Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


18. Fejezet

A Fehérboszorkány

 

A vacsora jó hangulatban telt. Piton nem jött föl megenni az ételét, ebből pedig arra mertem következtetni, hogy tényleg fontos dolga akadhatott. Az asztalnál mesélős hangulat uralkodott, ugyanis Dumbledore elregélte az aznap történeket. McGalagony és Madame Pomfrey élénk érdeklődéssel hallgatták a beszámolót, de én és Hagrid csak csendben ettünk. Omega az asztal alatt csócsálgatta az egyik csirkecsontot, néha hangos ropogás jelezte sikerélményét. Gyorsan befejeztem az evést, megköszöntem, és illendően ültem tovább a helyemen, a többieket várva. McGalagony meg is dicsérte kitűnő illemtudásomat, és Dumbledoreral meg Madame Pomfreyval együtt heves bólogatásba kezdett. Magamban elvigyorodtam. Ha ezek itt tudnák, hogy én valójában mennyire "illemtudó" vagyok! Most pedig, hogy jobban belegondolok, nem is ismernek engem. Az egyetlen aki látta már igazi énemet - persze Harry után - az Piton. Érdekes, hogy pont ő az, aki előtt így kinyíltam. De ha már itt tartunk, akkor az is szemet szúrt, hogy a férfi is kötődik hozzám valamilyen szinten. Ezt még a múltkori gyengélkedős jelenettel bebizonyította, amikor sírt. Vicces, hogy pont mi ketten találtuk meg a másikhoz a kulcsot. Olyanok vagyunk mint a tűz és víz. Egyik pillanatban még a legmélyebb titkainkat osztjuk meg egymással a másikban meg már képesek lennénk megölni egymást. Gondolataimból Madame Pomfrey és McGalagony jóízű kacaja zökkentett ki. Megráztam magam, és körbenéztem a mellettem ülőkön.
- Albus! Csendben maradtál volna, bölcs maradtál volna! - nevetett McGalagony az elpiruló Dumbledore- on.
- Ugyan Minerva! Nem kell így kifordítani a mondatomat! - sütötte le a szemét az igazgató, én meg kérdőn néztem végig a körülöttem ülők vidám arcán.
- Nem fordítottam ki! - próbált magára erőltetni egy kis komolyságot a nő - Ez teljesen egyértelmű volt!
Már éppen megakartam kérdezni a vicc tárgyát, amikor egy szellem úszott át a hatalmas tölgyfaajtón, és egyenest felénk lebegett. Mikor megállt, feje kissé megingott a helyén, de nyakfodra megtartotta eredeti pozícióját.
- Jó estét mindenkinek! Amelie! Örülök, hogy ismét találkozhatunk! - hajolt meg előttem mélyen Félig Fej nélküli Nick, aminek következménye az lett, hogy szó szerint fejet emelt előttem. Kissé undorodva elmosolyodtam, de egyébként boldogan köszöntöttem én is.
- Ti már ismeritek is egymást? - lepődött meg Dumbledore.
- Volt szerencsénk megismerkedni - javítottam ki az igazgatót.
- Miben segíthetek Nick? - mosolygott az igazgató barátságosan.
- Az igazság az, hogy Piton professzor kérte, hogy hívjam le Önt. - sütötte le a tekintetét a szellem.
- Most rögtön? - lepődött meg az idős varázsló.
- Igen.
- Nos, akkor további jó étvágyat! - mondta Dumbledore, azzal felállt, és a szellem nyomában elhagyta a Nagytermet.
- Még egyszer köszönöm a vacsorát! Nagyon finom volt! - pattantam fel a helyemről, és Omegával együtt kirohantunk arra, amerre az előbb távozók mentek. Ki az udvarra, át a Viadukton, le a pincébe. Lábujjhegyen odasomfordáltam Piton irodájának ajtajához, és fülemet az ajtóra tapasztva informálódtam.
- Mi történt, Perselus? - szupi, akkor még nem késtem el.
- Ezt látnia kell! - hallottam meg Piton hangját.
- Mi ez? - na, bakker, erre én is kíváncsi lennék!
- Csak olvasd! - parancsolta a fiatalabbik férfi, és pár perc csönd ereszkedett a szobára aztán…
- Május 31? - ez egy dátum, lehet, hogy a naplót nézegetik.
- Most mit tegyünk? - kérdezte Piton szinte a sírás határán, remegő hangon.
- Nem tehetünk semmit! Várunk és reménykedünk! - sóhajtott szomorúan Dumbledore is. Vajon mit olvashatott? - Mikor vetted észre?
- Az előbb, ahogy lapozgattam. Az utolsó május 31.-étől esett ki. - hangos puffanás és valószínűleg Piton szó szerint lezuhant a sarokban lévő kanapéra.
- Értem. - halk megjegyzés Dumbledore hangján.
- Minden hiába való lesz! - mondta a tanár elfúló hangon.
- Nem lesz semmi sem hiába való, Perselus! - a hangokból ítélve Dumbledore is helyet foglalt. - Az, hogy már egyáltalán megismerhettük, az is fantasztikus!
- De meg fog halni! Meghal! - halk hüppögés, és szipogás. Ez már megint bőg?
- Igen, meg fog halni, de még sokára! Perselus! Csak nem lett fontos neked?
- Mintha Lily állna és nézne vissza rám! Amikor beszél hozzám, amikor vitatkozunk. Vagy amikor épp csak hozzám ér. Albus! Nem bírom ki, ha ő is… - és Piton már keservesen zokogott.
- Nyugodj meg, barátom! Minden rendben lesz! Attól, hogy ide van írva egy kis széljegyzet, az még nem jelenti azt, hogy ez is fog történni! - próbálta vigasztalni Pitont Dumbledore.
- De eddig minden úgy történt! - nyögött fel fájdalmasan Piton.
- Pihenj le, Perselus! Rád fér egy kiadós alvás! Majd szólok Dobbynak, hogy hozzon neked egy csésze forró teát. Attól majd jobb lesz! Most pedig megyek, és megnézem, ágyban van-e már a mi kis barátunk - mondta Dumbledore, és felállt, majd a parketta recsegésekből ítélve lezártnak tekintette az ügyet, mert már készült eljönni. Omegát gyorsan nyakon csíptem, és vártunk.
- Albus! - hallottam meg Piton ismét szikla biztos hangját. - Mit tegyek?
- Bármi történjék, nem tudhatja meg! A könyvet tedd el egy biztos helyre, az elméd pedig tartsd lezárva, amennyire csak tudod! Ha lehetséges, kerüld el! - mondta Dumbledore ellentmondást nem tűrő hangon, de Pitont nem olyan fából faragták.
- Tudja mit kér tőlem, Dumbledore? - kérdezte szörnyülködve Piton.
- Tudom, Perselus! De erősnek kell lenned! Ha másért nem is, legalább miatta! - azzal az ajtó kinyílt, és én lélegzetvisszafojtva álltam Omegával a legközelebbi páncél mögött. Dumbledore gyorsan eltűnt, Piton pedig fáradtan jelent meg az ajtóban az igazgató után meredve. Arca sápadtabb volt, mint valaha, és nyúzott. Szemei a sok sírástól vörösre voltak duzzadva, tekintetéből pedig mérhetetlen szomorúság áradt. Aztán hátat fordított, és becsukta az ajtót. Fellélegezve léptem elő rejtekhelyemről, de mikor eszembe jutott, hogy nekem már rég a gyengélkedőn kéne lennem, kétségbeestem. Felszáguldottam, és legnagyobb meglepetésemre Nickbe ütköztem, már amennyire bele lehet ütközni egy szellembe. Meglepetten, és valami huncut csillogással a tekintetében nézett rám.
- Nick! - kiáltottam fel ijedten.
- Elnézést, Amelie! Nem akartalak megijeszteni! Hova mész? - érdeklődött csillogó tekintettel.
- A gyengélkedőre sietek, mert oda kell érnem, ha lehet még Dumbledore előtt! - lihegtem.
- Gyere! Tudok egy rövidebb utat! - mondta azzal már indultunk is. Kiértünk a csarnokba, és az ottani festményhez lépett. - Csillagliliom!
A festmény kinyílt, mi pedig a gyengélkedő folyosóján találtuk magunkat. Dumbledore lépéseit már hallani lehetett a sarok mögül, gyorsan berontottam a gyengélkedőre, ágyba ugrottam, és a nyakamig húztam a takarót, megpróbálva elfedni lihegésemet. Nick is bejött, és csak értetlenül meredt rám, meg Omegára, aki időközben eltűnt az ágyam alatt. Az ajtó kinyílt, és Dumbledore jókedvű feje jelent meg benne. Mellém lépett, majd leült az ágyamra,és kutató szempárral végigpásztázott.
- Hallottam, hogy holnap lemész Hagridhoz megtanulni a csikó gondozásával kapcsolatos dolgokat. - mosolygott az idős varázsló.
- Hát, igen. Ez felér majd egy év végi legendás lények gondozása kiválóval? - nevettem.
- Majd javaslom Hagridnak - mosolygott vissza fészkelődve Dumbledore. Nagyon látszott rajta az iménti beszélgetés hangulata. Ahogy rám nézett, valahogy észrevehetetlen volt az a sok szomorúság a pillantásában. Akárcsak Pitont, őt is megviselte az a bizonyos hír, de míg Piton nem tudott magán uralkodni, és utat engedett könnyeinek, Dumbledore bevetett mindent, hogy leplezze érzelmeit.
- Történt valami, professzor? - néztem rá érdeklődve.
- Nem, semmi. Minden a legnagyobb rendben - mondta, és a földet bámulta. - Csak gondoltam, megnézem, ágyban vagy-e már, de ezek szerint igen. Viszont az érdekelne, te hogy érzed magad?
- Köszönöm, teljesen jól. - lepődtem meg ezen az ide nem illő kérdésen - De miért?
- Kicsit sápadt vagy. - mondta a varázsló.
- Professzor! Én állandóan sápadt vagyok! - értetlenkedtem - De biztos, minden rendben?
- Igen! - állt fel Dumbledore - Most viszont akkor mennék is! További jó éjszakát! Szervusz, Nick! - mondta, és mint a kámfor, eltűnt a szobából. Nick felvont szemöldökökkel lebegett mellettem, aztán valamiért ő is úgy döntött, hogy távozik. Akárcsak az előbb az igazgató, ő is illedelmesen elköszönt, csakhogy ő még egy jeges kézcsókkal is fűszerezte a búcsúzást. Madame Pomfrey a szobájában olvasott, én meg, igaz Omega is ott volt, de teljesen egyedül éreztem magam. Végre elgondolkodhattam a hallottakon. Az, amit Piton talált, és Dumbledore elolvasott, csakis Amelie naplójában lehetett. Május 31. Vajon mi történhet akkor? Valaki meghal! Valaki, és valami azt súgja, hogy az a valaki én leszek. Meg fogok halni! Piton pedig már előre sirat. Kerülni fog, és olyan vagyok, mint Lily? Akkor ezért viselkedik velem olyan másképp! Csak bennem bízik meg, ahogy régen is tette még Lilyvel. Szeret engem, a barátjának tekint, és fél, hogy elveszít! Így már mindjárt más a helyzet! De ha már itt tartunk, ő is meg fog halni a hetedik rész végén, szóval kvittek vagyunk. Már csak azt kéne kitalálni, hogy fogom kibírni így az évet.
Gondolatsorom itt elakadt, mert jött a már jól ismert édes álom, én pedig mély álomba szenderültem. Egyet viszont elhatároztam: történjék bármi, kiderítem, mi ez az egész május 31.-ei dolog!

 

*

 

Másnap reggel fáradtan ébredtem fel. Alig aludtam valamit az éjjel. Állandóan rémálmok gyötörtek. Mindenfélében volt részem: láttam gyilkosságot, kínzást, lopást, ütlegelést, de ami a legrosszabb, láttam Voldemort vörösen izzó tekintetét. Hideg futott végig a hátamon, ha rá gondoltam. Nagyokat ásítozva ültem fel az ágyban, és belenézve a szemközti tükörbe megrettentem magamtól. Szemeim karikásak voltak, arcom hófehér, kócos hajamról meg már ne is szóljak. Gyorsan elhatároztam, hogy eltűntetem ezt a ronda képemet, még mielőtt Nick tényleg kiábrándulna belőlem. Felálltam, de érdekes módon sárfoltot hagytam magam után. Meglepetten néztem a lábamra, ami tiszta sár volt. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, biztosan Hóborc járt itt az éjjel, hogy besarazza a lábamat. De arra a sok kis szakadásra a hálóingemen sehogy sem tudtam választ adni.
Negyed óra elteltével, immáron tiszta lábbal készen álltam egy újabb napra a Roxfortban. Péntek volt. Imádom a pénteket, de persze a szombattal semmi sem érhet fel! Elégedetten néztem ismét a tükörbe, de mosolyom nyomban lehervadt, mikor a szemeim alatt megláttam a fekete karikákat. Pihenésre lenne szükségem, de így lehetetlen normálisan aludni! Mérgesen és sápadtan a kijárat felé indultam. Mikor meghallottam a javasasszony szobájából hallatszódó halk horkolást, elmosolyodtam, és csendben távoztam Omegával együtt. A folyosó kihalt volt, egy árva lélek sem bolyongott rajta. Viszont a reggeli napsugár valahogy olyan melegséggel árasztotta el a szívem, hogy jéghideg kezem is nyomban melegebb lett egy fokkal. Vigyorogva indultam el a lépcsőcsarnokban lefelé a fekete állattal a sarkamban. Gondoltam, lemegyek már most Hagridhoz, hogy a délutánom szabad legyen. Hamar leértünk a Kőkörhöz, onnan meg már csak egy ugrásnyira volt a vadőr háza. Ráérősen lesétáltam a lejtőn, Omega lerohant, de  amikor megláttam a karámjában boldogan álldogáló és nyerítő egyszarvú csikót, nem bírtam ki, hogy én is oda ne rohanjak hozzá. Fumella ott állt csillogó tekintettel a karám szélén. A lába ezek szerint már jobban volt, hála Hagrid orvostudományának.
- Jó reggelt, Fumella! - vakargattam meg a lovacska füle tövét.
- Neked is! - érkezett az aranyos kis hangocska. Először fel sem fogtam, hogy választ kaptam, de mikor rájöttem, hogy valaki nekem szólt, meglepetten ugrottam hátra két métert.
- Tessék? - meredtem a csikóra, aki elfordította a fejét, és tovább beszélt.
- Neked is jó reggelt! - mondta tisztán, érthetően.
- Én megbolondultam, elment az eszem! - hátráltam kétségbe esve - Ez lehetetlen! Egy ló nem beszél! Nem vagyok normális!
- Ha normális lennél, nem értenél! - döntötte el oldalra a fejét Fumella.
- Nem is értelek! Csak a képzeletem játszik velem! - téptem a hajam - Nem! Biztos csak álmodom!
- Miért nem hiszel a fülednek? - jött egy újabb, eddig ismeretlen hangon szóló kérdés. Tátott szájjal, kikerekedett szemekkel néztem le a mellettem ülő Omegára, aki engem nézett, és hozzám beszélt. - Értesz minket! Ez jó! Nem ment el az eszed! Bár azzal a tegnapi hallgatózásoddal majdnem meggyőztél az ellenkezőjéről!
- Mi a…? - hátráltam ijedten - Nem! Ez csak egy újabb, rémisztő rémálom! Nem értelek titeket!
- Dorka! Amelie utódja vagy, már hogy ne értenél minket? - mondta Omega.
- Hagyjatok békén! Ne beszéljetek hozzám! - suttogtam fenyegetően.
- De… - kezdte Omega és felállt.
- Ne! - emeltem fel a mutató ujjamat - Fejezd be, Omega! Te csak egy farkas vagy! Nem beszélhetsz!
- Dorka! Elmagyarázzuk, csak adj időt! - indult el felém a beszélő Omega.
- Hagyj! - kiáltottam most már félve - Kérlek! Szükségem van egy kicsit átgondolni ezt az egészet. Pitonnál megtalálsz! - mondtam, azzal elrohantam, és ott hagytam a döbbenten utánam néző állatokat. Már a Kőkörnél voltam, amikor valakik megint megszólaltak.
- Kár, hogy ilyen szép idő van! - recsegte a fejem fölött valaki.
- Bizony, kár, hogy nem esik az eső! - felnéztem, és két varjú repkedett fölöttem. Aztán az egyik leszállt az egyik kőoszlop tetejére, és engem kezdett el bámulni.
- Szevasz, kislány! Kár, hogy nem vagy varjú! - recsegte a madár, én meg a fülemet befogva rohantam tovább. Meg sem akartam állni Piton irodájáig. Merthogy Piton biztos tud segíteni. Ő mindig tud segíteni. Szélsebesen vágtam át a lépcsőcsarnokon, de amikor beléptem, majd' meg süketültem. Eszméletlen hangzavar volt. És nem a festmények miatt. Egyszer csak egy pók ereszkedett le elém, és integetett nekem lábával. Undorodva kerültem ki, és már a sírás határán rohantam át a Viadukton, be a csarnokba, le a pincébe.  Végre csönd volt. Könnyes szemekkel fújtam ki a levegőt.
- Miért vagy úgy megijedve? - hallottam meg egy vékonyka hangot a földről, lenéztem és én visítva ugrottam át azt a hatalmas patkányt, ami felém közeledett. - Ne félj! Nem akarlak bántani. Igaz, hogy te érted, amit mondok?
- Igen, nem tudom hogyan, de értem - szuszogtam nagyokat - Mit akarsz te is tőlem?
- Csak a barátod szeretnék lenni, mert hát nekem egy barátom sincsen - lépett a lábamhoz, és körbe szaglászott.
- Jól van, leszek a barátod, csak most meg kell beszélnem Pitonnal valamit - léptem arrébb, és a patkány ott maradt.
- Leszel a barátom? Van barátom! - kiáltotta boldogan, azzal befordult a sarkon, és eltűnt.
Már éppen kopogni akartam volna Piton ajtaján, mikor az magától kinyílt, és Piton álmos feje jelent meg benne. Mikor meglátott, úgy tűnt, minden álmosság kiszállt a szeméből, mert élénken pislogva rám meredt.
- Mi történt? - kérdezte, én meg a patkány után nézve kérdeztem vissza.
- Honnan tudta, hogy itt vagyok? - néztem rá.
- Sikítottál. Lányos hangon. Te vagy az egyetlen lány a kastélyban, és rendszerint te vagy az egyetlen, aki ide önszántából lejön - húzta fel a szemöldökét.
- Értem. Egyébként meg azt hiszem, megbolondultam - gondolkodtam hangosan. Piton ezt hallva félreállt az ajtóból, és beengedett, aztán látszólag várt még valakit, mert kikukkantott a folyosóra, majd összevont szemöldökökkel felém fordult.
- Hát a farkasod? - kérdezte, és becsukta az ajtót.
- Megbolondultam - válaszoltam.
- Mi történt veled? Úgy nézel ki, mint aki nem aludt egész éjjel egy szemhunyásnyit sem - folytatta ügyet sem vetve előbbi megjegyzésemre.
- Nekem elment az eszem - mondtam ismét a földet bámulva, és lerogytam a legközelebbi székre.
- Megmondanád végre mi a fene bajod van? - kérdezte most már egyre türelmetlenebbül, én viszont alig hallottam meg a hatalmas zsivajban, mit mond. Körbe néztem a szobában, és máris megakadt a tekintetem azon a temérdek sok pókhálón, amik szint ellepték a szobát. Piton mintha megint kérdezett volna valamit, de nem hallottam semmit a sok kiabáláson kívül, csak Piton száját láttam mozogni.
- Csendet! - ordítottam el magam hirtelen, mire a szobában síri csend lett. Piton dühösen és egyben teljes mértékben értetlenül meredt rám. Nem értette hirtelen kirohanásomat - Köszönöm - néztem körbe a szobában, és köszöntem meg nyájasan.
- Dorka! Mondd, minden rendben van? - közeledett felém lassan, óvatosan Piton, mintha egy időzített bomba lennék, ami bármikor felrobbanhat.
- Igen! Persze, hogyne! - csaptam össze két tenyeremet - Csak épp Dr. Dolittle lettem.
- Orvos? - kiabált valaki harsányan a szobában - Végre, egy orvos! Kisasszony! Kérem! Vizsgáljon meg! Semmit sem látok, pedig nyolc szemem van!
- Jó, mindjárt megnézlek! - társalogtam véleményem szerint egy pókkal, de, hogy Piton erre milyen arcot vágott! Odacsörtetett mellém, kezét a homlokomra nyomta, és majdhogynem felháborodva nézett rám.
- Te nem vagy lázas! - jelentette ki.
- Nem, nem vagyok! Csak éppen azt hiszem megzakkantam. Nem vagyok normális! - nevettem értetlenül, Piton meg már szinte félt furcsa viselkedésemtől.
- Dorka! Tudod, hol vagy? - kérdezte komolyan, aztán odavarázsolt velem szembe egy széket, és leült rá, pálcáját továbbra is szorosan markolva.
- Persze, hogy tudom, hol vagyok! - kiáltottam fel mérgesen - Nem ment el az eszem! Vagyis elment, de nem úgy, ahogy maga gondolja. Szóval az történt, hogy én, és a ló, na, meg a farkas - kezdtem el magyarázni a dolgokat - meg az a folyosóján lévő patkány is, és ők, mind hozzám dumálnak! Érti?
- Nem értem, de lehet, ha érthetőbben magyaráznál, talán tudnék segíteni! - mondta mérgesen az előttem ülő férfi.
- Ne már! Miért nem érti? Pedig olyan egyszerű! - álltam fel, és elkezdtem fel-alá járkálni a szobában. Már éppen mesélni kezdtem volna, ha meg nem hallom az előbb megismert hangot Piton irodájának ajtaja mögül.
- Dorka! Megmagyarázom, csak engedj be! - kaparta az ajtót Omega. Piton is az ajtó felé kapta a fejét, de ő bizonyára csak annyit hallott ebből az egészből, hogy valami beakarja törni az ajtaját.
- Sajnálom! Volt azt hiszem elég időd megmagyarázni! - kiabáltam ki az állatnak.
- Mit kell megmagyarázni?! - fordult felém ismét teljes homállyal küszködve Piton, de én csak türelmetlenül leintettem.
- De ha nem vetted volna észre, ma értettél meg minket végre először! - kiabált Omega dühösen. Piton ijedten jött rá, hogy én most éppen a farkasommal vitatkozom.
- Megmondanád, miért beszélsz többes számban?! - üvöltöttem a farkasnak.
- Megmondom, ha beengedsz! - Piton már teljesen kétségbeesve követte a számára érthetetlen eseményeket, de amikor az ajtóhoz léptem, és meglátta a szobájába becammogó hatalmas farkast, valamiért - nem is tudom, miért - ijedten pattant föl a helyéről. Omega leült elém, én meg várakozón tekintettem rá.
- Csupa fül vagyok! - fontam össze karjaimat.
- Ez az "környezetvédő" képességed, ahogy te neveznéd, mára alakult ki teljesen, ami azt jelenti, hogy mi, állatok hamarabb megértettünk, mint te minket. Ma reggel azért voltál olyan kinézetű, amilyen…
- Nem igaz! - sóhajtottam fel lemondón - Már a farkasom is a kinézetemet kritizálja!
- Mi?! - kérdezte Piton értetlenül, de én megint csak leintettem.
- Folytathatom? - kérdezte Omega.
- Folytasd!
- Szóval te a tegnap estét nem az ágyadban töltötted, bogaram, hanem a Tiltott Rengetegben - fejezte be mondandóját.
- Hogy mi a franc? - kiabáltam mérgesen - Most komolyan azt akarod velem elhitetni, hogy én a Tiltott Rengetegben bóklásztam az éjszaka kellős közepén, úgy, hogy nem is emlékszem rá? - nevettem, de mikor meghallottam Piton dühös hangját, felé fordultam.
- Hogy mit csináltál?! - suttogta vészjóslón.
- Én is ezt szeretném megtudni, professzor! Higgye el! - mondtam nyugalmat erőltetve magamra.
- Emlékszel a sáros lábadra? - kérdezte Omega.
- Igen, de azt Hóborc sarazta be az este - forgattam meg a szemeimet.
- És a szakadt hálóingedre? - folytatta a farkas.
- Mi van vele? - kérdeztem értetlenséget színlelve.
- Dorka, tudod, hogy tegnap este milyen éjszaka volt?
- Honnan tudnám? Egyébként meg milyen értelmetlen kérdés ez már! - szidtam Omegát.
- Tegnap este teliholdas éjszaka volt, ami azt jelenti, hogy te…
- Holdkóros voltam? Te jó ég! - ültem vissza a székemre - Pedig én soha nem voltam még alvajáró! De gáz!
- Én kikísértelek, vigyáztam rád az erdőben - folytatta a farkas - A Hold-tisztásra mentél.
- Hova? - kérdeztem vissza.
- Oda, ahol régen Amelie, és most már te is átváltoztatok - magyarázta türelmesen a farkas.
- Megmondanád, mégis mi a fenévé változtam én át? - türelmetlenkedtem.
- Curuni azaz, Fehérboszorkány lettél! Az állatok úrnője, a varázslás mestere, a hatalmas legilimencia birtokosa. Te vagy a mi vezérünk! - mondta, azzal meghajolt előttem, a többi állat pedig követte példáját.