Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


16. Fejezet

A suttogó

 

- Halleluja! Reggeli! - léptem korgó gyomorral a Nagyterembe. Piton mögöttem jött, és csak unott fejjel horkantott egyet, de én rá sem hederítettem. Sokkal jobban érdekelt az a szerencsétlen bagoly, akit Omega nem hagyott leszállni, mert állandóan kergette. - Csitulj már, cimbi! Mi bajod van?
- Ez egy bagoly! - lépett mellém kissé meglepetten Piton.
- Azt én is látom - néztem rá mérgesen, és elkaptam a felháborodott uhut. Amint megfogtam, nyugton maradt, nem kapálózott, csak Omega nyaldosta továbbra is a szája szélét. Aztán észre vettem, hogy egy levél van a madár lábára kötözve, gyorsan lebogoztam, és szabadon engedtem szegény párát, mert Omega megint vonyítva rohant utána. Izgatottan feltéptem a borítékot, és szeretet öntötte el a szívem, mikor ráismertem Harry pálcika betűire.

Drága Dorka!

Te is nagyon hiányzol nekem, nélküled olyan csöndes a ház. A tárgyalás már megvolt, jól sikerült, felmentettek, hála Dumbledorenak. Omegáról még nem hallottam. Ki az? Az meg mit jelentsen, hogy meghaltál? Nem gondolod, hogy ezt így levélben megírni egy kicsit furcsa? A szívroham jött rám, amikor elolvastam. Még most is aggódom. De már csütörtök van! Pár nap, és elkezdődik a tanév, és végre megint láthatjuk egymást. A 100. toronyról Ron anyukája mesélt nekünk. Ha jól emlékszem, valami Amelie Darling volt benne? De neked ehhez mi közöd? Nem értem. Sokkal jobb lenne, ha beszélhetnénk. Hiányzol!
Öle és puszil, Harry

Ui.: Nem tudom, milyen levélről írtál. Én nem kaptam semmilyen levelet.

Szomorkásan összehajtottam, zsebre tettem, és mivel időközben Piton már nekifogott a reggelihez, gyorsan én is helyet foglaltam Dumbledore és McGalagony között. Csendben nekiláttunk a finomabbnál finomabb ételekhez. Volt ott rántotta, omlett, sonkák, kalácsok, egyéb pékáru, és… Isteni finom volt! Már az utolsó pár falatnál jártam, mikor Dumbledore befejezte a reggelijét, és felém fordult.
- Hagrid megkért, hogy szóljak neked, elkelne egy kis segítség lent a kunyhójánál! - mondta.
- Tényleg! Hol van Hagrid? - lepődtem meg, mikor észrevettem, hogy a félóriás nincs sehol.
- Úgy tudom, talált egy sebesült egyszarvú csikót - mesélte az igazgató - De mint tudod, ezek a csodálatos lények a lányokat jobban kedvelik, és hát nem igazán kedvelik a fiúkat. Ez történt Hagrid esetében is. Nem tudja a csikót befogni, mert nem engedi magához közel a többi felnőtt.
- És az anyja? - fejeztem be az evést.
- Elpusztult - jelentette ki nyersen az öreg varázsló - Tegnap talált rá Hagrid, miközben az erdőben volt. Valami megtámadta.
- Szóval az én dolgom lenne befogni és ellátni azt a szerencsétlen párát?
- Erre gondoltam, igen. Persze, csak ha nem jelent gondot neked.
- Ellenkezőleg! Mindig is imádtam az egyszarvúkat! Alig várom! - mosolyogtam.
- Ez esetben reggeli után menj le légy szíves a kunyhóhoz. Hagrid biztosan boldog lesz - virult fel Dumbledore is - Piton professzor is elkísér, nehogy bajod essen! - tette hozzá gyorsan, még mielőtt meggondolta volna magát. Én csak meglepve meredtem Dumbledorera, aki viszont kedélyesen méregette, az éppen megfulladni készülő Pitont. Miután összeszedte magát a férfi, meglepetten, és mérgesen az igazgatóra meredt.
- Nem látom értelmét! Mégis mi baja eshetne, míg leér a kunyhóhoz? - kérdezte felháborodottan, de mikor meglátta McGalagony vészjóslóan megvillanó tekintetét, megforgatta szemeit - Más dolgom is lenne!
- Perselus! - mosolyodott el kedvesen Dumbledore - Mi az, ami olyan fontos, hogy nem ér rá egy óra múlva megcsinálni?
- Maga is tudja nagyon jól! - suttogott villámló tekintettel Piton. Dumbledore és McGalagony valószínűleg megértették a dolgot, mert a nő vonásai ellágyultak, Dumbledore pedig egy aprócskát bólintott, majd rám nézett.
- Akkor attól tartok, jó magam foglak lekísérni Hagridhoz!
- Nekem tulajdonképpen édes jó mindegy, hogy ki kísér le! - néztem a rám meredő felnőttekre.
- Ez esetben indulhatunk is! - állt fel kissé megnyugodva Dumbledore, és otthagytuk a szedelőzködő McGalagonyt és Pitont. Omega gyorsan megértette a helyzetet, és mellém szegődött. Én és Dumbledore, na, meg persze Omega ráérősen sétáltunk a lépcsőcsarnokban, fel a negyedikre, el az Óratoronyig, mikor Dumbledore megszólalt.
- Láttam, Harry már válaszolt is.
- Igen - mosolyodtam el egy kissé - Olyan rossz így nélküle.
- Hiányzik, igaz? - nézett rám az idős varázsló.
- Igen, hiányzik - sóhajtottam egy nagyot - Sokkal jobb lenne, ha ő is itt lenne, de persze ez az ő érdeke. Veszélyes lenne egyedül itt kószálgatnunk a Roxfortban.
- Sajnos ez így van - bólintott egyetértően Dumbledore - A Roxfort évközben is veszélyes, amikor számtalan tanár vigyáz a gyerekekre, de ilyenkor, amikor üres…
- Miért akarta, hogy minden áron kísérjen le valaki? - kérdeztem, és kiértünk az Óratorony udvarra, és a kacskaringós Völgyhídon kezdtünk el átbaktatni. Dumbledore csak a földet bámulta. Gondolkozott, mit is válaszolhatna erre a kérdésemre.
- Azért mert mugli még nem járt a Roxfortban, és nem tudjuk, mikor kerülsz éppen bajba. Ezért akartam, hogy Piton professzor elkísérjen - mondta a földnek a férfi.
- És Piton professzor mit csinál, hogy nem ér rá engem lekísérni? - kérdeztem kíváncsian.
- Maradjunk annyiban, hogy Piton professzort megbíztam egy fontos feladattal, ami valóban elég időigényes munka - nézett végre rám égszínkék szemeivel, én meg vissza rá, és megláttam, amit akartam. Igaz, hogy Dumbledore Pitonhoz hasonlóan erős okklumenciával védte elméje biztonságát, de az én legilimentori képességem, akárcsak a bájitaltan tanárnál, Dumbledorenál is erősebbnek bizonyult. Nem láttam semmi érdekeset, de azt pont igen, amire kíváncsi voltam.
- Hazudik! - szólaltam meg pár másodperc elteltével.
- Perselus tényleg nem lódított, mikor beszámolt nekem legilimentor képességedről - mondta inkább csak magának, semmint nekem Dumbledore.
- Szóval elmondta? - most rajtam volt a sor meglepődés szempontjából.
- Jónak látta, ha tudok a dologról - sietett kijavítani a varázsló. Láthatóan zavarban volt, amiért rajtakaptam füllentésén. Már éppen azon törtem a fejem, hogy belenézek az öreg fejébe, hogy kiderítsem az igazságot, amikor hangos kutyaugatás ütette meg a fülem. Omega izgatottan csóválni kezdte a farkát, és elrohant előre, a már egyre jobban növő kunyhó irányába. Dumbledore és én gyorsan odaértünk, és elnevettem magam, amikor megláttam Agyart az egyik tök mögül reszketve bámulva az éjfekete farkast. Omega valószínűleg értetlenül állt a dolgok előtt, mert kíváncsian figyelte a kopó minden mozdulatát. Dumbledore is elmosolyodott, de az ajtóhoz lépett, és bekopogott. Látva szerencsétlen Agyar viselkedését, Omegát leültettem, és barátságosan a szürke kutya mellé léptem. Az rögtön megszaglászott, és miután rájött, hogy én csak barát vagyok, rám vetette magát, és nyalogatni kezdett. Természetesen fél másodperc múlva a földön találtam magam, Agyar hatalmas nyelvével farkasszemet nézve. Aztán Omega Agyar mellé lépett, és gyengéden arrébb tolta a kutyát. Az kissé mérgesen méregetve a farkast, viszont rám egyre nagyobb örömmel tekintve leült, és várt. Felkeltem, és a két állat nyomban helyet foglalt az oldalamon. A kunyhócska ajtaja kinyílt, és Hagrid szőrös feje jelent meg benne. Mikor meg látta az igazgatót, illedelmesen köszöntötte, majd mellém lépett, és jól hátba vert.
- Látom, Agyar máris megkedvelt - mondta, miközben én megrogytam súlyos ütésétől, és a tüdőmet fájlalva összeszedtem magam. - Dumbledore professzor! Iszik esetleg egy teát, vagy egy kávét?
- Köszönöm Hagrid, nagyon kedves tőled, de tudod, most reggeliztem, és teljesen tele vagyok - mosolyogta Dumbledore - Csak lekísértem Dorkát! De ha már itt vagyok, talán ráérek egy pillantást vetni a csikóra és a többi egyszarvúra. Mindig is szerettem ezeket a titokzatos teremtményeket. Olyan kecsesek és titokzatosak, de ugyanakkor tiszteletet parancsoló élőlények.
- Agyar! Ide hozzám! - mondta Hagrid, és a kopó, mint egy engedélyt kérve rám nézett. Nem mozdult továbbra is mellettem ült, de okos barna szemeivel engem méregetett.
- Menj! - mondtam neki szelíden, mire ő felállt, és gazdája oldalán állt meg. Dumbledore és Hagrid meglepődve nézték a jelenetet, de aztán a vadőr kezébe fogta számszeríját, és elindult a Rengeteg felé.
- Erre! - mondta, és bevetettük magunkat a sötét erdőbe. Elől ment Hagrid, mögötte én nyomomban a két négylábúval, és leghátul a pálcájával világító Dumbledore. Már vagy öt perce mentünk a bokrok között, mikor Hagrid megállt, és én észre nem véve ezt a hirtelen úttorlaszt nekimentem. Majdnem a tüskés bokrok között találtam magam, de hála Dumbledorenak és jó reflexeinek, puha párnákká változtatta a rusnya bokrokat, így puhára estem. Aztán talpra segített, és kíváncsian vártuk Hagrid további utasításait. Agyar félelmében hozzám simult, Omega viszont ezt látva mintha kicsit kihúzta volna magát. Hagrid hátrafordult, és a kis csapatot szemügyre véve megszólalt:
- Itt van a tisztás, amin az egyszarvúak legelnek. A nagyok körbeállták a kicsit, így védve őt. Támadni fognak, ezért készenlétben kell tartanunk a fegyvert. Szükség esetén a professzor is közbe tud majd avatkozni - nézett reménykedve az óriás Dumbledorera, aki egyetértően bólintott. - Ha jól sejtem, nem fognak próbálkozni a szökéssel, mert nem hagyják magára a csikót. Rögtön támadni fognak.
- Már megbocsáss, Hagrid! - suttogtam kissé félve a hallottaktól - De te mit értesz az alatt, hogy támadnak? Nem arról volt szó, hogy lányokat szeretik?
- Szeretik a lányokat, de most mivel egy csikóról van szó, még téged is bánthatnak - magyarázta, majd a nyöszörgő, lábamon álldogáló Agyarra, és a sárga szemű Omegára nézett - Őket ne vidd! Csak még jobban megijednének, ami most nem hiányzik nekünk. Mi itt maradunk, és várunk rád!
- De Hagrid! Mit csináljak? Menjek oda, és kérjem meg őket, hogy adják át nekem a csikót? - háborogtam. Hagrid ijedten mutató ujját a szája elé rakva susogott, és közben kétségbeesetten nézett át a bokrok között a békésen legelésző egyszarvúkra.
- Nem! Az a dolgod, hogy elnyerd a bizalmukat! Utána már odafognak téged engedni a csikókhoz, és te elhozhatod őt. - magyarázta Hagrid. Nyugtalanul hallgattam ezt a képtelen tervet, és magamban azért rimánkodtam, hogy túléljem pár apró karcolással ezt a kalandot. Hagrid még beszélt valamiről, de már csak távolról hallottam, Agyarra és Omegára néztem, leguggoltam, és megsimogattam mindkettő buksiját.
- Itt maradtok, és nem mozdultok! - néztem rájuk komolyan. Ők meg egymásra néztek, és vissza rám. Felálltam, és kiléptem a bokrok mögül a sötét tisztásra.
A lovak egyszerre kapták föl fejüket, és engem meglátva a rét közepén tehetetlenül fekvő csikó köré álltak. Mély levegőt vettem, és felmértem magamban a lehetőségeimet. Még visszamehetek, hagyva az egészet a csudába, de akkor a csikó biztos elpusztul. Azt pedig nem akartam. Viszont ha közelebb mennék, ezek a majdnem két méter magas, csupán csak 50 centi hosszú hegyes szarvú lovak cafatokra szaggatnának. Mit csináljak?
A lovak egyre türelmetlenebbül fújtattak és kapartak a lábukkal, de én csak álltam a fejemet törve. Már éppen azon voltam, hogy odamegyek, azt lesz, ami lesz, én akkor is elhozom onnan azt a sebesült párát, mikor a legnagyobb és legerősebb, valószínűleg a ménes vezére volt. Csodaszép hófehér szőre vakítóan hatott a sötét erdőben. A szarva meg-meg csillant a fák lombajai között parányi fényben. Orrlyukai kitágultak, arany patájával a földet kaparta. Fekete szemeivel engem méregetett dühösen, és már lassan azaz érzésem támadt, hogy itt hagyom ezt az egész kócerájt, azt majd csak lesz valami. Ez az egyszarvú, nem csak ez, hanem az a maradék tizenöt fenyegetően rám emelték szarvukat és nyihogtak. Betojva álltam a mezőcske közepén, amikor a hatalmas csődör két lábra ágaskodott, és óriási monstrumként magasodott fölém. Tátott szájjal, földbe gyökerezett lábakkal álltam, és nem mozdultam. A ló lábai ismét a földön voltak, és szarvával hadonászva elindult felém. Egyre csak közeledett, és közeledett. Már csak két méter, már csak egy és felnyársal, mint egy saslikra való húst. Becsuktam a szemem, és összeszorított fogakkal kinyújtottam a jobb kezem. Hirtelen csönd lett. A nyihogások és fújtatások abbamaradtak, a pata kaparások is megszűntek. Először azt hittem, hogy meghaltam, felszúrt a ló, de aztán valami meleget éreztem a kezemen. Lassan kinyitottam a szemem, és az a betörhetetlen, vad musztáng felemelt fejjel, orrát a kezemhez közelítve meredt rám. Lépett egyet, és puha orra a tenyeremben szuszogott tovább. Most már értettem a többi ló viselkedését. Az ámulattól ők se jutottak szóhoz. Bizalmasan megsimogattam a csődör homlokát, majd mellé léptem, és a fülébe súgtam:
- A csikó meg fog halni. Segíteni akarok!
A ló kibontakozott a karjaim közül és bólogatni kezdett a fejével, akárcsak egy ember. Aztán megfordult, és az időközben szétszéledő lovak tömegében végigvezetett a csikóhoz. Szegényke a földön feküdt. Ezüst vére beszínezte a füvet. Laposakat pislogott, de amikor mellé léptem, nyugtalanul fújtatni kezdett.
- Nyugi, paci! - suttogtam és letelepedtem mellé. A csődör ott állt mellettem, és várakozva nézett rám. - Idehívhatom a barátaimat? Ők is csak segíteni szeretnének. Egyedül nem bírom el! - magyaráztam dilinyósan az állatnak. Az fejét hátra fordította, majd ismét igent intett.
- Hagrid! Segíts kérlek! - kiáltottam, mire a vadőr előlépett a bokorból, és leesett állal bámult hol rám, hol a lovakra. Aztán Omega és Agyar is megjelentek izgatottan az óriás bokájánál, végül pedig Dumbledore kászálódott ki a sok gally közül. Mindannyian dermedten bámulták a ménest. Végül Hagrid tért magához elsőként.
- Azt tudtam, hogy Darling vér csörgedezik benned, Dorka, de, hogy ezt Amelie sem csinálhatta volna jobban, az biztos! - kiáltotta boldogan, és elindult felém a lovak szarvát gondosan kikerülve. A kutya és a farkas a nyomában. Dumbledore is hamar összeszedte magát, és talárját fogva szegődött Hagrid nyomába. Én viszont meglepetten és értetlenül álltam a dolgok előtt.
- Mi van Amelie Darlinggal, Hagrid? - meredtem rá.
- Hát ő tudott az állatok nyelvén beszélni! Vagy legalábbis nem beszélni, csak… A Suttogóként emlegették, na! - magyarázta nagy nehezen, majd mellém guggolt, és hozzáértően tanulmányozni kezdte a sebesültet. Még mindig értetlenül rámeredtem Dumbledorera, aki éppen az egyik lóval próbált összebarátkozni, de az csak unottan bámulta. Felálltam, és Omegával meg Agyarral a nyomomban megcéloztam az igazgatót. Hagrid még vizsgálgatta a csikót, úgyhogy nem volt jobb dolgom.
- Próbálja meg ezzel! - léptem Dumbledore mellé, és a kezébe nyomtam egy ott talált, csillag formájú, fehér virágot. - Úgy látom, ezt eszik!
Dumbledore kinyújtotta a növényt, és meglengette a ló orra előtt. Az viszont csak továbbra is úgy bámult, mint borjú az új kapura. - Na, nem már! Ne legyél már ennyire udvariatlan! - szidtam a lovat - Nagy ritkán eljön ide pár vendég, erre te így viselkedsz?
A ló bűnbánóan lehajtotta a fejét, és Dumbledore mellé lépett, az pedig csodálattal simogatta ezt a fenséges teremtményt.
- Sejthettem volna - motyogta a varázsló az egyszarvú nyakát vakargatva. Most már az állat is élvezte a kényeztetést.
- Mit sejthetett volna? - néztem meglepetten rá.
- Amelie Darlingot megértették az állatok. Szót fogadtak neki és úrnőjükként tekintettek rá - mesélte Dumbledore.
- Akkor Agyar is…? - kérdeztem lassan megértve a dolgot.
- Agyar is azért fogad szót neked. Ezekről a mesés lényekről meg már csak hebegni tudnék - mosolygott az öreg - Tisztelnek téged. Tudják, hogy érted őket, ezért segítenek neked!
- De akkor… Nem értem! - mondtam mérgesen - Mi ez az egész? Miért vagyok olyan jó legilimentor? És miért engem választottak az állatok parancsolójukká?
- Nem ők választottak. Amelie Darling jelölt ki téged erre a posztra, hogy úgy mondjam. Ő tudta előre, hogy te nem fogsz visszaélni ezekkel a képességekkel.
- Nem én! Mégis hogy élnék vissza? - zsörtölődtem, de amikor megéreztem a vállamon a csődör fejét, boldogan fordultam hozzá.
- Kéne neked valami név! - mondtam neki az állát simogatva - Mondjuk legyen… Professzor! Tündérül hogy van az, hogy  fenséges ló?
- Fenséges ló? - kérdezett vissza meglepetten a kérdezett - Aran Mairo.
- A neved legyen Aran Mairo. Fenséges ló.
- Vihetjük a csikót! - kiabált hátra Hagrid - Csak a lába tört el! Mehetünk!
- Nekünk most mennünk kell. - suttogtam az egyszarvú fülébe - Meggyógyítjuk, és épségben visszahozzuk. Vigyázz magadra, és a ménesre! A Roxfortban leszek! Hagrid az erdőszéli kunyhóban lakik. Ha szükségetek lenne rám, tudod, hol találtok.
Mairo hátrébb lépett, és szarvát a levegőbe emelte. Az elkezdett izzani és csillámporok zápora hullott alá. Aztán egy fehér folt, ami nőni kezdett, és végül egy egyszarvú fejet ábrázoló ezüst medál lebegett elém. Kinyújtott kezembe esett, és boldogan zártam ökölbe a kincset. Volt nyakláncom, egy egyszerű ezüstlánc, de medált nem hordtam rajta. Villám sebesen felraktam rá frissen kapott ajándékomat, és mikor az a bőrömhöz ért, fehéren felizzott. Észrevettem, hogy Mairo szarva is ugyanolyan fényesen világít, és mikor elmúlt a ló varázslata, a medalion is egyszerű egyszarvút mintázó ékszerecske lett. Hirtelen megértettem, hogy Mairo így fog hívni engem, ha kellenék. Hálásan borultam az állat nyakába, és ő is boldogan nyihogott.
- Lassan dél - nézett furcsa karórájára Dumbledore - Indulnunk kellene! - tette hozzá gyorsan, mikor a ló, akivel annyira össze akart barátkozni, szeretetteljesen csócsálni kezdte az igazgató sapkáját. Úgy látszik, ezentúl elválaszthatatlan jó barátok lesznek. Hagrid felnyalábolta a csikót a földről, és az ölében tartva elindult azon az ösvényen, amin jöttünk. Dumbledore még búcsúzás képen varázsolt "barátjának" egy, az övéhez hasonló sapkát, és még mielőtt az állat meggondolhatta volna magát, hogy melyik sapka ízletesebb, Dumbledore is gyorsan eliszkerizett Hagrid után. Még egy utolsó puszit nyomtam Mairo orrára, és a vidáman ugrándozó Agyarral és Omegával a nyomomban elhagytuk az Egyszarvúk tisztását. Gyorsan visszaértünk. Hagrid már úgy látszik készült a csikó fogadására, mert egy kész karám várt minket az erdő szélén, a kunyhócska mellett. Omega és Agyar vidáman rohangáltak és dögönyözték egymást, Dumbledore szétcsócsált sapkájában méregette a kár nagyságát, Hagrid pedig gyorsan a csikót új lakhelyére tette. Volt ott egy fedett kis bungaló szerűség. Az alá tette be a tűző nap elől. Sínbe tette a lábát, és a sebeit is ellátta. Letelepedtem a csikó mellé, és aprócska sörényét cirógatva etettem az oda készített zöldekkel. Életvidáman lakmározott a picuri, és bizony a zamatos füvek mennyisége is hamar megcsappant. Dumbledore beletörődve hőn szeretett süvege sorsába újra a fejébe nyomta, és Hagriddal együtt bementek egy teát meginni. Egyedül maradtam az állatokkal. Oemgáék kint hancúroztak, a csikó meg itt evett.
- Kéne neked is egy szép név! - gondolkodtam hangosan - Valami szép tündér név, ami illik rád! Tessék, itt egy pipacs! - nyomtam a szájába - Szereted? Ennyire ízlik? Még egy! - nevettem a kis lovacska mohóságán - Pipacs… Legyél pipacs! De az hogy van tündérül?
Felpattantam, és berohantam a kunyhóba, amivel azt értem el, hogy a benn lévők majdnem szívrohamot kaptak.
- Elnézést! - szabadkoztam, látva a benn levők ijedtségét - Dumbledore professzor! Hogy van tündérül a pipacs?
- Te jó ég! Azt hiszem tényleg fel kell majd elevenítenem tündér nyelvtudásomat! - nevetett Dumbledore - Pipacs? Fumella. A csikó lesz ilyen szerencsés?
- Igen - azzal kirohantam most már Fumella mellé. Lefeküdtem mellé a szalmába, és egy szalmaszál lóbálásával szórakoztattam. Már egészen jó kedvem lett, amikor meghallottam a karám külső oldala felől a már jól ismert gúnyos hangot.
- Nem is tudtam, hogy állatkertet nyitottál! - könyökölt Piton a karámra, én meg a szalmában feküdve, fejjel lefelé visszanéztem rá.
- Egy egyszarvú csikó nem hinném, hogy állatkertnek számít. Egyébként lemaradt egy tök jó kalandról - újságoltam neki.
- Azt nem hinném. Hidd el, volt nekem kaland, épp elég izgalmas.
- Arra gondol, ami fontosabb volt annál, hogy lekísérjen? - lengettem meg Piton orra előtt a szalmaszálat, akárcsak az imént Fumellának. Viszont kettejük között csak az a különbség volt, hogy míg Fumella élvezte, Piton csak felhúzta a szemöldökét, és mint a hülyére szokás, úgy meredt rám. - Nyugodjon meg! Nem ment el az eszem! - nevettem a férfi reakcióját látva.
- Abban nem vagyok olyan biztos - morogta.
- Ez gonosz volt! - néztem rá mérgesen, de ismét megtámadtam a szalmaszállal, és most sikeresen. Orrba vágtam, mire ő csak becsukta a szemét, és nem mozdult.
- Befejeznéd?! - kérdezte vontatottan, becsukott szemekkel.
- Jól van, na! Pedig olyan vicces volt! - vigyorogtam - Egyébként mit csinált?
- Nem hinném, hogy rád tartozik! - felelte semlegesen - Viszont azt nem tudom, ti mivel mulattátok az időt.
- Nem is fogja megtudni! - mondtam felhúzott szemöldökökkel.
- Olyan vagy, mint egy mardekáros! - vigyorodott el Piton.
- Maga meg olyan, mint egy túlméretezett, óriás denevér. Kábé mint Batman. Vitatkozhatnánk, hogy melyik a jobb! - mondtam kissé sértődötten. - Egyébként meg csak azért kérdeztem, mert Dumbledore fedezte magát. Hazudott, igaz, elég pocsékul, de hazudott.
- Feladatot teljesítettem - jött a tömör és lényegre törő válasz.
- Mi meg a Tiltott Rengetegben bóklásztunk - válaszoltam Pitont utánozva. Ő csak megforgatta szemeit, és már éppen belekezdett volna mondókájába, mikor Dumbledore és Hagrid jelentek meg az ajtóban.
- Á, Perselus! Ezek szerint sikerült megcsinálnod, amit kértem! - köszöntötte Dumbledore a tanárt.
- Fogjuk rá! - tömör válasz.
- Jó napot Piton professzor! - köszönt Hagrid is, viszont Piton csak biccentett.
- Minek köszönhetem látogatásodat, Perselus? - sietett felénk az igazgató.
- Nem jöttetek vissza, gondoltam, megnézem, minden rendben van-e? - mondta Piton.
- Aggódott? - meredtem rá meglepetten. - Maga olyat is tud?
- Képzeld - gúnyolódott a fiatal férfi.
- Velünk minden rendben, Perselus! Viszont arra kíváncsi lennék, hogy hogyan állnak a bájitalok! - lépett Piton mellé Dumbledore - Dorka, te maradsz?
- Igen! - gördültem át a hasamra, és most úgy néztem a kerítés túloldalán folyó jelenetet.
- Akkor mi menjünk! - azzal a két férfi elment, vissza az iskolába. Hagrid is bevonult a kunyhójába, és én végre egyedül lehettem az állatkertemmel.