Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


15. Fejezet

Aggódás és rejtélyek

 

Halk kopogásra ébredtem a 100. torony lenyomatos ajtaja irányából. Omega felpattant, és izgatottan odarohant, kiszimatolni, ki az, és mit akar este fél hétkor.
Könnyeimet letörölve az ajtóhoz léptem, de nem nyitottam ki. Omegát megfogtam, hátrébb toltam, hogy én is odaférjek, amikor újra kopogtak az ajtón. Nagy levegőt vettem, fülemet az ajtóra tapasztottam, és megkérdeztem.
- Ki az?
- Perselus Piton - jött a válasz. Megsemmisülve leültem az ajtó tövébe, és ridegen meredtem a padlózat mintájára.
Semmi kedvem nem volt most Pitonhoz.
Nem, hogy hozzá, senkihez! Veszélyes vagyok!
Hagyjanak békén!
- Kérem, menjen el! - dőltem hátra, és fejemet elfordítottam, hogy még többet halhassak ebből az izgalmasnak ígérkező beszélgetésből...
- Eltűntél! Mégis mi ütött beléd? - hallottam meg az ajtó túloldaláról a hangot.
- Kérem szépen, menjen el! - rimánkodtam már a könnyeimmel küszködve.Hogy lehet valaki ennyire értetlen?
- Nem megyek el addig, míg ki nem jössz! - makacskodott Piton.
- Nem érti?! Hagyjon békén! - mondtam már szinte kiabálva.
- Nem hagylak! Miért kéne téged békén hagynom, mikor látom, hogy szenvedsz?
- Nem szenvedek! Csak hagyjon békén! - mondtam mérgesen, és dühömben belevertem egy hatalmasat az bejárati faajtóba.
- Attól, hogy szétvered az ajtót, nem lesz jobb! - beszélt a férfi.
- Igaza van, nem lesz jobb! Csak akkor, ha maga végre békén hagy! - azzal felálltam, és már indultam is a nappaliba, otthagyva a magában beszélő Pitont.
- Dorka! Mi bajod?
- Maga is tudja nagyon jól - kiáltottam megállva a kandalló előtt.
- Nem, nem tudom! - érkezett vissza az ingerült válasz.
- Akkor jobb, ha meg sem tudja! - sétáltam vissza az ajtó elé, és ismét leültem annak tövébe. Biztos, ami biztos.
Franc tudja, meddig kell még hallgatnom a tanárt, így jobb, ha legalább értem is, miről dumál, és nem csak az összefüggéstelen duruzsolást hallgatom odabentről.
- Az ami történt, az normális - mondta Piton, és ezzel egy időben halk puffanást hallatott az ajtó,és egy kissé megremegett. A hangokból ítélve a másik oldalon is helyet foglaltak az ajtó tövében, akárcsak én.
- Mi?! Hogy kis híján megöltem magát? - kérdeztem dühösen.
- Igen - jött a nyugodt válasz.
- De én nem akarom, hogy bárkinek is baja essék csak azért, mert szerencsétlen vagyok - mondtam, és Omega fejét simogatva befészkeltem magam a sarokba, a kényelmesebb jövő érdekében. Nagyon fáradt voltam. Tulajdonképpen már veszekedni sem volt kedvem.
- Nem vagy szerencsétlen - hallottam meg ismét Piton halk hangját a túloldalról. - Csak tapasztalatlan. Ami csak még jobban megnehezíti a dolgod ilyen erejű képesség használása esetében.
- Jobban van már? - kérdeztem gyorsan, még mielőtt meggondoltam volna magam félelmemben és szégyenemben.
- Igen, jobban. De mint már mondtam, ez teljesen normális reakció volt a részedről - magyarázta Piton.
- És most azt várja, hogy nekem ettől jobb legyen? Most, hogy már tudom, teljesen normális, hogy majdnem megöltem egy embert?! - kérdeztem elkeseredetten.
- Nem várok semmit azon kívül, hogy kinyisd végre ezt a páncél ajtót - mondta Piton, én pedig elmosolyodtam egy csöppet mondata hallatán.
Magam elé képzeltem, hogy vajon most milyen arcot vághat. Gyorsan felpattantam, és kinyitottam az ajtót.
Piton feltápászkodott a földről, leporolta magát, majd rám nézett.
- Ugye, meg sem fordult a fejedben, hogy abbahagyjuk a gyakorlást? - kérdezte összevont szemöldökökkel.
- Nem csak megfordult, hanem el is határoztam - dőltem fáradtan az ajtófélfának. - Nem engedhetem, hogy baja essen. Magának még kulcsfontosságú szerepe van! Ki kell bírnia még két évet, úgyhogy nem szeretném, ha én lennék, aki miatt füstbe megy a regény.
- De… - kezdte a tanár, de én a szavába vágtam.
- Kérem!
- De ezzel a buta ötleteddel most nem csak magadra jelentesz veszélyt, hanem minden körülötted élő embertársadra is! - nézett rám mérgesen Piton.
- Szóval most már maga szerint is egy szörnyeteg vagyok? - néztem rá útálatosan.
- Igen, szörnyeteg vagy, ha nem kezdesz vele semmit, hanem megvárod, míg valami baj történik, ahonnan már nem biztos, hogy lesz visszaút! - suttogta vérfagyasztóan a férfi. Könnyes szemeimet ráemeltem, és becsaptam az orra előtt a hatalmas faajtót. Dühösen trappoltam be a nappaliba, mikor újra kopogtattak.
Vissza fordultam, hogy még meghallgassam utolsó mondani valóját a férfinak.
- Dorka, várj! Nem úgy értettem! Kérlek… - hallottam Piton bocsánatkérő beszédét, de annyira dühös voltam rá, hogy nem bírtam hallgatni undorító, behízelgő hangját.
Megfogtam, ami a kezem ügyébe került (jelen pillanatban egy váza), és teljes erőmből az ajtónak vágtam.
Az üveg hangosan csörömpölve hullott ezer darabra, én pedig mérgesen vágódtam le a kanapéra. Végre csönd volt. Piton is befogta a száját, Omega is csak meglepetten szaglászta az összetört üvegdarabkákat, mint aki nem érti, mit ártott az nekem.
Aztán mellém kuporodott, és együtt bámultuk a tüzet.
Gőzöm nem volt, Piton elment-e már.
Vagy ha nem, akkor mire vár? Az óra hetet ütött, én pedig korgó gyomorral keltem fel ismét. Ez már felér egy tesi órával. Kiléptem az ajtón, és megkönnyebbülve vettem tudomást arról, hogy a "fekete viharfelhő" mást boldogít jelenlétével. Omegával villámsebesen leértünk az előcsarnokba, és már végre annyi elmaradt vacsora után, izgatottan léptem be a nyitott ajtajú Nagyterembe.
A tanári asztalnál voltak, már akik voltak.
Fellélegeztem, mikor észrevettem, hogy Piton nem ül a vacsorázók széles asztalánál. Viszont ott volt McGalagony, Dumbledore, Hagrid is éppen akkor szuszakolta be magát a helyére. Sötét ábrázattal átvágtam a termen, és köszöntve azt a három személyt helyet foglaltam a McGalagony és Dumbledore között elhelyezett üres székre.
Az asztalt bámulva, csendben vártam a vacsorát.
Ez a szótlanság viszont valószínűleg feltűnt a mellettem ülőknek is, mert egy idő után már óramű pontossággal magamon éreztem a férfi és a nő aggódó tekintetét.
- Minden rendben van, köszönöm! - válaszoltam meg kimondatlan kérdésüket, mélyet sóhajtva.
Megelégeltem már vizslató tekintetüket.
- Akkor jó - mosolyodott el Dumbledore.
- Nem Piton professzorral voltál ma egész nap? - kérdezte meglepetten McGalagony, miután Dumbledore az evőeszközeivel kezdett játszadozni.
- De - válaszoltam tőlem szokatlanul szűkszavúan.
- És hol van? Nem jön vacsorázni? - kérdezte immár érdeklődve az igazgató.
- Nem tudom, hogy hol van, és azt sem, hogy méltóztatik-e feljönni vacsorázni a sötét medvebarlangjából, de tudják, sajnos ez egyáltalán nem érdekel jelen pillanatban - néztem az üres tányéromat.
- Dorka! Micsoda hangnem ez? A professzorról beszélsz! - szidott le McGalagony felháborodva.
- Elnézést, tanárnő - kértem bocsánatot cseppet sem megbánva az előbbi "hangnememet". Sőt, ha úgy nézzük, még ki is húztam magam.
- Vacsora után szeretnék veled egy kicsit beszélgetni, Dorka! - fordult felém Dumbledore ismét. - Fontos lenne! Ráérsz?
- Nincs jobb dolgom, mint a tornyomban kuksolni vagy éppen a gyengélkedőn szunyókálni - mondtam könyökölve az asztalon.
- Remek - csapta össze tenyerét az igazgató. - Most múlt hét öt perccel. No, akkor jó étvágyat mindenkinek!
És mire kimondta, az asztalt bőséges kajamennyiség lepte el. Annyira vártam már ezt az első vacsorát, de most mégsem volt étvágyam. Mindenki jóízűen és éhesen nekilátott, én is szedtem egy morzsányi adagot, és csendben nekiláttam.
- Jut eszembe! - nyelte le a falatot Dumbledore. - Harry üdvözöl.
- Tényleg! Ma volt a minisztériumban! - ugrottam vagy két métert örömömben. - És?
- Ölel téged! - mosolygott boldogan Dumbledore.
- Csak ennyi? - szomorodtam el.
- Szerintem, Dorka, te is tudod miért csak ennyi - nézett rám jelentőségteljesen az idős varázsló. Megértettem.
Dumbledore kerüli Harryt. Hát akkor már ez is csoda, hogy ennyi üzenetet kaptam.
- Professzor? Lenne egy kérdésem - tettem le az evőeszközeimet pár perc csöndes falatozás után.
- Hallgatom.
- Lehetne, hogy esetleg… én és Harry… szóval... levelezhetnénk? - böktem ki végül ezt a nagyon nehéz kérdést, előre félve a választól.
- Ó, hát persze! Semmi akadálya! - evett tovább Dumbledore.
- Bagoly van bőven a Bagolyházban. Csak válassz egyet nyugodtan. Ha jól sejtem, nem egy fordulóra kell.
- Köszönöm! - mosolyodtam el. Aztán két másodperc alatt belapátoltam azt a pár falatot, ami a tányéromon volt, és már fel is álltam.
- Köszönöm szépen a vacsorát! Nagyon finom volt! Elmehetnék a bagolyházba akkor…?
- Menj csak! - mondta Dumbledore, én pedig valósággal kirepültem a teremből.
Omega, aki végig az asztal alatt húzta meg magát, most sietősen utánam rohant, nehogy elhagyjon.
Két perc sem telt bele, és a Bagolyháznál voltunk.
Gyorsan megfogtam egy nagy uhut, tollat és papír zsepit szedtem elő, és rossz szokásom szerint ráfirkantottam az üzenetemet. (Toll mindig van nálam.)

Drága Harry!

Elmondhatatlanul hiányzol! Nagyon unalmas itt egyedül a Roxfortban. Na, jó, azért Omega itt van, de akkor is. Képzeld! Van egy tornyom! A Századik torony! Tele van mindenféle rejtélyes cuccal. Nagyon izgi! Alig várom, hogy végre te is itt lehess, és megnézhesd ezt lakosztályt. Veletek mi újság? Mi volt a minisztériumban? Tényleg, majdnem meghaltam! Pontosabban meg is haltam! :)
Hiányzol! Kérlek írj hamar! Amúgy megkaptad a levelemet?

Puszillak :) Dorka

Szupi! Összehajtottam, rákötöztem a bagoly lábára, megmondtam a címet, és már ment is a madár.
- Gyerünk, pajti! Dumbledore szerintem már vár minket! - mondtam Omegának, aki vidáman vakkantott, és ugrándozva visszaindultunk a kastélyba.
Bakker! Elfelejtettem megírni Harrynek, hogy küldje el a Tekergők Térképét! Mindegy! Majd holnap megírom neki. Kőszörny, hopp! Majdnem leharapta az ujjamat, amivel éppen kopogni akartam.
- Nincs jelszó, nincs Dumbledore! - vigyorogta kajánul.
- Ne már! - mondtam mérgesen. - Ez most komoly?!
- Komoly, mint ahogyan korog a gyomrom.
- Na, jó! Ebből elég! - belenéztem a kőszörny kőből vésett szemébe, és megláttam a jelszót. - Túrós tetű.
- Honnan tudtad? - lepődött meg a szobor.
- Túrós tetű! - morogtam még egyszer, mire a szörny félreugrott, én meg Omega pedig felmentünk a lépcsőn. Bekopogtunk, és mivel meghallottuk az invitáló szót, beljebb senderedtünk.
- Jó estét, professzor! - köszöntem, és az öreg varázsló elé léptem, aki felállt, és hellyel kínált.
- Ezek szerint sikerült baglyot küldened Harrynek - nézett rám kék tekintetével az idős mágus.
- Igen, sikerült. De miről akart velem beszélni? - tereltem rá a témára Dumbledore-t.
- Piton professzorral kapcsolatban… - kezdte nehézkesen.
- Ah! - fordultam el mérgesen.
- Mi történt? - kérdezte Dumbledore szelíden, a pillantásomat keresve.
- A professzor úr biztosan jobban el tudná mondani - mondtam egyszerűen még mindig a falnak.
- Biztos vagyok benne, de én most téged szeretnélek hallani.
- Véletlenül majdnem… - kezdtem a közepén, de kivágódott az ajtó, és Piton jelent meg benne. Na, basszus!
Már csak ő hiányzott a Mónika showba.
Tekintetünk egy pillanatig összeakaszkodott, és megtörtént a baj. Újabb túrát tettem a tanár fejében. Ugyanúgy, mint a vacsora előtt, minden összekuszálódott. Aztán megláttam egy sápadt kezet, amin fel van tűrve a ruhaujj, és valami feketén izzik rajta. Ijedten néztem ismét farkasszemet a Dumbledore irodájában előttem álló Pitonnal.
Az a kéz, csakis az övé lehetett. Az a fekete izzó akármi pedig a sötétjegy kellett, hogy legyen.
De akkor ez azt jelenti, hogy Pitonnak most el kell mennie… Esdeklőn néztem a férfira, és fejemmel kétségbeesett nemeket kezdtem el integetni. Nem mehet el, megölhetik!
Kérem, ne menjen! Ez nincs benne a tervben!
De ő csak elkapta a tekintetét, és Dumbledorehoz lépett.
Ő azonban még mielőtt bármit is mondhatott volna, megelőztem.
- Jobb, ha megyek! - álltam fel sebesen. - További szép estét mindkettejüknek!
Fogtam magam, és dühtől meg félelemtől remegve elbotladoztam a tornyomig.
Bezárkóztam, és tehetetlenségemben megint a kanapén kötöttem ki. Tök jó! Amint hazaérek, az első dolgom lesz beszerezni egy sajátot. Gondolataim azonban hamar a bájitalmester felé kalandoztak.
Piton nem mehet el! Ez nincs benne a könyvben! Piton most meghúzza magát a tavalyi évben történtek után.
- Jaj, Omega! Ha elmegy, megölik! Vagy a halálfalók, vagy az aurorok! Ez így nem jó! - néztem a plafont, és törtem a fejem.
A farkas vigasztalón megnyalta a kezemet, mikor halk kopogásra lettem figyelmes.
Felültem, és elindultam a hang irányába. Lehet, hogy Hóborc szórakozik itt? De ő nem jöhet ide fel! Szerintem azt sem tudja, hol van a torony. De hát akkor meg ki és hol kopog?
Az erkélyajtómnál találtam magam, széthúztam a függönyt, és kisebb szívroham jött rám, amikor egy fekete, denevér alakú, ember nagyságú paca az erkélyemen gubbasztott.
Aztán levette csuklyáját, és Perselus Piton feje vált ki a sok fekete rongy közül. Mutatóujját a szája elé rakta, jelezve, nehogy sikítsak, vagy bármi más hangot kiadjak magamból. Feltéptem az erkély ajtaját, és kiléptem a hideg estébe.
- Mondja, maga teljesen meg van húzatva?! - kérdeztem szörnyülködve, kicsit sem leplezve érzéseimet.
- Nem - jött a halk válasz.
- Akkor meg mégis mi a jó bánatot keres itt az erkélyemen?! - fontam össze karjaimat magam előtt.
- Gyorsan eltűntél, mint mindig - válaszolta fél mosollyal az arcán Piton.
- Mert semmi kedvem végignézni, ahogy maga egyenesen Voldemort karjaiba sétál. Tudta, hogy ő fogja magát megölni?! - kérdeztem mérgesen.
- Nem tudtam - mondta Piton, és hirtelen fél méterrel alacsonyabb lett. Most vettem csak észre, hogy eddig seprűn ült.
- Mit akar? - kérdeztem az elém álló férfitól.
- Csak azt, hogy mi volt az a kis jelenet Dumbledore irodájában?
- Úgyis azt fog hallani, amit akar. Tehát, mit akar hallani? - néztem rá a "Batman" kinézetű Pitonra.
- Az igazságot - jött az egyszerű válasz.
- Aggódom magáért - suttogtam bele a szélbe. - És lehet, hogy magának nem tűnik fel, de nekem igenis sokat számít a jelenléte. Nem szeretném, ha meghalna!
- Potter miatt? - kérdezte felhúzott szemöldökökkel Piton.
- A francokat Potter miatt! Miattam - néztem mélyen a fekete szemekbe. - Maga egy igaz barát, aki fontos az embernek. Nézze! Az elmúlt pár napban maga volt ott végig velem a gyengélkedőn. Vigyázott rám, megmentette az életemet.
Eddig maga aggódott értem. Hát, most én aggódom magáért. Vagy talán már azt sem szabad?!
- Aggódsz értem? - lepődött meg Piton. Úgy tűnt, neki teljesen új, ismeretlen ez a dolog.
- Aggódom az őrangyalomért. Igaz, néha egy kicsit tuskó, és figyelmetlen, de ezen lehet még segíteni - mosolyogtam.
Piton csak bólintott, és már szállt is vissza seprűjére, de én megérintettem a karját.
Akárcsak a Black kúriáján, itt is stoppoló hatással volt rá.
- És maga miért sírt amikor meghaltam? - kérdeztem felnézve rá.
- Ugyanazért, amiért te. Nem akartam elveszíteni egy igazi barátot - válaszolta, és a fejébe húzta a csuklyát. Elrugaszkodott a földtől, és beleveszett a sötétségbe.
Aggódó szívvel, de most már nyugodtabb lélekkel hajtottam álomra a fejem a Századik toronyban, elhessegetve a gondolatot, hogy Pitonnak bármi baja eshet.

***

Kivételesen édes álmomból halk kopogás vert fel.
Annyira megijedtem, hogy a körém csavart takarókkal együtt a földön landoltam, Omega puha hátán.
A farkas csak megijedt, de egyébként semmi jelét nem adta annak, hogy fájdalmat okoztam volna neki.
- Már megint ki a…? - kászálódtam ki a sok rám gabalyodott takaró közül, majd felálltam, és morcosan, kócos fejjel elindultam a bejárati ajtóhoz.
- Ki az? - ásítottam, és a fejemet neki támasztottam az ajtónak, megpróbálva az álmot benntartani a szememben.
- Az őrangyalod - jött a válasz.
- Nyitom - egyenesedtem ki, és szinte ráfeküdve a kilincsre (belülről van), ajtót nyitottam.
- Felébresztettelek? - húzta fel a szemöldökét Piton.
- Nem, már fenn voltam - mondtam, és beinvitáltam a vendégemet.
Előbbi füllentésem azonban még ott lelepleződött, mikor megbotlottam, és majdnem elszálltam a lépcsőben. Helyette Piton karjaiban landoltam, aki látszólag már régóta ébren volt. Legalábbis a reflexein ez nem mutatkozott meg.
A férfi, miután felsegített, beljebb lépett, becsukta maga mögött a faajtót, és tátott szájjal andalgott utánam.
- Örülök, hogy egészben látom - kuporodtam le a kanapéra. Térdeimet átölelve, álmosan figyeltem, amint Piton álmélkodva járja be a szobát, és megakad a tekintete a kandalló fölötti festményen.
Aztán összevont szemöldökökkel rám nézett, és vissza a képre.
- Elképesztő - motyogta inkább magának, semmint nekem, de meghallottam.
- Eddig mindenki így reagált, amikor meglátta a festményt - csuktam be a szemem, mert az álmosság ólomsúlyként nehezedett rám. - Az a szerencse, hogy én amikor megláttam, nem ájultam el. Egyébként miben segíthetek?
- Segíteni nem tudsz. Csak gondoltam, szólok, hogy még élek - állt meg előttem zsebre dugott kezekkel Piton.
- Köszönöm! - néztem rá hálásan. - Akkor nem aggódom tovább.
- Itt aludtál? - kérdezte pár másodpercnyi csend után a férfi, és helyet foglalt mellettem a kényelmes ülőalkalmatosságon.
- Igen, miért? - lepődtem meg.
- Madame Pomfrey mérges lesz - mondta egyszerűen a tanár.
- Éljen! De már úgyis jól vagyok! Minek aludjak a gyengélkedőn? Nem értem - háborogtam, de ekkor hangos dörömbölés rázta meg a nehéz faajtót.
Meglepetten összenéztem Pitonnal, aki már elő is rántotta pálcáját, és felpattant támadásra készen. Hát igen... a reflexei...
- Tegye el, de rögtön! - mondtam neki fenyegetőn meglengetve orra előtt a mutató ujjamat. - Vagy esküszöm, felrobbantom a pincét!
A férfi csak megforgatta szemeit, és eltette a pálcáját.
Továbbra is gyanúsan méregette a dörömbölő faajtót. Gyorsan az ajtóhoz léptem, és kiszóltam:
- Ki az?
Tipikus kérdés, tipikus válasz...
- Csakhogy itt vagy! Már tűvé tettem érted az egész kastélyt!
Megint egy rossz szokásaimat kihangsújozó, kedves vendég. Már lassan hozzá szokom.
- Nem voltál a gyengélkedőn! Engedj be! - dörömbölt továbbra is az ajtó.
- Basszus! - dobbantottam mérgemben egy nagyot a lábammal, mikor leesett, hogy ez ki a csuda valójában.
- Emlegetett szamár! - mosolygott gúnyosan a férfi.
- Dorka, engedj be! Meg kell, hogy vizsgáljalak! - verték továbbra is az ajtót szüntelenül.
Pitonra meredtem, és megszólaltam:
- Máris Madame Pomfrey! Csak egy kicsit kupi van!
Máris beengedem! - kiabáltam a türelmetlen nőnek, aztán Piton felé fordultam. - Nem találhatja itt magát! Abból még gáz lenne! Nincs benne a regényben, hogy Perselus Pitont a Századik toronyban találja a Roxfort javasasszonya egy 15 éves lánnyal! Bújjon el! - azzal elkezdtem lökdösni a meglepett tanárt az erkély felé.
- Mi?! Hova? - nézett körbe a tanár teljesen meglepetten.
- Mit tudom én! Menjen a fürdőbe! Máris Madame Pomfrey! Pár pillanat! - üvöltöttem ki az asszonynak. - Ott a fürdőszoba! Menjen, és hajtsa be az ajtót!
A megilletődött férfi beesett a fürdőajtón, én meg rögtön behajtottam. Időközben Omega is rákezdett a vonyításra, úgyhogy teljes volt a káosz. Madame Pomfrey az ajtómat veri szét félelmében, Omega vonyít értetlenségében, Piton meg… Ordít? Berontottam a fürdőbe, ahol furcsa látvány tárult elém: Piton, akárcsak előtte Winky megtalálta azt a kis egérvackot. Szerencsétlen ember nyakában vagy öt seprűvel és felmosóronggyal hevert a földön.
- Jól van? - meredtem rá kerek szemekkel.
- Jól, csak menj már, mert ránk töri a az ajtót - sürgetett Piton. Visszahajtottam az ajtót, Omega is már csak vakkantgatott, majd az ajtóhoz léptem, és kinyitottam.
Madame Pomfrey, mint egy hömpölygő árvíz betódult, és rögtön magával cibált. Leültetett az ágyra, és elkezdett kipakolni a táskájából, amit magával hozott.
- Mi ütött beléd, hogy se szó, se beszéd, nem voltál a gyengélkedőn? - kérdezte dühösen, és elővett egy hatalmas üveget, egy kanalat, és már mérte is az orvosságot.
- Rossz szokásom. Egyébként meg már jól vagyok! - néztem rá undorodva a szirupos kanálra.
- Nem vagy jól! - mondta az asszony, és mérgesen belenyomta a számba az orvosságot. - Pár nappal ezelőtt még holtan feküdtél, most meg már itt rohangálsz fel-alá, azt szajkózva, hogy jól vagy!
- De tényleg semmi bajom! - győzködtem a nőt, miután lenyeltem az eszméletlen édes gyógyszert.
- Ezt inkább hagy döntsem el én - és már pakolt is vissza a szütyőjébe. - Hol moshatok kezet? - kérdezte váratlanul.
- Kezet mosni? Minek kezet mosni?! - rémültem meg.
Egyetlen kézmosási lehetőség van a Századik toronyban, ott pedig Piton van elbújva.
- A kutyád megnyalt - nézett semleges arccal Omegára Madame Pomfrey.
- Tiszta állat - próbáltam menteni a helyzetet.
- Gyermekem! Egyet jól jegyezz meg! Egy állat sosem lehet elég tiszta! - okoskodott Madame Pomfrey, és felállt, távol tartva magától a kezét.
- De egészséges! - mondtam kétségbeesetten, elállva a fürdőbe vezető utat.
- Jaj, Dorka! Csak az emberi szájban több mint 600 baktérium tanyázik. Egy állatéról akkor már ne is beszéljünk! - majd elment mellettem, de én újból elé ugrottam.
- Nem mehet be! - kiáltottam, és félelmemet csak fokozta, hogy a hátam mögötti ajtó mögül csörömpölés hallatszódott ki.
Mit csinál odabent az a szerencsétlen? Ne mozogjon!
A javasasszony is csöndben maradt, és fülelni kezdett.
- Mi ez a zaj? - nézett rám kérdőn.
- Öhm… csak egy madár fészkelt a tetőre - vörösödött a fejem.
- De egy madár nem ilyen hangos! Engedj! - és félreállított az útból. Újabb csörömpölés, és a nő keze a kilincsen állt meg, hogy fülét az ajtóra tapasztva hallgatózzon.
Azt hittem, összeesem. Ez már menthetetlen helyzet volt. Vagy talán mégsem! Omega hirtelen fájdalmas nyüszítéseket és morgásokat hallatott, megpróbálva elnyomni Piton fészkelődésének hangjait.
Aztán valami vödör kongás, és Omega vonyított és vakkantott egy hatalmasat.
- Elég ebből! Megnézem, mi ez a lehetetlen zaj! Merthogy madár nem, az biztos! - majd valósággal ellökött maga elől a nő, és feltépte a fürdőszoba ajtót.
Omega és én levegőt visszafojtva vártuk a szidás áradatát. Nem mertem benézni. Nem akartam még jobban részese lenni ennek a ciki szituációnak. Mondjuk már így is benne voltam nyakig, szóval…
- Üres! - állt az ajtóban csípőre tett kezekkel az asszony. - Gyanús ez nekem! Mindegy! Dorka! Szeretném, ha a ma estét a gyengélkedőn töltenéd - mondta, a mosdóhoz lépett, és kezet mosott.
Én mindeközben egy pillanatra sem figyeltem oda rá.
Azon gondolkoztam, hogy vajon hova tűnt Piton? Tekintetemmel megkerestem azt a kis zugot, és megijedtem. Piton bebújt abba az egérlyukba, viszont a hülye odacsípte a talárját.
Gyorsan, megpróbáltam nem feltűnően odasétálni a zughoz, és elé álltam. Mindeközben Madame Pomfrey boldogan beszélt valamiről, néha rám pillantott a tükörből, és én olyankor villám sebességgel vágtam magam vigyázba.
Még mindig csak beszélt, és kezet mosott, aztán megint belekezdett valami új történetbe, és még mindig folyt a csapból a víz.
Engem viszont egy kicsit jobban érdekelt a mögülem kilógó fekete fél talár. Ujjaimmal kitapogattam az ajtócska szegélyét, és óvatosan, lélegzetvisszafojtva résnyire nyitottam.
Gyorsan betömködtem a kint felejtett ruhadarabot, amit Piton látszólag észre sem vett. Már éppen az ajtó becsukásával bajlódtam, amikor ismét meghallottam Madame Pomfrey hangját.
- Te vagy a képen? - és végre elcsukta vizet, a törülközőhöz lépett, és törölgetni kezdte immár szarrá ázott kezét.
Az ajtó hirtelen nem akart visszacsukódni.
Már nekidőltem, amikor észrevettem Piton lábát a résben.
A kis hallgatózó!
- Igen, vagyis nem. Tudja, ő Amelie Darling.
- Ismerősnek hangzik - gondolkodott a nő.
- Ő a fehérruhás hölgy - erőltettem magamra egy mosolyt, mert már vért izzadtam az ajtó becsukásával.
- Ő? Vagyis akkor te? - kerekedett el a szeme Madame Pomfreynak.
- Ő a fehérruhás hölgy. Én csak az utódja… vagyok - nyögtem, és végre becsukódott az ajtó.
- Érdekes - lépett ki a fürdőből az asszony, én pedig fellélegezve dőltem hátra. Az ajtó megint résnyire nyílt, és Piton fél feje jelent meg benne.
- Vissza - suttogtam halálra rémülten, amikor Madame Pomfreynak ismét a párás levegőhöz támadt kedve, és vissza sétált ide, a fürdőbe. Az ajtó most végre magától csukódott be, nem nekem kellett megint erőlködnöm.
- Szép torony - nézett körbe boldogan a nő.
- Köszönöm - mosolyogtam.
- Ha nem tévedek, Troy Ford építette, igaz? - nézett rám Madame Pomfrey.
- Igen - bólogattam meglepetten.
- Édesapám mindig ezt a mesét mesélte kiskoromban elalvás előtt - meredt a távolba nosztalgikusan mosolyogva a nő. - Az egyik kedvenc történetem volt. És még most is az.
- Jöjjön, nézze meg a lakás többi részét! - mondtam boldogan, és kivezettem Madame Pomfreyt, hogy jobban szemügyre vehesse a nappalit meg a hálót.
- Csodálatos! - ragyogott a szeme. - Mintha egy régi álmom válna valóra! Most, hogy jobban megnézem, a kutyád egészen hasonlít a könyvbeli rajzokon lévőkhöz. Omega - sóhajtott. - Ő volt a kedvencem. Merlin szakállára! Így elszaladt az idő? - nézett a falon lógó órára. - Én akkor megyek is! Még temérdek dolgom van!
Madame Pomfrey gyorsan összepakolt, és már búcsúzott is, amikor valami fontos jutott az eszembe.
- Madame Pomfrey? - szaladtam utána. - Nincs még meg véletlenül a könyve?
- Sajnos nincs - szomorodott el. - Eltűnt, még egészen kis koromban. Apám szerint ellopták - Isten nyugosztalja szegényt -, de szerintem csak elkallódott költözés közben.
De majd utánanézek.
- Köszönöm! Sokat segítene! - azzal az asszony boldogan távozott, én meg megkönnyebbülve ültem az ajtó tövébe.
Piton is hangos csörömpölések közepette kikászálódott rejtekhelyéről, és ő is sápadtan rogyott le a kanapéra.
- Ez meleg helyzet volt - sóhajtottam, miután kicsit összeszedtem magam.
- Igen, meleg és kicsi - bólintott egyetértően Piton. - Ráadásul veszélyes.
- Veszélyes?! - kaptam fel a fejem.
- A lábam beakadt a zugban valamibe. Nem néztem, mi volt az - mesélte a férfi. - De valami csapóajtó féleség lehetett.
Felpattantam, és a fürdőbe rohantam.
Kinyitottam az ajtót, de sötét volt, nem láttam semmit.
Aztán megéreztem magam mögött Pitont, és őt is odaengedtem. Elmotyogott egy "lumost", és lőn világosság a sötétség helyébe.
- Igaza volt, ez egy csapóajtó. De vajon mi a csudának a fürdőbe csapóajtó?
- Nem tudom, de arra pont jó volt, hogy megnehezítse a kijutásomat - kukucskált be a fejem fölött Piton.
- Ilyen szerelésben nem is csodálom, hogy beakadt - nevettem fel jóízűen. - Ez olyan, mintha horgászás közben azt várnánk el, hogy csak halat fogjunk. De ez lehetetlen. Én fogtam már például teknőst, rákot, csizmát… Ez pedig kifogta magát! - nevettem hatalmasat.
- Na, jó! Inkább engedj oda! - elégelte meg a vicc tárgyát Piton, és én arrébb álltam, utat engedve neki.
Ő viszont leguggolt, és elkezdte feszegetni azt a szerencsétlen lejárót. Volt itt minden: nyikorgás, reccsenés, csörömpölés, és végül törés.
Piton ügyesen eltörte a fakilincset, amivel fel lehetett volna nyitni.
- Gratulálok, Sherlock! És most mihez kezdünk? - meredtem rá lesajnálóan.
- Alohomora! - mondta dühösen, és pálcáját a csapóajtóra szegezte. Az viszont csak szisszent egyet, és nem történt semmi.
- Megpróbáljam felrobbantani? - kérdezte hátrafordulva hozzám.
- Felrobbantani? Nehogy! Még a végén nagyobb kárt tesz, mint amekkorát így tett! Hagyja! - dőltem hátra. - Nem nyílik ki, és kész.
- De nyílnia kell! - feszegette Piton az ajtót.
- Ezzel nem megy semmire! Látja, hogy nem nyílik! - léptem mellé.
- De valahogy biztos kinyílik! - állt fel fáradtan a férfi.
- Hát, valahogy biztos, csak nem így! - néztem a faajtócskára gondolkozón. - Ilyenkor jól jönne a könyv! Megtudnám fejteni ezt a temérdek sok titkot, amit rejt magában a torony!
Ott az asztal is! Azzal sem tudom, mit kell csinálni!
- Milyen asztal? - vonta össze szemöldökét Piton.
- Jaj, hát az étkezőasztal! - sóhajtottam, és Piton már itt sem volt. - Nem tud vele mit kezdeni, hacsak nem tud véletlenül tündérül! - kiáltottam utána, és mentem megnézni, mihez kezd a bútorral a zseni tanár.
- Na? - álltam meg az asztal előtt, és várakozón meredtem a jelek után kutató Pitonra.
- Semmi az íráson kivűl - mondta. - Ez a torony egy kész rejtély!
- Egyetértek. Egyébként mennyi az idő? - merdtem az órára, ami éppen tízet mutatott. - Te jó ég! Szépen átaludtam az északát! Mikor van reggeli?
- Most - mondta szemforgatva a férfi. - Látom, örömödet leled az evésben.
- Én meg látom, hogy maga a gúnyolódásban - mondtam mérgesen, és Pitonnal meg Omegával a nyomomban elhagytuk a Századik tornyot egy finom reggeli érdekében.