az! Semmit! Szóval... nagy csörömpölés, visítozás, éles fájdalom és persze korom sötét. Szemeim lassan, próbálkozva nyitogattam, féltem, mit fogok látni. Leszakadt végtagjaimat, de hát azt nem, én nem bírom a vért. Akkor inkább már ki sem nyitom. De kinyitom, nem nyitom, kinyitom, nem nyitom... Efféle képen járattam az agyam, amikor valaki megszólított, azaz gondolom, hogy engem, mert elég csend volt, ott, ahol voltam. Aztán csak annyit éreztem, hogy valaki azt mondja: " Segítsen már!", és ölbe kap, aztán visz. Vitt, nem tudom ki, azt sem tudom hova, de ilyen állapotban, megmondom őszintén jólesett tudni, hogy élek. Mert, hogy élek, az biztos volt, mert fel tudtam fogni, mit mondanak a körülöttem lévők.
- Mit csináljunk vele? - kérdezte egy mély hang.
- Nem tudom. Vigyük be hozzánk, jöjjön! - mondta egy fiatal fiú hangja. Becslésem szerint nem lehetett több tizenöt évesnél, nagyon reméltem, hogy ilyen kellemes hanghoz csinos arc is tartozik. Nem mintha én olyan nagy férfi-faló lennék, életemben nem volt még pasim. Csak egyszer volt, hogy megpuszilt egy fiú, de az még oviban volt és szegény azóta már meg is halt. Csak remélni mertem, hogy nem követem a példáját. Szóval...
- Harry! Mi... Ki ez? - visított egy hang. Egy nőé lehetett, és megmondom őszintén: reagálásától rám jött a para. Ennyire rosszul néznék ki? Na, de álljon csak meg a menet! Jól hallottam? Harry? Hol vagyok? Tudtommal ott, ahol én lakom, nincs ilyen név, hogy Harry? Vagy lehet, hogy csak rosszul hallottam? Lehet, hogy Henriket mondott.
- Petunia néni! Segítsen! Hívjon mentőket! - mondta a Harrynek nevezett. Petunia néni? Harry? Nem gyanús ez egy kicsit?
- ÁÁÁÁÁÁÁ! Mi a fene folyik itt? - bömbölt egy rekedtes hang.
- Vernon bácsi! Hívjon mentőket! Kérem! Na, ebből elég! Hova a csudába csöppentem? Lassan, nagyon lassan elkezdtem próbálgatni a szemem. Először nem láttam semmit, aztán egy homályos pacát, utána egy szemüveges arcot olyan kócos hajjal, amilyet én még életemben nem láttam. Gyorsan ülő helyzetbe vágtam magam a kanapén, ahová időközben cipeltek, és bizony alaposan bele is szédültem. Ha nincs ott az a nagyon, nagyon, de nagyon gyanús alak, hogy megfogjon, esküszöm, úgy dőltem volna el, mint a dominó. Miután már kevésbé szédültem, végre kinyitottam a szemem, és attól, amit láttam, az állam a padlón koppant hangosan. Ugyan is, akár hiszitek, akár nem, a Dursley család állt előttem élet nagyságban, Harry Potterrel az élén. Ha eddig csak sápadt voltam, ezek után azon sem csodálkoztam volna, ha átlátszó leszek.
- Jobban vagy? - kérdezte az ismeretlen ismerős fiú, és segített felállni. Nem válaszoltam. Mégis mit? Hogy igen? De hát ez nem igaz!
- Akkor már nem is kellenek a mentősök - mondta Vernon bácsi, és letette a kagylót, amit az előbb emelt fel. Na és persze Petunia néni. Ő is ott volt. Ott ölelte óvón férjét, mintha bármi veszélyt is jelenthetnék rá. Dudley viszont nem volt ott. Hát persze, jutott eszembe, hiszen a könyv szerint éppen most vernek meg valakit. De engem nem ők érdekeltek, hanem Harry. Hihetetlen és egyben félelmetes érzés volt ott állni mellette, úgy, hogy foglya a karomat, hogy el ne dőljek. A sofőr valószínűleg már feleslegesnek érezte magát, mert sűrű bocsánatkérések közepette távozott. Magunkra maradtunk: a Dursley család, Harry és én.
- Menj, és kísérd haza! - vetette oda fél vállról a bácsi Harrynek, és felesége kíséretében kislisszolt a nappaliból. Harry bátorítóan rám mosolygott, én meg csak álltam, még mindig dermedten a sok új infótól. Szerintem egy hétig el bírtam volna ott állni, ha a fiú karon nem ragad, és el nem indul velem az utcán.
- Merre laksz? - kérdezte kedvesen.
- Nem tudom - válaszoltam egyszerűen.
- Tudod, hol vagy?
- A Privet Drive - on? - hülyeség volt, mégis megkérdeztem. Jól esett volna, ha más választ kapok, de nem.
- Akkor mégsem üthetted be annyira a fejed - mosolyodott el Harry, és egymás mellett az utcán sétálva lépkedtünk, ki tudja merre.
- Mégis mi történt velem? - ez volt az első normális kérdésem.
- Én éppen az ablak alatt hallgattam a híreket, amikor jött egy autó, és egyszer csak ott voltál. Az pedig neked ment. Szerencséd volt, ezek szerint csak a fejed ütötted be - mondta halvány mosollyal a szája szegletében. Ráemeltem tekintetemet. Furcsa volt így élőben látni, úgy értem, más volt a képzeletemben és más volt a filmben is. Persze Daniel Radcliffe is nagyon jó Harry Potter volt, de ez a mellettem sétáló fiú valahogy mégsem hasonlított egyikre sem. Villám alakú sebhelye homloka közepén elég feltűnő volt, szemüvege tiszta karc és a szemei... elmondhatatlanul gyönyörűek. Látszólag ő már teljesen a barátjaként kezelt, én viszont, szerintem teljesen normális reakcióból, kicsit távolságtartó voltam. Kínos csend ereszkedett kettőnk közé, és ki tudja miért, de annál a játszótérnél találtam magam, ahová elméletileg Dudley és bandája fog befutni, emlékeim szerint nem is olyan sokára. Harry leült a hintára, én meg csak álltam, és a földet bámultam. Hogy miért? Nem tudom, talán félelemből, kétségből vagy esetleg ettől a groteszk helyzettől.
- Még be sem mutatkoztam - törte meg a csendet Harry -, a nevem...
- Harry Potter - suttogtam még mindig a földet bámulva. Szerencsétlent valószínűleg nagyon meglephette, mert rögtön rá is kérdezett:
- Ismerjük mi egymást?
- A helyzet az - ültem le mellé a még egyik le nem szakított hintára -, hogy te nem ismersz, de én téged igen.
- Talán te is...?
- Nem - nevettem - én nem vagyok boszorkány. Sajnos csak mugli vagyok.
- Tudom nem illik - kezdte -, de talán kvibli vagy?
Mélyet sóhajtottam. Hogyan is értethetném meg ezzel a fiúval, hogy én más vagyok, tudom a titkukat és mégis csak egy vagyok a sok közül. Mit mondjak neki?
- Tudom, furcsán hangzik - vágtam bele -, de kvibli sem vagyok. Csak egy egyszerű mugli.
Látszólag gondolkodóba ejtettem, mert nem kérdezett többet. Vagy mégis? Éppen szólásra nyitotta a száját, ám a park másik végéből hangos nevetések és beszélgetés hallatszódott.
- Menjünk! - mondta, és felállt mellőlem, én viszont csak kérdőn néztem rá. - Nem hiányzik most még az is, hogy bajba sodorjalak. Így is kaptál már eleget.
- Miért sodornál bajba? - kérdeztem, holott tudtam nagyon is jól. Dudley mindig bántja Harryt, de ha még együtt is lát vele, az már nagy gond. Én azonban csak ültem, és Harry mellett elnézve láttam, amint a csapat Nagy Dé vezetésével elhalad ránk sem hederítve. Megvártuk, míg kiérnek a parkból, aztán mi is elindultunk. Láttuk, amint Dudley búcsút int haverjainak, majd befordul a Magnolia közbe, és alakját lassan elnyeli az egyre jobban alászálló sötétség. Mivel Harry berántott egy orgonabokorba mielőtt észrevehettek volna minket, most onnan kikászálódva, levelekkel megtarkítva követni kezdtük Dudleyt. Viszonylag gyorsan utol is értük, hála Harrynek, mivel végig rángatott az utcán. Mikor már csak pár méternyire voltunk a célszemélytől, Harry rákiáltott:
- Heló, Nagy Dé!
Dudley megfordult, és eszelős vigyorgásba kezdett.
- Nem is tudtam, hogy van barátnőd - majd felém fordult, és apró malacszemeivel alaposan megbámult. - Rossz fiút választottál, kislány!
- Őt hagyd békén! Amúgy, mióta vagy te Nagy Dé?
- Dugulj be!
Hirtelen azaz érzésem támadt, hogy a regényt olvasom. Pont ugyanaz a szöveg, ugyanabban a stílusban, szóval eddig minden tökéletesen úgy zajlik, ahogy az meg van írva, leszámítva, hogy most én is itt vagyok, és befolyásolom a szereplőket.
- Tök jó név - vigyorgott Harry, és, hogy még jobban megalázza unokatestvérét, felém fordult: - Neked hogy tetszik?
Nem mondtam semmit, csak a vállamat vontam meg. Egyáltalán nem akartam ennek a megalázó helyzetnek a részese lenni, de Harry belerángatott.
- Tényleg - kapott a szón Dudley -, hogy hívják a csajt?
Kezdtem úgy érezni magam, mint egy tárgy. Tök jól elbeszélgetnek ezek itt ketten rólam, ahelyett, hogy engem kérdeznének. Viszont mivel választ nem hallottam, benyögtem:
- Dorka.
- És mondd, hogy becéznek, Dodó kacsa? - csipkelődött Dudley.
Arcom hirtelen lángvörösre gyúlt a haragtól, és isten bizony, legszívesebben egy olyat bemostam volna neki, mint a harmadik részben Hermione Draconak. De megelőztek, mármint nem a jobb egyenesben, hanem a védelmemben. Harry pálcáját ugyanis Dudley szívének szegezte, és mondott neki valamit, azonban arra már nem tudtam odafigyelni, hogy mit, mert hirtelen sűrű köd szállt alá, beborítva és elnyelve mindent. Rettentően remegtem a félelemtől, és ezen a dermesztő hideg sem javított. Gondolkozz, Dorka, gondolkozz! A könyv szerint most jönnek a...
- Harry, dementorok! - mondtam ki most már hangosan.
Nem láttuk egymást, mégis hallottam Dudley vinnyogásait, és, hogy Harry nekem szól.
- Mondd még egyszer! - kiáltotta.
- Készítsd elő a pálcád, Harry! Dementorok!
És egy másodperccel később hallottam, amint Harryt a padlóra küldi Dudley, az viszont utána kiált. Nem tudtam, hol vannak, csak azt, hogy bármi történik, nem szabad kinyitnom számat. Tehetetlenül forgolódtam, míg egyszer csak egy hideg kezet éreztem a két vállamon. Egész testemben kirázott a hideg azoktól a kezektől. Nyálkásak voltak, és aszottak. Éreztem, amint lábaim alól a föld lassan eltűnik, és tudtam, hogy a levegőben vagyok. Hol a fenében vagy már, Harry? Küldd már a patrónust! Éppen gondolatom végére értem, amikor tőlem nem is olyan távol hatalmas fény lobbant, és szarvas formájában megindult felém. Az utolsó, amire emlékszem, azaz volt, hogy puffanok a földön, és minden újra elsötétül előttem.