Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


22. Fejezet

A hang

 

- Te itt lent megvársz, míg beszélek Dumbledoreral! - állított meg Piton, de én utánakaptam.
- Eszem ágában sincs itt lenn ácsorogni! És mi van, ha jönnek a szellemek, vagy Hagrid, vagy McGalagony? - hadartam. Aztán hallottam Piton sóhajtását, és végül szelíden feltolt maga előtt a csigalépcsőn. Aztán bekopogott, és vártunk. "Gyere be!" - mondta Dumbledore, így hát Piton kitárta előttem az ajtót, és betámogatott.
- Perselus! Köszönöm, hogy ilyen gyorsan idefáradtál! De Dorka… - kezdte bizonytalanul, én meg továbbra is görcsösen kapaszkodtam Piton karjába.
- Albus! A helyzet az, hogy én is beszélni szerettem volna veled! - hallottam meg magam mellől Pitont, és kezeit a vállamra téve előrébb kormányozott.
- Valami baj van? - kérdezte Dumbledore pár méternyire tőlem. Baj? Nem, tulajdonképpen nem baj, végül is csak három hónapig nem fogok látni! Kinek baj? Nekem nem!
- Albus! Ööö… Hogy is mondjam? - tétovázott a fiatalabbik férfi - A helyzet nem túl…
- Világos - fejeztem be Piton mondatát.
- Ez az! Nem túl világos! Köszönöm Dorka! - hadarta kínosan Piton.
- No, de, Perselus! Mégis mi az, ami nem túl világos? - kérdezte jókedvűen Dumbledore.
- Dorka… ööö…  és a látása… vagyis a helyzet… - dadogott össze-vissza Piton, mintha félne előttem kimondani az igazságot.
- Hallgatlak, Perselus! - bátorította az idős varázsló a mekegő tanárt.
- Szóval Dorka… ööö… vak! - mondta ki fájdalmasan Piton, és éreztem, amint akaratlanul is megszorítja a vállamat.
- Vak? Mégis mit jelentsen az, hogy vak? Nem értelek Perselus! - méltatlankodott Dumbledore és hallottam, amint idegességében fel-alá járkál előttünk.
- Pedig szerintem érthetően fogalmaztam! - válaszolt ingerülten Piton.
- Dumbledore professzor! - szóltam közbe - Semmit nem látok, teljesen sötét minden! Vak vagyok! - mondtam én is dühösen.
- De hogy… mi? - hápogott Dumbledore - Reggel felkeltél, és nem láttál?
- Meghaltam - mondtam egyszerűen.
- Meghaltál? - ijedt meg Dumbledore, és éreztem, amint megáll.
- Meghaltam megint, és közben bevertem a fejem - magyaráztam türelmesen az igazgatónak.
- És elég szerencsétlenül verted be a fejed - egészített ki Piton. - A tarkója csúnyán betört, és így roncsolódott az agyának a látóközponti része.
- Értem - kezdett el megint járkálni Dumbledore, de most már picit sem volt vidám. - És ez csak…
- Átmeneti - sietett a segítségére Piton - Ha jól gondolom, két-három hónapig tart majd.
- Szent Merlin! - sóhajtozott Dumbledore - És addig mi lesz?
- Arra gondoltam… - kezdte gondolkozón Piton, de Dumbledore illetlenül félbeszakította.
- Dorka nem maradhat a Roxfortban.
- Mi? - kiáltottunk fel egyszerre Pitonnal.
- Az nem lehet! - mondtam ijedten. Szerencsére nem voltam egyedül.
- Azt nem teheti, Dumbledore! - mondta mérgesen Piton is, és hirtelen síri csönd lett a szobában. Először azt hittem, megint én ájultam el, azért szűntek meg a hangok. Félve vállamra emeltem a kezemet, és akkor megéreztem Piton hideg ujjait. Megnyugodva tettem vissza magam mellé karomat, amikor Dumbledore végre megszólalt.
- Van jobb ötleted, Perselus?
- Igen! Hadd maradjon itt a Roxfortban, én vigyáznék rá! - mondta magabiztosan Piton.
- Én elhiszem, barátom! De mindketten tudjuk, hogy nem lehetsz vele minden nap, minden percében! Holnap elkezdődik a tanév, kitör a bolondok háza! - sorolta Dumbledore, és most éreztem először azt, hogy felesleges vagyok. - Nem! Dorka nem maradhat itt!
- És Omega? - kiáltottam hirtelen közbe - Ő mindig velem van, és értem is, amit mond!
Ismét csönd lett. Hallgatott az igazgató, a tanár, még a pókok is. A festmények halkan mocorogtak, és eszembe jutott Phineas Nigellus. Még nem volt alkalmam beszélni vele, mióta itt voltam. Pedig kéne, nagyon is kéne.
- Dorkának igaza van! - hallottam meg magam mögül Piton hangját. - A farkas a megoldás. Kérlek, Albus! Gondolkozz! Annak idején pont azért hoztuk ide, mert csak itt van biztonságban.
Itt akaratlanul is horkantottam egyet. Biztonságos? Mégis melyik része? A tornyom, a szellemek, az udvar, vagy esetleg a lépcsők? Nem tudok dönteni.
- Ebben igazad van, Perselus! - mondta Dumbledore - De ha itt marad, előbb-utóbb történik vele valami, amit te se szeretnél!
- Mégis mire céloz, Dumbledore? - kérdezte ingerülten Piton, én meg felszisszentem, mert kicsit nagyon megszorította a vállam. Ő erre rögtön megenyhült, de hangja továbbra is ugyanolyan hidegül, idegenül csengett.
- Perselus! Meg kell értened, hogy egy vak ember számára a Roxfort életveszélyes! - magyarázta szaggatottan az igazgató - Főleg, ha az illető még mugli is. Dorka ilyen szempontból az én felelősségem! Én pedig nem vállalom a kockázatot, hogy bármi baja essék, csak azért, mert nem figyeltünk rá! Hogyha valaki olyan, aki ember, és tudna rá vigyázni állandóan, az már figyelemreméltóbb, de így jelenleg nem tudok mit tenni!
- És Harry? - kérdeztem váratlanul, és éreztem, Piton tekintete szikrákat szór rám.
- Potter? Mi van azzal a kölyökkel? - kérdezte durván a férfi, és kicsit meg is értettem.
- Harry biztosan vigyázna rám, és itt is lesz mindig! - soroltam az érveket, és már kezdtem elhinni, hogy sikerül.
- Harry… - motyogta Dumbledore - Nem szeretném, ha Harry most vigyázna rád. Sem az ő, sem a te érdekedben. Arról meg nem is beszélve, hogy Harrynek tanulnia kell.
- Mintha szokott volna? - jegyezte meg csípősen Piton, én meg fogtam, és ráléptem a lábára. Vette az adást, csöndben maradt.
- Sajnálom, Dorka! El kell menned! Nem tudom még, hová és hogyan, de el kell menned! - mondta Dumbledore, és látszólag feladta a gondolkozást.
- Nem! Nem megyek el! - makacsoltam meg magam - Most az én jövőmről van szó, és szeretném most az egyszer én is befolyásolni! Nagyon téved, professzor, ha azt hiszi, felrakhat egy vonatra, és elmegyek! Találjon ki valamit! Végül is maga Albus Dumbledore! Biztos van még más megoldás! De engem innen csak főbenjáró átokkal tudnának elcibálni, azt meg gondolom, nem fog rajtam alkalmazni! Maradok, és akármennyire is kockázatos meg veszélyes, én döntöttem így. Én bízom magukban, és abban is, hogy csak nekem akarnak jót, de könyörgöm, ne vegye el azt a kevés barátomat, akik még vannak!
Síri csend. Piton kezei nyugodtan pihentek a vállaimon, nem volt feszült egyáltalán. Dumbledoret viszont elképzelni se tudtam, mit csinálhat. Aztán egyszer csak megszólalt.
- Rendben! Meglátjuk, bírod-e az itt létet. Két hét próbaidő, aztán döntünk végleges hollétedről.
- Köszönöm - mondtam megenyhülve, majd Piton felé fordulva megkértem, segítsen le, hogy lenn megvárhassam, míg ő beszél az igazgatóval. Szó nélkül letámogatott, és már le is értünk, mikor egy ismerős hang ütötte meg a fülünket.
- Dorka! Hol voltál?! - rohant felém az a kedves, drága hang - Felébredtem, és te… nem… voltál… - elakadt. Sejthettem mi okozza ijedtségét. Piton ott állt mögöttem, elképzelve tekintetét.
- Potter! - köszönt Piton - Azt eddig is tudtam, hogy elég udvariatlan és pofátlan vagy, de, hogy ennyire…
- P- P- Piton professzor? - makogott össze-vissza Harry.
- Úgy viselkedsz, Potter, mint aki sárkányt látott! Mi bajod?
- Ööö… semmi, tanár úr… semmi! - nyeldesett nagyokat a fiú.
- Harry majd segít nekem, professzor! Menjen csak vissza! Itt várjuk! - próbáltam oldani a feszültséget, és éreztem, Piton elengedett, és otthagyott minket.
- Ne haragudj rám, Harry! - kezdtem, de ő a szavamba vágott.
- Nem haragszom, csak a szívbaj jött rám, mikor eltűntél reggelre, és az erkély ajtaja nyitva állt. - lépett mellém a fiú, ezt pedig hogy honnan tudtam? Éreztem.
- Omega hol van? - álltam a kőfalba kapaszkodva, és próbáltam Harryre nézni,ami nem volt egészen könnyű.
- Ő a másik irányba ment keresni téged, majd csak megtalál - mondta mosolyogva.
- És te, Harry hol vagy? - kérdeztem, és kinyújtottam a kezem a fiút keresve.
- Itt állok veled szemben - mondta meghökkenve, de azért megfogta a kezemet. - Minden rendben? - kérdezte félve, én meg lehajtottam a fejem.
- Ha azt mondom, hogy az elkövetkezendő három hónapban nagyobb szükségem lesz rád, mint bármikor, segítesz?
- Persze, hogy segítek. Miért ne segítenék? De mi történt? Miért vagy ilyen furcsa? - éreztem a hangján, egyre jobban eluralkodik rajta a félelem.
- Nem látok - jelentettem ki egyszerűen, tárgyilagosan.
- Mi az, hogy nem látsz? - ijedt meg Harry, és közelebb lépett hozzám.
- Az este bevertem a fejem, és most nem látok. Piton szerint 2-3 hónapig tart - magyaráztam türelmesen, és Harry most már mind a két kezemet görcsösen szorította.
- Szóval te most… - kezdte Harry.
- Vak vagyok, Harry.
- De… és most mi lesz? - kérdezte, de hangjából kivehető volt, mennyire aggódik.
- Két hétig még biztosan maradok, aztán Dumbledore meglátja, mi lesz velem - vontam vállat. Már éppen megakartam nyugtatni Harryt, hogy nem halok bele, mikor halk lábdobogásokat hallottam meg a hátam mögül, és Dumbledore halk, duruzsoló hangját Pitonéval együtt.
- Harry! - szólalt meg az igazgató - McGalagony professzor vár téged az irodájában. Visszakísér a főhadiszállásra.
- Értem, professzor! - mondta mellőlem Harry, de nem engedett el. Sőt, ha lehet ilyet mondani, még jobban kapaszkodott belém.
- Perselus! Sok szerencsét! - hallottam meg ismét, azzal megint halk lábdobogások, és Dumbledore felment. Hárman maradtunk.
- Ha jól tudom, Potter, neked otthon kéne már lenned! - mondta Piton lekezelően mögülem, majd valószínűleg távolabb lépett, mert már nem hallottam dühös fújtatását. Értettem, miért csinálta. Mondtam én, hogy rendes ember ez a Piton. Vagy csak udvarias, és meghagyta nekünk a búcsú jogát.
- Menj, Harry! Mrs Weasley már biztosan halálra aggódta magát. Na, meg Sirius is. Menj! Ne várakoztasd őket! - mosolyogtam.
- És veled mi lesz? - kérdezte a fiú. Elgondolkodtam. Mit is mondhatnék erre a válaszra, mikor magam sem tudom az igazat.
- Várlak - mondtam végül. - Holnap már találkozunk is! Csak egy napról van már szó! Menj és vigyázz magadra, Harry!
- Te is vigyázz magadra! - mondta, majd meglepetésemre megölelt. Viszonoztam ölelését, majd szelíden kibontakoztam szorításából, és vártam.
- Hát, akkor… Holnap - motyogta a fiú, és lassan elengedte kezeimet. Halk lépések, és csend. Mosolyogva meredtem a sötétbe, és még álltam is volna úgy pár percet, ha Piton mellém nem lép.
- Most, hogy könnyes búcsút vettetek egymástól, indulhatnánk?
- Könnyesnek épp nem mondanám .- nevettem - Köszönöm.
- Mit köszönsz? - lepődött meg Piton, majd szelíden karon fogott, és sétáltunk.
- Hogy hagyott elbúcsúzni tőle - magyaráztam a tanárnak.
- Persze, hogy hagytalak. Talán ekkora tuskónak nézel? - kérdezte bujkáló mosollyal a hangjában, én meg elvigyorodtam.
- Á, dehogy - próbáltam komolyan mondani, de ezt már ott elszúrtam, hogy vigyorogva kezdtem neki.
- Egyébként, nehogy azt hidd, hogy érte csináltam - mondta Piton közömbösen, és vezetett tovább. Sejtéseim szerint a Viadukton lépegettünk nyugisan.
- Ez eszembe sem jutott - nevettem el magam - Hová megyünk?
- A pincébe - jött az egyszerű válasz. Őszintén megvallva, kicsit bővebb információra számítottam, és ezt valószínűleg a férfi is megérezte, mert folytatta.
- Gondoltam, nem ártana egy kicsit szoknod a helyzetet.
- Nem értem - húztam össze a szemöldököm gondolkodón, de Piton megmagyarázta.
- Szerinted miért voltam annyi ideig Dumbledorenál? - kérdezte szemrehányón, de én kivágtam magam.
- Két percig?
- Rábeszéltem, hogy maradhass egész évben… Egy feltétellel.
- És mi lenne az? - kérdeztem majd elszállva az örömtől.
- Megtanulsz egyedül is közlekedni - mondta egyszerűen Piton, én viszont megálltam, és így ő is kénytelen volt "visszatolatni".
- Ezt jól meggondolta? - kételkedtem - Úgy értem, se maga, se Harry, se Omega? Mondja, maga felakarja találni a fehér botot?
- Semmit nem akarok feltalálni - mondta bizonytalanul Piton, de ez az imbolygás nem sokáig tartott - Viszont te igenis meg fogsz tanulni mindenki és minden segítsége nélkül eligazodni a sötétben.
- Nem értem - mondtam.
- Akkor ne érts, csak figyelj! - mondta Piton, és elengedett. Ott hagyott a semmi közepén, egyedül.
- Ne csinálja ezt velem! Ez nem jó vicc! - forgattam a fejem tehetetlenül, mert, hogy Piton felszívódott, abban olyan biztos voltam, mint, hogy nem láttam semmit.
- Nem viccnek szántam! - hallottam meg nagyon messziről a tanár hangját - Gyere ide!
- Hol van? - kérdeztem elkeseredetten, és elindultam egy irányba.
- Ha megmondanám, abban mi lenne a feladat? - kérdezte megint, de most a hátam mögül. Megtorpantam, és füleltem. Aztán megint megszólalt, de most jobbról. - Figyelj! Összpontosíts! - várt - Gyere ide!
Mély lélegzetet vettem, vártam és füleltem. Nem is olyan messze víz csobogott. Talán alattam? De akkor én most… Elindultam egy irányba, és neki ütköztem egy vastag kőkorlátnak. Hideg volt, csúszós és… nedves?  Aztán hátrébb léptem, és figyeltem. Valahol távol madárka énekelt a jó időről, megint máshol pedig… Hallom! Hallom Pitont! Vártam, és füleltem tovább. Összpontosítottam, ahogy mondta, és sikerült! Most "szimatolni" kezdtem. Itt párás, nyirkos a levegő, akkor ha az ellenkező irányba indulok, ott száraz kell, hogy legyen. Milyen finomak is ezek a nyári virágok! De mi ez a szinte sziszegő hang? Te jó ég! És miért értem amit mond?! "Megtalállak, Dorka! Megtalállak, és megöllek!" Kétségbeestem. Hátrálni kezdtem, mert a hang csak hangosabb és hangosabb lett. Neki mentem valaminek. Valaminek, ami magasabb tőlem… és lélegzik? Megfordultam, és elmosolyodtam, mikor megéreztem Piton biztonságos szorítását a karomon.
- Itt vagyok! - nevettem, de hirtelen megint hallottam azt a furcsa hangot. "Megtalállak, Dorka, és akkor véged!"  Elhallgattam, és dermedten füleltem. Piton valószínűleg megijedt ettől a hirtelen reakciómtól, mert megkérdezte:
- Mi történt?
- Hallja? Meg akar ölni! - leheltem halálra váltan a szavakat, és akaratlanul is reszketni kezdtem.
- Ki akar megölni? - kapta el mindkét karomat Piton, és maga felé fordított.
- "Tudom, hol vagy! Nehogy azt hidd, a Roxfort megvéd a hatalmas és rettenthetetlen Voldemort elől, Dorka!" - sziszegte a hang egyre hangosabban.
- Voldemort - suttogtam reszketve Piton karjaiban. - Tudja, hogy itt vagyok a Roxfortban!
- Mi? - kérdezte Piton, és egyre jobban szorította a karjaimat.
- "Nehogy azt hidd, hogy Minerva McGalagony és Albus Dumbledore megtud védeni tőlem! Meghalsz, Dorka! Meghalsz, még mielőtt többet látnál, amennyi rád tartozik!"
- Meg akar ölni! - mondtam most már teljesen kétségbeesve. Futni akartam, futni el a hangtól, és meg is próbáltam mindent, de Piton lefogott, és tartott, ahogy csak tudott.
- Dorka! Fejezd be! Senki nem akar téged megölni! - mondta dühösen a férfi, és visszahúzott, mert már majdnem szabad voltam.
- "Elkaplak, és megöllek! Így jár az, aki túl sokat tud! Megöllek, és a tested Nagini üres gyomrában fog elrohadni, Dorka!" - sikítottam. Eszeveszettül kapálóztam, de Piton tartott. Hirtelen bevillant egy kép, és újra láttam. Egy hatalmas kígyó közelít felém, a következő pillanatban meg már rám vetette magát. Ordítottam, sikítottam, mint akit nyúznak. Hátrafordultam, és Piton kígyóként csavarodott rám. A férfi valószínűleg semmit nem értett az egészből, de kitartóan fogott. Egyszer csak enyhült a szorítása, én pedig őrülten téptem ki magam a kígyó szorításából. A földön térdeltem négykézláb, de a kígyó most látva, hogy elmenekül zsákmánya, megindult ismét. Hisztérikusan zokogva kúsztam a földön hátrafelé, de a hang is újra rákezdett. "Ég veled, Dorka! Avada Kedavra!"
Zöld villanás. A következő pillanatban ismét minden sötét volt, megint hallottam a vízcsobogást, a madárkát, és Piton aggódó hangját, amint próbál valami egybefüggő információt kiszedni belőlem. A földön feküdtem, egyszer csak valaki megemelte óvatosan a fejemet, és hozzám beszélt.
- Merlin szerelmére! Dorka, mi történt? - felismertem Piton hangját, de nem volt erőm válaszolni. Folyt rólam a víz, levegőt sem kaptam rendesen, hányingerem is volt. Oldalamra fordultam. Jól esett a márvány hűsítő hidege sajgó fejemnek. Aztán megint valaki fölém hajolt és megkérdezte:
- Mi történt?
Összeszedtem magam, amennyire csak tudtam, és reszketve elmakogtam a kulcsszavakat.
- Voldemort megakar ölni! - sírtam menthetetlenül. Abban a pillanatban úgy féltem, mint még soha egész életemben.
- Tessék? - Piton hangja biztos volt, józan. Valószínűleg ott térdelt mellettem, mert a hátamra fordulva éreztem a térdét és azt a sok földre hulló talárt.
- Tudja, hogy itt vagyok a Roxfortban - nyeltem nagyokat - Azt mondta…
Itt elakadtam. Piton pár pillanatig várt, hátha folytatom, de mikor látta, hogy ezt nem teszem, olyan lágyan, mint ahogy még soha nem hallottam beszélni, megszólalt:
- Mit mondott?
- Hogy sem… Dumbledore, sem McGalagony nem tud megvédeni - sírtam, de folytattam - Azt is mondta, hogy így jár, aki túl sokat tud. Aztán… - mélyet lélegeztem - végignézette velem, hogy fog… megölni.
- Értem - mondta Piton, és óvatosan megemelte a fejemet, de én újra zokogni kezdtem.
- Na-Na-Nagini… Azt mondta… a gyomrában fogja végezni a testem - beszéltem összefüggéstelenül - Meg azt… hogy már eleget láttam… és… maga volt a kígyó - zokogtam. Azután Piton gyengéden felemelt, és vitt. Nem tudtam, hová, nem is érdekelt, miért. Vigyen - rimánkodtam magamban - könyörgöm, vigyen innen el! Minél távolabb! Csak el innen! Nem akarom ezeket a szörnyű pillanatokat még egyszer átélni!
Beértünk a kastélyba, aztán levitt a pincébe, be a szobájába, és mint egy törékeny gyöngyöt, óvatosan lefektetett a kanapéjára. Aztán otthagyott, és a következő pillanatban már ide-oda rohangált. Néha egy-egy üvegcsörömpölés, de egyébként csend. Reszketve feküdtem a kanapén, mikor ismét valami furcsa hang ütötte meg a fülem. "Nem menekülhetsz el Voldemort elől, Dorka!"
- Ne! - sikítottam, és befogtam a fülem,de nem használt.
- "Nem úszod meg ennyivel, ó, nem! Kínozni foglak, kínozni addig, míg a halálért nem fogsz könyörögni, Dorka!" - folytatta kíméletlenül a hang.
Aztán valaki megfogta a kezemet, én pedig zokogva könyörögtem.
- Öljön meg, könyörgöm, öljön meg! Vessen véget az életemnek!
- Dorka! Nyugodj meg! - suttogta Piton, és megsimogatta a fejem - Tarts ki! Ne engedd az elmédbe! Erősnek kell lenned!
- Nem tudok! - zokogtam, és ismét betapasztottam a fülem a hang ellen védekezve. A következő pillanatban valaki gyengéden lefejtette ujjaimat, és beszélt hozzám.
- Szakadj ki az elméjéből! Érted? - kérdezte valaki nagyon távolról. Érteni persze, hogy értem. Hát ez egyszerű! De akkor miért nem tudom mégis megcsinálni?! - Gyere ide! Dorka, gyere ide! - duruzsolta valaki inkább könyörgőn, mint kérőn. - Gyere!
- "Nem tudsz elmenekülni, Dorka! Senki nem segít, senki nincs, aki szeretne téged!"- sziszegett a hang.
- De igenis van! - mondtam mérgesen, és a következő másodpercben megszűnt az a bizsergető érzés, én pedig fuldokolva kapkodtam levegő után.
- Kész! Vége! - hallottam meg magam mellől Piton hangját, és éreztem ahogy kisimít egy hajtincset a szememből. Aztán felültett, megitatott velem valamit, én pedig kimerülten, Piton karjába kapaszkodva aludtam el a pince legvilágosabb szobájában, a barátságról és a segítségről álmodva.