Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


12. Fejezet

Fájdalmas álom és véres valóság

 

Omega boldogan rohangált a Bejárat udvarán, én meg leültem a tölgyfaajtó előtti lépcsőre, és néztem ki a fejemből. Gondolkoztam, hogy vajon mi érdekeset csinálhatnék itt a Roxfortban úgy, hogy nem halok bele?
Őszíntén szólva elég kevés ilyen dolog jutott az eszembe.
A kastélyban bóklászni nem mertem, nehogy eltévedjek.
De hülye vagyok, hogy nem kértem kölcsön Harrytől a Tekergők Térképét! Mindegy! Majd írok neki holnap, hogy küldje el. Tehetetlenségemben felálltam, és egy kavicsot kezdtem el rugdosni.
Lemehetnék Hagridhoz, gondolkoztam. De sötétben már nem volt kedvem egyedül bóklászni a Tiltott Rengeteg mellett. Éppen az elcsavarogni készülő Omega után indultam, amikor valami, pontosabban szólva inkább valaki felkeltette a figyelmemet.
- Csak nem unatkozol, Darling? - hallottam meg a túlságosan sajnálkozó hangot a fejem fölött. Meglepetten néztem fel, és Hóborccal találtam szemben magam.
Ott ült törökülésben a levegőben, és közben lebiggyesztett szájjal és boci szemekkel nézett rám.
- Először is! - néztem a magasba. - Nem unatkozom. Másodszor, a nevem nem Darling!
- Nem-e? Hát akkor mondjad meg az igazit! - ásított színpadiasan egyet a lény.
- Dorka. És nem Darling! - magyaráztam türelmesen a kopogó szellemnek.
- Nekem Darling! De ha mindenképpen a Dorkát akarod Dorkaka! - csúfolódott.
- Felőlem! - legyintettem nagyvonalúan. - Már hozzá vagyok szokva a csúfolódáshoz.
- Te nem leszel ideges tőlem? - gyanakodott Hóborc félelemmel teli tekintettel.
- Nem. Miért? Talán annak kéne lennem? - mosolyogtam a kopogó szellem félelmén.
- És, ha megdobnálak egy vizes lufival? - kérdezte.
- Akkor vizes lennék - válaszoltam logikusan.
- Csak?
- Csak.
- Meglátjuk! - azzal Hóborc teljes lendületből egy hatalmas vizes lufit ejtett a fejemre. Levegő után kapkodva, vacogva a hideg víztől álltam, csurom vizesen.
- Na? - nevetett Hóborc.
- Nem vagyok ideges. Csak jól esett ez a kellemes frissítő víz - hazudtam, holott nagyon is rossz volt tiszta vizesen állni a most már 1-2 fokra lehűlt időben.
- Mit szólnál még egyhez? - kérdezte a szellem, és meg sem várva a választ, újabb támadásba lendült.
- Befejeznéd? - néztem rá értetlenül és fagyoskodva.
- Utsó - vigyorogta Hóborc, és újabb lufi loccsant hangosan a fejemen.
- Hóborc! - emeltem fel fenyegetőn mutató ujjamat.Már igazán kezdett elegem lenni.
- Előtti! - visította, és óriás méretű víztömeget zúdított a nyakamba.
- Hóborc! - prüszköltem, immár nem is leplezve dühömet.
Ő viszont csak bukfenceket vetett a levegőben és közben nagyokat kacagott.
- A Darling lány elázott! A Darling lány elázott! - harsogta a sok nevetés közepette. - Egy kis ráadás! - énekelte éles hangján, és most egyenesen arcba dobott. Nálam betelt a pohár. Remegtem a hidegtől, a türelmem is elfogyott. Felkaptam a legnagyobb követ, ami az utamba került, és egyenesen a levegőben fetrengő Hóborc felé hajítottam.
A szellem észrevette, és gyorsan kitért az útjából, a kő viszont tovább repült egyenest az egyik ablak felé.
Becsuktam a szemem, és már csak a hangos üvegcsörömpölést hallottam. Aggódva lestem ki pilláim mögül, és meglepetten vettem észre, hogy most Hóborc is megijedve les az ablak felé.
- Dorka! Hóborc! Mi a…? - jelent meg a kitört ablakban McGalagony vészjósló tekintete. - Melyikőtök kezdte?
- Hóborc! - prüszköltem egy nagyot. Már teljesen átfagytam, nem éreztem sem a kezeimet, sem a lábaimat. McGalagony csak mérgesen megcsóválta a fejét, és eltűnt az ablakból, csakhogy pár másodperccel később feltűnjön a udvaron.
- Hóborc! Te menj, és azonnal hozd rendbe, amit tönkretettél! - sietett felénk a nő, én meg közbe akartam szólni, hogy az ablak az én hibám, de nem hagyott szóhoz jutni. - Dorka! Minden rendben? - lépett mellém, és átkarolt.
- Persze, csak egy kicsit, hapci! Fázom - feleltem orrhangon, vacogva. McGalagony megsemmisítő pillantást vetett Hóborcra, aki még egyszer, utoljára kinyújtotta a nyelvét, és eltűnt. A tanárnő átkarolva vezetett be engem az előcsarnokba, ahol alig volt melegebb, mint odakinn.
- Elnézést, tanárnő! Nem akartam kitörni az ablakát - nyögtem ki végre az igazságot, miközben éppen nem prüszköltem. A nő meglepett pillantást vetett rám, majd mint aki meg akar győződni józanságom felől, megfogta a homlokomat, és fejcsóválva leintett.
- Ugyan! Az ablakot már rendbe is hoztam. Hóborc boldog lehet. Viszont amiért jelen pillanatban aggódom, az te vagy! Magas lázad van, és bizonyára nem vagy tisztában a történtekkel.
- De én nem...
- Átkozom magam, amiért nem voltam erőszakosabb Poppyval. Már rég itt lenne, ha nem adom fel a győzködést! - zsörtölődött, és közben a szobája felé igyekeztünk. Észre sem vette próbálkozásaimat. Így hát én is feladtam.
Útközben Omega is valahonnan előkerült, és mellénk szegődött. McGalagony szobája az első emeleten volt, pontosan a Bejárat udvarára nézett. Gyorsan kinyitotta az ajtót, bementünk, és rögtön le is ültetett egy kényelmes kanapéra a kandallója előtt. Aztán eltűnt a szomszédos szobában, de gyorsan vissza is tért pokrócokat és plédeket hozva magával. Szó nélkül rám terítette őket, és begyújtott a kandallóba, aztán rám nézett, és megszólalt.
- Máris jövök! Idehívom Piton professzort! - azzal már ment is volna, de én felpattantam, és kétségbeesetten ragadtam meg McGalagony kezét.
- Piton professzort?! Ne! Kérem, könyörgöm,csak őt ne! Nagyon szépen kérem! - néztem rá esdeklőn, de ő szigorúan rám nézett, kiszabadította karját a szorításomból, visszaültetett a kanapéra, és eltűnt az ajtóban.
Egyedül maradtam Omegával, aki mellém fészkelte magát, ezzel is melegíteni próbálva. Végre alaposabban is szemügyre vehettem a tanárnő szobáját. A kandalló mellett jobbról és balról is hatalmas könyves szekrények álltak.
Pont szembe az ablakkal egy papírhalommal telelévő íróasztal roskadozott. A falakon csendéletek lógtak, egyik sem embert ábrázoló portré volt. Így legalább nem fecsegtek, csak halkan csiviteltek a madarak, sirályok vijjogtak, vagy éppen a tenger hullámzott csendesen. Tíz percnyi magány után már elkezdtem gondolkozni azon, hogy lelépek, de aztán mégis befutott - legnagyobb örömömre - a "halálmadár".
McGalagony előre engedte Pitont, az pedig meg sem köszönve az udvariasságot, becsörtetett az idegen szobába. A tanárnő már éppen vissza akart ülni a tavalyi dolgozatait javítani, amikor odakint nagy csörömpölés és nevetés hallatszódott. Pitonnal összenézve megfordult, és kiviharzott a szobából, magamra hagyva ezzel az érzéketlen fatuskóval. Az ajtó bezárult, Piton pedig csendben leült mellém, és megpróbálta belőni a fejemet abból a marha sok rám csavart takaróból, amibe bevoltam bugyolálva. Miután pár másodpercig kínos csendben ültünk, lehajtottam fejemről a takarót, hogy azért - ha nem is teljes mértékben - kevésbé szerencsétlennek nézzek ki.
- Mi történt? - kérdezte Piton miután kellően kificeregtem magam. Én ránéztem, és el is fordultam, nehogy lehapcizzam. Ez még képes, és azon is besértődik, hogy ráragasztom a bacikat. Legnagyobb meglepetésemre azonban piszkálódás helyett csak egy zsebkendőt nyomott az orrom alá, és várt.
Nagy nehezen kiszabadítottam magam a finom melegből, és megköszönve átvettem a rongyot.
- Szóval? - jött az újbóli kérdés a férfi részéről.
- Hóborc vizeslufi háborút indított ellenem egy fokban - szipogtam. A férfi felhúzta szemöldökét, aztán a zsebébe nyúlt, és elővett két féle üvegcsét.
Az egyik fehér, tej szerű folyadékot tartalmazott, a másik, a nagyobb pedig valami undorító zöld trutyit. Látva undorodó arckifejezésemet elmosolyodott, és a kezembe nyomta az utóbbi üvegecskét.
- Igen?! - nézegettem undorodva a darabos létyót várva a már előre tudott utasítást.
- Idd meg! - mondta kárörvendő mosollyal a tanár.
Az, ahogy reagáltam, Piton egy pár évvel későbbi beszélgetésünkben megemlítette, hogy abban a pillanatban mennyire közel állt ahhoz, hogy lehordjon és ott hagyjon. De aztán rögtön rá is jött, hogy az mégsem lett volna jó. Visszatérve a történetre...
- Dehogy iszom! - néztem rá szörnyülködve. - Hülye is lennék! Ja, persze! Biztos megakar mérgezni! Hát rossz terv volt, mert nem dőlök be ennek az ócska trükknek!
- Csak idd meg! - erősködött egyre türelmetlenebbül és mérgesen Piton.
- Mi van benne? - kérdeztem félve, hogy odázzam a lötyi elfogyasztását, ami - tudtam jól - előbb vagy utóbb biztos bekövetkezik.
- Nem akarod tudni.
- Megmondja még ma, vagy elég, ha holnap robbantom fel a pincét a lázam miatt! - zsaroltam meg a dühös férfit. Hát, nem tagadom, tényleg elég magas lázam lehetett, ha ilyeneket mondtam...
- Holnap felrobbantod a pincét?! Nem is tudtam, hogy ilyen "építő" jellegű terveid vannak - gúnyolódott Piton.
- Először is! - tettem le az üveget az előttünk lévő kisasztalra. - Most nem vagyok olyan állapotban, hogy türelmesen végig hallgassam a gúnyregéit. Másodszor! Ha mindenképpen azt akarja, hogy magát is megfertőzzem, szerintem várjunk még, hátha maga is lázas lesz!
- Hol is kezdjem… - forgatta meg szemeit a felnőtt. - Mondjuk az őrölt patkányfaroknál, vagy a szárított varangyszemnél… esetleg a denevérsznynál... De azt hiszem inkább a manóbőrnél - nézett büszkén a bájitalra Piton.
Eszméletlen gyorsasággal téptem le magamról minden takarót, befutottam a szerencsémre nyitva felejtett fürdőszoba ajtón, és megrohamoztam a WC-t.
Nem az előbb hallottak kavarták fel ennyire a gyomrom, na, jó. Azért Piton akciójának is köze van a dologhoz, de hihetetlen fájdalom hasított az oldalamba. Mintha kést döftek volna belém. Vacogva a láztól, és remegve a fájdalomtól kúsztam a fal tövébe. Egyszer csak kopogás, és az ajtó résnyire nyílik. Forgott velem az egész világ, nem tudtam felfogni, ki beszél hozzám, vagy, hogy egyáltalán mit.
Csak egy férfi hangot hallottam az ajtó túloldaláról, aki mintha a nevemen szólítgatna.
Újabb vágás az oldalamon, és én rémülten kaptam az oldalamhoz, ahol vér kezdett el csordogálni.
Még hallottam a fájdalmasan vonyító Omega hangját, a hangosan kivágódó ajtó puffanását, és a magamhoz térésre bíztató fekete foltot mellettem.
Aztán valahogy a levegőbe kerültem, átkerültem a kellemes meleget árasztó szobába, és letettek a kanapéra.
Hallottam egy nő hangját is, meg a sötét pacáét is, aki mintha parancsolt volna valamit.
Én mindeközben csak annyit éreztem és fogtam fel, hogy az oldalamból immár szüntelenül ömlik a vér, sem élénk, sem ájult nem vagyok, hanem valahol a kettő között ott lebegek.
Aztán megjelent fölöttem egy arc, aki mondott valamit, de nem értettem, hogy mit. Próbáltam rá összpontosítani, de az oldalam irányából szüntelen fájdalom elvonta minden figyelmemet.
Majd az arc elkezdett kiélesedni, és egyik ámulatból a másikba esve Perselus Piton halálra rémült feje jelent meg előttem. Utána a beszéd lett érthetőbb.
- Tartsa ébren, Minerva! - mondta a férfi.
- De, Perselus!
- Legalább maga csinálja azt, amit mondok! - mondta alig észrevehetően remegő hangon Piton.
McGalagony egész testében rázkódva a sokktól és könnyeitől, leguggolt mellém, és megragadta jéghideg kezemet. Aztán nehezen elfordítottam a fejem, és megláttam Piton tiszta vér kezét, amint a vérzést próbálja elállítani. Ott térdelt mellettem, és cserélgette folyamatosan tisztára a rongyot. Elég vacak érzés volt.
- Ez így nem lesz jó! A vérzés túl erős, Dorka pedig előbb-utóbb el fog vérezni! - szólalt meg Piton vagy öt perc után, majd rám nézett félelemmel teli tekintettel, amit még abban a pillanatban is tisztán láttam.
- De akkor mit csináljunk? - nézett rá a sápadt McGalagony.
- Itt a kulcs a zsebemben! Fogja, menjen le a pincébe, keresse meg a szertáramat, és hozzon fel nekem mocsári liliomot, zsurló gyökeret, szárított szalamandra bőrt, és bumszalag bőrt is - sorolta Piton a homlokát ráncolva. McGalagony kivette a férfi zsebéből a kulcsot, és már rohant is. - Minerva! - szólt utána Piton az ajtóban álló nőnek. - Siessen! - azzal a tanárnő már ott sem volt.
A tanár néha-néha rám nézett, ellenőrizte, hogy ébren vagyok-e, vagy már elaludtam. Egyszer a pulzusomat is kitapintotta, és akkor is csak a fejét csóválta elégedetlenül, de egyébként csöndben cserélgette a kötést az oldalamon.
Már vagy hét percnyi csend és vércsöpögés után megelégeltem ezt a hulla hangulatot. Még nem haltam meg! Erőtlenül Piton felé fordítottam a fejem, aki ezt rögtön észrevette, és segítsége jeléül egy párnát igazított a fejem alá.
- Mi volt az üvegben? - kérdeztem - magamat is meglepve - élettelen hangon. Piton a háta mögötti üvegcsére pillantott, aztán rám.
- Semmi olyan, amivel ártani akartam volna neked - nézett mélyen a szemembe, aztán újból kötést cserélt látva, hogy az előbbi már teljesen átázott.
- Nem maga volt - sóhajtottam, mire Piton felém kapta a fejét. - Maga csak kiűzött a mosdóba, de a többi ott kezdődött.
- Mi történt? - meredt rám összevont szemöldökökkel a férfi.
- Olyan volt, mintha kést döftek volna belém - próbáltam neki elmagyarázni, de már nem volt erőm. Szüntelenül folyt az oldalamból a vér, lázas is voltam.
A mellettem térdelő férfi megtörölte a kezét, és betakart az egyik kezénél lévő takaróval.
Azután csak csöndben odahúzott egy széket mellém, és engem méregetett kutató tekintettel.
- Elvérezhetek? - préseltem ki magamból, minden erőmet összeszedve ezt a nagyon meglepő, de ugyanakkor fontos kérdést. Piton elfordította a fejét, és a tüzet kezdte el bámulni. Megértettem mindent. - Mennyi időm van hátra
- Ha továbbra is ilyen tempóban és intenzitással vérzel, akkor csak pár órád! - nézett végre rám csillogó, fekete szemeivel a férfi.
A hírt hallva fáradtan elmosolyodtam, és lehunytam a szemem. Hagytam, történjen, aminek történnie kell.
- És mit akar tenni? - kérdeztem el-el csukló hangon, miközben a Piton újból nekikezdett a rongy cserének.
- Vérelfogyásgátló elixírt készítek, amint Minerva vissza ér - érkezett a válasz. - Még a segédeszközöket is ide kell varázsolnom, de most nem. Majd ha figyel rád a tanárnő!
Hirtelen újbóli szédülés és hányinger lett úrrá rajtam.
A homályosságról, meg az összemosódó mondatokról nem is beszélve.
Aztán valaki megfogta a kezemet, és én újból a kandalló előtt találtam magam.
- Mi történik velem? - néztem kimerülten a kezemet görcsösen markoló Pitonra.
Már éppen válaszolni akart falfehér ábrázattal, de abban a pillanatban berontott az üvegeket maga előtt röptető McGalagony, és rögtön Piton mellé telepedett.
- Jobb? - kérdezte levegő után kapkodva. Piton ránézett, de nem szólt, csak fejével intett, hogy nem. Majd felállt, és odavarázsolt magának egy asztalt, begyűjtő bűbájjal előkerítette mérlegét, üstjét és rézmozsarát, majd rögtön munkához is látott. McGalagony átvette a férfi addigi helyét, és dolgát. Mostantól ő ült mellettem és szabadított meg véres kötéseimtől. Telt az idő, csend volt, egyszer-kétszer lehetett csak hallani Piton üstjének rotyogását, de amúgy végig síri hangulat uralkodott a szobán.
Én egyre jobban éreztem magamon a gyengülés jeleit: egyre többször homályosodtak el a képek és a hangok, a szememet is fáradt voltam már kinyitni. Csak azt éreztem meg amikor a tanárnő munkálkodott. Éppen ezért lepődtem meg, amikor valami meleg és nedves ért a kezemhez.
Erőtlenül kinyitottam a szemem, és elmosolyodtam a mellettem gubbasztó Omegán.
- Még mennyi idő, Perselus? Egyre hidegebb, és fehérebb! - szólalt meg halkan McGalagony, de az addigi csendben az is kiabálásnak tűnt.
Piton otthagyta az éppen forró bájitalát, és mellém lépett. Nem volt kedvem látni az ijedt arckifejezését, de nem kellett ahhoz szem. Mikor mellém lépett, csak annyit mondott, hogy "Merlin szakállára!".
Aztán egyszercsak egy hideg kezet éreztem a homlokomon, aminek minden pillanatát kellemesen kiélveztem.
Jól esett végre egy ki hűsítő hideg.
- Ráadásul még lázas is - hallottam meg Piton mérges hangját. Komolyan azt hittem, hogy mindjárt leordítja a fejemet, amiért lázas merek lenni, de nem így történt. - Kerüljön csak Hóborc a kezeim közé! - morogta, majd visszatért gőzölgő, lila színben tündöklő főzetéhez.
McGalagony rám terítette vagy a hatodik takarót, de nem segített semmit. Újabb fájdalmas percek következtek, amik még jobban - ha lehet ilyet mondani - kiszívták belőlem az erőt, mint egy pióca.
Nagyjából fél óra múlva Piton diadalittasan felsóhajtott, és bejelentette, hogy kész van a bájital. Kiöntötte a forró kékséget egy pohárba, majd átvette McGalagony helyét, és leült mellém, kezében a főzettel.
Azután fölém hajolt, és mint a drágakövet szokták, minden óvatossággal felemelte a fejemet, és megitatta velem addigi munkáját.
Azt kell, hogy mondjam, kellemesen csalódtam Pitonban. Nem tudom, hogy csinálta, de a főzetnek áfonya íze lett.
Miután megittam az elixírt, visszafektetett addigi helyemre, és várt, McGalagonnyal és Omegával az oldalán.
Lassan hatni kezdett a bájital, mert éreztem az oldalam környékén folyamatosan múló fájdalmat. Valamennyi erőm is lett, pont annyi, hogy kinyissam a szemem, és erőtlenül elmosolyodjam.
De aztán, szerintem mindenki meglepetésére körülöttem elhomályosult minden, és megszűnt a zaj, már ami volt.
Egy pillanatig vakító fehérségben voltam, aztán megint magamhoz tértem, de nem McGalagony szobájában, a kandalló melletti kanapén, hanem valahol egy koszos úttesten, egy autó előtt.
Lassan megláttam egy fölém hajoló férfi aggódó tekintetét, aki segítségért ordít, és a homlokomat tapogatja. Nem értettem ezt az egészet.
Mi a fene folyik itt? Hol vagyok?
És ki ez a bazi sok ember itt fölöttem?
Mind azt kiabálják, hogy "orvost, orvost!".
Lenéztem az oldalamra, ahonnan már csak patakokban csordogált a vér. Hála Piton professzor főzetének!
De hol van Piton? És Omega? De ami a legfontosabb, hol vagyok én?
- Halló! Igen, persze - telefonált valaki kétségbe esve, pár méternyire tőlem. - A nevem Ladikos János. A baleset a Varázsló utca sarkánál történt, igen - Ezt a véletlent! Varázsló utca?! - Nem, nem most magánál van…
Csak volt, gondoltam magamban, mert megint elhomályosult és sötétült előttem minden, aztán jött a fehérség, és a…
Hunyorogva nyitottam ki szemeimet a sok rám áradó reggeli napfényben. Felakartam mérni, hogy már megint hova a fenébe kerültem.
Hol van ennyi fény? És mi ez a fekete paca itt az ágyam mellett? Vagy inkább ki?
- Hol vagyok? - kérdeztem bele a napsütötte térbe rekedten. Aztán érdekes módon a mellettem lévő "fekete pacának" feje nőtt, és vörösre duzzadt, fekete szemeit rám emelte. Zavarodottan, de ugyanakkor hihetetlen boldogságtól sugárzó arccal rám nézett, és közelebb húzta székét az ágyamhoz. Mikor közelebb ért, már kitudtam venni a fényözönből Perselus Piton, a kőszívű szörnyeteg arcát.
Sírt? Piton? De vajon miért sírt?
- Hol vagyok? - tettem fel újból a kérdést, immár a kezemet hitetlenül szorongató fáradt férfinak. Furcsa volt az előbbi, úttestes jelenet, de ez a mostani, pityogós még furcsább.
- A gyengélkedőn - felelte Piton, és megdörzsölte a fáradtságtól karikás szemeit, hogy kis frissességet öntsön magába.
- Mi történt velem? - néztem a férfira, aki felhőtlenül csak mosolygott. Mosolygott?!
- Nem emlékszel? - kérdezte meglepetten. Én intettem a fejemmel, hogy nem. Emlékezni én emlékszem. Elég sokmindere. De vajon most melyik azok közül a lényeg?
- Amikor megittad a bájitalt…
- Arra még emlékszem! - szóltam közbe udvariatlanul, de kissé elmosolyodva, hogy nem bolondultam meg. - Áfonya ízű volt.
- Elértük, amit akartunk, elállt a vérzésed, viszont valami miatt elájultál, és nem tértél magadhoz - mesélt Piton teljesen felélénkülve. - Én és Minerva mindent megtettünk, de két percnyi nem reagálásod után Minerva elrohant Dumbledorehoz, hogy hívja Madame Pomfreyt.
- Madame Pomfrey itt van? - ültem fel hirtelen az ágyban, de Piton ezt meglátva visszanyomott az ágyba.
- Igen, itt van, és csak azért lehetek én is itt, mert azt hittük, hogy meghaltál, úgyhogy leszel szíves csöndesebb lenni - mondta kikémlelve a javasasszony szobája felé.
- Tessék? Meghaltam?! - ültem megint fel kínomban nevetve.
- Igen, meghaltál! - nyomott vissza ismét türelmetlenül Piton.
- De az nem lehet! Hiszen én…
- Meghaltál - mondta Piton. - Nem lélegeztél, nem dobogott a szíved!
- De… - próbáltam szóhoz jutni.
- Ne legyél már ennyire hitetlen! Négy felnőtt és sokat tapasztalt ember mondja, hogy meghaltál! - magyarázta a férfi dühösen.
- De én nem halhattam meg, hiszen most élek! - értetlenkedtem - Egyébként meg, azt hiszem, haza mentem.
- Haza?! - csodálkozott Piton.
- Igen. Tudja, én úgy kerültem ide, hogy elütöttek… - magyaráztam.
- Mintha már hallottam volna valahol - mondta unottan a tanár.
- Magamhoz tértem, és a betonon feküdtem, egy autó mellett. Tele volt minden emberrel, meg... vérrel.
- Vér az itt is volt elég - jegyezte meg Piton gúnyosan.
- Valaki éppen akkor hívta a mentősöket - folytattam ügyet sem vetve a férfi csúfolódásaira. - Azt mondja, meghaltam?
- Már egy ideje, igen, ezt hajtogatom - mondta Piton.
- Várjunk csak! Mennyi idő telt el a halálom óta? - kérdeztem a férfit, aki számolni kezdett.
- Tegnap este, fél hétkor haltál meg… - mondta.
- Basszus! Lemaradtam a vacsiról! - zsörtölődtem.
- És most, másnap reggel, hétkor éledtél újjá - fejezte be Piton.
- Érdekes! Nekem ez az egész csak pár percnek tűnt - gondolkodtam hangosan.
- Hát nekem nem! - vetette oda a férfi.
- De, ha itt kábé tizenkét óráig halottat játszottam…
- Nem játszottad, meghaltál! - javított ki sokadjára Piton.
- Akkor ott… Nem értem! Semmi összefüggés! Ami itt pár nap vagy óra, az a valóságban pár perc? Vagy ami itt pár óra az ott egy nap? Mert, hogy az is lehet, hogy már másnap volt... Esetleg ha itt az idő a duplája, mint ott... akkor... Nem értem!
- Piton professzor, kivel beszélget? - kukucskált ki Madame Pomfrey szobája ajtaján, és mivel én időközben megint felültem, és Piton kéréseire ügyet sem vetve újból és újból felültem na, meg csacsogtam, ennek az lett a következménye, hogy én az ágyamban, Piton álmos fejjel, mellettem ülve egy széken, meglepetten fordultunk a javasasszony felé. Madame Pomfrey szobájának irányából hangos puffanás hallatszódott, még mielőtt eltűnt volna a nő a szobában.
Szegényt nagyon felkavarhatták az események.
- Hát igen! - állt fel mellőlem Piton a földön elterülő javasasszonyt bámulva. - Nem minden nap lehet szemtanúja az ember egy halott feltámadásának!
- De értse meg! Nem haltam meg! Egyébként meg mi ez a sok koporsóra való koszorú itt az ágyamon? - néztem fekvőhelyem végébe undorodva. Csak most vettem észre azt a teherautónyi gazt a lábamon.
- Csak Hóborc fejezte ki irántad való érzelmeit - mosolygott gúnyosan a férfi, és ő is a koszorúkat kezdte szemügyre venni, amik különböző fajtájú gyomokból voltak készítve.
- Hóborc? Mit keresett itt az a váza? - csusszant ki a számon.
Várjunk csak! Ti még azt sem tudjátok, hogy az nálam mit jelent...
A váza dolog drága Bogi húgom miatt jött a világra, ugyanis ő nem lelkendezik túlságosan a váza rokonértelmű szavának (köcsög) használatakor. Addig rágta a fülemet, míg végül magam is rászoktam a "váza" kifejezésre.
- Az a... váza- ahogy te fogalmaztál - megbánta tettét, de mivel te beadtad a törülközőt, bocsánatot már nem kérhetett. Gondolta, biztosan örülnél egy kis virágos rétnek - mosolygott egyre szélesebben Piton.
- Virágos?! Ezek itt csupán száraz, útszéli kórók! - háborodtam fel, majd teljesen átszellemülve folytattam. - Ki járt még itt?
- McGalagony professzor, Dumbledore Professzor, Hagrid is feljött. Na, meg persze a farkasod. De aztán kiment, mert Madame Pomfrey kizavarta - mesélte a tanár az ágyam végében állva.
- És maga? - kérdeztem tőle.
- Mi van velem? - fordult el feltűnően gyorsan Piton.
- Maga mióta virrasztott itt mellettem? - néztem rá barátságosan.
- Én nem… - kezdte Piton, de kivágódott a gyengélkedő ajtaja, és Dumbledore jelent meg benne, nyomában McGalagonnyal, na, meg Omegával.
Míg az igazgató és igazgatóhelyettes kikerekedett szemekkel meredtek hol rám, hol az ágyam végében álló boldog tanárra, Omega berohant, és egyenest a karjaimba ugorva kezdett el nyalogatni.
- Jól van, na! - simogattam meg én is az állatot, miután végre leszállt rólam.
- Dumbledore professzor, McGalagony professzor! - üdvözölte Piton az ámulattól levegőt nem kapó vendégeinket. - Amint látják, kissé feldobtuk ezt a hulla hangulatot - mosolygott Piton, és hátranézett a válla fölött. - Azt hiszem, Madame Pomfreyt kicsit jobban megviselte Dorka magához térése, mint minket, de attól tartok, Dumbledore professzor, a tegnap esti ajánlatára tekintve, szívesen vállalom a felügyeletét.
- Ez csodálatos, Perselus! - csapta össze boldogan a tenyerét Dumbledore.
- Kérem Önöket, ne fárasszák el túlságosan! - folytatta a fiatalabbik férfi. - Ma este már szeretne részt venni a vacsorán!