Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


23. Fejezet

Majdnem elrabolva

 

Mikor magamhoz tértem, az első dolog, amit észrevettem azaz volt, hogy valaki fogja a kezemet. Aztán a második az, hogy az a valaki hozzám beszél.
- Jó reggelt, álomszuszék!
Fáradtan felültem, és füleltem. Kellett pár másodperc, mire eljutott a tudatomig, hol vagyok, és mi is történt velem.
- Hol van Voldemort? - kérdeztem félve, de Piton megnyugtatott.
- Ha jól sejtem, messze, délen - mondta a férfi, majd mellém ült és a kezembe nyomott egy csésze meleg teát.
- Jobban vagy? - kérdezte, majd felállt és nem tudom, mit csinált. - Az este a farkasod megtalált.
- Omega? Hol van most? - kérdeztem izgatottan. Legszívesebben össze-vissza dögönyöztem volna.
- Kint az ajtó előtt őrködik - magyarázta Piton - Ugyanis a Véres báró keresett téged.
- Az a szörnyeteg? Miért? - ijedtem meg, de Piton visszaült mellém, és valószínűleg nézett.
- Idd meg a teád, mert ki fog hűlni - mondta, én meg nagyot kortyoltam a folyadékból leforrázva a nyelvem, de jelenleg nem nagyon érdekelt.
- Milyen nap van ma?
- Elseje, hétfő, reggel 9 óra - jött a pontos válasz.
- Ó! - nyögtem fájdalmasan. Semmi kedvem nem volt egy újabb naphoz. - Nem adna még egy kicsit az álomfőzetéből?
- Ezek szerint jól aludtál? - mosolygott büszkén a tanár.
- Az nem kifejezés. Isteni volt! Bárcsak minden este ilyen jól aludnék! - ásítoztam - Bár, ha jobban belegondolok, amióta itt vagyok nem is aludtam rendesen.
- Hát akkor már tényleg rád fért a pihenés! - mondta Piton, és kortyolt egyet ő is teájából.
- Ma mit csinálunk? - érdeklődtem, de kicsit lehangolt a gondolat, hogy estétől már Umbridge is itt lesz. Rühellem azt a banyát.
- Talán egy kicsikét pihenhetnénk - mondta Piton, és hangjában volt némi szemrehányás.
- Fumellát el kell látnom.
- Akkor ott kezdjük. Aztán lemehetnénk akár Roxmortsba is.
- Ez komoly? Aszta! - ámuldoztam örömömben. - Csak kár, hogy semmit nem látok belőle.
- Majd még megnézheted. Roxmorts nem szalad el, ne félj! - nyugtatgatott Piton, de ettől egy cseppet sem lettem lazább.
Pár perc múlva az izgatott Omegával és a támogató Pitonnal az oldalamon tapostuk a füvet Fumellához menet. Csendben voltunk, csak Piton figyelmeztetett az utamba kerülő akadályok hollétéről, de egyébként nem volt semmi. Omega viszonylag gyorsan felfogta átmeneti "semmitlátásomat", mert úgy vezetett, mint egy szakképzett vakvezető blöki.
Leértünk végre, útközben senki fia borjával nem találkoztunk, csak a Kőkörnél szólított le két varjú. Fumella boldogan ugrándozott, egészen addig a pillanatig, míg el nem mondtam neki a tényeket. Szomorúan ajánlotta fel segítségét, én megköszöntem, majd ahogy Piton ígérte, a főkapu felé vezető úton távoztunk. Nem beszélgettünk, éreztük a másik hangulatát, gondolatát. Szó nélkül is megértettük egymást.
- Miért ilyen gonosz mindenkivel? - kérdeztem egyszer csak a nagy csöndet megtörve.
- É-én nem vagyok gonosz, csak azzal, aki… - nem fejezte be.
- Harryvel mi a baj? - kérdezgettem tovább teljes nyugalommal.
- Potterrel? - hökkent meg Piton, és ezt megtorpanása is csak megerősítette. - Miért lenne vele bajom?
- Tudom, hogy James Potter fia, és, hogy ő mennyire undok volt magával, de Harry egyáltalán nem olyan - mosolyogtam.
- James Potter egy öntelt disznó volt - fújt mérgesen a férfi, és tovább indultunk.
- A lustát kifelejtette - nevettem - de most komolyan? Mi a csuda baja van Harryvel? És nehogy azt mondja nekem, azért, mert Potter fia! Harry ugyanúgy Lily fia is! És tudtommal csak Jamessal voltak problémái.
- Tudom, hogy Lily fia is… - mondta lassan, tagolva Piton, mintha keresné a megfelelő szavakat. - Csak valahogy olyan…
- Ugye nem azért utálja Harryt, mert jobban hasonlít az apjára? - kérdeztem szemrehányón.
- Potter ugyanolyan, mint az apja! - mondta elkeseredetten a férfi.
- Honnan tudja? Még csak esélyt sem adott neki, hogy bebizonyítsa, ő más, mint James volt! - erősködtem tovább.
- Miért is lenne más? - kérdezte Piton elkeseredve.
- Van egy hírem a számára! Harry fog magához járni okklumenciát tanulni…
- Hogy mi? - kiáltott fel mérgesen a férfi, de én lepisszegtem.
- És fájó szívvel kell magával közölnöm, Harry belefog nézni az emlékeibe - mondtam tettetett szomorúsággal, Piton meg egyre gyorsabban húzott maga után.
- Potter? Az én emlékeimet? - kérdezte mérgesen Piton és már szinte kocogtunk.
- Lassítson már! - kiáltottam neki mérgesen, és szerencsémre észbe kaphatott, mert megállt. - Mondja, miért van az, hogy én csak segíteni szeretnék magának, erre meg végigrángat a…
- A főutcán - súgta segítségül Omega.
- A főutcán? - fejeztem be mérgesen. - Harry igenis megfogja nézni azt az emlékét, mikor még maga is tizenöt éves, egyszóval a gatyalehúzós jelenetet, és igenis megretten a saját, tulajdon apjától. Megijed tőle, és sajnálni kezdi magát, és ha ez még segít, Siriusnak meg Lupinnak is megmondja, mennyire utálja az apját! A maga oldalára fog állni, és Siriusék nem fogják tudni megváltoztatni a véleményét, miszerint még fiatalok voltak, James még kisfiú volt, meg minden baromság! Elhiszi nekem végre, hogy Harry Potter más, mint az apja?
Síri csend. Őszíntén megijedtem, hogy Piton ott hagyott, mert már a karomat sem fogta.
- Itt van még? - kérdeztem szomorúan.
- Itt - jött az alig hallható válasz, aztán megint karon fogtak, és vezetni kezdtek ráérősen az utcán.
- Lehet, hogy Harry lusta, meg kicsit higany agyú, de semmiképpen nem öntelt, és beképzelt. - magyaráztam Pitonnak a dolgokat. - Tulajdonképpen maga miért is lett halálfaló?
Csend, nyomasztó csend.
- Mardekáros voltam - suttogta Piton.
- És? Én is az lennék, nem? Maga mondta!
- De az akkoriban más volt. Minden más volt - mesélt nosztalgikusan a férfi, én meg hallgattam. - Aki a mardekárba került, annak úgy mondván kötelező volt a Roxfort elvégzése után halálfalónak állni, vagy még korábban.
- Maga hány éves volt? - tettem fel félve a kérdést, tudtam, hogyha valamikor, akkor most feszegetem a húrt, de nagyon.
- Tizenhét - válaszolta nyugodtan Piton. - Épphogy letettem a RAVASZ vizsgáimat.
- De ugye már megbánta? Ugye már nem akar többé olyan lenni, mint ők? - kérdeztem reménykedve, Piton pedig felnevetett.
- Aki egyszer halálfaló lesz, az az is marad örökre - mondta, én meg akaratlanul is megálltam. - De ha arra vagy kíváncsi, vágyom-e embereket ölni, kínozni, bántani, nem. Egyáltalán nem. Azt hiszem én is akkor váltam szörnyeteggé…
- Maga egyáltalán nem szörnyeteg! - mondtam dühösen - Idézem: " …egyikük mardekáros volt - és a legbátrabb ember, akit valaha ismertem." El sem hinné, ha tudná, ezt ki nyilatkozta magáról.
- Dumbledore? - találgatott Piton.
- A csudát, Dumbledore! Bár tudom, hogy tavaly évközben, pontosabban Igor Karkarov elmenekülése után ő is megjegyezte, hogy talán elsiette a döntést a Teszlek- süveg…
- Te honnan tudsz ilyeneket? - kérdezte elismerően Piton.
- Tik-tok - vigyorogtam.
- Kis boszorka! - mondta viccelődve Piton, majd én folytattam.
- Tényleg semmi tippje sincs, ki tartja magát egy kolosszális hősnek, olyan szinten, hogy már a gyerekét is magáról nevezi el? - vezettem rá a megoldásra Pitont.
- Akkor igaz? Albus Perselus Potter? - kérdezte savanyúan, én meg nagyot bólintottam.
- Mit tett volna, ha Harry a mardekárba került volna?
- Mit tettem volna? - kérdezte gondolkozón Piton - Valószínűleg… nem tudom.
- Az jó! - vontam vállat - Csak, mert a süveg Harryt eredetileg a mardekárba akarta beosztani.
Piton olyan vehemenciával kapta felém a fejét, hogy még az én nyakam is belesajdult.
- Potter majdnem mardekáros lett?! - kérdezte fájdalmasan.
- Hermione Granger meg hollóhátas lett volna - soroltam. Aztán hirtelen olyan érzésem támadt, mintha figyelnének. - Valaki figyel minket! - suttogtam Pitonnak, majd Omega ezt hallva védelmezőn mellém simult.
- Figyel? - kérdezett vissza a férfi, és elkezdett forogni.
- Látom! - mondta Omega - Bonko Csodabazárjának sarkánál ott egy sötét csuklyás alak.
- A csodabazárnál - közvetítettem Pitonnak. Valószínűleg észrevehette, mert idegesen szorította a karomat.
- Csináljunk úgy, mintha nem történt volna semmi! - suttogta figyelmeztetőn Piton - Menjünk be a Három sárkányba.
Azzal csendesen besiettünk a fogadóba. Hatalmas zsivaj fogadott minket. Akaratlanul is jobban kapaszkodtam Pitonba. Omega is rám tapadt, majd Piton leültetett egy asztalhoz, és elment két vajsörért. Ültem, hallgattam. Aztán Omega nyüszített, de utána csöndben maradt. Utána valaki karon fogott, és vitt.
- Ki az? - kérdeztem félve, mert nem értettem, Piton miért hozott ide, ha már megyünk is.
- Ki lennék? - kérdezte egy hang. Hasonlított Pitonéra, de ha jobban megfigyeltem, volt egy kicsi rekedtes beütése. Piton hangja pedig nem ilyen.
- Omega hol van? - forgolódtam, és egyre nyugtalanabb lettem.
- A farkasod elaludt - mondta a hang, és már az utcán húzott.
- Ki maga, és mit csinált Omegával? - kérdeztem, és most már biztos voltam benne, hogy ez nem Piton. Elkezdtem lefejtegetni ujjait a karomról, de nagyon erősen szorított.
- Maradj csöndben, vagy megbánod! - morogta fenyegetően, és megrázott a vállamnál fogva.
- Piszok disznó! Engedjen el azonnal! - ütöttem - rúgtam a férfit ahol csak tudtam. - Mocskos féreg! Segítség! - kiabáltam, hátha valaki meghall, de senki nem sietett a segítségemre. A férfi befogta koszos kezével a számat, és cibált tovább. Mit tegyek? Ha kétségbeesem, végem. Hirtelen ötlettől vezérelve megharaptam a rücskös ujjakat, így pár másodpercre szabad lett a szám.
- Tűz! Tűz van! Segítség, tűz! - ordítottam teli torkomból, aztán az alak szitkozódva megint befogta a számat, és cibált tovább. Kicsit fülelve hallottam a boltokból kirohanó embereket, amint tűz-t kiáltanak. Nagyon reméltem, hogy Piton is köztük van. Aztán befordultunk jobbra, és…
- Jól van, Monstro! - mondta Lucius Malfoy - Szép munka! A Nagyúr nagyon hálás lesz érte!
Na, jó! Elkezdtem aggódni. Halálfalók kezére jutottam már megint.
- Malfoy! - mondtam megvetően - Tudhattam volna, hogy a maga keze van a dologban!
- Te nem vagy buta, Dorka! Csak vak! - vicsorogta tőlem pár centire a szőkeség - Na, gyerünk! A Nagyúr még a végén ránk uszítja a kígyóját!
Hátracsavarták a kezem, kötelet varázsoltak rá, és már meg is ragadtak, mikor valaki megszólalt.
- Lucius! - Piton volt - Mit csináltok?
- A munkánkat, Perselus! - mondta Malfoy - Ami téged illet, segítetted a dolgunk. A Sötét Nagyúr figyelmébe ajánlom majd. Biztos kapni fog majd valamit az ölebe…
- Lucius, Lucius! Te soha nem tanulsz a hibáidból? - mondta Piton lenézően. Nagyon féltem, és reméltem, van valami használható terve.
- Mire célzol, Piton? - Malfoy hangja ijedten csengett.
- Add ide a lányt, vagy különben elmondom a Sötét Nagyúrnak, milyen cécót csaptál a múltkor. Azt pedig, hogy rájöjjön, te sem akarod!
- Undorító vagy, Perselus! - mondta a karomat egyre jobban szorítva a férfi.
- Másképp fogalmazok! - mondta Piton teljes nyugalommal - Ha nem adod át nekem a lányt, biztosítalak, a reggelt már nem éred meg! Tőled függ! Vagy ideadod nekem a lányt, és hallgatsz a gorilláiddal együtt, mint a sír, vagy Nagini tűhegyes foga lesz az utolsó dolog, amit hitvány életedben látsz!
- Nesze, te… te… - kereste a megfelelő szót Pitonra. Nem is értettem, miért vacakol annyit. A megfelelő jelző a "hős". Már épp segíteni szerettem volna Malfoynak, mikor durván - akár egy rabszolgát - odalökött Pitonnak. A tanár elkapott, és a karomat szorítva várt.
- A Nagyúr már vár! - mondta Lucius - Ha kérdezi, te honnan tudsz a dologról…
- Mondd, te trollnak nézel engem, Lucius?! - kérdezte undorodva Piton. - Ha a Nagyúr kérdezi, segítséget kértetek tőlem… Apropó! A fiad bájitaltanon nyújtott teljesítménye rohamosan romlik! Kezdj vele valamit, mert még a végén… megbukik!
Azzal fogott, és győztesen távoztunk a helyszínről. De, hogy hogy?! Hát, természetesen hoppanálva. Forogtunk pár százat, majd ismét szilárd talajon álltunk.
- Soha többet nem megyünk le Roxmortsba! - fújt mérgesen Piton, én meg alig állva meg a lábaimon leereszkedtem a földre, és dolgoztam felfelé a történteket.
- Köszönöm! Nagyon köszönöm! Ezt már tényleg nem tudom überelni, amit értem tesz! Örök hálám! - sóhajtoztam nagyokat, és éreztem, Piton is leül mellém. - Hol vagyunk?
- Útban a Roxforthoz - mondta a férfi. Aztán eszembe jutott valami, vagy inkább valaki hiánya.
- Úristen! Omega! - kiáltottam föl.
- Gondolod, ott hagytam ezeknek a mocskoknak? - kérdezte szemrehányón Piton - Mégis mit gondolsz? Miért nem jöttem hamarabb? Ő már Madame Pomfrey hűséges betege, ha minden igaz!
Ezen felnevettem. Nevettem és nevettem, olyan felszabadultan, mint régen nem. Aztán egyszer azon kaptam magam, hogy Piton együtt nevet velem. Ott ültünk a fűben, valószínűleg az út szélén, és dőltünk a nevetéstől. Kellett pár perc, mire abba bírtuk hagyni.
- Maga hogy tud mindig olyan hulla nyugodt lenni? - csukladoztam.