Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


19. Fejezet

Váratlan látogatás

 

Letaglózva álltam Piton irodája közepén. Minden össze volt kuszálódva. Semmit nem értettem. Azt hittem, és őszintén szólva reménykedtem is, hogy ez csak egy újabb lidérces rémálom.
- Dorka! -  ébresztett fel gondolataimból Piton dühös hangja távolról - Megmagyaráznád, mi a fene folyik itt?
Homályos és bamba tekintettel rámeredtem, és egy feketén csillogó, aggodalmat tükröző szempárral találtam szemben magam. Piton tekintete az enyémbe fúródott, pontosabban az én tekintetem az övébe (erre viszont csak utólag jöttem rá), és máris valaki fejében voltam. Aztán megjelent egy tiszta kép, ami videóként elkezdett lejátszódni. Ugyanebben a szobában történt az eset, és ezt csak bizonyította az a tény, hogy Piton is jelen volt. Nem volt egyedül, Dumbledore is jelen volt. A szobát gyér fény világította be. Piton és az igazgató egyaránt a kanapén üldögéltek. Aztán…
- Mi lesz vele? - kérdezte Piton a sírás határán, én pedig egy hatalmas rántást éreztem a vállamnál, és azt vettem észre, hogy az előbbi színhelyen, csak ragyogó napfény kíséretében fekszem a szoba közepén, Piton villámló tekintetével szemben találva magam. Miután egy kicsit magamhoz tértem, rájöttem, hogy Piton valószínűleg mellettem térdel, és ugyanolyan arcot vág, mint az előbb, az emlékben. Felültem, és kerek szemekkel meredtem Pitonra.
- Kezdenünk kell majd valamit ezzel a képességeddel - nyögte ki nagy nehezen a férfi, és rám nézett. Omega időközben aggódón körbeszaglászott, és be nem állt a szája.
- Professzor? Mi volt ez? - kérdeztem bátortalanul, de Pitont láthatólag feldühítette a kérdés, mert felállt, leporolta magát, azután engem is felsegített, majd kitárta előttem az ajtót, és várakozón meredt rám.
- Menj! Ezer dolgom van még! - suttogta Piton, és a földet bámulta.
- Nem válaszolt a kérdésemre! - léptem elé Omegával az oldalamon.
- Jól vésd az eszedbe! Nem kell mindig mindenről tudnod! - mondta még mindig a földnek. - Menj el, és hagyj békén!
- Mikor érne rá…? - kezdtem volna, de Piton dacosan felszegte a fejét, rám nézett, és kijelentette:
- Nem vagyok a barátod, sem a tanácsadód, hogy állandóan hozzám fordulj minden bajoddal! Nem tudom, képes vagy-e felfogni, de nekem is vannak problémáim! A továbbiakban nem szeretném, ha bármi közünk lenne egymáshoz! Ne keress fel, ne piszkálj, hagyj békén! Vedd úgy, hogy halott vagyok! Viszlát! - mondta a végén már inkább a plafonnak, semmint nekem. Összeszorult szívvel néztem a mindenre, csak rám nem néző Pitont. Fura mód szomorúság látszott rajta.
- Professzor, kérem… - kezdtem el neki könyörögni, de ő csak kitolt az irodából.
- Menj! Semmi közünk nincs egymáshoz! Nem is volt, nem is lesz! - lökött ki Omegával együtt.
- Komolyan gondolja? - kérdeztem halkan.
- Komolyan! - érkezett a durva válasz.
- Értem. Akkor, viszlát! - suttogtam alig hallhatóan, majd Omegával elballagtunk a lépcső irányába. A patkány is mellénk szegődött. A kanyarban megálltam, visszanéztem, és Piton szomorú tekintete meredt vissza rám. Aztán bement, és becsapta az ajtót, ezzel egy időben pedig felzokogtam.
- Dorka! Ez egy faragatlan fatuskó! - vígasztalt Omega - Mégis mit vártál tőle?
- Na, ne sírj! - állt fel két lábára a patkány. - Ez nem a világ vége!
- De szükségem van valakire, aki meghallgat, és segít! - sírtam.
- Ott az a Harry fiú! - mondta Omega - Miért nem írsz neki?
- Harry! - leheltem a szavakat, és újból felzokogtam.
- Akkor ott van Dumbledore! - vágta rá Omega, látva reakciómat.
- Vagy az a kedves öreg hölgy, aki kontyba kötve horda a haját - javasolta a patkány.
- Tényleg! McGalagony! - mondta boldogan Omega, de én csak sírtam, és sírtam.
- Nem lehet! - hüppögtem - Harryt akarom!
- Ez esetben irány Dumbledore! - azzal a két állat kíséretében elmentünk Dumbledore irodájáig. Útközben vagy ötször zakóztam, könnyeimtől semmit sem láttam. A végén már Omegára támaszkodva tettem meg az utolsó pár emeletet. Mikor a kőszörnyhöz értünk, rám nézett, és csodák csodájára nyomban félre ugrott. Felmásztunk Dumbledore irodájáig, gyorsan bekopogtam, meg sem várva a választ bedőltem az ajtón, és majdnem McGalagony karjaiba zuhantam. De csak majdnem, mert helyette Dumbledore kapott el. Nem érdekelt semmi. Az sem, hogy mit gondolnak rólam, vagy, hogy milyen udvariatlan voltam, nem érdekelt! Dumbledore karjaiban sírtam tovább. McGalagony aggódva lépett mellém, és simogatta meg a fejem.
- Dorka? Mi történt? - kérdezte Dumbledore miközben a vállát áztattam el könnyeimmel. Én viszont nem válaszoltam, hanem csak nemet intettem a fejemmel, és folytattam addigi tevékenységemet.
- De ha nem mondod el, nem tudunk segíteni. - mondta szelíden Dumbledore, és felemelte a fejem, hogy letörölje könnyeimet. Én viszont - eszembe jutva az a tegnap esti emlék - újból rám jött a síró görcs.
- Mit tegyünk, Albus? - hallottam McGalagony hangját valahonnan mellőlem.
- Harry! - válaszoltam az igazgató helyett, és letöröltem könnyeimet.
- Potter? - lepődött meg McGalagony. - Albus! Most mi legyen?
- Dorka! - mondta Dumbledore magabiztosan - Mi történt?
- Harryt akarom! - bőgtem untalan. Hát, igen! Akkor jöttem csak rá, mennyire is számít Piton támasza.
- De Dorka! Harry több ezer mérföldre van tőlünk, a keresztapjánál. - ingatta a fejét Dumbledore - Ott van biztonságban!
ezt meghallva, és belegondolva még keservesebben, mint eddig, elkezdtem sírni.
- Albus! Csak tehetünk valamit! - mondta kétségbeesetten McGalagony.
- Igazad van, Minerva! - bólintott Dumbledore - De ha ugyanarra gondolunk, akkor azzal is tisztában vagy, hogy kell valaki mellé?
- Természetesen - vágta rá a nő. - Mikor indulhatunk?
- Azonnal! - mosolyodott el Dumbledore, majd rám nézett - Dorka! Mit szólnál, ha McGalagony professzor elkísérne téged a Black házba?
- Lehet? - mosolyodtam el először.
- A hoppanálás megfelel, Minerva? - lépett el mellőlem az igazgató, én meg McGalagony mellé léptem.
- Nekem meg, Albus! - azzal a nő bátorítón rám mosolygott, és a kezét nyújtotta. Jó erősen megmarkoltam, és vártam.
- Hát akkor este jövünk! - mondta a tanárnő, majd rám nézett.
- Dumbledore professzor! Köszönöm - néztem rá hálásan, majd gyorsan ölbe kaptam a patkányt, Omegát is nyakon csíptem, mert hirtelen forogni kezdett velem a világ, és pár másodperc múlva ott álltunk a 12 - es számú háza előtt McGalagonnyal. Aztán a tanárnő bekopogott, és vártunk. Először lábdobogás, sok kattanás, és végül egy nyitott ajtó. Lupin állt kikerekedett szemekkel a bejáratban, és valószínűleg az sem javított a helyzeten, hogy én egy patkánnyal a vállamon, egy baromi nagy farkast simogatva, könnyes szemekkel meredek rá.
- Minerva! Dorka! Micsoda meglepetés! - szólalt meg, miután összeszedte magát - Kerüljetek beljebb! - azzal félreállt az ajtóból, beengedve minket. McGalagony előre sietett, én meg szipogva léptem be ismét a Black kúriára. Lupin miután becsukta az ajtót, alaposan szemrevételezett, és azt kell, hogy mondjam, nagyon savanyú arcot vágott.
- Mondd, minden rendben? - lépett elém, és megfogta a vállamat.
- Úgy nézek ki, mint aki mindjárt szárnyra kap a jóléttől? - mosolyodtam el, Lupin viszont csak komolyan és aggódón nézegetett tovább.
- Ha szükséged lenne rám… - kezdte, de én a szavába vágtam.
- Köszönöm, Remus! Azt hiszem szükségem lesz rád valamikor.
- Egyébként szép kis állatkerted van! - nevetett, és bekísért az előszobából a lépcsőházba. Ott álltunk, ő a korlátra támaszkodva, én a falnak dőlve.
- Ha az ember Dolittle lesz, nem árt szert tenni egy kis rajongótáborra - néztem Omegára, aki fegyelmezetten ült a lábamon. Aztán a patkány valamit súgott a fülembe…
- Nem értem! - néztem rá - Talán ha hangosabban és érthetőbben mondanád, akkor lenne rá esélyem, hogy megértsem!
- Dorka! Te… - nézett rám teljesen hülyének nézve Lupin.
- Jaj, ne haragudj! Ő itt Bajszos? Igen, Bajszos, ő pedig Omega!
- Nem egészen értem… - ingatta a fejét a férfi, de már nem tudta mondatát befejezni, mert valaki a nevemen szólított. Meglepetten néztem fel a lépcsőházban, és melegség öntötte el a szívem, attól akit láttam. Harry csillogó tekintettel hajolt ki a korláton, majd nyomában Hermione, Ron, Ginny, Fred és George feje is felbukkant. Bajszost gyorsan a meglepett Lupin kezébe nyomtam, Omegát arrébb lökdöstem a lábamról, és ott hagyva csapot, papot, rohanni kezdtem fel a lépcsőn. Időközben fentről is megindult a gyereksereg, így félúton találkoztunk. Amint megláttam a lépcsőfordulóban Harryt, kitört belőlem a zokogás, és boldogan borultam a meglepett fiú vállára. Karjait körém fonta, és vigasztalón suttogott a fülembe.
- Nincs semmi baj! Itt vagyok! Nem engedlek el többé!
A többiek csöndben, türelmesen nézték a jelenetet. Hermione és Ginny meghatódva mosolyogtak, az ikrek is valami olyasfélére emlékeztetőt grimaszoltak, Ron viszont összefont karokkal, durcás tekintettel méregetett minket. Két perc után nagyokat szipogva bontakoztam ki Harry öleléséből, és erőltettem magamra egy gyengécske mosolyt.
- Már ne is haragudj, de hogy képzeled azt, hogy levélben azt írod nekem, hogy meghaltál? - húzta fel a szemöldökét Harry, a többiek vigyorgását elérve, de nekem csak hányingerem lett tőle. Aztán látva komor tekintetemet, mellém lépett.
- Mi a baj? Tán már viccelődni sem szabad?
- Szabad, csak kérlek ne Pitonnal! - néztem rá szomorúan - Elegem van belőle meg abból az undorító stílusából.
A gyerekek jelentőségteljesen összenéztek, a két lány is elfojtott egy röpke mosolyt.
- Szóval ezek szerint… - lépett mellém George.
- Volt szerencséd megismerni a vén denevért - fejezte be a vigyorgó Fred.
- Fogalmazhatunk így is - vontam vállat, majd a két lány is megölelt, az ikrek is kezet fogtak velem, csak Ron volt tartózkodó.
- És? Veletek mi újság? - kérdeztem, és közben Harrybe belekarolva, a többiekkel a nyomunkban elindultunk lefelé.
- Te most hülyéskedsz? - kérdezték kórusban az ikrek.
- Dorka! Mi szétuntuk magunkat ebben a porfészekben. - mondta Harry - De amiket te leírtál, szerintem izgibb volt a te heted.
- Na, mesélj! - bíztatott mosolyogva Ginny.
- Mit? Ha mindent el kéne mesélnem, szerintem arra kevés lenne egy nap - mosolyogtam.
- Kezd az elején! - mondta Hermione.
- Rendben! - bólintottam egy nagyot - Amelie Darling utódja vagyok, meghaltam, újraéledtem, van egy farkasom, egy egyszarvúm, egy saját lakosztályom a Roxfortban, ja, értek az állatok nyelvén, hatalmas legilimentori képességem van, és, hogy még valami új legyen: a Véres báró kis híján felnyársalt. - hadartam - Úgy nagyjából tömören ennyi.
- Szóval… - nézett rám Harry összevont szemöldökökkel - Te meghaltál.
- Igen, de újraéledtem - bólintottam.
- Értem, meghaltál - motyogta Harry értetlenül - És mi van az állatokkal?
- Ja, semmi, csak értem őket, meg ők is engem. De ha már itt tartunk, marha sok pók van ebben a házban. Meglehet itt süketülni - fintorodtam el, kivívva ezzel a lehülyéző pillantásokat. Végre leértünk, és már ott várt minket Sirius, Rémszem, Tonks, és Mrs Weasley. Legutolsó, amikor meglátott, felsikoltott.
- Te jó Merlin! Mit csináltak ott veled, szegénykém? Koplaltattak? Olyan sovány vagy, mint egy gyufaszál! - mondta felháborodva az asszony - És milyen sápadt is vagy! Azokról a ronda fekete karikákról a szemed alatt meg már ne is szóljak!
- Molly! - csitította a nőt Sirius.
- Jó napot! - köszöntem, majd Mrs Weasley rögtön a kezei közé vett. Először kaptam egy szoros ölelést, két nagy puszit, és máris elrohant egy finom reggeli készítése érdekében. Sirius csak mosolyogva kezet rázott velem, majd ő is eltűnt a konyhában. Rémszem és Tonks is üdvözölt, de ők utána a bejárat felé távoztak. Lupin kissé megilletődve visszaadta nekem Bajszost, Omegától is egy kicsit eltávolodott, én pedig állataimat mutatva barátaimnak magyaráztam.
- Ő itt Bajszos.
- Ez egy patkány - nyögte bele Ron.
- Igen Ron, remek megfigyelő vagy, Bajszos egy patkány. - mondtam elismerőn.
- Bajszos? Biztos nem Makesz? - csipkelődött a fiú.
- Hidd el, Bajszos a neve - mondtam türelmesen. - Ő pedig Omega.
A nevezett felállt, és mindenkinek pacsizott, ezzel lehengerelve minden jelenlévőt. Mindenki elolvadt a farkastól, még Ron is egy kicsit barátságosabb lett.
- Tényleg érted őt? - kérdezte Ginny leguggolva Omegához, és közben boldogan vakargatta az állat nyakát.
- Igen! - mondtam magabiztosan - Omega! Ül!
Leült.
- Fekszik!
Lefeküdt.
- Mondd, hogy szeretlek! - gügyögtem neki, ő pedig három vakkantást hallatott. Ennek a jelenet a hatása alatt andalogtunk boldogan reggelizni. Én pedig végre először úgy éreztem, nincs semmi gondom a világon, vagy legalábbis azok ráérnek még később.

 

*

 

Körbeültük az étkezőasztalt, Lupin is leült mellém, csakhogy megpróbálja megérteni a megérthetetlent. Másik oldalamon Harry kuksolt csendben, de tudtam, éreztem, hogy végig engem néz és kísér pillantásával. Fredék is széles mosollyal az arcukon leültek, és vártak. McGalagony is valószínűleg jobbnak látta maradni, mert ő is ott ült az asztal végében. Mrs Weasley kipirulva ugrált ide-oda, csakhogy egy perccel később isteni finom reggeli terítse be az asztalt. Nekikezdünk végre az evésnek, mikor észrevettem, Sirius az ajtóban áll. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, csak éppen szembeötlő volt a viselkedése. Az evés lassan folyt - főleg nekem - mivel be kellett számolnom mindenről, ami velem történt. Lupin egyszer-kétszer félrenyelt, Sirius olyankor a segítségére sietett, a lányok fel-fel sikkantottak, a fiúk pedig füttyentettek vagy elismerően bólintottak. McGalagony kikerekedett szemekkel hallgatta az egészet, különösebben nem lepte meg a dolog, vagy csak próbált úgy tenni, mintha meglepődne. Omega a lábamon feküdt és szundikált, Bajszos pedig az ölemben nyomta magába a sajtot, amit tőlem kapott.
- És akkor most mi lesz? - kérdezte Lupin, miután beszámoltam nekik az állati képességemről.
- Megpróbálom megszokni - vontam vállat, és újabb falat sajtot tömtem a patkány szájába. Szerencsétlen állat majd' meg fulladt.
- Bele sem merek gondolni, milyen lehet ebben a házban így akár egy percet is kibírni - lépett mögém mosolyogva Sirius. - Rengeteg állat van ebben a romhalmazban.
- Egyetértek - bólintottak egyszerre az ikrek.
- Fred! George! Hogy képzelitek…? - mérgelődött csípőre tett kezekkel Mrs Weasley, de Sirius közbelépett.
- Hagyd, Molly! Igazuk van. - mondta, majd kiment a konyhából.
- Hová megy? - kérdeztem suttogva Lupint.
- Megetetni Csikócsőrt. - nézett a férfi barátja után.
- Hát ja. - kapcsolódott be a beszélgetésbe Harry is - Mostanában elég gyakran eteti meg Csikócsőrt. Csak azt nem értem, hogy hogyan nem durrant még szét azaz állat, ha ennyit zabál! Ez nem logikus!
Erre mindenki nevetésben tört ki, még McGalagony is elengedett egy halvány mosolyt. A reggeli további része gyorsabban telt, de így is alig bírtam befejezni az evést. Állandóan csak beszélnem kellett, mondjuk nem mintha az távol állna tőlem…
Miután befejeztük, a felnőttek lent maradtak, mi, gyerekek pedig felmentünk az emeletre. Harryék szobája megfelelő volt a kupaktanács elvégzéséhez. Mindenki leült valahová, Omega az ölembe kucorodott - elképzelhetitek a látványt - így Bajszosnak csak a vállam maradt. Harry mellém ült, és a farkas hátát simogatva rám irányította minden figyelmét. Ron viszont csak az ablaknak dőlve bámult mérgesen.
- És mesélj! Milyen a Roxfort? - kérdezte Fred hintázva törökülésben.
- Hát, tulajdonképpen nem fedeztem fel az egészet, mert én hülye elfelejtettem kölcsönkérni tőled, Harry a Tekergők Térképét, és féltem, hogy eltévedek - nevettem, a többiekkel együtt.
- És hogy bírtad ki Pitonnal összezárva egy hétig? - kérdezte Ginny.
- Igazából neki köszönhető az is, hogy most itt vagyok - sütöttem le a szemem, mivel Harry kíváncsiságát pont sikerült felkeltenem.
- Mit művelt az a szemétláda? - kérdezte.
- Hagyjuk, nem érdekes! - ingattam a fejem.
- Dorka! Csak egy szavadba kerül, és elintézzük a denevért - vigyorgott George.
- Nagyon kedves tőletek, hogy segíteni akartok, de azt hiszem, ez csak Pitonra és rám tartozik - utasítottam vissza illendően az ajánlatot, mire mindenki megnyúlt arcával találtam szembe magam.
- Na jó! - elégelte meg ezt a sehová sem vezető töprengést Harry - Vagy elmondod, mit csinált az a szörnyeteg, vagy esküszöm, a legelső adandó alkalommal felrobbantom a pincéjét! - zsarolt meg, mire én ezt hallva csak nevetésben törtem ki. - Megmondanád, hogy ezen mi olyan nevetséges?
- Én is ugyanezzel a pince robbantással zsaroltam meg Pitont - magyaráztam -, és használt.
- Szóval hétfőn akár már robbanthatok is! - nézett rám elszántan Harry.
- Na, de Harry! - nézett rá mérgesen Hermione - Hogy gondoltad ezt?
- A bombada bűbájra gondoltam. Ron! Szerinted az megteszi? - fordult boldogan vigyorgó barátjához Harry.
- Fiúk! Ugye ezt nem gondoltátok komolyan?! - tajtékzott Hermione.
- Mi még egy kis Weasley Bummal hozzájárulhatunk esetleg - vetette fel az ötletet Fred, mire már Ginny is dühbe gurult.
- Befejeznétek? Ez egyáltalán nem vicces! - szidta a testvéreit a lány - Abba fogadok, hogy bele sem gondoltatok, hogy ebből akár komolyabb baleset is lehet!
- De ha Dorka nem mondja meg, mi tényleg… - kezdte Harry.
- Piton megmentette az életemet! - böktem ki végre, mire síri csend lett a szobában.
- Ajaj! - nyüszített Omega, és mancsaival eltakarta a szemeit.
- Hogy mit csinált? - préselte ki magából Harry.
- Megmentette az életemet - ismételtem meg - És akár hiszitek, akár nem, Piton nem olyan rossz ember, mint amilyennek mutatja magát!
- És ezt mégis hogy fejezi ki szerinted? - emelte fel a hangját Harry - Állandó szivatásokkal, meg megalázásokkal? Hát nem tudom! Nekem valahogy ezekből nem az jön le, hogy milyen jó ember is ő valójában!
- Hidd el, Harry! Egyszer még hálás leszel neki! - vágtam vissza - Az pedig, hogy állandóan szivat nem ok nélküli. Én a helyedben igenis elgondolkoznék azon, hogy mennyire teszed oda magad a bájitaltan terén!
- Szóval most én vagyok a hibás? Piton nem azért szivat, mert rossz vagyok bájitaltanból, hanem azért, mert egyszerűen kiszemelt magának, és neki ettől jobb! - kiabált Harry.
- Honnan tudod? Talán ő mondta neked? - kiabáltam vissza - Próbálkoztál akárcsak egyszer is elkészíteni egy normális főzetet?
- Viccelsz? Állandóan azon vagyok, hogy megmutassam neki, nem vagyok akkora szerencsétlenség, mint amekkorának ő hisz! Egyébként meg pont te papolsz a bájitalfőzésről, aki életében nem is látott még üstöt?
- Képzeld el, Harry Potter, igenis láttam már üstöt! Sőt, ha annyira tudni akarod, Piton megfőzetett velem egy kapapkúra bájitalt, és próbáld meg azzal az elszállt képeddel felfogni, hogy tökéletes lett! - kiabáltam vissza - Az pedig a másik, hogy ugyanolyan vagy mint Piton! Semmivel sem vagy különb! Ugyanolyan beképzelt, okoskodó, felfújt hólyag vagy!
- És még te nevezel engem felfújt hólyagnak? - pattant fel az ágyról Harry, és elém állt. - Mikor te állandóan a családodról beszélsz, holott tudod nagyon is jól, hogy nekem nincs. Szerinted ez milyen érzés? Milyen érzés minden egyes alkalommal szembesülnöm azzal a ténnyel, hogy nekem soha nem lehet már olyan életem, mint nekem! - ordított teli torkából, én viszont nem hagytam annyiban.
- Nagyon sajnálom, ha te ezt így fogod fel! És most is mi süt le rólad? A sárga irigység! Pedig megbeszéltük, hogy az én családom a tiéd is. Egyébként meg megköszönted már valaha akárcsak egyszer is Ron édesanyjának, hogy úgy szeret téged, mint a sajátját? Vagy egyáltalán feltűnt neked az, hogy ő ezt érted csinálja? Nem lenne kötelessége, nem volt kötelező neki befogadnia téged! Pedig biztos, hogy ő az életét is szívesen feláldozná érted, ha úgy adódna. Mondd, Harry! Adtál neki valaha is egy csokor virágot? Vagy csak egy általad készített képeslapot? Fejezted ki egyszer is úgy őszintén, hogy érzed azt az áldozatot, amit érted hozott? Mert amíg arra nem vagy képes, hogy megköszönd annak a nőnek, aki felnevelt, ápolt, és etetett, hogy egyáltalán észrevett, akkor szerintem nekünk addig itt nincs miről beszélnünk! - néztem farkasszemet a villámokat szóró zöld tekintettel. - Nem vagyok mérges rád, Harry! - nevettem - Hiszen a testvérem vagy! De jelen pillanatban csak sajnálni tudlak!
A szobában megfagyott a levegő. Mindenki lesütött szemekkel tanulmányozta a szőnyeg egyszerű mintáját, a Weasley gyerekek pedig elvörösödve babráltak az ujjaikkal.
- Szóval sajnálsz! - zihálta Harry. - De tudod mit? Én a húgodat sajnálom, hogy ilyen testvére van!
Ez volt nálam a kegyelemdöfés. Vagy ha pontosabban szeretnék fogalmazni, betelt a pohár. Hatalmas pofon csattant Harry arcán. Lesütött tekintettel, látszólag észhez térve, lehiggadva nézett ismét rám, pontosabban utánam. Omegával és Bajszossal a nyomomban leszáguldottam a földszintre, és lihegve mértem fel a helyzetet. Itt nem maradok, az tuti. A Roxfortban is csak ugyanez lenne… Hova mehetnék? Kivel oszthatnám meg gondjaimat? A lépcső irányából hangos és gyors lábdobogás hallatszott, és pár másodperccel később megjelent a lépcsőfordulóban Harry. Megijedve dermedt meg a kanyarban, mint aki fél, vagy nem mer közelebb jönni. Aztán eszembe jutott a megoldás: Mairo! Bajszost a vállamra dobtam, Omegát nyakon csíptem, és valami ősi ösztöntől vezérelve megmarkoltam a nyakláncot, és csoda történt: a világ forogni kezdett velem, mintha hoppanálnék, de ezzel egy időben valami erős rántást volt szerencsém érezni a vállamon. Kinyitottam a szemem, és ott álltam az Egyszarvúk tisztásán, körbevéve a sok kíváncsi és kissé meglepett lóval. De nem voltam egyedül. Míg Omega boldogan elszaladt megkeresni Mairot, mint mondtam, elméletileg egyedül kellett volna lennem a mezőn, de nem voltam egyedül. Ott feküdt tőlem pár méterre egy szemüveges fiú a hátán. Mellé léptem, és toronyként magasodtam a földön fekvő, letaglózott Harry fölé.
- Ez meg mi a fene volt? - kérdezte, miközben felsegítettem.
- Nem hiszem, hogy meg tudnád érteni, Potter! - hagytam faképnél, ő pedig leesett állal, és teljesen megzavarodva a sok őt bámuló egyszarvútól, szinte kétségbeesetten rohant utánam.
- Várj! - kiabált utánam, de én csak kikerülgetve a sok hegyes szarvat cikáztam könnyedén, ügyet sem vetve a pincsiként utánam loholó fiúra.
- Mire? - fordultam vissza, mire nevetésben törtem ki: a lovak elállva minden menekülési útvonalát szagolgatták, és prüszköltek nagyokat.
- Segíts! - nyögte kikukucskálva a sok szőr között.
- Nem használtad a varázsigét! - fontam össze karjaimat.
- Varázsigét? Mégis milyen varázsigét? - háborodott fel, mire felsóhajtottam, és eltoltam körüle az állatokat.
- Ez a baj veled, Potter! Nem tudod, hogyan kell a lányokkal bánni, és fogadd meg a tanácsom: kezdj valamit ezzel a stílusoddal, mert így nem lesz a hetedik résznek "19 év múlva" című fejezet! - mondtam.
- Miért hívsz Potternek? - szaladt utánam, mert én már megint odébb álltam.
- Azért, mert mérges vagyok rád - mondtam Mairo fejét simogatva, teljesen nyugodtan.
- Értem. És most hol vagyunk? - próbált észrevehetetlenül kiengesztelni.
- A Tiltott Rengeteg közepén, az Egyszarvúk tisztásán - magyaráztam türelmesen.
- De akkor mi most… Hogy kerültünk ide? - lépett mellém, és próbálta elkapni a tekintetemet, én viszont minden figyelmemet Mairora fordítottam.
- Hallottál már a hoppanálásról, Potter? - néztem végre rá, mire mintha valami remény csillant volna meg a zöld szempárban.
- De mi most akkor eljöttünk a Grimmauld térről? - ijedt meg.
- Mondd, Potter! Hallottad már azt a közmondást, hogy "hiszem, ha látom"? Vagy rád ez kivételesen nem igaz? - néztem rá várakozón.
- Hát, rám sok minden nem igaz - nyögte reménykedve, mire én reménytelennek vélve az esetet felmordultam, és átsétáltam a ló oldalára elérve ezzel azt, hogy pontosan egy egyszarvú választott el minket.
- Szent Merlin! - sóhajtottam - Csendben maradtál volna, bölcs maradtál volna!
- Befejeznéd?! - mondta hirtelen mérgesen - Miért beszélsz ilyen példamondatokban?
- Hogy kulturálódj! - vigyorogtam.
- Hogy kulturálódjam? - háborodott fel.
- Rád fér! - nevettem.
- Jól van! Megértettem, megpróbálok kulturáltabban viselkedni - morogta, mire végre leesett neki a dolog.
- Végre! - sóhajtottam nagyot. - Kezdjük azzal, hogy megkérdezed, mit segíthetsz!
- Mit segíthetek? - dünnyögte szemforgatással kísérve.
- Szerinted, Mairo? Mit segítsen? - kérdeztem a lótól, aki rögvest válaszolt is.
- Ott van Quimelle! Szegény kislány nagyon egyedül érzi magát, mióta a barátja elment egy másik ménessel. Vigasztalja meg!
- Csodálatos! - nevettem. - Pont neki való feladat. Harry! Vigasztald meg Quimellet!
- Mi van? - kérdezett vissza.
- Egy szomorú kanca, vigasztald meg! - magyaráztam.
- Én?
- Igen, Potter, te! - csóváltam a fejem. - Gyere, majd tolmácsolok!
Egy pillanat alatt megleltük a pityergő kis kancát az egyik bokor mellett. Mairo távolról szemlélt minket.
- Szia! - köszönt sután Harry, és meg akarta simogatni a ló nyakát, de az a hátsóját mutatta neki.
- Mondott valamit? - nézett rám a fiú, én meg megvontam a vállam.
- Csak azt, hogy hagyd békén, vagy különben kapsz. - mondtam felhúzott szemöldökökkel.
- Remek! - mondta mérgesen Harry, és újabb támadásba lendült - Na, gyere már ide! Meg akarlak vigasztalni!
Hiba volt. A ló mérgében hatalmas rúgást mért az éppen elszálló Harryre. Megijedve rohantam utána, mikor már a földön feküdt könnyes szemekkel, mellkasát szorongatva.
- Kellett nekem utánad ugranom! - nyögte fájdalmasan.
- Kellett neked ilyen udvariatlanul viselkedned! - térdeltem le mellé - Látod? Semmit nem értesz a lányokhoz! Nem így kell vigasztalni sem állatot, sem embert! Inkább mutasd, hol rúgott meg?
Harry felhúzta pólóját és őszintén szólva nem volt szép látvány, amit láttam. Két hatalmas patanyom éktelenkedett mellkasa közepén.
- Ez fáj? - érintettem óvatosan meg a sebet, mire ő felordított.
- Nem, nem fáj! Hát persze, hogy fáj! Szerinted miért fetrengek a földön? - kérdezte dühösen.
- Már megint olyan vagy, mint egy farönk! - mondtam mérgesen, de ő csak jajgatott tovább - Na, ne legyél már ilyen anyámasszony-katonája!
- Bocsánat, hogy eltörte a lovad a bordám! - mondta mérgesen.
- Megbocsátok! Egyébként meg fel tudsz állni? - kérdeztem, és elkezdtem felhúzni a földről.
- Ne húzzál, ez fáj! - ordított.
- Akkor mit csináljak? - dobtam vissza a földre, mire még keservesebben felordított.
- Nem' tom! Hívj segítséget!
- Kit? Pitont?
- Nehogy! - ijedt meg.
- Dumbledore jó lesz?
- Kerül.
- Ja, tényleg! - csaptam a homlokomra - Akkor hívom Madame Pomfreyt!
- Remek! De siess!
- Igenis Mr. Farönk! - azzal már indultam is, de Mairo elém állt.
- Lóháton nem lenne gyorsabb? - kérdezte, én pedig leesett állal bámultam rá. - Gyerünk, mert még a végén a barátodnak elmegy a hangja a sok üvöltözéstől.
Felpattantam az egyszarvú hátára, és szélsebesen kiértünk a Rengetegből. Beszáguldottunk a Bátor Boszorka udvarára, lepattantam róla, és szaladtam Madame Pomfreyért. Már éppen az utolsó sarkon fordultam be, amikor hirtelen 180 fokos fordulatot vettem. Piton sietett végig a folyosón. Megvártam, míg elmegy, és utána berontottam a gyengélkedőre, szívbajt hozva ezzel a javasasszonyra.
Dorka! Hát te? Nem úgy volt, hogy…? - hápogott, de én a szavába vágtam.
- Jöjjön gyorsan! Baleset történt! - lihegtem.
- Baleset? Mégis hol, gyermekem? - kerekedett ki a szeme.
- A Tiltott Rengetegben! Pottert megrúgta egy egyszarvú! - magyaráztam.
- Potter? Mégis mit keres itt az a fiú? És hol van Minerva?- nézett mögém keresve barátnőjét.
- Jöjjön, nem érünk most erre rá! Még a végén nem lesz hangja Potternek! - mondtam, azzal megragadtam a nő karját, és húztam végig, kifelé az udvarig. Csakhogy…
- Poppy! Dorka?! Mi történik itt? - állt meg előttünk összefont karokkal Piton. Na, bakker, már csak ő hiányzott.
- Perselus! Én sem értem! Dorka azt mondja, hogy valami van a…
- Valami van az egyik egyszarvúval! - kiabáltam, elnyomva Madame Pomfrey mondatának a végét. Piton összevont szemöldökökkel meredt ránk.
- Egyszarvúval? - nézett rám a javasasszony meglepetten - Az előbb még egy fiúról hablatyoltál itt nekem!
- Milyen fiú?! - kapta felém a tekintetét Piton.
- Fiú? - nevettem kínomban - Én semmilyen fiúról nem beszéltem…
- De emlékszem! Az előbb mondtad, hogy megrúgta a fiút a ló! - erősködött a nő.
- Nem! - vágtam rá kétségbeesve. Már éppen elkezdtem volna a potter-mentő mesémet, mikor hangos nyihogás és patakopogás törte meg azt a pármásodpercnyi csendet. Piton és Madame Pomfrey e3gyszerre rohantak a legközelebbi ablakhoz, és bámultak ki.
- Ez meg mi? - fordult vissza Piton értetlenül.
- Egy egyszarvú! - mondtam egyszerűen, mire Piton ismét az ablakra cuppant. Úgy viselkedett, aki még életében nem látott egyszarvút.
- Kérem, asszonyom! - ragadtam meg a nő kezét, és lecibáltam az udvarra. Piton utánunk.
- Ha ilyen komoly a helyzet, lehet, hogy nekem is mennem kéne - gondolkodott hangosan Piton, mire én már agybajt kaptam.
- Nehogy jöjjön! - tartottam védekezőn magam elé kezeimet. Szegény eléggé lehervadt ettől a durva visszautasítástól - Úgy értem, magára itt van szükség! Mairo, gyerünk!
Felsegítettem a lényeget a lóra, én is felpattantam, és a betojásolható állapotba került Madame Pomfreyval mögöttem faképnél hagytuk a leesett állú Pitont.