Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


17. Fejezet

Haláli találkozás sötét jövővel fűszerezve

 

Már esteledett, mikor úgy döntöttem, hogy visszamegyek a Roxfortba. Már el is búcsúztam Fumellától, mikor Hagrid lépett ki a kunyhóból, és jött felém.
- Már mész is? - kérdezte, és belépett a karámba, én pedig vissza fordultam hozzá.
- Mennem kell, mert még a végén kikapok - mosolyogtam elnézve a csikó kötéseit ellenőrző Hagridot.
- Mondd csak! Holnap ráérsz? - nézett rám az óriás, és abbahagyta Fumella ellátását.
- Azt hiszem igen. De miért? - lepődtem meg teljesen, és érdeklődve könyököltem a karámra.
- A helyzet az, hogy nekem holnapután el kell mennem egy kis időre, és rád bíznám Fumellát. - magyarázta nehézkesen Hagrid.
- Elmenned? Ja, tényleg! - csaptam a homlokomra - Az óriásokhoz, igaz?
- Cssss! - ijedt meg a vadőr - Ezt senki nem tudhatja!
- Ne félj! Senkinek nem mondom el - nyugtatgattam, már amennyire sikerült. - De, Hagrid! Most akkor azt akarod, hogy amíg vissza nem jössz, én gondozzam a csikót?
- Dumbledore szerint is ez a legjobb megoldás! - motyogta a kérdezett, aztán rám nézett - Agyarra is tudnál majd figyelni? Ellesz ő itt egyedül, csak két-három naponta kéne ránézned.
- Természetesen. Mindenre és mindenkire vigyázni fogok! Megígérem! De most már tényleg vissza kell mennem. Vacsoránál találkozunk! - mosolyogtam Hagridra barátságosan, aztán Omegával felkaptattunk a Kőkörhöz, át a Völgyhídon, és már ott is voltunk az Óratorony udvaron. Aztán eszembe jutott, hogy még van két szabad órám. Mihez kezdjek én addig? Semmi kedvem nem volt bent punnyadni ebben a jó időben. Kint akartam lenni. Elmehetnék esetleg a Fúriafűzhöz… De az túlságosan messze van, és mire odaérek, már jöhetnék is vissza. Lemehetnék a Csónakházhoz. De ott meg mit csinálok? Beülök egy csónakba, azt várok? Mi izgi hely van még itt a Roxfortban? Talán a… Ez az! Imádom a kviddicset! Irány a pálya! Na, ez már döfi!
- Gyerünk Omega! Nézzünk körül egy kicsit a Kviddics pálya környékén! - azzal ráérősen lépcsőztünk a Lépcsőcsarnokban, mikor egy szürke árny suhant el mellettem. Megtorpantam, és meglepetten bámultam körbe-körbe azt a valamit keresve.
- Jó napot, kisasszony! - hallottam meg a hátam mögül egy hangot, és az időközben védelmező testtartást felvevő Omega dühösen vicsorogni kezdett. Megfordultam, és egy lebegő, kissé átlátszó emberrel találtam szemben magam. Meghökkenésemmel azonban nem voltam egyedül. Az a lebegő krapek is ugyanolyan tátott szájjal, és tágra nyílt szemekkel meredt rám.
- Csak nem? - kapott a szája elé a nyakfodrot viselő szellem - A drága jó Amelie Darling visszatért közénk?
- Öh… Elnézést, de azt hiszem, összetéveszt valakivel! - dadogtam meglepetten, aztán a még mindig fogait villogtató Omegára néztem - Omega, fejezd be!
A farkas abbahagyta és további utasításokra várva meredt rám.
- Hogyan is téveszthetnélek össze? A fekete farkas, a hófehér bőr, és ez a szívet melengető, összetéveszthetetlen gyönyörű szép szempár! - sóhajtott ábrándozva a férfi, én pedig elpirulva sütöttem le a szemem. Ez nem lehet igaz! Ki a fene volt Amelie Darling? Michael Jackson vagy Teréz anya álruhában? Vagy mi? Mégis mit csinált, hogy a fél világ ismerte? Ja, igen, rémlik: öngyilkos lett!
- Ha pedig nem tévedek, Ön Sir Nick Les? - szedtem össze magam, és próbáltam a lehető legudvariasabb modoromban válaszolni.
- Ez Amelie! Ez tényleg Amelie! - kezdett el kiabálni örömében Nick - Emberek! A drága Amelie visszatért közénk!
Na, basszus! Megsemmisülve hunytam le a szemem, amikor meghallottam a felmorajló Lépcsőcsarnokot, és az egyre több susogó hangot. Félve kinyitottam a szemem, és a roxforti szellemek százával találtam szemben magam. Körbe álltak, mindenki kezet akart velem fogni, egy-kettő át is szállt rajtam, de a lényeg: semmit nem láttam! Omega nyüszítését még hallottam valahonnan távolról, de már csak az egyre nagyobb szürke felhő uralta látómezőmet.
- Amelie! Amelie! - kurjongatták a szellemek.
- Ez Ő, ez tényleg Ő!
- A haja, a szeme!
- Amelie Darling visszatért közénk! Hurrá! - ordította Nick, miközben feje leesett a helyéről, de jelen pillanatban úgy láttam, nem nagyon zavarta az sem.
- Éljen! Éljen!
- Elég! - ordítottam teli torkomból, és hirtelen csönd lett - Ne haragudjatok, de nem én vagyok Amelie Darling!
- De… de… - dadogtak meglepve és értetlenül a szellemek.
- De a farkasod szót fogadt! - mondta Nick a mögém bújó állatra mutatva.
- Igen, szót fogadt! De attól még nem én vagyok Amelie Darling, értitek?
- Hány testvére volt Amelienek? - tette fel a kérdést váratlanul egy idős hölgy szelleme.
- Mit tudom én! Három?
- És tudja, és tudja! - virultak fel ismét a halottak.
- Ne is tagadd lányom, te vagy Amelie! Csak biztos szégyelled bevallani, hogy félelmedben beleugrottál a tengerbe! - provokált egy fogatlan öregember.
- De könyörgöm, értsétek meg! Nem én vagyok az, akit ti vártok! - mondtam kétségbeesetten, és már jobb ötletem nem lévén elkezdtem lerohanni a földszintre. A szellemsereg utánam, mint egy hatalmas folyó. Lehömpölyögtünk a földszintre, mikor a Véres báró hirtelen elém ugrott, és kardját a torkomnak nyomta. A nép - velem az élen - ijedten állt meg.
- Tegye el, de most azonnal! - mondtam mérgesen a kard véres pengéjét tanulmányozva.
- Előbb válaszolj! Amelie Darling vagy? - szorított a falhoz a báró a többi lélek pedig mint egy cirkuszi előadáson szokás, érdeklődve körbe álltak.
- Először is - néztem rá haláli nyugalommal - maga csak egy szellem, ez a kard pedig nem valóságos! Másodszorra pedig nem tudom, mióta vagyok köteles kiadnom magamról információkat egy rakat halottnak.
- Kételkedsz tőröm élességében? - vicsorogta a férfi.
- Őszíntén? Igen - bólogattam kedélyen.
- Hibát követsz el! - suttogta mérgesen, azzal hátrébb lépett, és suhintott vele egyet. Nem lett semmi bajom, csupán a tenyeremet hasította fel. Fájdalmasan kaptam oda kettészelt kezemhez, és ölni tudó tekintettel meredtem ellenfelemre.
- Véres báró! Mit csinálsz? - ugrott mellé ijedten Félig Fej Nélküli Nick, ezzel egy időben pedig felmorajlott a közönség - Nem bánthatod! Ő egy ember!
- Én pedig a Mardekár- ház szelleme! - nézett farkasszemet a báró Nickkel.
- Ugye tudja, hogy Perselus Piton nagyon dühös lesz, ha erről a kis akciójáról tudomást szerez? - kérdeztem, és kihívóan meredtem a kardos szellemre.
- Honnan szerezne róla tudomást? - nevetett a Véres báró.
- Omega! Tedd a dolgod! - csilingeltem mézes-mázos hangon a farkasnak, aki mint a jelre váró futó, kilőtte magát, és ágyúgolyó módjára elszáguldott ki a Bátor Boszorka udvarára, át a Viadukton, el Piton irodájáig. Szellem ellenfelemet azonban kicsit feldühítette ez a hirtelen jött segítség. A többi szellem is jót nevetett.
- Hibát követtél el! - ordított a Véres báró.
- Nem hinném! De ha már így állunk, maga még akkor hibázott egy baromi nagyot, amikor végzett élete szerelmével és önmagával! - vágtam vissza nyugodtan, mire a szellem erre tényleg elvesztette maradék türelmét, és őrjöngve, felemelt karddal rontott rám. Ijedtemben leguggoltam, és átszáguldva a szellem-tengeren megpróbáltam elmenekülni. A Véres báró meghajlott kardjával mit sem törődve fellökte az összes halott lelket, aki az útjába került, és zilált külsővel, eszementen vigyorogva közelített felém. Lefutottam az Előcsarnokba, és már épp a tölgyfaajtó kinyitásának estem volna neki, ha az magától ki nem vágódik, és én Piton karjaiban nem találom magam. Halálra váltan meredtem a veszélyes szellemre, és hálát adtam az égnek, hogy Omega ilyen gyorsan tudta riasztani Pitont. A fekete denevérember viszont még mindig csak állt az ajtóban két remegő karomnál tartva, hol rám, hol a Véres báróra pillantva.
- Mi a Szent Merlin történik itt már megint? - suttogta irtó dühösen, aztán rám nézett, és engedett szorításán, miután rá jött, hogy így nap végére nem lesz karom, nemhogy kézfejem… - Véres báró! Mi folyik itt?
- Semmi nem történt Perselus - mosolyogta behízelgőn a kérdezett, én meg mérgemben kitéptem kezemet Piton szorításából, egy szempillantás alatt lehúztam a cipőm, és kihasználva mindenki meglepettségét, teljes erőmből hozzávágtam a báróhoz Adidas lábbelimet. A cipő egyenest a halpofát vágó szellem fején repült át, és hangosan, visszhangot verve koppant a lépcső lábánál.
- Maga hazug, undorító, mocskos féreg! - ordítottam magamból kikelve - És még van pofája itt játszani a hűséges puli kutyát?! Hogy nem sül le a bőr arról az ocsmány képéről!
A többi szellem kuncogva nézték a jelenetet. Úgy kapkodták a tekintetüket, mintha tenisz meccsen lettek volna.
- Hogy az a…! - indult meg felém megint a gonosz szellem, de Piton megelégelte ezt a sehová nem vezető sértegetést, és rögvest ott termett közöttünk.
- Elég legyen! Mégis micsoda viselkedés ez? - suttogta vérfagyasztóan, és a csarnokban síri csönd lett. Még a légy zümmögését is hallhattuk volna, ha lett volna légy.  Mindenki lélegzet visszafojtva követte az eseményeket.
- Dorka! Az irodámban várlak! - fordult felém villámló tekintettel Piton.
- Önt pedig, Véres báró meg kell kérnem, ne zaklassa az itt lakó és tanuló gyerekeket! - mondta a szellemnek a tanár. Nem akartam tovább részese lenni ennek a cirkuszi jelenetnek. Összeszedtem elhajított csukámat, és ünnepélyesen távoztam a helyszínről, kivívva ezzel az ott jelenlévő halottak elismerő tekintetét. Omega is büszkén kocogott utánam, csak én voltam olyan bili füle.
- Ügyes voltál, Omega! - simogattam meg az állat fejét - Köszönöm! Nélküled már felnyársalt volna az a szemétláda!
Átvágtunk a Viadukton, be a bejáraton, és le a sötét pincébe. Hidegebb volt, mint fent, de ebben a melegben kifejezetten jól esett ez a klíma. Megálltunk Piton irodája előtt, és vártunk. Omega nagy unatkozásában a páncélokat kezdte tanulmányozni, én meg leültem a földre, és még mindig vérző tenyeremet szemlélgettem. Mekkora egy tahó állat ez a Véres báró! Egy igazi, belevaló mardekáros. Piton még csak meg sem közelíti. Egyébként meg miért hitte azt a szellem sereg, hogy én vagyok Amelie Darling? Ha azt hitték, hogy én vagyok Amelie, akkor ez azt jelenti, hogy ismerniük kellett a lányt. Főleg Nick! Úgy ábrándozott róla, mint egy szerelmes a párjáról. De a többi szellem is tudta, ki Amelie. Hát bakker! Mindenki ismeri és tud mindent erről a csajról, csak én nem? Ez szívás! Utána kéne nézni, de ez már megtörtént. Piton egy egész álló nap kereste ezekre a kérdésekre a választ hiába. Tényleg! A napló még nála van! Mindegy! Úgysem tudnék vele mit kezdeni! Ő legalább örömét leli a nyomozásban. Nem leszek az akadálya.
Gondolataimból a hangos csattogó fémlépcsők zaja zökkentett ki. Felnéztem, és Piton, mint egy halálmadár közeledett felém. Arca sápadtabb volt a megszokottnál, tekintete is komor volt, és rosszat sejtető arckifejezése sem volt valami bizalomgerjesztő. Aztán megállt előttem, és felhúzott szemöldökökkel meredt rám. Mérges tekintettel feltápászkodtam a hideg földről, és Pitonra néztem.
- Nálatok úgy szokás rendezni a nézeteltéréseket, hogy cipővel dobálóztok? - kérdezte fél mosollyal a szája szélén Piton.
- Nem - dünnyögtem a földet bámulva - De…
- Megjegyzem: én a helyedben legközelebb nem egy cipő hajigálásával próbálkoznék, hanem Hóborccal! - vágott a szavamba, és látva meglepett arcomat elmosolyodott, és kitárta előttem irodája ajtaját. Miután nem mozdultam, megfogott, és valósággal betolt birodalmába. Aztán Omegát is beterelte, majd végül ő maga is bejött és becsukta az ajtót.
A szoba, a pincével ellentétben, - hála nem régen történt látogatásomnak - fényárban úszott a hatalmas ablakfalak miatt. Úgy látszik, mély benyomást tett a panoráma Piton gondolkozására.
A férfi kikerült engem, és a szoba közepén füstölgő üstjéhez lépett, amiben pár napja még az én főzetem álldogált. Rám látszólag ügyet sem vetve hajolt az edény fölé, és nem zavartatva magát folytatta annak tartalmának készítését. Omega csendesen lefeküdt az íróasztal lábához, és bóbiskolva figyelte ezt a cseppet sem izgalmas jelenetet.
- Maga nem is mérges rám? - tértem magamhoz kábé úgy komoly öt perc után. Piton felnézett üstjéből, és megrázta a fejét.
- Nem - mondta.
- De miért nem? Perselus Piton mindig mindenkire mindenért mérges! Még a legapróbb dolgokért is… - hadartam nem értve a dolgokat, majd leültem Piton íróasztala mögé, a férfi helyére és letaglózva meredtem a szoba egy pontjára.
- Jobb lenne a lelkiismeretednek, ha egész évre büntető munkára ítélnélek? - kérdezte Piton fel sem nézve munkájából.
- Nem - horkantottam - De maga halál komolyan nem dühös rám?
- Tudtommal nem te voltál az, aki kezdte az egészet - mondta Piton, majd felnézett rám, lejjebb vette a tüzet, és elém lépett. - Félig Fej Nélküli Nick mindent elmondott - mondta, majd a megvágott kezemre nézett, és vissza rám.
- Maga hallgat Félig Fej Nélküli Nickre? - tátottam el a számat.
- Arra hallgatok, aki igazat mond - válaszolta nemes egyszerűséggel Piton.
- Beszarás! - motyogtam lenyűgözve.
- Egyébként meg a bizonyítékok is a báró ellen szólnak - bökött fejével az tenyerem felé. - Megmutatod még ma a vágást, vagy megvárjuk, míg elfertőződés végett eltávolíthatjuk az egész kézfejedet?
- Az gonosz, alattomos, undorító… - szidtam a Véres bárót, és közben odanyújtottam Pitonnak a kezemet. A férfi rosszallón csóválta meg a fejét, és miután a seb minden egyes részét az eszébe véste, ott hagyott, a polcához lépett, és egy kicsi üveget emelt le róla. Elém lépett, majd a kezembe nyomta.
- Már meg sem kérdem, mi van benne - fintorogtam, és egy hajtásra megittam az üvegcse tartalmát. A tenyeremet átszelő hatalmas seb hirtelen elkezdett eltűnni, és mintha semmi nem is történt volna, beforrt. Ámulattal néztem a csodát, majd lenyűgözve az előttem álló Pitonra néztem.
- Ez milyen bájital volt?
- Saját találmány - mondta tömören a tanár.
- Várjunk csak! Ezt maga találta ki? - néztem rá elismerőn - És ha jól sejtem, ez a bájital egy szintén maga által kitalált varázsige hatásával egyezik meg. Igaz?
- Mire gondolsz? - vonta fel szemöldökét Piton.
- Ha tegyük fel, engem megtámadna valaki egy bizonyos "sectumsempra" varázsigével, maga azzal a varázslattal gyógyítana meg, amit most ide adott nekem bájital formájában. - vezettem le elméletemet.
- Te honnan tudod? - csodálkozott felháborodva Piton.
- Talán rémlik - sóhajtottam mélyet.
- Hatodik rész, emlékszem. - bólintott Piton. - De én… Mi? Nem értem! Ki és miért fogja használni ezeket? És te honnan tudsz erről a varázslatról, amit csak én tudok?
- Nem mondhatom el - mondtam - Legyen elég annyi, a saját életét fogja megmenteni vele.
- Csodálatos! - fújt mérgesen a tanár, és ismét üstje mellé lépett.
- Miért gondolták azt, hogy minden áron én vagyok Amelie Darling? - kérdeztem pár perc csönd után. Piton gondolkozón felnézett. Ezek szerint ő sem törte még ezen a fejét. Aztán miután valami elfogadható érvet talált, kibökte:
- Mert hasonlítasz rá.
- De ő 150 évvel ezelőtt élt, én meg, ha jobban belegondolunk most, 2014-ben élem az életem. - ráztam meg a fejem - De ha már itt tartunk meddig jutott a napló olvasásával?
- Kiolvastam - motyogta Piton, mivel éppen méricskélt valami fontos és veszélyes alapanyagot a bájitalához.
- Aszta! De hát az nagyon sok volt! Mennyi idejébe telt? - ámultam el.
- Két éjszaka - egyenesedett ki Piton, és miután egy enyhe mosollyal nyugtázta munkájának eredményét, az egyik polcához lépett, és üres üvegeket hozott magával.
- És mire jutott? - léptem mellé és megcsodáltam a zöld folyadékot.
- Arra, hogy szerencsétlennek elég pocsék élete volt - állt meg az asztalnál a férfi és elkezdte az üvegeket feltölteni a bájitalával.
- Na, ne mondja! - néztem rá mérgesen.
- Meg persze az is szemet szúrt, hogy milyen eszméletlen képességei vannak.
- Vannak? - ijedtem meg - Többes számban beszél! Ezzel arra akar célozni, hogy az agyturkálás és környezetvédelem mellet volt még valami?
- Ha jól sejtem, a "környezetvédelem" kifejezés alatt értendő állatokkal való kapcsolat kialakulása nálad már meg is kezdődött - nézett rám sokatmondón Piton, és tovább folytatta munkáját. - A farkasod még az ajtót is rám törte, csakhogy valahogy elcibáljon.
- Jó, igen, szót fogadnak nekem az állatok, de mit kell még kibírnom? - néztem rá a férfire kétségbeesve, előre tartva a választól.
- Attól tartok, hogy a hatalmas varázserőd használatát kell majd kitanulnod - nézett rám kutató tekintettel Piton.
- Hogy mi a fenét hablatyol itt nekem össze-vissza? - őrjöngtem.
- Csak azt, hogy Amelie Darling a tizenötödik életévében olyan varázserő birtokába jutott, hogy varázspálca és egyéb más eszközök nélkül is végre tudta hajtani a legnagyobb és legbrutálisabb varázslatokat is egyetlen mozdulattal - suttogta vontatottan a tanár, és közben egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét.
- Most ugye csak viccel velem? Ilyen, amiről most maga beszél, olyan nem is létezik! - roskadtam Piton székére, ő pedig megállt előttem az íróasztalára támaszkodva.
- Talán az állatokkal való eszmecseréid is csak kitalációk? - kérdezte.
- Nem, de ez lehetetlen! - csaptam az asztalra dühösen, és segélykérőn az előttem álló, rám meredő Pitonra néztem.
- Azt ajánlom, ha a Roxfortban évközben túl akarsz élni akár csak egy napot is, szokd meg a lehetetlenek tömkelegét! - gúnyolódott a tanár, ami nekem már csak hab volt a tortán.
- Köszönöm a jó tanácsot! - grimaszoltam - De most azt akarja velem beetetni, hogy én - hangsúlyoztam ki a személyes névmást - akárcsak egy pillanatig is fogok tudni varázsolni?
- Ha minden igaz, akkor igen, erről van szó - nyugodott meg Piton is és az ablakfalak elé lépett, hogy gondolkozva bámulja az összecsapó hullámokat.
- És ez mikor kezdődik? - borultam az asztalra tehetetlenül.
- A Darling lánynak november 11-én kezdődött.
- Pont azon a napon, amikor meg halt - kaptam fel a fejem. - Van egy olyan érzésem, hogy ezeknek a szálaknak közük van egymáshoz, és, hogy Amelie nem véletlenül halt meg. - gondolkodtam hangosan.
- Lehet. Ezen még nem gondolkoztam - fordult vissza Piton, majd eszébe juthatott valami, mert hirtelen hozzám lépett, és kitolt a szobájából, Omegával együtt. A meglepetéstől szóhoz sem jutottam, Omega viszont lomhán, és mérgesen andalgott utánam.
- Még ezer dolgom van. Most menj, és tedd magad hasznossá! - tolt kifelé.
- És mégis mit csináljak? - néztem rá meglepetten.
- Nem tudom! Menj és írj vissza Potternek, vagy nézd meg azt a Fumellát, vagy hogyishívjákot! Most nekem dolgom van! - azzal becsapta az ajtaját, én meg kissé elszontyolodva felmentem vacsorázni a nagyterembe, Omegával együtt.