Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


24. Fejezet

Nyálkás évkezdés

 

Miután visszatértünk Pitonnal a Roxfortba, rögtön elkísért Omegához. Madame Pomfrey valószínűleg semmit nem tudhatott a vakságomról, mert bizony megjegyezte, ma milyen álmodozó kedvemben vagyok. Hallgattam és elgondolkoztam azon, Dumbledore vajon miért nem mondta el senkinek ezt a "sötét" tényt.
A kezemet meleg, kissé durva szőr nyelte el. Omega az oldalán feküdt látszólag teljesen mozdulatlanul. Csak a bordája mozgott egyenletesen fel és le. Elkérgesedett párnás mancsai tehetetlenül hevertek az ágyon, ahová Madame Pomfrey nagy viaskodás után fektette. Vastag lábai erős izomzatról árulkodtak, akárcsak a nyaka. Abban a pillanatban látni szerettem volna. Látni a leghűségesebb társamat, és segíteni valahogy. A javasasszony azt mondta, hogy elég erős kábító átkot használtak ellene, és azt is, hogy nagyon csúnyán beütötte a fejét. De Piton biztosított, hogy a helyzet korántsem olyan vészes, főleg, hogy a tényeket a Roxfort pletykafészke állította. Szó mi szó - mondta - nem éppen a legjobb formáját adja a farkas, de amíg csak kábítják, addig kell örülni.
A Roxfort Expressz fél kilencre volt várható. Addig még volt négy óra. De a kastélyban az élet már akkor is felpezsdült. A tanárok is szállingózni kezdtek, McGalagony csupán csak hatszor törte ránk a gyengélkedő ajtaját, mondván, hogy olyan furcsán viselkedem. Ezek szerint az igazgató neki sem szólt. Pompás! Legszívesebben leordítottam volna az öreg fejét, amiért ilyen sunyi.
Már éppen belekezdett volna a mellettem ülő Piton valami érdekes történetbe a diákkorával kapcsolatban, mikor az ajtó hangos csapódással hetedszerre is kinyílt. Halk, de ugyanakkor pontos ritmusú, katonás kopogások közeledtek felém, amit ma már párszor volt szerencsém hallani. Piton csak horkantott egyet - jelezve véleményét a nőkről - majd felállt, és a tanárnő elé sietett.
- Minerva! - kezdte reménytelenül sóhajtva, mire az egyenletes lépések megszűntek. - Mégis mi a baj? Ma már hatszor járt itt a semmiért. Tisztában van azzal, hogy ez egy gyengélkedő? Kételkedem benne, hogy a farkas állapota zaklatta volna fel ennyire.
- Nagyon jól gondolja, Perselus. Nem a farkas érdekel! – mondta csípősen a nő, majd kikerülve a kissé meglepett Pitont mellém lépett és felállított. – Dorka! Minden rendben? – kérdezte aggódóan a tanárnő és lassan vezetni kezdett.
- Hogy érti ezt, Minerva?! – kérdezte ingerülten a férfi és az utunkat állta.
- Menjen innen, Perselus! Ne komédiázzon! – hesegette el kezével a tanárt és már vitt is McGalagony.
- Mégis hová viszi őt? – rohant utánunk Piton és ő is karon fogott.
- Ha megengedi, bemutatnám a kollégáknak, akik elvállalták, hogy vigyáznak rá – vetette oda McGalagony Pitonnak. A férfi azonban nem hagyta annyiban. Továbbra is jött mellettem, aminek én őszintén örültem. Az ajtó kinyílt, és tovább ügettünk lefelé a lépcsőkön.
- Hová megyünk? – szólaltam meg először.
- Természetesen Dumbledore irodájába – mondta kissé szemrehányóan az átváltoztatástan tanár. Bocsánat, hogy meg merem kérdezni, hová visznek egy vak embert!
Lépcsők százán haladtunk végig, mire végre elértük az igazgatói iroda ajtaját őrző szörnyet. McGalagony gyorsan bemondta a jelszót és már fel is kapaszkodtunk az első lépcsőre.
Erősen fogódzkodtam a korlátba és McGalagonyba egyaránt. Semmi kedvem nem volt még egyszer elesni.
A professzorasszony illedelmesen bekopogott, viszont a válaszra már nem várva beléptünk. Elöl én és a tanárnő, mögöttünk a felháborodott Piton. Elég hangzavar volt, de megjelenésünkre csillapodni látszott. A bájitalmester előrefurakodott, és hallottam, amint Dumbledore-ral beszélget valamit, de az alapzaj elnyomta az amúgy is csendes társalgást. Csak hangfoszlányokat hallottam: „nem tudja”, „mit mondjak”, stb. Aztán hirtelen csend lett és az igazgató megszólalt.
- Kis csendet kérnék! – meglett… - Szeretném nektek bemutatni a szóban forgó kisasszonyt!
Piton szelíden karon fogott, és odavezetett Dumbledore mellé. Aztán - mint egy értékes kincset – átadott az öreg varázslónak, és végül otthagyott. – Először is! – kezdte Dumbledore a szónoklatot. – Ti, barátaim, már tudjátok, de Minerva még nem értesült a dologról, miszerint Dorka…
„Megvakult” – fejeztem be magamban a mondatot. Ezek szerint a többi tanárnak már elmondta, legalább velük nem kell majd szenvednem.
- Megvakult – hallottam meg végül az idős mágus hangját magam mellől. Az egyszerű kijelentést sikkantás követte, majd megfagyott levegő és hangulat.
- Hát ezért… - motyogta megsemmisülten McGalagony. – Hát ezért nem néztél rám!
- Most, hogy ezen már túl vagyunk – sóhajtott fáradtan az igazgató -, bemutatnám neked, Dorka a felügyelőidet. Filius Flitwick professzor…
Aprócska kéz fogott velem kezet és nyöszörgött lentről barátságosan. Igaz, hogy nem láttam, de jól esett a tudat, hogy még így is számítok valamicskét.
- Üdv, Dorka! Sokat mesélt rólad Albus, de így, élőben még lenyűgözőbb vagy!
- Igazán köszönöm, Flitwick professzor! – Pirultam bele a mondatomba, és mérget mertem volna rá venni, hogy Piton most kajánul vigyorog a nagy és csúf görbe orra alatt. Aztán hirtelen egy kicsit párnásabb, de kecses kéz simult az enyémbe.
- Pomona Bimba! – búgta a mély hang izgalomtól kissé remegve, majd eszméletlen vehemenciájú kézfogásban részesített. Megéreztem kedvenc bájitalmesterem kezét a vállamon, és őszintén örültem neki, hogy megtart az esetleges eldőléstől. – Megtiszteltetés számomra, hogy vigyázhatok rád!
- Részemről is öröm! – nyögtem két rántás között, aztán boldogan engedtem el a kezeket. A nő csak halkan kuncogott egy párat, majd odébbállt. Viszont ami ezután következett, az minden szempontból megjósolhatatlan volt. Legalábbis számomra felért egy katasztrófával a 2012 című filmből…
- A bűvös varázsgömb nem hazudott! – hörögte egy, az előbbinél is mélyebb hang, amelyről lazán hihettem volna, hogy egy férfihez tartozik. De sajnos a következő mondat kipukkasztotta azt a légpárnát, amin eddig „sütkéreztem”. – Sybill Trelawney!
A felismerés úgy csapott a tudatomba, mint a legnagyobb villám vihar idején. Elfintorodva hördültem fel. Nem akartam elhinni. Mégis ki volt az a szerencsétlen, csapnivaló bolond, aki meghívta ide ezt a nőszemélyt?! Halihó! Elméletileg nekem keresünk bébi csőszt, nem ennek a banyának… Bár jobban elgondolkodva, lehet, hogy neki sem ártana egy huszonnégy órás felügyeletet biztosító személy!
- Ha jól sejtem, te is rendelkezel azzal a képességgel, amit csak a szellemek által kiválasztott különleges személyek birtokolnak.
- Hm, igen, biztos… De mégis mivel? – kérdeztem meghökkenve, és figyelmemet nem kerülte el a hátam mögül érkező, fulladásra emlékeztető hang. Piton ezek szerint nagyon jól mulat!
- A látás erejével, gyermek! A látáséval! – rikácsolta hangosan a nő, mire én gyorsan befogtam a füleimet.
Ezt a hülyét! Vak vagyok, könyörgöm! A bájitalmester viszont most leplezetlen hangerővel jóízűen felkacagott. Valószínű, hogy ő is ugyanazon a véleményen van, mint én. Visszatérve a nő állításához, igen, látok, a kérdés csak az, hogy mit? Feketeséget, sötétséget, vagy semmit? Bő választék…
- Ne tessék kiabálni! A fülemmel nincs gondom! Még… - ennyit mondtam ki hangosan. Piton hangosan szisszent fel a többi professzorral egyetemben, mikor elhalt a hang. A jósnő viszont észrevette magát, és elhallgatott.
- Mondd, gyermek! – hallottam meg ismét Trelawney hangját, de most közvetlen a fülembe suttogva. – Mit látsz a jövőben? Mondj valamit! Ne burkold világos aurád sötét hazudozások fátylaiba!
- Mi? Én nem hazudok! Mellesleg csak azt látom a jövőben, amit maga is! – duzzogtam. Piton azonban ismét csak felkuncogott. Menthetetlenül mulattatta a helyzet.
- Azt látod, amit én? – ijedt meg a jósnő, és távolodó hörgéséből következtetve hátrahőkölt.
- Pontosan!
- És ha szabad megkérdeznem, mégis mi lenne az? – suttogta a nő alig hallhatóan, de én nem kímélve őt hangosan megmondtam.
- Semmi! A semmit látom úgy, mint maga! – toppantottam mérgesen, mire egy, minden eddiginél nagyobb kacagás tört fel mögülem. Én azonban – minden valószínűség szerint – paprikavörös ábrázattal rátapostam a mögöttem álló sötét alak lábára, de ezzel csak értem el, hogy most már az egész igazgatói iroda nevetéstől rázkódott.
Hirtelen viszont mindenki elhallgatott, és egy halk ajtócsapódás jelezte számomra is, hogy vendég érkezett. Nem is tévedtem: a szoba túlsó végéből halk és eltéveszthetetlen köhintések ütötték meg a fülem. Akaratlanul is hátráltam pár lépést, míg bele nem ütköztem Pitonba. Ő pedig érzékelve a rám nehezedő fenyegetettség félreismerhetetlen nyomását, védelmezőn mellém lépett.
- Remélem nem maradtam le semmi érdekesről, tekintve az itt jelenlévőket, hogy ez egy váratlan értekezlet, aminek a híre hozzám nem jutott el – nyávogta mézes-mázosan, de engem a hideg rázott tőle. Olyan undorító egy szipirtyó!
Tekintve a körülményeket, Dumbledore szólalt meg elsőként, de hangja, ami mindig jókedvet és örömet ígért, most fagyosabb volt a téli mínuszoknál.
- Önnek is jó napot, Dolores!
- Mi az ördög…? Hogyan jött be ide? – méltatlankodott most McGalagony, egy mérgesen bömbölő oroszlán képét keltve bennem. De úgy látszik, a vén béka nem vette a lapot…
- Minerva McGalagony! – suttogta negédesen a rózsaszín istennője, de még így is mindenki hallotta. – Cornelius figyelmeztetett a maga heves hangulatingadozásaira! Nem tévedett.
- Kérdeztem valamit! – mondta dühtől remegő hangon az igazgatóhelyettes.
- A maguk drága jó gondnokuk, Frics úr volt olyan kedves és segítőkész, hogy elárulta a jelszót – mesélte nyafka hangon, amitől az ideg is szétvetett. Legszívesebben ráborítottam volna az asztalt, vagy felrúgtam volna, de jelen pillanatban a gyilkosság is nagyon kecsegtető lehetőségnek tűnt.
- Nincs itt semmi keresnivalója! Nem hívattuk magát, és talán megfordult a fejében, hogy nem véletlen! – vetette oda McGalagony és hangjából csöpögött az undor.
- Nincs? – kuncogott fel Umbridge. – Ez nem igaz, és ezt maga is tudja nagyon jól, csak fél beismerni.
- Még, hogy én? Félek? – sápítozott a Griffendél feje, és mit ne mondjak, engem is megbántott. Hogyan feltételezheti ez a förmedvény Minerva McGalagonyról, hogy fél?! Ki ő? KI ő, hogy ilyet mer állítani róla?!
A levegőt egyre gyorsabban vettem, és nagyon közel álltam hozzá, hogy kirobbanjak, de Piton figyelmeztető szorítása a vállamon még időben észhez térített. Umbridge folytatta.
- Igen, Minerva! Magából a félelem beszél: fél, hogy elveszíti a hatalmát, fél, hogy az utcára kerül, de legfőképpen a miniszter úr haragjától fél!
- Elég legyen! – kiáltott hangosan Dumbledore, mire a szoba megremegett. Váratlan csönd lett mindenhol. – Ne feledje, Dolores! Nem maga az igazgató! Márpedig csakis az igazgatónak van joga rágalmazni az egyik kollégáját, de azt is csak nagyon kivételes esetekben!
- Még… még nem én vagyok az igazgató! – kuncogott a béka. – Ugye, ezt akarta mondani? Mellesleg maga, Dumbledore, csak egy igazgató, de Cornelius Caramel…
- Jól ismerem Corneliust, régi jó barátom! – vágott a szavába Dumbledore. – Amennyiben megengedi, Frics úr biztosan lesz olyan szíves, és a szobáját is megmutatja. Ha meg nem sértem kegyedet, fontos dolgunk van… - azzal Dumbledore a hangokból ítélve ajtót nyitott és várt. Lekezelő köhintés kíséretében a banya távozott, ezt pedig a hangos csapódás jelezte.
- Undorító hárpia! – morogtam az orrom alatt, mire helyeslő válaszok és nevetések harsantak fel az irodában. – Milyen téves fuvallat fújta erre?
- Attól tartok, Dorka, csak megmutatta magát – sóhajtott szomorúan Dumbledore.
- De ne félj! – suttogta Piton a fülembe, mikor senki sem figyelt ránk. – Amíg mi itt vagyunk, addig nem eshet bántódásod!
- Kedves öntől, de… Merlin szakállára, maguk sem lesznek mindig itt!
- Ezt mégis hogyan érted, Dorka? – kérdezte McGalagony és éreztem a sok rám szegeződő tekintetet. Most mondjam el nekik? De mi lesz, ha megtudják a jövőjüket? Az nem fog közrejátszani? Egye-fene! Legalább tehetünk ellene. – Dumbledore professzort el fogják üldözni…
- Engem?! – kérdezte hitetlenül az igazgató. – Elüldözni? Innen? Az lehetetlen!
- McGalagony professzort pedig… - féltem kimondani. – Öt kábító átok végett a Szent Mungóba küldik… - halk sikkantás. – Aztán még Trelawney Professzor is ott van! Őt például Umbridge ki fogja rúgni!
Sikítás, puffanás és ijedt hangok. Valószínűleg szerencsétlen nő elájult.
- Ebből elég volt! – emelte fel a hangját Dumbledore, elérve, hogy minden jelenlévő összerezzenjen. – Dorka, te sem tudod, miket beszélsz! Fáj beismernem, de túlzásokba estél!
- De, professzor! – háborodtam fel, és mérgemben csak hápogni tudtam. De miután összeszedtem magam, a védelmemre keltem. – Ezek nagyon is valóságos tények! Én soha sem hazudnék, főleg nem magának! De másnak sem! Én csakis a színtiszta igazat mondtam!
- Pihenj le! Úgy látszik, még meg kell szoknod az itteni életet! – mondta ellentmondást nem tűrően az idős mágus. Azt hittem, ott pukkadok szét!
- Hát jó! Ha nem hisznek nekem, talán majd a saját, tulajdon két szemüknek fognak. Mert nagyon remélem, hogy azt már egyszer észre fogják venni, ha benne vannak a sűrűjében! – kiáltottam dühösen. – Én mindenesetre szóltam. Talán majd akkor az eszükbe jut…
Ezzel végezve kibotladoztam az irodából. Még szerencsém, hogy olyan jól ismerem… Leérve a lépcsőkről a kőfalnak dőlve gondoltam át az előbb történteket. Sem erőm, sem pedig akaratom nem volt, hogy vakon tovább menjek. Váratlanul halk lépéseket hallottam meg magam mögül. Majd az, aki lejött, mellém állt, és csöndben figyelt.
- Emlékszik, mikor először találkoztunk? – törtem meg a hosszúra nyúló csendet, és nem lepett meg, mikor a titokzatos mellettem álló horkantott egyet.
- Londonban? – kérdezte Piton, és biztosra vettem, hogy halványan mosolyog. – Azt a találkozást őszintén szólva nehéz lenne elfelejteni. Azt hiszem, ezzel a belépőddel egy életre belevésted magad az emlékezetembe! – felnevettem, de hirtelen elkomorulva folytattam.
- Tudja, hol követtem el a hibát?
- Te az óta ezen gondolkodsz? – hökkent meg a férfi, mire én bólintottam.
- Úgy voltam vele, hogy nem árt újragondolni az egészet, ha legközelebb nem akarom ismét elkövetni ugyanazt a baklövést.
- Ez egy okos gondolat – mondta elismerően Piton, viszont én felkuncogtam.
- Ezt, ha nem bánja, dicséretnek veszem.
- Annak szántam – most én lepődtem meg. Tudtam, hogy ez a komor és sötét tanár nem szórja mindenkinek az elismeréseit. – De visszatérve a kérdésedre, nem tudom.
- Az egész baj azért történt, mert én bementem abba a könyvesboltba.
- Ezzel nem mondtál újat – motyogta Piton, de hallottam, hogy ennek ellenére mégis feszülten figyel rám.
- Abban a könyvesboltban volt Pettigrew – magyaráztam neki türelmesen, holott ő már nagyon fogytán volt ennek a pozitív tulajdonságnak.
- Még mindig nem értem, és ez bosszant! Próbáld meg érthetőbben kifejezni magad! Úgy beszélsz, mint Dumbledore… Rejtélyes körmondatokban, amiket gyűlölök – vicsorogta a bájitalmester, de engem nem ijesztett meg.
- Csak azt akarom mondani, hogy számítottak rám! – a csönd, ami Piton kíváncsiságának felkeltéséről árulkodott most hosszúra nyúlt, mielőtt folytattam. – Valahonnan tudták, hogy én szeretek olvasni és imádom a könyveket.
- Arra célzol, hogy…
- Hogy ez az egész helyzet nekem egy kicsit gyanús. De nem erre akartam kilyukadni. Mielőtt elkapott volna maga, én ott vettem valamit. Pontosabban kaptam valamit…
- Bántottak? – ez volt az első kérdés, ami nagyon meglepett. Már csak az aggódó tónus miatt is. Ugyanakkor mégis halvány mosollyal a szám szélén megráztam a fejem.
- Szerencsére semmi ilyen nem történt. Csupán kaptam egy könyvet.
- Egy könyvet?!
- Bizony, egy könyvet – Piton horkantott egy hatalmasat, jelezve, hogy feleslegesen idegesítettem fel ilyen butaságokkal. – Méghozzá a Harry Potter és Főnix Rendje című könyvet, amiből ez az egy volt. Ha jól emlékszem, a polc mögé volt becsúszva, és Pettigrew sem tudott róla, mert akkor biztosan elvitte volna…
- Szóval, ha jól értettem, te megtaláltad ezt az idei tanévet könyvbe szedve? – szótagolta a szavakat egyesével a tanár, mintha egy bolondhoz beszélne. De ez most különösebben nem zavart. Élveztem, hogy valamivel ennyire meg tudtam lepni.
- Pontosan. Ha pedig lenne olyan kedves és felsegítene a toronyba, esetleg maga is vethetne rá egy pillantást… - ajánlottam föl a lehetőséget, mire Piton a válasszal sem fáradva belém karolt, és két perc múlva már fenn is voltunk.
- Azt hiszem, az éjjeliszekrényem legfelső fiókjába raktam - ültem le a díványra és a férfi már ott sem volt. Hangosan csörtetett végig a lakosztályon, majd mikor pár perc múlva visszatért, diadalittasan felsóhajtott és leült mellém.
- Merlinre… ez jó hosszúra sikeredett… - motyogta, miközben ujjai közt pergette a lapokat.
- Ez a leghosszabb – kuncogtam. – Óhajtja elolvasni az egészet, vagy csak a lényegre kíváncsi?
- Majd később elolvasom, természetesen. Most viszont csak azt akarom megnézni, hogy… Minerva öt kábító átkot kap?!
- Sajnos igen – bólintottam elszontyolodva. Gondolataimból egy hangos puffanás zökkentett ki, ami a könyv és a talaj találkozását jelentette. Rémülten fordultam a képzelt alak felé.
- Mi az, hogy „Piton legrosszabb emléke”? – kérdezte alig hallhatóan, de választ nem várva visszavette a könyvet, és valószínű, hogy kinyitotta annál a bizonyos fejezetnél. – Hagyjátok békén… Sirius… James… Tóparti lánycsapat… Lily… - hadarta a férfi, amint tekintetével végigfutotta az 559. oldalt. – Ez… Ez akkor volt, mikor tizenöt éves voltam!
- Tudom.
- Azt hiszem, inkább majd az egészet elolvasom. Ha nem bánod, kölcsön veszem… - suttogta elhaló hangon Piton. Én viszont hirtelen kérdéssel álltam elő.
- Ön hisz nekem?
- Hogy hiszek-e? – kérdezte vissza a mély hang, majd nagyot sóhajtott. – Ez után a könyv után nem tudnék nem hinni neked! Persze eddig sem kételkedtem a szavadban, csak hát…
- Megértem – bólintottam megkönnyebbülten, de megelőzve egy kínos csöndet eltereltem a témát. – Mennyi az idő?
- Hat óra – jött a válasz, majd a kanapé besüllyedt, és halk nyikorgással visszaduzzadt eredeti állapotába. Ezek szerint a tanár felállt. – Nem várom ezt az évet, már csak a könyv miatt se… - mondta Piton, majd nyújtózkodott egyet és engem is óvatosan felsegített.
- A könyv miatt ne aggódjon! De visszatérve a tanévkezdést illető érzésekre én sem várom. Mondjuk Umbridge mellett ki az, aki nem így érez? – nevettem fel keserűen, és még utoljára belemotyogtam a semmibe. – Nem várom…