Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


13. Fejezet

A titkos képesség

 

Miután Dumbledore és McGalagony is kissé magukhoz tértek, és Omega is kinyalakodta magát, Piton volt olyan kedves, majd felébresztette Madame Pomfreyt. Elmagyarázott neki meg McGalagonynak mindent, már amit tudott.
Dumbledore valamiért nem találta fontosnak az ott hallható információkat, helyette inkább odajött engem üdvözölni.
- Jó reggelt, Dorka! De ha jobban belegondolunk, úgyis mondhatnám, Isten hozott! - mosolygott szélesen a varázsló, én meg Omegával az ágyam végében lefeküdtem, és kicsit betakaróztam, mert már megint kezdett rám törni a fázhatnék.
- Hogy vagy? - kérdezte Dumbledore, és leült az ágyam szélére, közben Omega fejét simogatva.
- Jobban, mint tegnap este - mosolyogtam. Hát, igen. Tény és való, hogy már csak a súlyos megfázás gyötör, meg a láz.
- Hallottam azt is, hogy ma este már szeretnél részt venni a vacsorán - nézett rám égszínkék szemeivel az öreg varázsló.
- Jól hallottam? Részt venni a vacsorán?! - lépett mellém az immár teljesen élénk Madame Pomfrey. Semmi nem látszott rajta az előbb történtekből, csak a fejkendője volt ferde. - Szó sem lehet róla! A beteg örül, hogy egyáltalán él! És nem mindenféle vacsorán töri a fejét!
- De, Poppy! - nézett rá kérlelőn Dumbledore. - Csak egy vacsoráról lenne szó!
- Maga is nagyon jól tudja, Dumbledore, hogy Dorka milyen gyenge! Nem, nem, és nem! Nem engedem! - makacskodott az asszony, majd mellém lépett, és benyomott a számba valami keserű cuccot. Fintorogva nyeltem le, majd a javasasszony elégedetten átment a gyógyszeres szekrényéhez, a szoba túlsó végébe. Dumbledore közelebb hajolt, és megszólalt:
- Egyet se félj! Részt veszel ma azon a vacsorán - suttogta, majd kacsintott.
- Hallottam ám! - kiabált hátra Madame Pomfrey. Dumbledore megforgatta a szemeit, majd megpaskolva térdeimet felállt, jobbulást kívánt, és McGalagonnyal a nyomában elhagyta boldogan a gyengélkedőt.
Piton visszatért mellém: leült a székre, és rám meredt.
- Attól tartok, nem lesz semmi a pince robbantásból - szólalt meg pár perc csönd után.
- Nem lesz - sóhajtottam. - Pedig már annyira kiakartam próbálni valami főzet elkészítését. Biztos izgibb, mint bármi más mugli óra.
- Egy főzet elkészítéséhez sokévi tapasztalat kell - magyarázta Piton. - Arról viszont nem tudok, hogy milyen mugli órák vannak.
- Ne is akarja megtudni - mondtam felkönyökölve az ágyamban - Csupa unalmas dolog. Például kémia, matematika, német… Utálom őket!
- Kémia? - nézett rám felvont szemöldökökkel a tanár.
- A kémia az olyan, mint maguknál a bájitaltan, csak sokkal rosszabb. Nem csinálunk semmit, csak jegyzetelünk, elképzeljük, hogy mit csinál a magnézium a kéndioxiddal, meg ilyesmik. Nem kísérletezgetünk, csak tanulunk.
- Értem. De csak nem lehet olyan rossz - ficergett a székén Piton.
- Üljön végig egy órát, és meglátja, hogy dögunalom! - dörmögtem mérgesen. - Itt legalább lehet kotyvasztani, meg kísérletezgetni.
- A kísérletezgetést inkább hagyd a profikra - nézett rám fáradtan a férfi. - Még a végén tényleg felrobbantod a pincét! A kotyvasztás is rossz kifejezés. A kotyvasztás rossz. A bájitaltan egy összetett, bizonyos alapismeretekre épülő tudomány - mesélte szenvedélyesen Piton. - Vannak benne szabályok, és trükkök…
- Tudom - bólogattam vidáman. - A PS-en is mindig főzök bájitalt, és általában öt csillagosra sikerednek. Hála a Félvér Hercegnek!
Piton éppen akkor kortyolt egy nagyot odavarázsolt kávéjából, de amint meghallotta azt a bizonyos nevet, félrenyelt, és fulladozva, könnyes szemmel meredt rám.
- Honnan tudsz te…? Mi, ki mondta el? - köhögött nagyokat.
- A hatodik résznek az a címe, hogy Harry Potter és a Félvér Herceg. Az egész, hogy úgy mondjam, magáról szól. Egyszer el kéne olvasnia! - néztem rá mosolyogva. - Biztosan tetszene!
- Ebben nem vagyok olyan biztos! - törölte le magáról a kilöttyent italt Piton. - Mit tudsz még rólam?
- Mit? Hát, nagyjából mindent - válaszoltam komolyan. Ha addig Piton még csak sápadt volt, hát mostmár akkor átlátszó. Kikerekedett szemekkel bámult rám, ruhája tisztítását is abbahagyta, és csak próbálta feldolgozni a hallottakat.
- Mennyi mindent? - kérdezte rekedten.
- Hát… Például a gyerekkoráról… - kezdtem óvatosan.
- A gyerekkoromról? - kérdezett vissza halálra váltan Piton.
- Akkor a kapcsolatairól… - folytattam.
- A kapcsolataimról?!
- És minden másról, ami magával történt - néztem rá. - Nem tudom, miért, de nekem maga a kedvenc szereplőm Harry Potterrel együtt.
- Nagyon örülök - vetette oda gúnyosan a felnőtt. - De mit tudsz még?
- Sokat! Miről meséljek? - csillogott fel a szemem.
- A... kapcsolataimról… - ejtette ki megfontoltan, lassan, a választás Piton, mintha nem lenne biztos benne, hogy hallani akarja az igazságot.
- Ó! - dőltem hátra álmodozón az ágyamban. - Komolyan mondom, az egész Harry Potter sorozatban a maguk románca a legszebb…
Mármint magáé és Lily Evansé. Az egész olyan romantikus!
Piton kigúvadt szemekkel meredt az ágyamon egy pontra, aztán nagy nehézségek közepette kinyögte:
- Romantikus.
- Igen, az. Maga, ahogy örökre a szívébe zárja a Lilyt, és feláldozza a bosszúért az életét is. De az a kedvencem, amikor kijelenti, hogy a maga szíve Lilyé örökké! - sóhajtottam érzelgősen, és bámultam ábrándozva a plafont. Aztán ránéztem a mellettem dermedten ülő férfire, aztán elmosolyodtam. - Na, ha nekem lenne ilyen barátom, én lennék a világ legboldogabb embere! Ez jó! Nehogy már Ön ezt szégyellje!
- Nem - bólogatott kábán a férfi, de aztán magához tért.
- Honnan tudod te ezeket?
- Huhú! - lengettem kezemet az arcom előtt. - Harry Potter könyv rajongó vagyok. Mindent tudok a kedvenc szereplőimről. És be kell vallanom még valamit!
- Még valamit? - nézett rám ijedten Piton.
- Az a rész, hogy Harry Ginny Weasleyvel jön össze, nem tetszik! - fontam össze a karjaimat magam előtt. Piton viszont meglepetten rám nézett, és értetlenkedett.
- A Weasley lány Potterrel? - kérdezte felhúzott szemöldökökkel.
- Igen, de ami a legjobb, a gyereküket… - meséltem boldogan, de aztán észbe kaptam. - Hoppá! Ezt nem mondhatom el!
- Mit nem mondhatsz el? - kérdezte felélénkülve Piton.
- Semmi. Nem lényeg! Tényleg csak egy kis hab a tortán - mentegetőztem.
- Albus... Perselus Potter?! - nézett a szemembe mélyen a férfi, én meg dühösen kaptam el a pillantásom.
- Nem ér legilimenciát használni! - mondtam az egyik halotti koszorút bizgerálva az ölemben.
- Te viszont használhattál volna okklumenciát - nézett rám okoskodóan Piton. - Mi az, hogy Albus Perselus Potter?
- Semmi! - néztem rá dühösen.
- Túl nyitott az elméd! - mondta egyszerűen a tanár, és hátradőlt a székében.
- Bocsánat! Legközelebb majd jobban igyekszem becsukva tartani! - gúnyolódtam.
- Az okklumenciát viszont attól függetlenül, hogy mugli vagy, megtanulhatnád.
- Csakis! - néztem reménytelenül a plafonra. - Egyébként a legilimenciát tudom használni egy egészen pirinyót!
- Nocsak! - bólintott elismerően Piton, de azért abban a bólintásban az is benne volt, hogy cseppet sem vesz komolyan. - Tényleg, vagy csak …?
- Gondoljon egy számra egytől harmincig! - vágtam közbe illetlenül és utasítottam a férfit. Elég furcsán nézett rám, szerintem az volt a benyomása, hogy magas lázam lehet, de én csak kitartóan meredtem rá továbbra is.
- Gondoltam - közölte pár másodpercnyi csönd után.
Én meg beleadtam apait, anyait, a szemébe néztem, és elképzeltem, hogy kinyílik az elméje, ezzel is megmutatva számomra a gondolt számát.
- Megtenné, hogy a kedvemért most nem használ okklumenciát? - kérdeztem.
- Honnan tudtad, hogy használok okklumenciát? - kérdezte meglepetten.
- Egy: éreztem egy furcsa falat az elménk között. Kettő: Perselus Piton mindig használ okklumenciát - nevettem.
Az utóbbiból kiindulva, az elsőt csak bizonyítva újra a szemébe néztem, és megéreztem, azt, amit kellett.
Azt a furcsa, bizsergető érzést, ami összekapcsolja jelen pillanatban az elménket. Aztán hirtelen bevillant egy szám, és én boldogan vigyorodtam el.
- Huszonnégy.
- Többet tudsz, mint gondoltam - felelte meglepett elismeréssel a hangjában Piton. - Hol tanultad meg?
- Jó volt a tanárom - mosolyogtam. - Egyébként, ha még nem mondtam volna a Harry Pottereken nőttem fel! Vagy ezerszer elolvastam minden részt, és tudom kívülről az egészet!
Többek között azt is, hogy hogyan tanítja majd Harryt az év felétől okklumenciára. Úgy tűnik, kicsit rám is ragadt valami.
- Szóval te az eddigi legilimenciával kapcsolatos ismereteidet egy regényből szerezted, úgy, hogy ezerszer elolvastad? - lepődött meg a tanár.
- Valahogy úgy. És ha úgy nézzük, akaratlanul is maga tanított erre a kevéske gondolatolvasásra - magyaráztam. - A húgomon szoktam gyakorolni. Már néha az őrületbe kergetem: befejezem a mondatait, kimondom helyette, amire gondol. És tudja, mikor a legjobb a legilimenciát használni? - virultam fel.
- Mikor?
- Amikor barchobázunk! - nevettem egy hatalmasat. Természetesen már eléggé a láz vette át fölöttem az irányítást, de azért még bírtam. - Állandóan az első információ után rávágom, hogy mire gondolt.
- Dorka! Te már megint ülsz az ágyban! - lépett ki szobájából Madame Pomfrey, és mérgesen indult felém. - Lázas vagy! Perselus! Maga meg miért nem szól rá?
- Én mondtam már neki! - mentegetőzött Piton. - Azonnal vissza az ágyba! Gyerünk! - lépett mellém a javasasszony, és kicsit sem szelíden beledöngölt az ágyba, nyakamig húzta a takarót, és a mellettem lévő éjjeliszekrényen kezdett el matatni valami üveggel a kezében. Szó, mi szó, tényleg elfáradtam, és pihenni akartam, de a legilimencia valahogy izgalmasabbnak tűnt. Piton és én élénk figyelemmel kísértük Madame Pomfrey minden mozdulatát, mígnem elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy a nő a szám elé tesz egy kanalat, és azt mondja, hogy "ááá".
- Mi ez? - húztam el a fejem menekülőn az orvosságos kanál ellen. Hirtelen valami furcsa bizsergést éreztem az agyamban, és meghallottam a megoldást Piton hangján: lázcsillapító. Furcsán néztem a tanárra, aki végig rejtelmesen mosolygott. Lázcsillapító? De várjunk csak! Piton a füle botját se mozdította, nem, hogy beszélt volna! De akkor hogyan hallhattam meg a kérdésemre a választ? Míg ezen gondolkodtam, Madame Pomfrey benyomta a számba a gyógyszert, én pedig hidegrázást kaptam annak savanyúságától.
- Ha fél óra múlva is ilyen magas lázad lesz, más eszközhöz kell majd folyamodnom - mondta a mellettem szorgoskodó nő.
- Jó - válaszoltam oda se figyelve a kijelentésre. Még mindig a fejemben hallott hangon gondolkoztam. Aztán Pitonra néztem, aki vissza rám, és én újra meghallottam a hangját, de a szája nem mozdult. - Sikerült rájönnöd végre?
Hirtelen leesett a tantusz, és megértettem a dolgokat. Piton legilimenciát használt, hogy tudtomra adja az információt.
De akkor én is tudok ilyet? Nagyon erősen rágondoltam arra a szóra, hogy "sikerült", és a bájitaltan tanár szemébe néztem. Aztán meghallottam a saját hangomat, de úgy, hogy nem mozgattam a számmat . Gondolatban kimondtam, hogy sikerült, és Piton leesett állával találtam szemben magam. Úgy nézett - bámult - rám, mint borjú az új kapura.
- Ha kellenék, itt leszek a szomszéd szobában - hallottuk meg Madame Pomfrey hangját. - Dorka, te pihenj! Perselus, maga meg hagyja békén!
- Rendben - válaszoltuk teljesen egyszerre, egymást döbbenten bámulva. A javasasszony kiment, és Piton rögtön kérdezett.
- Mi az ördög volt ez? - dőlt előre székében.
- Ezt magának kéne tudnia! Maga a nagy legilimentor! - meredtem rá meglepetten. - Én csak visszaüzentem.
- Visszaüzentél?! Egyenesen az elmémben turkáltál - suttogott mérgesen Piton, nehogy Madame Pomfrey meghallja.
- Tehetek én róla? Egyébként meg úgyis tudok magáról mindent, szóval ez már nem oszt, nem szoroz! - kértem ki magamnak.
- Mit hallottál?
- Hát azt, hogy lázcsillapító, meg, hogy rájöttem-e már, mi ez - gondolkodtam.
- És hogyan hallottad? - érdeklődött tovább a tanár.
- Úgy, mint ahogy most beszélgetünk.
- És éreztél is valamit? - kérdezgetett tovább.
- Nem tudtam, hogy kihallgatáson veszek részt! - mosolyogtam. - Amúgy meg bizsergést éreztem csak. De ez ugye, nem jelent semmi rosszat?
- Nem, csak pontosan azt, hogy te akaratlanul is beleláttál az elmémbe, és hallottad, amit gondolok. Csak így lehetséges.
- Szóval azt akarja mondani, hogy amit hallottam, azt nem maga üzente, hanem én néztem meg? - ámuldoztam.
- Igen, azt! - dörzsölte mérgesen a tenyerét Piton - De ez lehetetlen! Én okklumenciát alkalmaztam, az pedig…
- De hogy lehet az, hogy nem használt az okklumenciája? - hüledeztem.
- Mesélj a felmenőidről! - parancsolta hirtelen Piton, én pedig megrökönyödve bámultam rá.
- Ez most hogy jön ide? - kérdeztem teljesen értetlenül állva a dolgok előtt.
- Úgy, hogy elképzelhető, hogy valamelyik felmenőd varázsló vagy boszorkány volt, és te örököltél valami képességet - magyarázta türelmetlenül Piton. - Magától értetődő.
- Már megbocsásson, de egyáltalán nem magától értetődő - sértődtem meg. - Hogyan érthetném én ezt meg csak úgy?
- Befejeznéd végre?! - hallottam meg Piton dühös hangját, én pedig meglepetten néztem rá.
- Mit?
- Azt, hogy az elmémben turkálsz! - suttogta mérgesen. - Tudod, nem vagyok hozzászokva!
- Ezt most akkor csak gondolta? - ijedtem meg.
- Igen - bólintott a férfi. - De mesélj, milyen felmenőid vannak?
- Hát, édesanyám pedagógus - kezdtem.
- Ne az anyádról meg az apádról regélj, hanem az ükjeidről! - horkantott mérgesen Piton.
- Nem tudok! Az egyik német család, a másik lengyel! Többet én sem tudok! - mentegetőztem.
- Csodálatos! - állt fel Piton, és elkezdett fel-alá járkálni előttem.
- De... tudok még valakit! Nem feltétlenül vérszerinti felmenő..., de felmenő - gondolkodtam hangosan.
- Még ma, ha lehet! - türelmetlenkedett az ágyam végében megálló Piton.
- Amelie Darling - mondtam halkan. Omega, aki időközben bebújt az ágyam alá, hogy Madame Pomfrey észre ne vegye, most farok csóválva bújt elő rejtekhelyéről. Piton értetlenül meredt rám, de aztán, mint aki megvilágosul, leült az ágyam szélére, és a földet bámulta gondolkodó ábrázattal. Aztán rám nézett, és felcsillant a szeme.
- Attól tartok, olyan ponthoz érkeztünk, ahol már nekem is szükségem van segítségre. Elmegyek a könyvtárba, te viszont itt maradsz, és alszol! - tette hozzá az utolsó mondatot, látva, hogy én már fel is ültem.
- De nem vagyok álmos - és már kászálódtam is ki a sok paplan alól.
- Akkor pihensz! - nézett rám mérgesen Piton.
- De… - kezdtem az újabb indokot, de Piton "elméje" megszólalt:
- Sietek vissza!
- Na, jó - bújtam ki a papucsból és köntösből, amik ott voltak a szomszédos ágyon, majd vissza másztam a takarók alá.
- Ezzel az agyturkálásoddal meg majd még kezdünk valamit, mert ez így kibírhatatlan! - azzal Perselus Piton távozott a gyengélkedőről, magamra hagyva engem a csöndes Omegával, és a házisárkány Madame Pomfreyval.
Fáradtan fordultam az oldalamra, ahol még enyhe fájdalom emlékeztetett a tegnap este történtekre. Aztán lehunytam a szemem, és mély álomba szenderültem.

***

Rohantam, rohantam, de véget ér a folyosó, egy furcsa, kígyófejű ember pedig befordult a sarkon, rám szegezte a pálcáját, és már csak a felém száguldó zöld fénycsóvára emlékszem,mert nagyokat lélegezve riadtam fel álmomból.
- Minden rendben? - hallottam meg magam mellől Piton hangját, és én meglepődve vettem tudomást arról, hogy a férfi egy rakat könyvel a széke mellett, teljes lelki nyugalommal olvasgat.
- Mióta van itt?! - dőltem vissza fáradtan a párnámra.
- Nagyjából egy-két órája - válaszolta, majd kezét a homlokomra tette, és elégedett mosollyal a szája szélén húzta vissza. - A lázad szerencsére lejjebb ment.
- Mennyi az idő? - meredtem ki az ablakon, ahol immár a Nap lemenőben volt.
- Mindjárt hat - jött a válasz, és Piton ismét a könyvei közé temetkezett.
- Talált valamit Amelie Darlingról? - kérdeztem, majd én is leemeltem a magas könyvtoronyról egy könyvet, és lapozgatni kezdtem.
- A 100. torony létezésén kívül semmit - mondta Piton fel sem nézve a könyvéből.
- Az mi, amit olvas? - kérdeztem. Piton kezét arra az oldalra téve, ahol tartott, becsukta a könyvet, és hangosan olvasta:
- Híres boszorkák és varázslók.
- Ebben biztosan nem találja meg - meredtem a könyvre.
- Amelie Darling nem varázslótehetségéről lett híres.
- Akkor hol keressem? - csukta be a könyvét feladóan Piton, majd rátette a kisebbik kupacra, és rám tekintett.
- Mondjuk a 100. toronyban - mondtam logikusan.
- És én hogy jutok oda fel nélküled? - dörzsölte az orrnyergét fáradtan a férfi.
- Ma már sehogy - mondtam, látva és tudván, Piton az este szinte semmit nem aludt, és ma is elég szorgosan dolgozott.
- Menjen, pihenje ki magát, majd holnap utánanézünk.
- De… - kezdte meglepetten a tiltakozást a tanár.
- Holnapra még nem lesz elég erőm ahhoz, hogy magát cipeljem a harmadik emeletre, csak, mert hulla fáradt. Menjen, és pihenje ki magát! - parancsoltam neki ellentmondást nem tűrő hangon.
- És te? - állt fel Piton.
- Megleszek, ne aggódjon! - nyugtatgattam, azzal én is kikeltem az ágyból, hogy elkísérjem a gyengélkedő bejáratáig. Szükségem volt egy kis mozgásra. Piton megvárta, míg felveszem a köntösöm, papucsom, majd én Omegával az oldalamon, ő pedig egy rakat könyvel maga előtt távozott, jó éjszakát kívánva. Fáradtan visszacsoszogtam az ágyamhoz, és lefeküdtem pihenni.

***

Most egy idegen házban voltam, és szintén menekültem, de most nem a kígyófejű elől, hanem a csatlósai elől. Éles sikoly a földszinten, és egy nő esett össze holtan a lépcső aljánál. Zokogva ébredtem fel.
Hát nem igaz! Beszarás, hogy nem tudom rendesen kipihenni magam ezek a hülye álmok miatt. Kikeltem az ágyból, és Omegát hívva célba vettem a 100. tornyot. Nem volt jobb ötletem, csak azt tudtam, hogy ha ott kéne tovább pihennem, megőrülnék.
Csendben lopóztam el Madame Pomfrey szobája előtt, ahonnan halk szuszogás jelezte, valaki édes álmát alussza. Gyorsan ki az ajtón, végig a folyosón, ki a kisajtón, és már a lépcsőcsarnokban is voltam. Büszke voltam magamra, hogy ilyen ügyesen eltalálok már a tornyomhoz.
Gyorsan megjegyezve, hogy merre kell majd visszajönnöm, elindultam a másodikról a harmadikra. Fény elég kevés volt, pontosabban csak az, amiket a festmények gyújtottak és használtak valamire. De ahhoz pont elég volt, hogy felmenjek egy emeletet.
Az egyszarvú boldogan fújtatva köszöntött minket, én pedig hálám jeléül megvakargattam puha orrát.
A festmény kinyílt, és én meg Omega végig mentünk a folyosón, fel a lépcsőn, az ajtóig.
Kinyitottam a nehéz faajtót, és beléptünk az otthonos kis helyiségbe. Én rögtön a könyvespolcokat vettem irányba, de elhaladva a kandalló előtt az begyulladt, és kellemes meleget kezdett el árasztani. A könyvespolcokhoz léptem, és elkezdtem keresgélni. Volt ott minden, de ami nekem kellett, abból csak egy, de nem ott. Sok hajamba beletúrva bementem a hálóba, és leültem az ágyamra. Elképzelésem sem volt, hol kereshetnék és mit.
Az erkélyajtó hirtelen kivágódott, én pedig a köntösömet összehúzva magamon becsuktam. Már az alsó reteszt toltam be a helyére, amikor valami a szemembe sütött.
Hunyorogva álltam fel, és vettem tudomást arról, hogy az, ami majdnem megvakított, csak egy csillag. Tekintetemmel követtem a csillag fénysugarát, ami az ágyam alatt folytatódott. Lehajoltam, és valami visszafénylett.
Izgatottan beljebb kúsztam a bútor alá, és a kissé elkorhadt parketta darabot kiszedve a helyéről meglepetten vertem be fejemet az ágy szegélyébe. A parketta darabka alatt egy könyv csatja volt, ami megcsillant. Egy rongyos kis bőrkönyvecske. Kapkodva kiszedtem őt a lyukból, a fadarabot visszatömtem a helyére, és kimásztam porosan az ágy alól. Gyorsan ülőhelyzetbe helyezkedtem az ágyam előtt, és a kezembe vettem a kincset. A holdsugár tisztán megvilágította az ezüst borítású bőrön a betűket, amiket összeolvasva értelmes mondta jött ki.
Ez a napló Amelie Darling tulajdona - olvastam boldogan. Aztán kinyitottam, és azt hittem, ott ájulok el: saját magam arcképe nézett vissza rám, de mozgó képen. Boldog mosollyal az arcán integetett az a másik lány, aztán aprócska kezével elkezdett rám mutogatni.
Nem értettem mondanivalóját, ezért tovább lapoztam, és a meglepetés tárházában találtam magam.
A könyvecske hirtelen egy vaskos könyvvé változott.
Első oldalra lapoztam, és olvasni kezdtem:

1850.szeptember 1.

A Roxfort csodálatos! Igaz, hogy ez még csak az első éjszakám itt, de már imádom az egészet.
A Teszlek- süveg a Griffendélbe osztott be engem, ahol máris barátokra találtam. Troy Ford, évfolyamtársam bemutatta Petert, és Johnt, a legjobb barátait. De ők csak kinevettek mugli származásom miatt. Debora White viszont nagyon kedves lány. Rögtön a barátnőm lett. Nagyon várom már a holnapi napot, ilyen barátok és tanárok között csakis jó lehet. Legszívesebben le sem feküdnék!

Ez az! Ez kell nekem! Gyorsan becsuktam a könyvet, ami ismét maroknyira zsugorodott, zsebre vágtam, és Omegával együtt elhagytuk a tornyot. Leszáguldottunk a másodikra, be a gyengélkedőre, és irány az ágy! Madame Pomfrey egyenletes horkolása engedett következtetni arra a tényre, hogy nem vette észre átmeneti eltűnésemet, és hogy ez ne is következzék be, villámsebesen az ágyba bújtam, de a naplót nem tettem le.
Kinyitottam ismét, az újra lexikon méretű lett, és belelapozgattam. Ami felkeltette a figyelmemet, azaz volt, hogy Amelie minden évét ebbe a "kis" könyvbe írta. Sőt, nemcsak a tanéveket, hanem a szüneteket is!
Kinyitottam az ötödik évfolyam címnél, és izgatottan kezdtem el lapozgatni. Amelie itt még egyidős velem, és ha nekem most kezdett el megjelenni ez a képzelet olvasósdi akármi, akkor neki is 15 évesen kellett, hogy felfedezze képességét. Bár mondjuk én még nem vagyok annyi. Egye fene, 11-én már annyi leszek!
Várjunk csak! Ma milyen nap van? Augusztus 26. Akkor annak környékén kell keresgélnem. Kinyitottam a mai dátumnál, és olvasni kezdtem:

1855. augusztus 26.

Ma furcsa dolgok történtek velem. Dolgozatot írtunk bájitaltanból, és semmit nem tanultam rá, de tudtam az egészet. Maga a professzor mondta el őket. Szó szerint diktálta, én meg leírtam őket. Aztán Peter csúnya és perverz gondolatait volt szerencsém hallani, de ma még valami világossá vált számomra: Troy Ford fülig szerelmes belém.

Letaglózva feküdtem az ágyamban. Amelie Darlingnál ugyanígy kezdődött, mint nálam, és pont ugyanezen a napon, csak éppen 150 év telt el azóta.
Mozgatni kezdtem az agytekervényeimet. Azon törtem a fejemet, hogy honnan tudhatnánk meg még többet Amelieről. Egy könyv sem ír róla különösebben, aki meg mind akkor élt, meghalt. Nem tudnak mesélni nekünk a lányról, és furcsa dolgairól. Milyen volt, miket csinált?
Vagy mégis? A Roxfort eddigi minden igazgatójának portréja ott lóg Albus Dumbledore szobájának falán.
Már csak azt kéne kiderítenünk, ki volt akkor a Roxfort feje. Hátha ő többet tudna nekünk mesélni a múltbéli ikertestvéremről.