Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


14. Fejezet

Pince robbantás és legilimencia

 

Sokáig nem tudtam elaludni, de végül három óra tájban elnyomott az álom.
Mikor felébredtem, Perselus Piton már teljesen frissen és éberen olvasgatta székén a napló - könyvet.
Nem igaz, hogy mindig itt van, amikor alszom! Mi ez már?!
- Jó reggelt! - ásítottam.
- Neked is! - motyogta, fel sem nézve a naplóból a férfi.
- Látom észrevette a könyvet - ültem fel izgatottan az ágyamban, és hirtelen érdekelni kezdett a könyv...
- A kezedben volt, te pedig aludtál. Gondoltam, megnézem, mi volt ennyire érdekes - nézett végre rám Piton, majd újra olvasásba mélyedt.
- Hol tart? - kérdeztem, és átkukucskáltam a könyven. - Még csak a második évfolyamnál? Ajánlanám akkor figyelmébe az ötödik évfolyamot és azon is belül augusztus 26- át.
Piton odalapozott a mondott dátumhoz, és olvasni kezdett. Miután végzett, meglepetten felnézett.
- Tegnap volt augusztus huszonhatodika - jelentette ki a férfi.
- Igen, tegnap volt bólintottam egyetértőn.
- És mi történt utána? - dőlt előre székében Piton jelezve, őt is felcsigázta a téma.
- Minden ember fejébe belenéz akaratlanul, és már majdnem megbolondul, amikor új sötétvarázslatok tanár jön a Roxfortba, Amelie felkeresi, az pedig segít neki. Amelie megtanulja használni agyturkálós képességét. Tömören ennyi - daráltam egy szuszra, amivel elértem, hogy Piton összevont szemöldökökkel nézzen rám.
- Jó, de azért majd még én is elolvasom - mondta.
- Olvassa csak - vontam meg a vállamat -, de nem fog többet találni, mint amennyit mondtam.
- Beszélni fogok Madame Pomfreyval, hogy levigyelek, mert ezt én így nem bírom tovább - fújt mérgesen Piton, majd felállt, és már indult is a javasasszony szobája felé.
- Miért? Már megint…? - kiáltottam utána fintorogva.
- Még mindig! - mondta hangosan a férfi, és bekopogott a nő szobájába.
Az ajtó feltárult, és Madame Pomfrey meglepett arca kukucskált ki.
- Valami baj van, Perselus? - kérdezte ijedten a nő, és már jött is felém, Pitonnal a nyomában.
- Nincsen semmi baj, Poppy. Csak azért jöttem, hogy elvigyem a beteget egy kis sétára - érte utol a tanár a szinte nyargaló nőszemélyt.
- Sétára? - fordult vissza Madame Pomfrey teljes meglepettséggel az arcán. - Azt lehet. Vigye csak nyugodtan, de ki ne fárassza nekem! Pontosan délre itt legyenek!
Utána majd még újra elmehetnek sétálni, de délben be kell vennie a gyógyszerét! - azzal mellém lépett, és a kezembe nyomott egy tiszta, vadonatúj roxforti egyenruhát, amit időközben a hír hallatára elővarázsolt a semmiből.
- A te ruhád mosásban van. Addig is viseld ezeket.
Majd kilökdöste Pitont, behúzta a paravánt, én pedig csodálattal bújtam a ruhákba. Mind jók voltak rám.
Felvettem a térdzoknit, a pulóvert, a csillogó, csatos cipőt, és a talárt. Mesés érzés volt.
Megálltam az éjjeli szekrényemen lévő kis tükör előtt, és boldogan vettem róla tudomást, hogy egy igazi roxfortos diákhoz méltóan nézek ki.
Aztán Omegát szólítva kiléptem a függöny mögül, és fülig érő szájjal, türelmesen vártam, mert időközben eltűnt mind a két felnőtt. Pár másodperc múlva kiléptek a javasasszony szobájából, Piton valami kis üveget a kezében tartva, Madame Pomfrey meg a pálcáját szorongatva.
- Csodálatos! - csapta össze boldogan a tenyerét a nő, mikor meglátott. - Mintha rád öntötték volna.
Örömömben pördültem egyet a tengelyem körül, aztán megálltam, és várakozón meredtem a döbbent Pitonra, aki látszólag csak hápogni tudott.
- Indulhatunk? - léptem a férfi mellé Omegával együtt, az meg mintha álomból ébredt volna, megrázta a fejét, krákogott, és válaszolt.
- Persze, indulhatunk. Viszlát Poppy! Akkor este a vacsoránál találkozunk! - és már ki is nyitotta előttem a nagy faajtót.
- Este a vacsoránál? - néztem meglepetten Pitonra, aki csak megvonta vállát, és felmutatta a kis üvegcsét.
- Itt a gyógyszered. Ezért kellett volna visszajönni.
Gondoltam, akkor már nálam is lehetne - mentünk ráérősen a folyosón. - Hol találtad meg egyébként azt a naplót?
- A Századik toronyban - válaszoltam Omegát simogatva, de meg kellett állnom, mikor Piton meglepetten elkapta a karomat, és maga felé fordított.
- Mikor voltál te ott?! - kérdezte szinte már felháborodva Piton.
- Az este nehezen tudtam elaludni, és egy kicsit felmentem, hátha találok valami használható könyvet Amelie könyvespolcain - magyarázkodtam. - Hát... helyette ezt találtam. Szerintem ez is megteszi.
- Bőven - nyitott nekem újból ajtót a férfi, és illedelmesen előre engedett. Mintha kicserélték volna.
- Mit fogunk csinálni? - néztem rá a lépcsőcsarnokba érve, mivel még csak most jutott eszembe, azt sem tudom, hová megyünk.
- Gondoltam, egy kicsit "kotyvaszthatnánk", na, és a legilimencia gyakorlása sem ártana. Főleg úgy, hogy ilyen ütemben nő a képességed. Nem lenne jó, ha minden szemben jövő emberrel gondolati csevejbe bonyolódnál - lépcsőztünk lefelé a földszintre.
- Az jó - mosolyogtam meglepődve a választól. - És akkor ma már részt vehetek a vacsorán?
- Igen. Dumbledore elintézte neked - felelte Piton, és leértünk az előcsarnokba, majd kiléptünk a szabadba.
Boldogan szippantottam egy mélyet a friss levegőből, Omega pedig rohangált. A Viaduktot vettük csendben célba, ráérősen sétáltunk át rajta, majd újra bementünk a kastélyba, csak most a túloldalán lyukadtunk ki.
Aztán lementünk a pincébe, ahol sötét és hideg volt.
Összébb is húztam magamon a talárt, nehogy még jobban beteg legyek.
Majd Piton megállt az egyik ajtó előtt a folyosón, és varázslatok tömkelegét kezdte duruzsolni. Miután elvégzett minden ártalmatlanító bűbájt, előhúzott zsebéből egy rozsdás kulcsot, és kinyitotta vele a bejáratot.
Előre engedett, de hiba volt.
Az ámulattól megdermedve ott maradtam az ajtóban.
A szoba sötét volt, és koszos.
Az ott terjengő erjedt szagokról meg már ne is szóljak.
A polcok dugig voltak tömve minden féle bájital hozzávalóval, valamelyikbe egy szem úszkált, de volt olyan is, amiben csak egy hínár féleség.
- Egyszerűbb lenne, ha beengednél - kopogtatta meg a vállamat hátulról a tanár, én pedig félre álltam, utat engedve neki.
- Miért van itt minden függöny behúzva? - néztem körbe lehangoltan a sötétben.
- A fény nem tenne jót bizonyos hozzávalóknak - magyarázta Piton, és már nyitotta is kifelé a másik ajtót a teremben.
- Tessék, itt fogunk dolgozni - tárta ki az ajtót, én meg beléptem egy másik, kicsit kisebb helyiségbe.
Itt is ugyanolyan sötétség és bűz uralkodott.
Ahogy beljebb mentem, észre vettem a nagy íróasztalt a szoba túlsó végében, és rögtön rájöttem, hogy ez Piton irodája.
- Itt nincsenek hozzávalók - állapítottam meg körbe járva a szobában.
- Nem, itt nincsenek. Azoknak egy részét a teremben tárolom. A többit a szertáramban - magyarázta a férfi, és leült íróasztala mögé, amíg jegyzetelt valamit.
- De fény sincs. Miért vannak összehúzva itt is a függönyök?
- Azért, mert… - és nem talált kifogást.
- Én is így gondoltam - mondtam relytelmesen mosolyogva, azzal széthúztam a nagy, poros függönyöket, fénnyel elárasztva az egész szobát.
Piton hunyorogva dőlt hátrébb székében, hogy kikerüljön a fény sugaraiból. Én viszont lenyűgözve néztem az előttem összecsapó tenger hullámaira. A hatalmas falként szolgáló ablakok minden fényt átengedtek. Akárcsak odafent a Toronyban.
Csodaszép volt! Boldogan fordultam hátra, mikor megéreztem, hogy valaki áll mögöttem. Meglepetten néztem fel a toronyként magasodó Pitonra, aki értetlenül meredt ki az ablakokon. Szerintem azon gondolkozott, hogy hogyan lehetett ennyire lüke.
- Szerintem így egy kicsit jobb - nézem rá, mire ő halványan elmosolyodva, kábán bólintva nézett le rám.
- Egyetértek - mondta megbabonázva bámulva a tengert.
- Mivel kezdünk? - hagytam ott az ablak előtt álló férfit, és kíváncsian néztem körbe a szobában, hátha van valami recept előkészítve, amiből rájöhetnék, mihez akar kezdeni.
- Úgy gondoltam, kezdjük az alapoknál. Elsőnek lehetne mondjuk, a kapapkúra bájital - lépett a könyvespolcához a felnőtt, és leemelt egy vaskos könyvet, majd kinyitotta a tizedik oldalon.
- Megfázást, és influenzát azonnal elmulasztó bájital - olvastam fel hangosan, mert Piton letette a szoba közepén álló kerek asztalkára. - Ó! Egy ilyen most talán jól jönne.
- Sosem értettem, hogy a diákok vagy ennyire eszementek, vagy csak nem veszik a fáradtságot elolvasni az apró betűs részt? A mellékhatásait is elolvastad?! - kiabált át a tanteremből Piton, ahová időközben átment, hogy megkeresse a bájital hozzávalóit.
- Fül füstölgés?! - ijedtem meg. - Te jó ég! Visszavonom!
Nem kérek belőle!
- Igazából én is csak gyakorlásnak szántam, nem használatra - tért vissza üvegekkel a kezében, és maga előtt Piton, majd lerakta őket elém, a könyv mellé.
- Fúj! - nézegettem őket közelebbről. - Ebben mi van?
- Ginzeng gumó.
- Szuper! - fintorogtam. - És, hogy gondolta? Maga csinálja, én nézem?
- Te csinálod, én nézem! - mondta nyugodtan a férfi, és vizet varázsolt az üstbe.
- Jól meggondolta?! - néztem rá értetlenül. Egyszerűen nem értettem: ez az ember tényleg ennyire meg akar szabadulni a pincéjétől? - Szerintem szüksége lesz majd még a pincére. Mégsem akarná inkább maga elkészíteni?
- Tegnap egész nap ezt hallgattam tőled, hogy kotyvasztás így, kotyvasztás úgy, amikor meg itt a lehetőség, mégis csináljam én? Hogy megy ez? Arról nem is beszélve, hogy mennyit panaszkodtál nekem azzal a... kém... akármicsodával kapcsolatban, hogy ott nem csináltok semmit! Hát most csinálhatsz!- fonta össze karjait mérgesen Piton, azzal elém rakott egy nagy fémkanalat, és várakozón nézett rám.
- De én nem így gondoltam! - hőbörögtem, de Piton szúrós pillantása elég volt ahhoz, hogy meggyőzzön az ellenkezőjéről. - Hát jó! De ha a pincével bármi történik, nem vállalok érte felelősséget - léptem félénken a vizes üst elé, majd neki is láttam a bájitalnak.
Először elolvastam mindent részletesen, utána kiméricskéltem a hozzávalókat, a leírás szerint adagoltam őket az üstbe, és csodák csodájára, nem történt semmi azon kívül, hogy a bájital színe szépen megváltozott.
Piton egyszer sem szólt bele, végig mögöttem állt, és figyelt. Csak egyszer kellet segítenie, amikor fel kellett forralni a főzetet, és akkor is csak azért, mert nem volt ott tűzhely, mert a varázslók általában pálcát használnak.
Pontosan két és fél óra kemény munka után elégedetten tettem le a kanalat.
Piton ezt látva felhúzott szemöldökökkel, és kíváncsi arccal mellém lépett, és belekukkantott a fazékba.
Aztán kritikus ábrázattal beleszagolt, és rám nézett.
- Vedd be a gyógyszered! - mondta színtelen hangon. - Még a végén megint holtan esel itt össze nekem!
Gyorsan az íróasztalához léptem, ahová időközben már kikészítette a gyógyszer adagomat, lenyeltem, és várakozón léptem vissza mellé.
Ő viszont nem szólt semmit, csak az üstben pirosló folyadékkal szemezgetett.
- Ennyire rossz lett? - szólaltam meg suttogva vagy két perc csend után, félve a választól, és az elkövetkezendő szidástól. Piton rám nézett, aztán vissza a bájitalra.
- Nem. Ellenkezőleg. Nagyon is jó lett ahhoz képest, hogy ez életed első bájitala - bólogatott elégedetten.
Ezt meghallva - képzelhetitek -, majd kiugrottam a bőrömből. Perselus Piton elismeri a munkámat! Te jó ég! Hova jutott a világ?
- Köszönöm - mosolyogtam fülig érő szájjal.
- Most pedig, hogy megvolt a várva várt "pince robbantás" név alatt futó bájital főzés, áttérhetnénk a legilimenciára - mondta Piton, és arrébb varázsolta a dolgozó asztalkámat a szoba szélére.
- Legilimencia? - néztem rá megrökönyödve - Nem okklumencia?
- Az, amit te művelsz, az legilimencia. Méghozzá magas iskolája. Jól jegyezd meg! A legilimencia és okklumencia kettő külön dolog. Nem jó, ha az ember összeköti őket - nézett rám szokásos "pitonos" arckifejezésével a férfi.
- Értem - bólintottam. - De az még mindig nem világos számomra, hogy én most miért legilimenciát fogok tanulni?
- Azért, mert nagyon nagy tehetséged van a legilimencia terén, ami ilyen szinten már veszélyes is lehet, ha nem tudsz bánni vele - magyarázta Piton, és elővette pálcáját. - Márpedig a te esetedben semmi tapasztalat nincs, az elme tudatos irányításáról.
- Szóval, ha jól értem, most azt fogom megtanulni, hogy hogyan irányítsam az agyturkáló képességemet?
- Tömören, igen. Meg kell tanulnod irányítani, ha úgy adódik, használni, de egyébként megóvni tőle saját magad, és másokat.
- Szuper! Akkor én most egy közveszélyes gondolatolvasó vagyok?! - vigyorogtam a nevetéssel küszködve.
- Igen. És ez még csak a kezdet. Hatalmas erőd van, és ha az eluralkodik rajtad, menthetetlen leszel - mosolygott keserűen Piton.
- Éljen! - gúnyolódtam. - És akkor hogyan kezdjük?
- Ugyanazt fogjuk csinálni, mint a gyengélkedőn. Én gondolok egy számra, de bármilyenre, neked pedig meg kell nézned mi az.
- Ennyi? - nevettem fel. - De hát ez könnyű.
- A második fele a feladatnak abból áll, hogy megtanulsz kiszakadni az elmémből.
- Jaj, de jó!
- Készen állsz? Kezdjük!
Erősen összpontosítottam arra a bizsergős érzésre, és történt is valami. Behatoltam Piton elméjébe. Sikerült! Megint sikerült!
Ugyanakkor nagyon furcsa volt. Az eddigi "agytúráim" nem ilyenek voltak. Most úgy láttam a dolgokat, mintha egy kész mappa-világban lennék. Mindenhol külön kis képek voltak, amiket kedvemre nézegethettem volna, ha akartam volna.
De most csak a szám érdekelt. Elindultam, akárcsak egy hatalmas áruházban, benézve minden egyes sorba, aztán történt valami még furcsább. Mintha kergetni kezdtek volna, vagy legalábbis megölni, elkezdett összeomlani a mögöttem lévő mappavilág.
Konkrétabban, úgy, ahogy volt, elkezdett felcsavarodni, engem is maga alá temetve. Elkezdtem rohanni, futni, és ami történt az egy kicsit ijesztő volt: elkezdtek össze-vissza megjelenni Piton emlékei, képei. Mint egy káosz filmben.
Teljes zűrzavar volt. Rajtam meg egyre jobban eluralkodott a pánik. Rohantam, nehogy a mappák rám zuhanjanak.
Aztán, amikor már kezdtem feladni a harcot, valami erős rántást éreztem a vállamnál, és én hanyatt terülve találtam magam Piton irodájában, a padlón.
Gyorsan felültem, és amit láttam, attól kis híján elájultam.
Piton falfehéren gubbasztott íróasztala tövében.
Remegett, és a veríték is kiverte. Nagyon nem jól nézett ki...
- Én… én - meredtem rá a sírás küszöbén. - Nem akartam!
Piton hörgött valamit, én pedig, tudom, hülye ötlet volt, de szégyenemben kirontottam a teremből, és a meglepett Omegával a nyomomban elhagytam a pincét.
Zokogva futottam fel a 100. toronyig, tudván, én az előbb majdnem megöltem Pitont. Én! Megölni őt!
Felrohantam a csodalépcsőn, kinyitottam az ajtót, és könnyeimtől mindent elmosódva látva dőltem le a kanapéra.
- Majdnem megöltem őt! - néztem a plafont és zokogtam - Majdnem megöltem! Jól mondta Piton! Én tényleg közveszélyes vagyok. Nem engedhetem, hogy bárkinek baja essék miattam. És ha ezt máshogy nem érem el, hát kerülni fogom őt!
Te mit gondolsz, Omega? Csak adja Isten, hogy jobban legyen!
Efféle képen gondolkodtam, amikor elnyomott az álom, és már csak a szörnyű emlékek rám gyakorolt hatása maradt meg bennem.
Nagyon szégyelltem magam, hogy majdnem a kedvenc szereplőm halálát okoztam úgy, hogy ő segíteni akart rajtam. De jól meggondoltam, és amit mostantól tenni fogok, azt az ő biztonságáért, és a barátaim érdekében fogom tenni. Legalábbis itt még azt hittem, meg fogom tudni tenni...
Nem engedhetem, hogy újra megpróbáljam megölni akár Pitont, vagy akár bárki mást, aki fontos számomra!