Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


11. Fejezet

Titkok és takarítás

 

Csípőre tett kezekkel néztem körbe a 100. torony koszos és romos belsejében. Minden tiszta por és mocsok volt. Legelőször is, amíg meg nem érkeznek Dobby-ék, elhatároztam, hogy keresek vödröt, felmosó rongyot, seprűt, portörlőt és egyéb takarításhoz szükséges kellékeket.
- Jössz, vagy maradsz? - néztem várakozón a földön fekvő Omegára, aki felállt, nyújtózott egyet, és immár teljesen élénken csapódott mellém. Villámgyorsan leértünk az egyszarvú képhez, kiléptünk a festményen, és nekiindultunk megkeresni azt a pár elengedhetetlen kelléket a takarításhoz a Roxfortban. Emlékeim szerint az egyik szertár lent volt az előcsarnokban, így hát óvatosan a sok mozgó lépcsőn lementünk a földszintre, és meg is leltem, amit akartam.
Ám, de volt hozzá meglepi is: Piton épp akkor lépett be az előcsarnokba, amikor én is. Gyorsan megfordultam, hogy megkíséreljem a lehetetlent, elkerüljem őt. De késő volt.
Észre vett engem, akárcsak én őt.
- Beszélnünk kell! - lépett elém semleges arccal, én meg megfordultam, és felhúzott szemöldökökkel - ahogy ő szokott - rámeredtem.
- Szerintem nincs miről - mondtam összefont karokkal, és már ki is kerültem volna őt, amikor elkapta a karomat, és visszarántott.
- De beszélnünk kell! - azzal már húzott is a lépcsőcsarnok felé, vissza.
- Hagyjon békén! Eresszen! - azzal kitéptem karomat az ő erős szorításából. - Nem érek rá!
- Mikor érsz rá? - nézett rám mérgesen Piton.
- Majd észre fogja venni! - vágtam oda dühösen. - De addig is…
- Dorka kisasszony! Dobby és Winky jöttek ahogy tudtak - hallottam meg a hátam mögül a sípoló hangocskát. Én megfordultam, Piton átlesett a vállam fölött.
- Nagyszerű, Dobby! - vágtam jó képet, amennyire csak tudtam. - Máris mehetünk! Csak még egy pillanat!
- Értsd meg, beszélni akarok veled! - nézett rám továbbra is szikrázó szemekkel Piton.
- Látom, nem tudja megérteni, hogy én meg nem akarok magával beszélni. Viszlát! - azzal faképnél hagytam a döbbent tanárt. Dobby és Winky lesütött szemekkel, ujjaikat tördelve eredtek a nyomomba.
De nem csak ők, Piton hajthatatlan volt.
- Mondj egy időpontot! Mikor érsz rá? - rohant utánam a lépcsőkön a férfi.
- Sajnálom, de mint már mondtam, nem érek rá! - mentem, rá sem nézve.
- De az nem lehet! Valamikor csak van egy kis időd! - makacskodott a felnőtt.
- Igen van időm, de nem magára! - néztem mérgesen rá, és találkozott a tekintetünk. Mindketten megálltunk, és mérgesen méregettük egymást.
- Mondja, mit akar? - fontam össze karjaimat, és várakozón tekintettem a feszült Pitonra.
- Négyszemközt jobb lenne! - suttogta alig hallhatóan.
- Dobby! Winky! Omega odavezet titeket, az ajtó előtt várjatok! - néztem a farkasra, aki megértette, és elindult, nyomában a két házimanóval. Én ismét Piton felé fordultam. - Hallgatom!
- Ezt nem így kéne! Nem itt, és nem most! - nézett rám esdeklőn a bájitalmester.
- Jobb lesz, ha összeszedi magát, mert nem érek rá egész nap magát hallgatni! - mondtam neki kíméletlenül. Jól esett vele úgy bánni, ahogy általában ő bánik az emberekkel.
- Rendben. - sóhajtott. - Csak azt szeretném mondani, hogy Dumbledore professzor megkért, hogy szóljak neked, ma este vár az irodájában.
- Ez volt olyan életbevágóan fontos?! - kérdeztem csalódottan, majd megfordultam, és otthagytam a döbbenten semmit bámuló Pitont.
Sejthettem volna. Végül is hogyan is hihettem akár egy percig is, hogy mást akar mondani? Ő Perselus Piton, a kőszívű szörnyeteg. Gondolataimból a nyerítő hófehér szépség zökkentett ki. Meglepetten beléptem a folyosóra, felmentem a lépcsőn, és szembe találtam magam az izgatott Dobby teniszlabda méretű szemeivel.
- Dobby! - ijedtem meg.
- Elnézést, Dorka kisasszony! Dobby nem akarta megijeszteni Dorka kisasszonyt! - mentegetőzött az aprócska teremtmény.
- Semmi baj! De kérlek titeket, ne hívjatok kisasszonynak! Az olyan… udvarias!
- De Dobby és Winky tisztelik Dorka kisasszonyt! - rémültek meg a manók.
- Tudom - nyugtatgattam őket. - De abban is biztos vagyok, hogy attól, hogy Dorkának hívtok, ugyanúgy tiszteltek majd engem - mosolyogtam rájuk.
- Hát jó,... Dorka! - mondta nehézkesen Dobby.
- Na, látod! Nem olyan rossz így sem! Tényleg! Hoztatok takarító felszerelést? - kaptam a fejemhez. A Pitonnal való találkozás teljesen feledtette velem utam célját. A két manó csak egymásra nézett, de Dobby szólalt meg.
- Dobbynak és Winkynek nincsen szüksége a takarításhoz felszerelésre - lepődött meg.
- De akkor én hogy segítek? Mindegy! Előbb menjünk be! - tenyeremet a lenyomatba nyomtam, és az ajtó kinyílt. A két manó egyszerre sóhajtottak áhítattal.
- Csak utánatok! - mosolyogtam, és betereltem őket az ajtón. Ők csak botladozva, bámészkodva andalogtak befelé. Mikor a nappali közepére értek, és tekintetük körbe járt a szobán, természetesen megakadt a rejtélyes hasonmásomon is. Összevont szemöldökökkel néztek hol rám, hol Amelie-re.
- Figyeljetek! - csaptam össze a tenyeremet, hogy magamra vonjam a figyelmet. - Azt ajánlom, hogy kezdjük a takarítást megosztva. Mit szóltok hozzá? Winky! Te menj, és légy szíves a fürdőszobát kezd el tisztára varázsolni! Dobby! Te és én ennek a retkes nappalinak látunk neki!
- Igenis! - vágták vigyázzba magukat csillogó szemekkel, és mindenki elindult a saját szekciója felé.
- Dobby! Először szedjük le a lepedőket a bútorokról! Utána jöhetsz te! - mondtam, és neki láttunk lehuzigálni a poros pokrócokat. Dobby a szoba egyik oldalán, én a másikon végeztem a munkámat. Már vagy a harmadik könyvespolcról húztam le a leplet, amikor a nagy köhögéseim közepette szemet szúrt egy a sarokban lefedett étkezőasztal szerűség. Gyorsan bepréseltem magam az egymásra rakott székek tornyai között, és máris az asztal mellett álltam.
Lehúztam a fehér anyagot, és ámulattal húztam végig ujjaimat a gyönyörű intarzia berakással készült asztalon. Fintorogva húztam vissza jeges tenyeremet, amibe szálka állt.
Gyorsan kiszedtem az ujjbegyembe beleállt fadarabkát, és szopogatni kezdtem, amikor megláttam sebhelyem okozóját. Az asztal szélére alig észrevehető betűmérettel, valami furcsa nyelvvel volt vésve valami.
- Dobby! Ide tudnál jönni egy kicsit? - kérdeztem lassan, mert közben próbáltam megfejteni az írást. A manó is bepréselődött a kis helyen, és mellém állt. Ő is végig simította kezével a gyönyörű darabot.
- Dobby! Ez milyen nyelven van? - mutattam rá a pár milliméteres írásra. A manó ránézett, és összeráncolt homlokkal olvasta az írást.
- Curuni Equë: Fauca a Coimas! Nem tudom, Dorka! Ilyen nyelvet én még életemben nem is láttam - vakarta meg a fejét a házimanó.
- Majd megkérdezem Dumbledore professzort. Hátha ő ismeri és tudja, mit jelent - gondolkoztam hangosan.
Egyszer csak visítás, csörömpölés, és vízloccsanás hallatszott a fürdő irányából. Én és Dobby rémülten rohantunk a zajos helyiségbe, ahol meg is pillantottuk a hangzavar okozóját. Winky egy befalazott ajtócskán beesve csücsült a földön, egy vödörrel a fején.
- Winky! Mi történt? - siettünk a manócska segítségére, és Dobbyval együtt lábra állítottuk. - Nem esett bajod?
- Winky megtalálta a mellékhelyiséget, hölgyem! - vette le fejéről a vödröt kótyagosan a manó. Furcsállva ezt az egészet érdeklődve kukucskáltam át a manó feje fölött, és benéztem a sötét kis zugba. Nem volt lámpa, és kb. akkora volt a szobácska, hogy maximum két ember fért volna el benne, ha össze húzza magát.
- De itt nincsen WC, Winky! - mondtam. - Ez nem lehet a mellékhelyiség! Na, mindegy! Azt hiszem, folytassuk odakint a takarítást, együtt!
Így telt az időt, egészen délután öt óráig, amikor is minden tisztára sikálva, a helyére rakva, csillogva-villogva tündökölt a maga helyén. A fürdőszobával nekem is meggyűlt a bajom. Tanyáltam egy hatalmasat a vizes márványon.
Az étkező asztalt betettük a kandalló előtti kanapé mögé, a székeket is szépen körberaktuk. A könyvespolcokat én takarítottam.
Találtam egy-két érdekes dolgot, amit majd még később, ha lesz rá időm, biztosan megnézek közelebbről. A hálószoba is csodaszép lett.
A függönyöket mindenhol kimostuk, az erkélyt is így észrevettük, és Dobbynak hála, a WC is előkerült. Kiderült, hogy álcázó bűbáj van rászórva, ami azt jelenti, hogy csak akkor jelenik meg, ha szükségünk van rá. Addig is nem rontja az összképet.
Miután minden ragyogott a tisztaságtól, és Omega is örömét lelte a kanapén való szundikáláshoz, felszabadultan kimentünk az erkélyre. Már sötét volt, és a szél is erősen fújt a tengernek köszönhetően, de az a friss, hideg, sós szellő kihagyhatatlan volt. Ott néztük az éppen égre vánszorgó csillagokat a mesés 100. torony tetején.
- Micsoda panoráma! - mondtam ámulattal, és Dobby meg Winky is átkukucskáltak a vastag korláton.
- Dorka! Dobby és Winky elmenne vacsorát készíteni a tanároknak, ha nem baj. Óhajt még valamit? - néztek rám nagy szemeikkel.
- Ó, dehogyis! Nyugodtan menjetek! - hálálkodtam. - Már így is rengeteget segítettetek nekem. Köszönöm!
- Dobby és Winky örömmel segítettek! - mosolygott boldogan Dobby. - És ha Dorkának bármi kérése lenne, csak szóljon Dobbynak és Winkynek, hölgyem! - azzal távoztak a toronyból. Én még mindig a csillagos ég hatása alatt állva kint ácsorogtam az egyre erősebben fújó szélben. Hirtelen eszembe jutott, hogy nem tudom, mikor van vacsora. Márpedig nekem vészesen korog a gyomrom! Egész álló nap csak a reggeli pirítós szelet meg a reggeli kakaó van bennem. A reggeli kakaó…
Így jobban belegondolva egy egész évvel ezelőttinek mondanám. Olyan régen és mégis most történt. A gyomrom hangosan korogva jelezte, hogy majd kilyukad, így hát bemásztam a hálóba, bezártam a teraszajtót, és a varázs lépcsőket céloztam meg. Már éppen nyitottam az ajtót, amikor Omega leugrott a kanapéról, és mellém állt.
- Hát te nem alszol? - lepődtem meg.
A farkas csak válasza jeléül kilépett a faajtón, és lefutott azon a három darab lépcsőn. Én utána. Ki a pacis képen, le a földszintre, és megtorpanok. Kit kérdezhetnék meg, hogy mikor lesz vacsi? Talán McGalagony lenne az én emberem, de szégyen szemre, gőzöm sincs, hogy hol a szobája. Jobb ötletem nem lévén, Dumbledore irodáját vettem célba. Már éppen a kőszörny kérleléséhez kezdtem hozzá, amikor a szörny háta mögül lábdobogásokat hallottam meg, és egyre hangosabb hangokat.
Gyorsan nyakon csíptem Omegát, és behúztam a Bejárati udvar közepén magányosan álldogáló két méteres szobra mögé. Én mellette guggoltam a földön, és magamhoz karolva a farkast lestem ki a szobor mögül. A kőszörny félreugrott, és megjelent az ajtóban a feldúlt állapotban lévő Piton, és nyomában a nyugodt Dumbledore.
- Nem tudom! Nem vagyok képes rá! - mondta mérgesen a fiatalabbik férfi, és dühe levezetése érdekében egy hatalmasat beleütött az egyik közeli kőoszlopba.
- Perselus! Csillapodj! Ez nem a világ vége! - lépett mellé az igazgató, és Piton vállára tette a kezét.
- Önnek talán nem, de nekem igen! Hogy várhat el tőlem ilyet, Dumbledore?! Hiszen annyira más, mint a többi! Ő nem egy a sok közül! Ő a kiválasztott! - dühöngött Piton.
- Igen, ő! De Perselus! Szem előtt kell tartanunk a képességeit, ami - be kell vallanunk - elég kevés. Ezért kell neki úgymond, egy állandó testőr, aki vigyáz rá, még ha ő elég körültekintő is! - magyarázta türelmesen az öreg varázsló.
- Értem, de miért pont én? Miért nem Minerva? - duzzogott Piton.
- Mert te nem viselnéd el, ha Minerva vigyázna rá! Gondold meg, Perselus! Szüksége van rád! Ha döntöttél, tudod, hol találsz meg! - azzal az igazgató visszatért az irodájába, Pitont magára hagyva. Ott gubbasztottam Omegával a fenekemben, teljesen abban a hitben élve, hogy az imént Harryről volt szó. Végül is ő a kiválasztott! És Pitonnak Harryhez van valamicske köze. Piton fújt egyet mérgében, és már távozni készült, amikor Omega meglátott egy fekete varjút a szemközti oldalon, és kirohant rejtekhelyünkről.
Megsemmisülve meredtem a vonyító és madarat kergető farkasra, a meglepett Pitonra, és reakciójára. Körbenézett, és elindult a szobor felé. Amennyire csak tudtam, összehúztam magam, és azért imádkoztam, hogy észre ne vegyen, mert akkor nekem végem van. Piton előreszegezett pálcával közeledett felém.
- Ki van ott? - szólalt meg. - Mutasd magad!
Remegni kezdtem. Valahogy nem volt kedvem most ahhoz, hogy hallgatózáson kapjon. A tanár már csak pár lépésnyire volt a rejtekhelyemtől, amikor a nagy tölgyfaajtó hirtelen kitárult, és eszméletlen fényözön lepte el az udvart. Piton hunyorogva megfordult, és dühösen a bejárat felé indult. Becsukta az ajtókat, de még egyszer visszafordult. Pontosan a szoborra meredt, és az az érzésem támadt, hogy lát engem, de aztán valami miatt mégis úgy döntött, hogy csak a képzelete játszott vele, mert bement, és becsukta maga után a külön életet élő ajtókat.
- Omega! Omega, hol vagy?! - kiabáltam fojtott hangon a sötétbe. Két sárga pontocska jelent meg tőlem nem is olyan távol a sötétben. - Omega, mondd teljesen elment az eszed?!
A farkas csak bűnbánó tekintettel mellém lépett, és bocsánatkérés gyanánt az ölembe ejtett valami puha, zsákbamacska féle dolgot.
- Szegény! Te képes voltál megölni ezt a szerencsétlent? - vettem ki undorodva az ölemből a döglött madarat. - Gyere! Megkérdezzük Dumbledore-t, mikor lesz kaja! Már farkas éhes vagyok!
Omega és én a kőszörny elé léptünk, és esdekelni kezdtem.
A kőszörny hosszas könyörgés után végül megadta magát, és félreállt, de megfenyegetett, hogyha legközelebb nem mondok jelszót, én leszek a vacsorája. Kissé távolságtartóan becsusszantam a szobor mellett, és Omegával a nyomomban felmentünk az irodához. Bekopogtam, és egy kicsit illedelmesebben, mint reggel, megvártam, míg beengednek. Nem is kellett sokat várnom, pár másodperc elteltével meghallottam a "Gyere be!" parancsot, és be is mentem.
- Jó estét! - köszöntem az asztala mögött ülő öreg varázslónak. - Nem zavarok?
- Á, Dorka! Már vártalak! - állt fel Dumbledore, és elém sietett. - Gyere beljebb! Ne csak ott az ajtóban ácsorogj!
- Köszönöm!
- És minek köszönhetem látogatásodat? - kínált nekem helyet az asztala túloldalán az igazgató, és leültem.
- Hivatott, hát itt vagyok! - néztem rá várakozó szemekkel. Dumbledore egy ideig értetlenül meredt rám, aztán megszólalt:
- Hívattalak?! - ráncolta a homlokát.
- Igen. Piton professzor átadta az üzenetét. Azt mondta, ma este látni szeretne engem, hát jöttem! - mosolyogtam.
- Perselus?! Tényleg! Eszembe jutott! - mosolygott kínosan a varázsló.
- Igen. De először is kérdezhetnék valamit? - néztem rá esdeklőn. - Mikor lesz vacsora?
- Vacsora héttől lesz - nevetett fel jóízűen a varázsló. - Csak ez az, ami érdekel?
- Igazából nem… - kezdtem, és Dumbledore is előrébb hajolt a székében. - Odafenn, a 100. toronyban takarítás közben találtunk egy étkezőasztalt, amin volt valami furcsa nyelvű mondat.
- Emlékszel rá? - kérdezte kíváncsian a velem szemben ülő.
- Curuni Equë: Fauca a Coimas! Ez állt az asztalon. Van sejtése, hogy milyen nyelven íródott, vagy, hogy mit jelent? - néztem a gondolkodó igazgatót.
- Nem vagyok biztos benne, de szerintem tündérnyelven íródott. Curuni, arról sejtelmem sincs, talán... boszorkány? Equë, mint mondani valamit. Fauca, talán ital, vagy valami ivással kapcsolatos dolog. Az "a" egy névelő. Jelen esetben és-t takar. Coimas, kenyér, cipó. Így összességében: A boszorkány mondja: innivaló és cipó! Nagyjából ezt jelenti. - gondolkozott hangosan a varázsló. - De majd még utánanézek a tündér szótáramban. Az is itt van valahol, csak meg kéne keresni! - mutatott körbe a szobán.
- Ön honnan tud ennyi mindent tündérül? - lepődtem meg.
- A tündérnyelv és a sellőnyelv nagyon hasonlóak. Mindössze annyi a különbség, hogy a tündérnyelv magasztos hangvételű, a sellőnyelv inkább durva, utasító.
- Hűha! - ámultam el. - De, uram! Miért hívatott?
- Csak azért…, mert… megszerettelek volna kérdezni, hogy holnap ráérsz-e segíteni Piton professzornak egy-két bájital elkészítésében? - szedte össze magát.
- Attól tartok ráérek - feleltem savanyú képpel. - De felfogom robbantani a pincét!
- Nem fogod! - mosolygott szelíden Dumbledore.
- És ha mégis?
- Piton professzor ott lesz, és figyel majd rád! - mondta kutató tekintettel az öregember.
- Remek - nyögtem gúnyosan.
- Meg is mondom akkor Perselusnak, hogy mész majd segíteni! - állt föl. - Biztosan boldog lesz, hogy ilyen örömmel segítesz neki! -terelt ki az ajtón. - Nekem még van egy kis dolgom.
A vacsoránál találkozunk! - búcsúzott, és bezárta előttem az ajtót. Meglepetten álltam a rám meredő Omegával együtt.
- Na, keressünk valami mulatságosat vacsoráig! Gyere! - mondtam a farkasnak, és boldogan szaladtunk le a Bátor Boszorka udvarára, ahol a csillagos ég köszöntött minket.