Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


10. Fejezet

A fehér ruhás hölgy legendája

 

Én és Piton mint mondtam, egy téren álltunk, méghozzá Roxmorts terén. Nem volt nagy nyüzsgés, csak pár ember volt az utcán, azok is csak azért, mert éppen mentek át egyik boltból a másikba. Rettentő hőség volt a tűző napon, ám a friss, hűs szellő elviselhetőbbé tette ezt. Én gyorsan kibújtam a pulóveremből, aztán várakozón Pitonra néztem.
- És most? - kérdeztem, miközben jobban szemügyre vettem a kis városkát.
- Megyünk a Roxfortba - válaszolta meglepve a férfi. - Miért? Talán másra számítottál?
- Hát... Igazából nem tudom. Tudja, amióta csak élek, az izgat, hogy vajon milyen lehet Roxmorts, és most, hogy itt vagyok, tovább kell mennem - nézelődtem szomorúan. Piton csak megforgatta a szemeit, majd így szólt:
- Majd lejössz Potterékkel. Most nem érünk rá - azzal nekivágott a tér egyik utcájának.
- Várjon! Ne hagyjon itt! - szaladtam utána. - Akkor csak annyit mondjon, hogy én vagyok az első mugli, aki itt járt Roxmortsban?
- Nem tudok róla, hogy a muglik egyik legkedveltebb turistalátványossága lenne - vetette oda szokásos megvető stílusában Piton.
- Szóval én vagyok az első - vigyorogtam büszkén. - És mikor lesz az első roxmortsi kirándulás?
- Nem tudom.
- Mondja csak, van Roxmortsnak valami étterme? - tudakoltam.
- Étterme? Minek neked étterem? - nézett rám megbotránkozva a tanár.
- És ruha üzlet? - néztem körbe kétségbeesetten. - Egy Vögele? H&M? Lécci, lécci csak egy C&A!
Piton megállt, és mérgesen rám nézett.
- Ruha üzlet sincs, mert ez nem egy vásárló központ! - dühöngött.
- Shopping city? - álltam meg én is, és mosolyogtam.
- Mit tudom én! Minek neked ruha bolt?! - tette keresztbe karjait Piton.
- Ugye, azt nem gondolta komolyan, hogy farmer rövid gatyában, és rövid ujjú pólóban fogok télen-nyáron járni egy hatalmas kastélyban? - néztem rá elképedve. Ő csak fújt egyet és mérgesen tovább ment.
- Akkor most van ruhabolt, vagy nincs? - kérdeztem türelmetlenül, szinte futva utána.
- Nincs! - válaszolta dühösen. - De az még nem jutott eszedbe netán, hogy Albus Dumbledore-ral leszel összezárva egy teljes hétig?!
- Dehogyisnem! De Albus Dumbledore nem hinném, hogy képes egy normális és divatos ruhakollekciót elővarázsolni nekem a semmiből! - vágtam vissza dühösen.
- Mi kell neked? - kérdezte megadva magát a felnőtt.
- Tessék?
- Mire van szükséged ahhoz, hogy te készítsd el a ruhákat? - kérdezte.
- Nekem? - lepődtem meg.
- Nem is Madame Rosmertának! Igen, neked! Mi kell a ruhák elkészítéséhez?
- Lássuk csak! - ráncoltam a homlokom. - Kell sok anyag.
- Anyag? - nézett rám értetlenül a tanár.
- Textil anyag - hangsúlyoztam ki neki -, tű, cérna, abból is sok, olló, és pár segítő kéz.
- Majd beszélek Dumbledore-val, hogy szerezzen be neked textilt, meg küldjön fel pár házimanót - mondta beletörődve Piton.
- Nem kell sok. Elég csak kettő - mosolyogtam vidáman. - Mondjuk lehetne Dobby és Winky.
- Csodálatos! A neveket majd te megjegyzed - mondta megint mérgesen Piton, ami már nekem is feltűnt.
- Mondja, valami baj van? - kérdeztem aggódóan elnézve az ideges férfit. Az csak szikrázó tekintettel rám nézett, de el is kapta gyorsan a tekintetét.
- Mi baja van? - kérdeztem ismét.
- Semmi - jött a válasz.
- Látom.
- Te nem látsz semmit! - kiáltotta mérgesen Piton. Én megijedve ettől a hangnemtől és hangerőtől hátrahőköltem. - Nem látsz! Sem engem, sem a minket körülvevő világot, sem a többieket! Te nem ismersz minket! Nem ismerhetsz!
- Már megbocsásson, de őszintén, mi baja? - kérdeztem kissé eltávolodva a vergődő Pitontól.
- Te! - suttogta vérfagyasztóan a szót, és rám nézett szikrázó szemeivel. Csak álltam lehorgasztott fejjel, levegőt sem mertem venni. Nagyon megrémültem, és az sem javított a helyzeten, hogy a sírás határán küszködtem. Hát ennyi volt. Piton utál, csak tudnám, mit tettem. Nem baj! Legközelebb befogom a számat, nem szólok többé hozzá, csak, ha kérdez, nem fogom nyaggatni, sem vigasztalni. Mostantól számomra nem fog létezni. Ő csak egy ember, a sok közül, akivel nem kell törődnöm.
- Indulás! - hallottam meg a durva utasítást, és síri csöndben, lehajtott fejjel elindultam. Piton felszegte állát, rám sem hederített, míg a Roxfort hatalmas kovácsoltvas kapujához nem értünk. Akkor is csak a jelszót mondta meg a bejáratot őrző szárnyas vadkannak ( "Bóbita" ), és ügyet sem vetve ránk tovább csörtetett a kastély felé. Én megálltam a szobor mellett, és együtt néztük a távolodó fekete pontot. Miután eltűnt, a kőlény megszólalt:
- Isten hozta a Roxfortban, kisasszony! Lehetek valamiben a segítségére? - kérdezte kissé tájszólással.
- Ó, igazán köszönöm, de… Mondja csak, merre kell mennem ahhoz, hogy eltaláljak az igazgató úr irodájához? - kérdeztem az egyre jobban alászálló ködtől hunyorogva.
- Hát, én személy szerint még sosem jártam Dumbledore úr irodájában, de azt nagyjából tudom, hol van - mondta elgondolkozva a szikla.
- Igazán?
- Ha minden igaz, akkor itt fel tetszik menni ezen az úton, és akkor felér a kastélyhoz. Ott bemegy a nagy tölgyfaajtón, és az előcsarnokban fogja magát találni.
- Köszönöm, onnantól már oda találok - válaszoltam gyorsan, mert már lassan az orrom hegyéig sem láttam el, egyébként meg eleget játszottam ahhoz PS-en, hogy eltaláljak az előcsarnoktól az igazgatói irodáig. Gyorsan nekivágtam a már alig látszódó útnak, és elindultam. Nem voltam benne biztos, hogy jó helyen járok, de mivel felfelé kaptattam, így elméletileg jó irányba mentem. Vagy mégsem? A talaj a lábam alatt szépen, lassan kavicsos törmelékekké változott. Erre kell nekem menni? Biztos! Dehogy biztos! Hát hülye vagyok én? Dorka, ez itt a kviddics pálya bejárata! Nem baj! Akkor kerülök egy kicsit! Bementem az ottani kis toronyba, ami elméletileg átvisz magába, a kastélyba, és el is indultam, de egy hang ütötte meg a fülemet.
- Jó napot, kisasszony! Segíthetek valamiben? - kérdezte a mellettem lévő festmény.
- Jó napot! - köszöntem vissza meglepetten. Még nem szoktam teljesen hozzá a beszélő képekhez és festményekhez. - Én... az igazgató úr irodáját keresem. Nem tudja, véletlenül merre kéne mennem?
- De, véletlenül tudok egy utat - jött az alacsony festett férfitól a válasz.
- Csak?
- Csak jelszó kell - mondta engem fixírozva a kép.
- A franc! - mérgelődtem. - Nem mondja komolyan, hogy át kell mennem a pályán ahhoz, hogy végre megtaláljam Dumbledore-t! Kérem! Csak most az egyszer árulja el a jelszót! Nem mondom el senkinek, megígérem! - könyörögtem neki.
- Hát jó! De tényleg ne mondd el senkinek! Fülbemászók - suttogta alig hallhatóan.
- Pfuj! - fintorodtam el. - Fülbemászók.
- Mehetsz! - azzal feltárult a festmény, én meg bevetettem magam a sötét folyosóra. Viszonylag gyorsan kiértem, a másik végén már nyitva várt engem a lefestett alak. Mikor kiértem, gyönyörű szép látvány tárult elém. A lépcsőcsarnok tele mindenféle képpel. Volt egy alapzaj, a visszhang pedig csak torzított rajta, de a benyomást nem rontotta. Gyorsan megfordultam, még egyszer megköszöntem a segítséget, aztán bámészkodva, tátott szájjal elindultam lefelé. Az ötödiken voltam, nekem a földszint kellett, hát elindultam. Ügyeltem, hogy amikor csak tudok, ne mozgó képes, hanem fal melletti lépcsőn menjek, és ez be is jött. Csak egyszer volt az, hogy nem volt más választásom, de a lépcső épp akkor fordult oda. Talán a negyedik emeleten jártam akkor. A lényeg az, hogy ráléptem a lépcsőre, ami nyomban meglódult, én meg egyensúlyomat vesztve, végig zakóztam az újabb lépcsőfordulóig. Szitkozódva, magamat porolgatva tápászkodtam fel, amikor nyerítés hangjára lettem figyelmes. Először azt hittem, Sir Cadogan portréjának támadt kedve üdvözölni engem, de tévedtem. Sehol nem láttam a lovagot dagadt pónija hátán. Sőt, mi több, lovat sem láttam. Aztán újból megszólalt a hang, egyenest a hátam mögül. Ijedten pördültem meg a saját tengelyem körül, amikor is megláttam, amire számítottam. Talán még egy kicsit jobbat is. A harmadik emeleti lépcsőfordulóban egy csodaszép, hófehér egyszarvút ábrázoló festmény állt. Nagy kép volt, mondjuk logikus is, egy ló van rajta teljes életnagyságban. Ott álltam felnézve a varázslatos teremtményre, de az csak továbbra is kapart lábával, nyihogott, meg rázta a fejét.
- Nyugi, paci! Mi a baj? - léptem oda hozzá, és érdekes módon a ló mintha lecsillapodott volna. Én megérintettem a festményt, és megéreztem az állat meleg leheletét. Megsimogattam a ló orrát, ami puha és meleg volt, majd megveregettem a nyakát is. Az egyszarvú legnagyobb örömére én ló imádó vagyok, így hát engem is teljesen felcsigázott ez a se élő, se holt jelenség. Mosolyogva cirógattam a fehér ló nyakát, mikor az egyszer csak hátrébb lépett.
- Mi a baj? - kérdeztem. - Talán rosszul csinálom?
A ló nemet intett a fejével, és mesebeli szarva vakítóan megcsillant a csarnokbeli fénytől. A nyerítést lassan morgás váltotta fel. Komolyan mondom, először azt hittem, a ló morog, de miután jobban szemügyre vettem a képet, megláttam még egy érdekes élőlényt. Egy korom fekete farkas ült komor tekintettel a bal sarokban. Rám nézett mindkét állat, én meg vissza rájuk. Leguggoltam, hogy a fekete jövevényt is köszöntsem, ám az lomhán felállt, és hátrébb állt. A ló is így tett, azzal a különbséggel, hogy ő nem állt fel. Furcsán, értetlenül meredtem erre a semmit sem ígérő homályos képre. Aztán megtörtént a csoda: a festmény kinyílt, akárcsak az előbb használt, és egy kis folyosócska rejlett benne. De nem üresen. Míg a fehér egyszarvú a képen maradt, a fekete farkas ott ült velem szemben a folyosó közepén, engem bámulva sárga szemeivel. Meglepetten, félénken álldogáltam a bejárat küszöbén. Nem tudtam, most mit kéne tennem. Erről az egész szituációról semmit nem ír Rowling. Nemhogy a szituról nem, de erről a helyről sem!
Gondolataimból a halk morgás ébresztett fel, amit a farkas bocsátott ki magából. Ismét felállt, és elindult a folyosón végig. Nem volt hosszú, csupán csak tizenöt méter kb., de mégis hihetetlen, földöntúli fény ragyogta be. Határozatlanul elindultam a farkas után, aki továbbra is csak lusta mozgással ment előttem. Amikor beléptem, a festményajtó becsukódott mögöttem, de a folyosó továbbra is csak tündöklött. Lassan mentem, így meg tudtam találni a fényforrásokat: az aprócska, lőrésszerű ablakokat, amik egyenesen a tengerre néztek. Hol vagyok? A tenger fölött? A farkas hirtelen jobbra fordult, én meg utána. Egy végtelen hosszú csigalépcső következett. Ráléptem az elsőre, a másodikra… És érdekes módon fel is értem. Meglepődve mentem a csigalépcső elméleti gerincéhez.
( Azért csak elméleti, mert nem volt odaépítve, a lépcsők a falon végigfutva kanyarogtak ide föl. Korláttal, persze. ) Szóval odamentem a lépcső gerincéhez, és lenéztem. Szédületes magasságban voltam, gyorsan vissza is hátráltam a falhoz. A farkas végig érdeklődő tekintettel kísért, és amikor látta, hogy végre befejeztem a lépcsőház tanulmányozását, elém lépett.
- És most? Mit tegyek? - kérdeztem az állatot nézve. Az meg mintha értette volna, a faajtóhoz lépett, két lábra állt, és mancsával elkezdett kaparni egy furcsa, kézlenyomat formájú mélyedést. Miután kikaparászta magát, vissza fordult, és várakozón rám nézett.
- Érintsem meg? - csodálkoztam. - De hát ez nem fog kinyílni, még csak kilincs sincs rajta - magyaráztam neki, de ő továbbra is csak türelmesen várt. - Jól van! Ha ettől jobb lesz neked! - azzal kezemet a kézlenyomatba mélyesztettem, az vakítóan felizzott, a lenyomat kiélesedett, az ajtó pedig nyikorogva kinyílt. Hatalmas kerek szemekkel álltam, még mindig kezemet a levegőben tartva. A farkas légies könnyedséggel valósággal befutott az ajtón, engem magamra hagyva. Összeszedtem minden bátorságomat, és beljebb löktem a nehéz faajtót, amin immár teljesen élesen látszódott a tenyerem nyoma.
Lassan beléptem, rögtön két lépcsőfok fogadott, de az elém táruló panoráma kárpótolt ezért a "sok" mozgásért. A szoba, dehogy szoba! Terem, ahová érkeztem, mesés volt! Szembe végig ablakfalak fénylettek, ezzel is olyan varázslatossá téve a szobát. A terem-szoba közepén egy hatalmas, kissé poros szőnyeg terült szét. Rajta dohányzó asztalkával, ülőgarnitúrával, de ami a legjobb, volt kandalló. Minden komódot, polcot, de még a székeket is lepedő fedte, mintha évek óta nem is használná senki. Pontosan az üvegfallal szemközt, ahol a kandalló szája ásított hidegen, egy újabb portré lógott a falon. Amikor megláttam, kis híján összeestem. A kép egy fiatal, fehér bőrű, barna hajú, mosolygós szemű lányt ábrázolt. Nem mozdult, vagy legalábbis még nem, de én attól még közelebb sétáltam hozzá. Ez lehetetlen! Az égszínkék szemei, azok a szeplők, a durva szálú haja! Nem! Az nem én vagyok! Az fehér, menyasszonyi ruhában van, én farmerban! Nem, nem! Verd ki a fejedből! Ez a lány nem te vagy! De a mosolya vonala, a göndör fürtjei! Te jó ég! Én megbolondultam. Visítva ugrottam arrébb, amikor valami meleg és nedves ért a kezemhez. A szívemhez kapva meredtem a kerek szemekkel rám bámuló farkasra, akiről időközben teljesen megfeledkeztem.
- Ne haragudj! - mentem oda hozzá bocsánat kérőn. - Nem tudtam, hogy te vagy az!
Boldogan simogattam meg a nagy, fekete szőrgolyót, aki elégedetten lihegve bámult hol rám, hol a képre.
- Ő ki? - kérdeztem az állat fejét cirógatva, a festményre célozva. Nem válaszolt, csak nyüszített. - A... gazdád? - kérdeztem, mire ő már ugatott. - Nagyon csinos hölgy. Hol van?
A farkas csak szomorúan lehajtotta a fejét, és a kandalló mellé telepedett.
- Hahó! Van itt valaki? - kiáltottam, és elindultam felkeresni ezt a bizonyos lányt. Átvágtam a nappalin, és meglepetésemre egy hálószobában találtam magam. Annak közepén egy baldachinos franciaágy helyezkedett el, két sarkában egy-egy éjjeli komóddal. A szoba itt is otthonosan be volt rendezve, ám itt is durva lepedő fedett mindent. Visszatértem a nappaliféle szalonba, és a másik irányba indultam el. Ott, gondolhatjátok, egy csodaszép, márványból készült fürdőszobába "botlottam". A kád kagyló formájúra volt vésve, akárcsak a mosdócsésze. Volt egy tükör is, de tiszta por volt, semmit nem lehetett látni benne pár homályos pacán kívül. Csalódottan ballagtam vissza a középponti szobába, ahol a farkas továbbra is bánatosan heverészett a kandalló előtt. Tisztára, mint egy kutya! Ha nem láttam volna meg tűhegyes fogait, biztosan rávágom, hogy ez egy "öleb".
- Azt hiszem, szólnom kéne Dumbledore-nak. Te mit gondolsz? - guggoltam az állat mellé, aki élénken felemelte a fejét. - Mindjárt jövök! Maradj itt!
Már indultam volna a bejárati ajtóhoz, amikor a farkas feltápászkodott, és mellém szegődött.
- Nem! Te itt maradsz! Nem jöhetsz velem! - magyaráztam neki. De ő csak makacsul állt mellettem. - Na jó! De semmi rosszalkodás, megbeszéltük? Azt csinálod, amit én mondok!
A farkas beleegyezése jeléül vakkantott, majd kiléptünk kedvenc lépcsőházamba. Nekiindultunk a lépcsőnek, de a második fok után már megint lenn voltunk.
- Mond csak, ez normális? - meredtem értetlenül a kőépítményre. A farkas megint vakkantott, de nem törődtem vele. Az egyszarvú festmény kitárult jöttömre, és kiléptünk a lépcsőcsarnokba. Anyám, mennyi lépcső! A farkas boldogan csóválni kezdte a farkát, és tudván, hogy most én vagyok a főnök, utasításra várva rám nézett. Megvártuk, míg a ló kép újra becsukódott, aztán útnak indultunk. Valósággal le repültem azon a három emeleten, ami az igazgató irodájától választott el. A farkas engedelmesen kocogott utánam. Beértünk az előcsarnokba, ki a Bejárat udvarára, itt jobbra, megvan! Tétlenül meredtem az irodát őrző kőszörnnyikére.
- Légy szíves engedj be! Be kell jutnom! Fontos! Dumbledore professzorra van szükségem! - esdekeltem szokásomhoz híven, és szokás szerint bevált. A szörny félreugrott, és megjelent az irodába vezető lépcső. Felszáguldottam, nyomomban a fekete szőrgolyóval, aki időközben le-le maradt, hogy szemügyre vegyen pár dolgot. A lépcsőn felsprinteltem, bekopogtam, és a választ meg sem várva, teketóriázás nélkül berontottam. Farkas a nyomomban. Amint az ajtó kivágódott, három rémült, és meglepett arc fordult felém. Ezek közül csak egy érdekelt.
- Elnézést a zavarásért! - lihegtem. McGalagony, Piton és Dumbledore aggódva bámultak.
- Csakhogy meglettél! Már mindenütt kerestelek! - nézett rám szemrehányóan Piton, de én nem törődtem vele. Őszintén szólva ő érdekelt most a legutoljára.
- Dumbledore professzor! Látnia kell valamit! - nyeltem nagyokat, még mindig alig kapva levegőt a sok futástól. A szobában sikítás hallatszott. Ijedten kaptuk a fejünket a rémült McGalagony felé. Úgy látszik, a farkas vele is ugyanazt eljátszotta, amit velem. Megnyalta McGalagony kezét. A nő csak lehunyt szemekkel, fél kezével a szívéhez kapva dőlt a falnak.
- Rossz farkas! Nem szabad! - szidtam az állatot, az pedig elszégyellve magát mellém kullogott, és engesztelően nekem dörgölődzött.
- Hogy kerül ide egy farkas? - kérdezte Piton.
- Dumbledore professzor! Jöjjön! Ezt látnia kell! - néztem a nevezettre könyörgőn, aki így szólt:
- Köszönöm Perselus, hogy szóltál, neked, Minerva, pedig, hogy ide fáradtál. Ha bármi újabb információ birtokába jutnátok, kérlek szóljatok! De most, mint látjátok, sürgős dolgom akadt - azzal elhagytuk az irodát.
- Nos, Dorka! Mi a baj? - fordult felém az öreg varázsló, miután én elkezdtem a titokzatos helyre vezetni őt.
- Ön mit tud a harmadik emeleti egyszarvút ábrázoló képről, uram? - kérdeztem, és nekivágtunk annak a sok lépcsőnek.
- Egyszarvút ábrázoló képről? Nem sokat. Miért? - lépcsőztünk kellemesen.
- Csak, mert furcsa dolog történt - próbáltam hihetően tálalni a mesét.
- Hallgatlak - mosolygott rám barátságosan az idős varázsló.
- Hát, én éppen az Ön irodájához akartam eltalálni, amikor is eltévedtem, és a kviddics pálya melletti Magányos Toronynál kötöttem ki. Gondoltam, azon majd vissza jövök ide, a kastélyba, és sikerült is, de rövidített úton. Az ott lévő festmény megmondta a jelszót, és átengedett. Ugye, sikeresen ide is értem, már csak le kellett jutnom. De nekem, nekem szerencsétlennek még ez sem ment baj nélkül. A negyedik emeleti lépcsőről leestem a harmadik emeleti lépcsőfordulóba. Aztán történt az, hogy nyerítést hallottam, megfordultam, és a hátam mögött volt a kép - időközben odaértünk a lovas képhez és megálltunk előtte.
- Aztán? - kérdezte izgatottan Dumbledore.
- Aztán történt ez - mondtam, mire kitárult a festmény. Meglepetésemre a mellettem álló férfinak is tátva maradt a szája a látottak után. A farkas szokása szerint előre ment, ő már ismerte a terepet, aztán beléptünk mi is, és az ajtó bezáródott. Dél körül lehetett, a fénymennyiségből legalábbis ezt tippeltem. Hunyorogva mentünk végig a folyosón, aztán megmutattam Dumbledorenak a mágikus lépcsőt, és végül a lenyomatos faajtót.
- Ezen nincsen kilincs - tűnődött hangosan a varázsló. A farkas csak biztatóan rám nézett, én meg megint belenyomtam a kezemet a mélyedésbe. Most is fényesen felizzott a nyomat, de nem olyan vakítóan, mint az első alkalommal. Az ajtó kinyílt, én pedig előre mentem. Dumbledore tátott szájjal bámészkodott, mígnem a nappaliba értünk. A farkas már a kandalló előtt heverészett, mire mi beértünk. Dumbledore először is az üvegfalakat vette szemügyre, még ki is lesett rajtuk az alattunk összecsapó hullámok tömkelegébe. Aztán megfordult, és úgy maradt. Egy percig csak állt, hol engem, hol a kandalló fölötti festményt bámulva. Aztán lassan, kutató tekintettel méregetve a képet elindult felé.
- Minden rendben? - kérdeztem három percnyi síri csend után. Dumbledore, mint aki álomból ébredt, meglepetten felém kapta a fejét, és engem nézett. Már mikor éppen kezdett zavarni a tekintete, ismét a kép felé fordult.
- Amelie - suttogta rejtélyesen.
- Tessék? - léptem mellé, és én is a lányt kezdtem el nézni.
- Hát mégis csak valóság - motyogta maga elé.
- Már megbocsásson, de mi az, ami mégis valóság? - néztem rá zavarodottan.
- A kép.
- Igen, a kép valódi, hiszen itt lóg a falon - mondtam értetlenül. Igazából már kezdtem azt hinni, hogy az öreg bedilizett.
- Nem. A fehér ruhás hölgy legendája valóság - nézett végre rám égszínkék szemeivel a varázsló.
- Ugye, nem én vagyok az egyetlen, aki nem tudja, ki ez a fehér ruhás hölgy? - lepődtem meg teljes mértékben.
- Sajnos nem te vagy az egyetlen - kezdett el mesélni, még mindig megbabonázva meredve a képre. - Ismered Bogar Bard meséit?
- Hm, igen, párat. Azt hiszem, de miért?
- Mert A fehér ruhás hölgy című legenda az elveszett kirakós darabka. Akárcsak mindenhol, mi, varázslók is olvasunk meséket gyermekeinknek. Én ezt a történetet például még az édesanyámtól hallottam tíz éves koromban. És hiába vennél egy Bogar Bard könyvet, egyikben sem találod meg.
- De miért? - kérdeztem.
- Azért, mert valaki nem akarta, hogy kiderüljön az igazság - sóhajtott Dumbledore.
- Igazság? Mégis miféle igazságról van szó? - fontam össze a karjaimat.
- A történet, miszerint egy Amelie Darling nevű lány ide, a Roxfortba járt. Tehetséges boszorkány volt, de ugyanakkor nagyon bátor is. A Griffendél ház tagja volt, és imádta a különleges teremtményeket. Ezt ne úgy fogd fel, mint a Hagrid féle imádatot. Amelie más volt. Gyengéd, mindig vidám életerős lány. A patrónusa, mint azt kitalálhattad, farkas volt, és a mese szerint annyira csodálója volt ezeknek az élőlényeknek, hogy maga is akart egyet. Ne félj, Amelie nem lopott! Egyik erdei sétája alkalmával talált rá a mesebeli fekete farkaskölyökre, akit elhagyott az anyja. Amelie magához vette, és roxforti évei alatt teljesen titokban felnevelte és megszelídítette Omegát. Merthogy a legenda szerint Omegának hívják. Aztán utolsó évében Troy Ford, évfolyamtársa és egyben Griffendéles barátja megkérte a kezét. Állítólag halálosan szerelmesek voltak egymásba a fiatalok. Ez bizonyítja a 100. torony létezését is. Troy kedvese számára építtette, hogy ezzel fejezze ki iránta való érzelmeit. Visszatérve a történetre Amelie habozás nélkül igent mondott, és miután letették RAVASZ vizsgáikat, nekifogtak megtervezni az esküvőjüket. Itt, a Roxfortban akarták megtartani, és már el is érkezett a nagy nap. Minden rendben volt, a násznép is időben ideért, az ételek is készen voltak, egyszóval tökéletes lakodalom elé néztek. De aztán jött a baj. Amelie az oltárnál tudta meg, hogy férje, Troy baleset áldozata lett, és életét vesztette. A lány más ötlete nem lévén, bezárkózott a toronyba, farkasát ellátta halhatatlansággal, elrejtette minden számára fontos holmiját, és öngyilkos lett.
- Öngyilkos? - ijedtem meg. - Hogyan?
- A hálószobája erkélyéről leugrott a tengerbe pontosan teliholdkor. Másnap az emberek mindent feladva keresték, de ők persze azt sem tudták, hogy meghalt. Három napnyi folytonos keresés után feladták, és azt terjesztették el, hogy a fehér ruhás hölgy itt él a 100. toronyban, bezárkózva, remeteként.
- De hogyan derült ki, hogy végül meghalt? - kérdeztem meglepetten.
- Egyesek azt mondják, látták a holttestét, mások meg azt, hogy a szelleme meglátogatta őket. Ez az információ még ma is homályos számunkra. És talán az is marad örökre - mosolygott búsan Dumbledore.
- De, uram? Ez a kép…
- Á! A kép! Persze! Három nappal az esküvő előtt készült.
- És miért nem mozog? - néztem gyanúsan a képet.
- Mert azt kérte, hogy ne mágikusan fessék le. A szülei ugyanis muglik voltak - magyarázta az igazgató. - Ismerte jól a mugli képeket, és szerette is őket. Ezért akarta, hogy ez a férjének szánt ajándék élettelen legyen.
- Értem. De az még mindig rejtély nekem, hogy nekem miért nyílt ki a szoba, és miért hasonlítok annyira Amelie Darlingra! - mérgelődtem.
- Merlin szakállára! A lényeget kihagytam. Szóval, egyesek szerint - megjegyzem, szerintem is - Amelie nem ment el búcsú nélkül. Írt egy levelet.
- És az hol van? - kérdeztem kíváncsian.
- Senki sem tudja. Viszont egy cédulát találtak az egyszarvúja képének alján, amin ez állt: Ne is próbálkozzatok! A torony bezárult, és fel sem nyílik mindaddig, amíg a lány el nem jön, akit utódomnak választottam.
Ez már mondd számodra valamit? - nézett rám mosolyogva Dumbledore.
- Ugye, nem azt akarja mondani, hogy a mesebeli Amelie Darling utódja én lennék?! - néztem rá felháborodottan.
- Te mondtad! - mosolygott egyre jobban a férfi.
- De az lehetetlen! Én egy egyszerű mugli lány vagyok, akit véletlenül elütöttek, és ide kerültem. Kétlem, hogy Amelie rám akarta volna hagyni minden kincsét.
- Dorka! Egyet jól jegyezz meg! Véletlenek nincsenek! Az pedig szintén csak öreg elmém hibája, hogy még valamit elfelejtettem. Amelie cédulája nálam van, az irodában. Ha látni szeretnéd, csak szólj! - azzal elindult a kijárat felé, de még az ajtóból visszafordult. - Az torony neked nyílt ki, a te tulajdonod! Azt csinálsz vele, amit akarsz! Ajánlom figyelmedbe, hogy még nem döntöttem el év közbeni lakhelyedet! - majd rám kacsintott, és elindult kifelé. Én boldogan, immár Omegával a nyomomban követtük Dumbledoret a varázs lépcsőkig, de az ajtóban megálltunk. Dumbledore boldogan lépett az első lépcső fokra, a másodikra…
- Bárcsak tudnám, hogyan érte el ezt a hatást Troy Ford a lépcsőknél! Azt hiszem, a térdeim lennének a legboldogabbak, ha nekem lenne ilyen feljáróm! - mosolygott vissza rám. - Majd várlak! - azzal még egyet lépett, és már lenn is volt.
- Dorka! - kiabált még fel, én meg tériszonyomat leküzdve a korláthoz léptem, és lebámultam az igazgatóra - Majd ideküldöm Dobbyt meg Winkyt, hogy segítsenek neked rendet rakni meg takarítani. Egyébként meg már megrendeltem az anyagokat a ruháidhoz! Remélem tetszeni fognak! - azzal végleg elhagyta a tornyot.
- Gyere, Omega! Kezdjünk neki ennek a romhalmaznak.
Én és a farkas otthagytuk a varázs lépcsőt, és együtt tűntünk el Amelie Darling régi lakosztályában.