Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


25. Fejezet

A két Dumbledore

 

- Utoljára mondom, vigyen le! – morogtam mérgesen Pitonnak már nagyon sokadjára. – Nem lehet ennyire gonosz!
- Minek? Úgysem látnál semmit! – jött a válasz, majd halk papírzörgés. Piton éppen az ötödik részt olvasta, és látszólag nagyon belemerült. A nap gyorsan eltelt: negyed hétkor még „megnéztük” Omegát, de sajnos még mindig nem ébredt fel. Aztán lementünk az igazgató irodájába, mivel még délelőtt elkapott minket a folyosón, mondván, hogy szeretne velünk beszélni. Az első mondata, amint beléptünk, az volt, hogy már minden tanár tud róla. Na, igen… Ilyenkor jön a kérdés, akkor mi miért nem? Dumbledore részletesen elmagyarázta, hogy alaposan átgondolta a dolgokat, és arra a döntésre jutott, hogy meg kell változtatni a nevem.
- De mégis miért? Én szeretem a nevem! – tiltakoztam hevesen az ötlet ellen. Piton azonban megnyugtatott.
- Csakis azért van szükség erre az egészre, mert a védelmedet szolgálja. Ha úgy mutatunk be, mint valaki rokonát, aki eddig Európában élt, csak most cserediákként eltölt itt egy kis időt, az sokkal hihetőbb mese, mint az, hogy te a jövőből jöttél.
- Értem… - bólintottam. – De azt hogyan magyarázzuk meg, hogy nem tudok varázsolni, és mégis cserediákként itt vagyok a Roxfortban?!
- Ezen is gondolkodtam már – sóhajtott föl fáradtan Dumbledore, majd folytatta. – És a legjobb alternatíva véleményem szerint az, ha elmondjuk az igazságot.
- Mi?! – egyszerre hördültünk fel Pitonnal.
- Félreértettetek, gyermekeim! – kuncogott az öreg. – Csak azt az igazságot hagyjuk meg, hogy te egy súlyos balesetet szenvedtél, és most ezért vagy itt. A szüleid és a testvéred élet-halál között lebegnek egy kórházban, te pedig idejöttél addig egyetlen rokonodhoz. A varázserődről pedig csak annyit, hogy a baleset miatt átmenetileg elvesztetted minden mágiád előreláthatatlan időre. Ez a része is hihető, tekintve, hogy jó barátom, Aurelia Darcy is az óta a végzetes nap óta kvibli…
Felszisszentem.
- Na, jó… Tegyük fel, hogy eddig el is hiszik a sztorit, de mi van, ha olyan kérdésekkel jönnek, hogy milyen baleset? Mikor? Hol? – pánikoltam be.
- Ezt a részét is nyugodtan elmondhatod, ami természetesen az igazság. Magyarországon, Budapesten, a nyár elején – mosolygott Dumbledore.
- Jó, és ha a családomról kérdeznek?
- A válasz egyszerű: kómában fekszenek, ki tudja mennyi ideig.
- Ez vicces… ha valaki, hát akkor itt én fekszem kómában valahol egy fél Földnyire innen, a világ túlsó oldalán!
- Azért Nagy-Britannia nincsen olyan messze! – motyogta rosszallóan Piton.
- Te jó ég! Én ezt nem fogom bírni! Nem tudok egész évben, mindenkinek a szemébe hazudni!
- A tanárok, a Rend, sőt, még Harryék is tudnak mindent. A többiekkel meg nem kell olyan szoros kapcsolatot kiépíteni – sorolta az érveket az igazgató, mire én ciccegve temettem arcomat a kezembe.
- Akkor már csak egyetlen dolog van hátra. Kinek a rokona szeretnél lenni? – jött ismét a kérdés, mire én megsemmisülten borultam az asztalra.
- A tanárok közül, ha valakit választasz, az jó, ugye, Albus? – kérdezte most Piton, a kérdezett pedig helyeslően bólintott és válaszolt. Én pedig hangosan kezdtem gondolkozni.
- Szóval… Umbridge kilőve.
- Umbridge professzor – javított ki az idős mágus, de én csak lekezelően horkantottam.
- Elnézést professzor, de nálam a békák nem számítanak professzornak – Piton halkan kuncogott a hátam mögött, én viszont megijedtem. – Tényleg! És a pinkség? Ő, ugye, nem tud rólam…?
- Ő is ugyan azt a mesét kapja, amit a többiek – sietett a segítségemre Piton, mire én fellélegeztem.
- Tehát akkor… ki legyek? Trelawney?
- Verd ki a fejedből! – csattant fel Piton, és most rajtam volt a kuncogás sora.
- De miért? Gondoljon csak bele! Én is tudom a jövőt! Még csak meg sem kérdőjelezhetnék a rokonságunkat – cukkoltam a sötét alakot, de a jókedvnek Dumbledore vetett véget.
- Gyermekem, kérlek, a feladatra koncentrálj!
- Mit szólnának a… McGalagonyhoz? Dorka McGalagony, a Rettenthetetlen… a Griffendél ház fejének mardekáros unokája – hangosan felnevettem, miben már a két felnőtt is kuncogva vett részt.
- Minervával bizonyosan madarat lehetne fogatni, ha megtudná, hogy az ő rokona szeretnél lenni, de mindazonáltal azt kell, hogy mondjam, valóban kicsit több ravaszság szorult beléd, mint egy griffendélesbe. Márpedig Minerva rokonai mind griffendélesek egészen az alapokig visszanyúlóan – mondta Dumbledore, én pedig tovább törtem a fejem.
- A Flitwicket gondolom kapásból kivehetjük…
- Mi tagadás, elég messze állsz a törpéktől – morogta Piton.
- Lehetnék Bimba… de nem, az nem az én asztalom… - aztán szöget ütött valami a fejemben. – Mit szólnának a Dorka Pitonhoz?
A bájitalmester érdeklődve lépett közelebb.
- Te komolyan képes lennél fölvenni az én nevem?! – rökönyödött meg.
- Miért is ne? Elvégre maga elég ravasz és nem utolsó sorban kedves… - halk nyikkanás.
- Gyermekeim, nem áll szándékomban megtörni ezt a bizalmas pillanatot, de sajnos mégis elleneznem kell ezt az ötletet is.
- Igaza van! – morogta Piton, és a talárja csattogásából ítélve az ablakhoz ment.
- Perselust és a múltját túl sokan ismerik…
- Nem hagyom, hogy az emberek az én nevem miatt előítéletekkel viselkedjenek irántad – mondta szomorúan a fiatalabbik mágus. – Arról nem is beszélve, hogy az égvilágon mindenki tudja rólam, hogy én vagyok az utolsó Piton…
- De ha nem Piton leszek, akkor ki? – értetlenkedtem. Dumbledore azonban ismét meglepetést okozott.
- Ha nem sértelek meg benneteket – ami tényleg nem áll szándékomban jelen pillanatban -, de szeretném felajánlani a Dumbledore nevet – mondta halkan az öreg mágus, én pedig tátva maradt szájjal hajtottam le a fejem. Oké, hogy megváltoztatom a nevem. Még az is elmegy, hogy hazudoznom kell össze-vissza. Még azt is lenyeltem, hogy Piton nem lehetek! Erre bejelenti Albus Dumbledore, a Roxfort valaha élt legjobb igazgatója, a Winzengamot elnöke, Grindelwald legyőzője, a kor egyik leghatalmasabb mágusa, hogy legyek a családja tagja! Hát, ez beszarás!
- Ez rossz vicc! – dünnyögtem sértődötten, az ujjaimmal babrálva.
- Én nem tréfának szántam, Dorka! – mondta az igazgató most már mellőlem.
- Nem értem… Én egy egyszerű, varázstalan senki vagyok Budapestről. Miért pont engem szeretne ezzel az egész névelváltoztatósdival kitüntetni? Semmit nem tettem! – soroltam most már hisztérikusan szedve a levegőt.
- Mert te vagy a legméltóbb rá. Mind emberileg, mind pedig a barátomként.
Piton a szemét forgatta. Ezt a nyálas beszédet! Mindjárt elhányja magát! A lényeg az, hogy Dorkából Dumbledore lesz. És ezen semmi nem változtat. Hiába tudta nagyon jól, hogy a névválasztás nem a lányon múlt. Sőt! Ő a nyakát merte volna rá tenni, hogy ez az egész már el volt előre tervezve. De Perselus Piton szíve mélyén mégis apró sebet ejtett az igazgatónak ez a megnyilvánulása. Hogy az a vén kecske mindenit neki!
- Ha rám hallgatsz, Dorka, szerintem tényleg hasonlítotok – szólalt meg némi gondolkodás után a férfi. – Egyformán erőszakos, makacs és manipulatív személyiségek vagytok. Szerettek irányítani, másokat befolyásolni és… minden élőlényt megmenteni ezen az átkozott bolygón a Szeretet nagy erejével!
A két érintett, akikről a rövidke leírás hangzott, egyszerre nevetett föl. Piton duzzogva fonta össze a karjait. Nem akarta elhinni, hogy a két legjobb barátja most rajta nevet! De nem baj, jönnek még az én utcámba! – morogta gondolatban. Aztán ismét az igazgató szólalt meg.
- Örülök, hogy elfogadod az ajánlatomat. Ezennel üdvözöllek a családban! Gondolom, mindent tudsz rólam, tehát még csak kínos helyzetbe sem hozhatnak velem kapcsolatban…
- Mindent? Rólad, Albus?! – lepődött meg Piton. – Szerintem egy élet kevés lenne ahhoz, hogy megfejtsem minden titkodat. Pedig mi jó kapcsolatot ápolunk!
- Ebben igazad van, fiam! – bólintott az öreg. – De figyelembe kell azt is vennünk, hogy Dorka mindenkiről tud MINDENT. Visszatérve a nevedre, leányom, még valami lenne. A Dorka név nem túlságosan népszerű a mi köreinkben…
- Ha az életem is múlik rajta, a keresztnevemen nem vagyok hajlandó változtatni! – kiáltottam megrémülve. Ezt is el akarja tőlem venni? És még mit?!
- Nyugalom, Dorka! Csak szeretném, ha a teljes neved mától Dorotea Dumbledore lenne. Jaj, majdnem kiment a fejemből! Tegeződjünk nyugodtan, elvégre te az én unokahúgom vagy!
- Rendben… Albus – bólintottam, majd Piton fölsegített. – És Harryékkel mi lesz?
- Ők már minden t tudnak. Persze csak a név lesz meglepetés…
- Ha végeztünk, professzor, mi mennénk is – mondta, és óvatosan maga után húzott.
- Menjetek csak. Nekem is még sok dolgom van.
Már az ajtóban álltunk, mikor még Dumbledore utánunk kiáltott.
- Perselus, fiam? Kérlek, nagyon vigyázz rá. Egy névváltoztatás senkinek sem egyszerű.
Piton bólintott, aztán belém karolt.
- Dumbledore kisasszony? Köszönöm, hogy szentel rám a becses idejéből és nem újdonsült CSALÁDJÁVAL tölti a délutánt. Szóval… Dorka! Válassz! Mit csináljunk ma?
Elmosolyodtam. Már kezdtem megijedni Piton hangulatváltozásától, de ezek szerint csak egy könnyedebb viccet ejtett meg felém. Ezek után pedig lementünk a tó partjára és csak úgy voltunk. Az én időmben és az én korosztályomban ezt nevezik lógásnak. De tekintve, hogy nem volt sem kötél, sem pedig önként vállalkozó személy, aki lógott volna, így csak egy kellemes délutánt töltöttünk el egymás társaságában. Piton az idő nagy részét olvasással töltötte. Néha szólt hozzám, kérdezett valamit, de egyébként csöndben voltunk. Én mellette feküdtem a földön, térdeimet felhúzva és csak hallgattam a természet hangjait. A madarakat, a fák lombjának susogásait, a szelet, a vízből néha ki-kiugró halak csobbanását és persze az egyenletes lapozásokat.
Így teltek a percek egészen mostanáig, ugyanis a férfi szólt, hogy negyed óra múlva megérkezik a vonat. Dühösen vívtam vele szócsatát. Ez a gazember nem akart engem lesegíteni!
- Ugye, maga sem akarja, hogy egyedül botorkáljak el odáig? – ütöttem tovább a vasat. Még szerencse, hogy ennyi makacsság szorult belém…
- Még szép, hogy nem akarom! – horkantott Piton, mire én diadalittasan elmosolyodtam.
- Akkor lekísér, vagy magam teszem meg. Egyedül! – zsaroltam meg. Mellőlem halk puffanás hallatszott, jelezve, hogy a bájitalmester becsukta a könyvet.
- Rengeteg mardekárosság szorult beléd, ugye tisztában vagy vele? – horkantott mérgesen. – Egyébként ez az egész már csak azért sem lenne jó ötlet, mert biztos vagyok benne, hogyha az elsősök meglátnának, rögvest visszaszállnának a vonatra és sírva könyörögnének, hogy vigyék vissza őket! Nem! Nem, nem és nem! – zárta le a vitát, majd fölállt, és engem is fölsegített.
- Hogy milyen egy denevér maga! – füstölögtem, de Piton csak jóízűen kuncogott.
- Ezt bóknak veszem – mondta, azzal óvatosan belém karolt és elindultunk. Hosszú ideig csönd volt.
- Most, hogy Hagrid elment, ki fogja fogadni a gólyákat? – kérdeztem váratlanul, senkit sem meglepve.
- Ha jól tudom, Suette-Pollts professzor – válaszolta készségesen. Elméletben homlokon csaptam magam. Én hülye! Hogy felejthetek el ilyen alap dolgokat? Még jó, hogy arra emlékszem, ki az a Suette-Pollts! Gondolatom csomóba gabalyodott fonalát elvágtam és visszatértem a földre. Ahol gyanúsan nagy volt a csend.
- És eddig hogy tetszik a könyv? – kérdeztem. Pár pillanat csönd, Piton nem siette el az átgondolást.
- Összességében eddig egészen jó, de…
- De? – lepődtem meg. A férfi némi habozás után folytatta.
- Azt hiszem, sok dolgot újra kell majd értelmeznem.
- Például?
- Például Pottert. Meg aztán téged… - halkult el a hangja, és a második mondatot már szinte csak tátogta. Jó hallásomnak hála azonban meghallottam.
- Engem? Már megbocsásson, de engem miért kell újragondolnia? – lepődtem meg. Végül is, nem mindennap közlik veled a tényt, hogy „újra kell tervezzelek”…
- Mert te egyáltalán nem vagy benne a történetben – sóhajtott föl. Én viszont megtorpantam. Na, ne! Ez az ember eddig komolyan azt hitte, hogy én is bele vagyok írva, csak úgy, mint egy idegen turista?!
- Mondja, maga komolyan azt hitte rólam, hogy a történet részese vagyok? – nyikkantam fájdalmasan.
- Nem hittem, csak reméltem.
- Miért?!
- Mert akkor… itt maradhatnál örökre és nem kéne visszamenned – suttogta Piton, én pedig lemertem volna fogadni, hogy az utolsó fekete hajszáláig elvörösödött. Jobbnak láttam feloldani ezzel a kínos vallomással érkező feszültséget.
- Ez… igazán kedves öntől, professzor. De nekem otthon van mindenkim, tudja – magyaráztam mosolyogva, majd kicsit közelebb oldalaztam hozzá. – A családom, a barátaim, az egész életem…
- Itt is vannak barátaid és életed! – csattant fel. Tisztán érzetem a belőle áradó idegességet és lemondást, így nem is gondolkozva a karjára tettem a kezem, és tovább vigasztaltam.
- Természetesen itt is vannak. Sőt, jobbak, mint otthon! – nevettem fel, majd megszorítva a férfi kezét ismét sétálni kezdtünk. – Legalábbis barátokból… De mit szólna hozzá maga, ha váratlanul belecsöppenne a húsz évvel ezelőtti világba és varázslóként kéne beilleszkednie a muglikhoz? Nos, én is hasonlóan érzem magam. Azzal a különbséggel, hogy míg maga ismét rátalálna a varázslótársadalomra, én itt teljesen elszigetelve élek egy kakukktojás módjára…
- Ennyire hiányoznak a muglik? – lepődött meg Piton, én pedig bólintottam.
- Magának nem hiányozna a mágia?
Ismét csönd lett. Majd hirtelen eszembe jutott még valami.
- Mellesleg ha jobban belegondolunk ez itt most az én fantáziavilágom. Pontosabban fogalmazva a fejemben vagyunk. Már ez is olyan abszurd… A lényeg, hogy a történetben én azért vagyok csak benne, mert egész életemben erről álmodtam, és mikor jött ez a baleset, a kómámat kihasználva megteremtettem ezt a kis saját világomat – magyaráztam kedvesen. Piton azonban hirtelen maga felé fordított és türelmetlenül rázott meg.
- Mit mondtál?
- Mikor? – ijedtem meg a nem várt reakciótól.
- Az előbb! Arról, hogy a fejedben vagyunk…
- Ja? Csak azt, hogy a kómám végett - mert ezer százalék, hogy csak így lehetek itt – ez az én fantáziám.
- De nem erre gondoltam! Azt mondtad, hogy ez a te fantáziád…
- Igen…
- Akkor nincsen más dolgunk, csak a fantáziád által megváltoztatni a jövőt – kacagott fel, mire én még értetlenebbül álltam a dolgok előtt. – Ez egyszerű! Végig itt volt az orrunk előtt!
- Mégis hogyan a fenébe gondolta?
- A te fantáziád! Ha akarod, kitörölheted Voldemortot, és a csatlósait!
- Ühüm… Nem fog menni! Felejtse el! Butaság!
- De miért?! – kiáltott kétségbeesetten a felnőtt. Én viszont „nyugodtan” válaszoltam erre a drámai kérdésre.
- Mert ha arra is figyelt volna, én ÍGY álmodtam meg a történetet. Magyarul, semmit nem változtattam a történeten, csak magamat is beleálmodoztam! – kiabáltam most már én is. – Ha teljesen más világot álmodtam volna, most minden össze lenne kutyulva, és beláthatatlan következményei lennének! Így sem rózsás a helyzet, de legalább tudom a jövőt és azt, hogy hogyan győzhetnek! Megértette végre? Felfogta?!
Véleményem szerint már túl sok kínos szünet foglal helyet a Pitonnal való kommunikációmban…
- Most pedig – vettem egy mély levegőt és nyugalmat erőltettem vadul zakatoló szívemre -, legyen szíves, és kísérjen le a pályaudvarra!
- Nem! Ez sem kevésbé nagyobb butaság az előbbinél! – duzzogott a bájitalmester. – Ha rajtam múlik, nem fogsz ma azon a peronon fogadni senkit sem! Kész! Punktum! Nem és kész!
- Ez az utolsó szava?
- Igen! Nem veszel rá, hogy levigyelek!

 

*

 

- Te minden hájjal megkent, minden lében kanál, utolsó kis pióca! A ravasz, furfangos, mardekáros mindenedet hogy vinné el egy baziliszkusz! – toporzékolt mellettem Perselus Piton, miközben a Roxfort Expressz hangos pöfékelés és fütyülés kíséretében befutott a roxmortsi pályaudvarra. Sikerült rászednem Pitont, amire leplezetlenül büszke voltam. Hát, igen! Melyik aggódó bájitalmester nem szaladna a hőn szeretett és vakon bukdácsoló lány után, aki az erőbe indult a pályaudvar helyett „véletlenül”?
Azonban még mielőtt ideértünk volna, kikötötte, hogy „amint Potter átvesz”, ő feljön. Hát mondom, jó! Ha erre vágyik… Erre vágyott!
Ott álltunk a peronon és én semmit nem láttam. Mit ne mondjak, elég idegesítő volt. Hangos fékcsikorgás és a mozdony megállt. Az ajtók egyszerre kinyíltak, mire hangos visítások, gyerekkacajok zengték be az állomást. Piton viszont ezzel egy időben ficeregni kezdett mellettem. Volt egy olyan érzésem, hogy rosszul érzi magát a sok „aprónép” között…
Suette-Pollts is feltűnt. Hallottam, amint magához hívja az elsősöket.
- Én azt hiszem, megyek – motyogta a fülembe Piton egyik lábáról a másikra állva.
- De Harry még nincs itt – ijedtem meg, de meglepettségemet nyomban felváltotta a düh. – Perselus Piton, maga megijedt?
- Nem! – jött a gyors válasz.
- A gyerekektől vagy Suette-Pollts professzortól? – kuncogtam. –Tudtommal egyiktől sem kell félnie.
- Én nem félek semmitől, főként nem pár taknyos kis kölyöktől. Egyébként meg már jön Potter – sértődött meg a bájitalmester. – Én megyek. Fent találkozunk!
- Most komolyan itt akar hagyni a peron közepén teljesen egyedül? Egy csomó ember között?! – kérdeztem remegve az indulattól, de válasz nem jött. Ezek szerint mégis itt hagyhat. Tehetetlenül forgolódtam.
- Nem látsz a szemedtől? – jött egy mogorva kérdés valakitől, aki a következő pillanatban majdnem fellökött. De ekkor meghallottam azokat a jól ismert hangokat…
- Ez nem volt vicces, George! – mondta Ginny valahonnan messziről, a tömeg túloldaláról. Kezdtem kétségbeesni. Hogy a fenébe találok el hozzájuk? – Anya megöl titeket, ha erre rájön!
- De nem jön rá! – énekelte Fred fülsüketítő hangon, és mire már észhez tértem, valaki szorosan ölelt. Aztán szelíden elengedett, és az orromba nyomott egy puha, selymes és illatos tárgyat.
- Meglepi! – mondta Harry, és segítőkészen a kezembe adta a nekem szánt rózsát.
- Mi ez? Egy rózsa?! – kérdeztem sejtelmesen mosolyogva.
- A legszebb, amit valaha is varázsolni tudott – kuncogta mellettem Hermione, és miután Harry odébb oldalazott, ő is a nyakamba borult. Én pedig csak álltam és tátogtam. Nem tudtam szóhoz jutni.
- Sziasztok, nektek is! – nyögtem nagy nehezen, miután összekapartam szétfolyt érzelgősségemet. – És köszönöm, Harry, a rózsát! Biztosan gyönyörű – hálálkodtam, de ismét régi barátok közeledtek.
- Aztán minket már nem is vártál? – lépett mellém az egyik iker, és jó nagy puszit nyomott a fejem búbjára.
- George, te vagy az? – kérdeztem, mire meglepett, elismerő fütty biztosított jó tippemről.
- Megáll az eszem! Még vakon is megkülönböztet minket!
- Harry mindent elmondott – ölelt meg Ginny is, majd ő is két cuppanós puszival jutalmazott. Akkor elhatároztam, hogy ezekért az emberekért mindent meg fogok tenni. Ezután Fred is barátságosan átkarolta a vállamat.
- Sajnáljuk, ami történt… - mondta Hermione, de mondandóját egy lemaradt vörös félbeszakította.
- Hova a Merlinbe tűnt el az a Lovegood lány az én Pulimmal?! – próbálta mérgesen túlkiabálni a hangzavart Ron, de amint észrevette körünket, csöndben maradt.
- Szia, Ronald! – köszöntem barátságosan, mivel arra még várhattam volna, hogy a másik tegye meg az első lépést. Megfagyott a levegő, mindenki lélegzetvisszafojtva várta a fiú reakcióját.
- Szia! – motyogta alig hallhatóan Ron, de hangjából sütött a szégyenkezés. – Én is sajnálom, hogy te… Szóval úgy… - hebegett össze-vissza. Én azonban kimentettem.
- Nagyon kérlek benneteket, hogy most azonnal fejezzétek be a sajnálkozást! – mondtam színlelt szigorúsággal. – Ez nem végleges! Arról pedig ne is beszéljek, hogy nem tesz jót az egómnak ez a sok sajnálkozás. Még a végén olyan leszek, mint Malfoy!
- Már csak az kéne! – prüszkölt egyet Harry dühösen, miközben a nevetést próbálta magába fojtani.
- Hát, jó! Akkor nem sajnálunk! – nevetett George, majd felkiáltott. – Merlinre, Fred! Te lehoztad a vonatról a… - itt szünetet tartott. – A titkos projektet?
- Úgy volt, hogy azt te hozod! – ijedt meg az ikertestvére.
- Mondtam, hogy tele volt a kezem! Azt már nem bírtam el! – háborgott a másik. – Hát, skacok! Nekünk sürgős dolgunk akadt.
- Így legyetek fontos emberek! – sóhajtott színpadiasan Fred. – Majd a Roxfortban utolérünk titeket. Addig pedig ne csavarogjatok el!
Ezzel eltűntek. Még percekig lehetett hallani a távolodó, hangosan veszekedő testvérpárt. Majd a vonat sípolása elnyomta és az összegyűlt kiscsapat megindult a fiákerek felé. Harry előzékenyen megfogta a kezem, amíg el nem értük a kocsikat. Aztán megálltunk, és…
- Mi a baj, Harry? – kérdezte Hermione aggódóan pár másodperc csönd után.
- Ti is látjátok, amit én? – suttogta a fiú, de továbbra is belém csimpaszkodott.
- Én tudom, hogy mit látsz, Harry! – szólaltam meg magabiztosan, amivel elértem, hogy minden jelenlévő hülyének nézzen.
- Ron! – kiáltott valaki váratlanul a hátunk mögül. Hangja tompa volt, és túlságosan is jellegzetes. – Ronald Weasley!
Luna volt az. Luna Lovegood, a szőke álmodozó… Trappolva és kissé lihegve ért közénk.
- Itt van a baglyod!
- Puli! – kiáltott fel a vörös boldogan. – Csakhogy megvagy!
- Kedves gazdám! Már kezdtem azt hinni, hogy egész életemet emellett a borzalmas lány mellett kell leélnem. El sem tudod képzelni, mennyire rémes volt! Folyton csak beszélt! Be nem állt a szája! Mindenféle narglikról meg taslikról! – szövegelt az állat folyamatosan, majd otthagyva a baglyot érdeklődve fordultam a lány irányába. Még felé sem fordítottam a fejem, mikor ő már egyenesen rám támadott.
- Szia! – köszönt nagy hévvel. – Hát te meg ki vagy? Nem láttalak a vonaton. Te is idejársz? -
Ritka alkalmak egyike volt, mikor belém fojtották a szót, és csak csöndben hallgattam. – Én Luna Lovegood vagyok. A Hollóhát táborát erősítem, negyedik évfolyamon. Te? – csacsogta, aztán megragadta a kezemet és a szövegelésével, arányos vehemenciával megrázta.
- Szia! – nyögtem elfintorodva, mikor reccsent egyet a csuklóm. Több valahogy nem jött ki a torkomon. Talán, ha jól emlékszem, még egy „au”-t is hozzátettem…
- Luna, ő itt Dorka! – elégelte meg Harry ezt az egész cirkuszt, és mint általában minden férfi, rögvest a közepébe csapott. – Idén fog a Roxfortba járni. Cserediák.
Ó, basszus! Kössz! Kössz szépen, Harry! Miért kell neked ilyeneket elkotyognod? Nem elég neki a nevem?!
- Tyűha! És honnan jöttél?
- Magyarországról – válaszoltam.
- Az jó hely! Én is egyszer el fogok oda utazni édesapámmal. Állítólag ott rettenetesen sok a plimpy. Azt a hírt hallottam, hogy az a hatalmas tó…
- A Balaton?
-… tele van velük! Úgyhogy majd egyik nyáron ellátogatunk oda és egész álló nap plimpyket fogunk keresni!
Nem akartam neki mondani, hogy ez a terv eleve kudarcra van ítélve. Egyrészt a hatalmas turizmus miatt, másrészt pedig lehetetlen, hogy a mi Balatonunkban, a Magyarok Tengerében holmi gömbölyded, márványtestű, kétlábú halak mászkálnának!
- Biztosan jó lesz! –mondtam ki hangosan.
- Szerintem is – kuncogott a szőkeség. – De mit is mondtál? Mi a neved?
- Dorka. Pontosabban Dorotea Dumbledore – mutatkoztam be újból. Te jó ég! Ez a csaj rosszabb, mint a tíz másodperces Tom! Harry – akárcsak a többiek – meghallva a nevemet, elismerően hümmögött. Luna viszont hozta szokásos formáját…
- De hát akkor te vagy az a vak lány, akiről Harry annyit mesélt! – ámuldozott, mire Harry krákogva és köhögve küzdött a fulladásos halál ellen. – Jaj, ne haragudj! – kapott észbe Luna.
- Semmi baj – mosolyodtam el, végre Harry élete is kikerült a veszély zónából…
- Harry rengeteget beszélt rólad a vonaton – javította ki önmagát a hollóhátas, nem könnyítve senki helyzetén, amire csak Ron is rátett még egy lapáttal.
- Sokat?! Haver, az egész utat végig dumáltad! És én csak a felétől kapcsolódtam be!
- Hűha! – hökkentem meg. Harry az egész vonat utat végig beszélte? Lassan bele kell húznom, ha nem akarom elveszíteni híres „sokat beszélő” pozíciómat!
- Tényleg! Hol van Neville? – váltott témát Hermione, amiért elmondhatatlanul hálás voltam neki.
- Már jövök! – kiáltotta az eltévedt, de hangja elárulta, hogy nehézségei akadtak. – Ron! Hermione! Suette-Pollts üzeni, hogy segítsetek neki, mert egy gólya eltűnt!
- Merlinre! – sikkantott a lány, és már karon is ragadta prefektus társát, úgy indultak vissza.
- Szervusztok! – futott be Neville, mire mindenki kórusban köszönt vissza.
- Szia, Neville! – aztán Luna ismét magához vette a képzeletbeli mikrofont.
- Képzeld, Neville! – kiáltott föl. – Ő az a lány, akiről Harry ódákat zengett!
Harry már szerintem mindegynek találta volna az elhalálozás fajtáját, legszívesebben már az élve elásással is megelégedett volna jelen pillanatban.
- Dorka? – kérdezte meglepetten Neville, és nagy fáradtság után felszabadította jobb kezét.
- Itt a kocsi! – szólt Ginny, de Harry nem mozdult.
- Én is látom őket! – mondta Luna teljesen eltérően minden eddigi témától.
- Te is látod?! – örült meg Harry. Ezek szerint hiába magyarázom én neki a dolgokat, egy vak nem elég! Vajon miért?
- Igen – jött a válasz a hollóhátas lány részéről, majd felszállt a kocsira. Neville is felkászálódott teli kezével, hallottam a nagy nyögéseiből. Utána Ginny, és végül én meg Harry. A fiú nagyon gálánsan felsegített, de ami a legjobban meglepett, hogy még a kocsiban sem eresztette el a kezem. Nem volt feltűnő, ahogy fogjuk egymást. Egy értetlen szemnek fel sem tűnt volna. Márpedig abból itt nem volt a kocsiban. Aztán elindult a fiáker, melyet egyesek számára láthatatlan, rejtélyes szörnyek vontak maguk után.

 

*

 

- Potter! Csak egy szóra! – állított meg minket McGalagony. Már az előcsarnokban voltunk. Az ünnepség még nem vette kezdetét, de azért a nyüzsgés már nagy volt.
- Igen, McGalagony professzor? – hökkent meg Harry, és velem együtt megállt.
- Csak azt szeretném kérdezni, hogy tudnak-e helyet szorítani Dumbledore kisasszonynak? – kérdezte a nő, majd gyengéden az egyik kevésbé nyüzsgő sarokba terelt minket.
- Öhm… persze, hogy tudunk – bólintott a fiú, miután már senki sem figyelt rájuk. Majd miután a tanárnő elsietett, ismét átkarolt és utunkat a Nagyterem felé vettük.
- Ez furcsa volt – suttogta Harry a fülembe, miközben betolakodtunk a sok gyerekkel együtt az ajtón.
- Nekem mondod? – nevettem fel. – Egész héten ebben a bolondokházában voltam!
- Sajnállak – kacagott most már ő is, aztán leültetett. Ő is helyet foglalt mellettem.
- Kik ülnek a környéken? – hajoltam felé, de meglepetésemre nem ő válaszolt.
- Reméljük, mi megfelelünk kiskegyednek, és az este folyamán nem leli társaságunkat unalmasnak…
- És udvariatlannak, George! Udvariatlannak! – egészítette ki ikertestvérét Fred.
- Megtaláltátok az a „titkos projektet”? – kérdezte Harry kuncogva.
- Igen, Harry. Megtaláltuk…
- Szerencsére! – mondták egymást kiegészítve a fiúk. Aztán…
- Harry! – kiáltott Hermione valahonnan hátulról. – Gyere már, Ron! Ott van!
- Szélvihar három óránál – suttogta a fülembe a másik oldalamon ülő George. Nem tudtam, hogy kire céloz, csak gondoltam-
- Szevasztok, fiúk! – ült le Ginny is most az asztalhoz. Aha! Szóval ő az a bizonyos forgószél… - Szia, Harry!
- Szia, Ginny! – köszönt Harry, majd keze észrevétlenül lecsúszott az asztal alá és megkereste a kezemet. Tessék! Most megint itt tartunk, hogy rajtam csüng! Nem, mintha bánnám…
- Nyugi, Hermione! – lihegett mögöttem Ron, aztán ő is levágta magát a padra. – Hála Merlinnek, hogy a kaja nem tud elszaladni! – dörzsölgette össze két tenyerét, és közben a száját nyaldosta éhesen. Hermione azonban mérgesen vágta oldalba.
- Ronald Weasley! – ült le a lány. – Hogyha nem ismernélek, esküszöm, azt hinném, hogy te nem kapsz rendesen enni! De ismerlek, és így csak azt tudom mondani, hogy te egy… - habozott. – Egy emberméretű hörcsög vagy!
- Hörcsög?! – prüszkölt felháborodottan az éhes srác. Miért pont hörcsög?
- Mert állandóan csak zabálsz! Ha pedig éppen nem eszel, akkor is rágondolsz! – csapott dühösen az asztalra a kitűnő tanuló. – Komolyan mondom, te már egy férjes ember vagy!
- Igen? – lepődött meg Ron. – És ki a szerencsés ara?
- Nem ara, Ron, hanem kaja – hahotázott mellettem a zöld szemű, és ezzel egy időben az egész griffendéles asztal követte példáját. Aztán miután már az egész Roxfort a kacagó asztalt nézte és a vörös fejű Ront, én is szólásra nyitottam a számat.
- Hermione, meglett az elsős?
- Ó, igen! Megtaláltuk – hadarta a könnyeit törölgetve Hermione, aztán hangosan kifújta az eddig benntartott levegőt, és sokkal nyugodtabban folytatta. – szegény kislány eléggé megijedt…
- Vajon kitől? – csipkelődött a legkisebb Weasley fiú. Erre viszont megfagyott a levegő. El tudtam képzelni, vajon mi történik most: Hermione gyilkos tekintettel mered a vigyorgó Ronra.
- Szóval – próbálta megnyugtatni magát a lány. – Megtaláltuk. Eliza Maryfordnak hívják és visszaadtuk Suette-Polltsnak.
- De mégis hogyan tévedett el? – kérdeztem zavarodottan, kivívva George büszke hátba veregetését.
- Azt mondta, hogy látott valami nagy kék fényt és azt követte – magyarázta bizonytalanul Hermione, ezzel gondolkodásra késztetve minden jelenlévőt a környezetében.
- Ja! Biztos valami gonosz lélek jött vissza elvinni őt – nevetett Ron keserűen, de húga egyszerűen csak bokán rúgta.
- Azt is mondta, hogy lebegett és rendes emberi formája volt – sorolta tovább Hermione most már a síri csöndben. – Egy fiatal lány volt szerinte. Azt mondta, egy hófehér, menyasszonyi ruha volt rajta… Nem is tudom… Szegény kislány tényleg olyan kétségbeesett és rémült volt.
- De én nem értem – mondta most már Ron is komolyan, majd miután elrágcsálta az orra előtt lévő kekszes tálból kivett falatkát, folytatta. – A szellemek nem így néznek ki. Nem kékek!
- De ha ez nem szellem volt, akkor mi a csuda ijesztette meg a kis Elizát? – sikkantott rémülten Ginny, bekapcsolódva a beszélgetésbe.
- Nem lehet, hogy…
- Egy démon volt? – kérdezték az ikrek, mire Hermione felháborodottan kijavította őket.
- A démonok nem ijesztgetik az embereket. Azok egyenesen megölik őket!
- De Eliza él… - motyogta tűnődve Harry. - Nem lehetett esetleg egy dementor? – kérdezte váratlanul, de ezt az ötletet mindenki kapásból elvetette.
- Öreg cimbi! – kuncogott Fred. – Te ezt jól végig gondoltad? Egy dementor a Roxfortban?
- Miért? Harmadikban mit kerestek itt kviddics meccs közben? És a Magnolia közben?! – sértődött meg Harry, én viszont keze megszorításával rögtön lenyugtattam.
- Nézd, Harry! – vette át a szót most Ron. – Ez itt a Roxfort! Dumbledore az igazgatója. Oké, hogy két évvel ezelőtt nem vette észre azokat a bestiákat, de ma ötszörös figyelmet szentelt a diákoknak, mivel mindenki ma érkezett. Ráadásul, hogy nem venne észre egy dementort, ami a kis Elizát rémisztgeti?
- Nem tudom, de… tajtékzott a mellettem ülő, mire én vettem most át a beszélés jogát. Összegezve soroltam fel az eddig tudottakat.
- Egy biztos: Eliza Maryford látott valamit a Roxfort területén, aminek nem kellett volna ott lennie. Eliza megijedt, de azért követte, igaz?
- Igaz! – bólintottak rá a többiek.
- Nekem csak az nem világos – gondolkodott hangosan Ginny -, hogy ha az ember valamitől fél vagy megijed, azt nem kezdi el csak úgy követni!
- Miért is ne? – csapott hirtelen ötletében az asztalra Harry. – Ha megbabonázzák - az ember bármit is érez – végrehajtja a parancsot!
- Szerintetek valaki tényleg elátkozta Elizát? – kérdezte aggódva a velem egykorú vörös.
- Jaj, dehogyis, Ron! – méltatlankodott Hermione. – Ez lehetetlen. Ha az a valaki pedig meg is babonázta, akkor sem látom értelmét, hogy miért tette, vagy miért lett volna rá oka!
- Az ok egyszerű: valaki akar valami olyat csinálni, amihez ő egymaga nem elég. Vagy csak rá akarja kenni a dolgot valakire – vezettem le az elméletemet, amire még most is, így utólag is büszke vagyok. – A mi esetünkben egy kék lány megátkozta Elizát.
- Jó, de… - őrlődött Hermione. – Ez az egész így olyan groteszk! Mégis miért kábítaná el egy azt sem tudjuk milyen lény a kislányt? Még az sem biztos, hogy elkábította! Lehet, hogy Eliza önszántából követte! Vagy… legalábbis én nem láttam az ijedtségen kívül mást az arcán… - bizonytalanodott el a lány. – Ugye, Ron?!
- Ő… nem… én sem láttam. Azt hiszem – motyogta a kérdezett félénken. Hirtelen az asztalnál mindenki az ajtó irányába fordult és a terem elejében álló kislányra szegezte kutató tekintetét, csak én nem…
- Na? Mit láttok? – kíváncsiskodtam.
- Szegényke – nyögte Ginny.
- Hát… mi tagadás, elég sápadt – borzongott meg Hermione.
- És úgy mered a semmibe, mint aki… - mondta Harry, de mondatát az ikrek fejezték be kórusban.
-… nincs magánál.
- Szólnátok neki? – kérdeztem öt perc néma csend után. Eléggé unalmas így a nyomozás!
- Hogy mi?! – értetlenkedtek a barátaim, mire én csak a fejemet ingattam.
- Idehívnátok őt? Szeretnék vele beszélni – magyarázkodtam.
- Persze! – sóhajtott Hermione, majd felállt és pár másodperc múlva eltűnt, majd visszatért. A kislány csendben volt, csak a lélegzetéből tudtam, hogy ott van.
- Szia, Eliza! – köszöntem neki barátságosan, és megfogtam a két kicsi kezet.
- Én ismerlek téged? – kérdezte bizonytalanul, de én csak elmosolyodtam.
- Nem hinném. Én ugyanis nagyon messziről jöttem – kuncogtam.
- De én már láttalak téged valahol! – makacsolta meg magát a lány. – Olyan ismerős vagy!
- Valóban? Akkor én volnék ennyire feledékeny? – játszottam meg magam bohóckodva, és már ő is végre nevetett.
 Biztosan nem ismersz? Nézz meg jól! – mosolyogta Eliza, mire körülöttünk megfagyott a levegő. Na, ezt most hogyan oldjam meg? Még magamhoz sem tértem, mikor ujjaim már a lány arcát tapogatták.
- Egy szép, íves szemöldök. Egy nagy, csillogó szempár, hosszú szempillákkal. És egy pisze kis orr – böktem meg játékosan a gyerek nóziját, mire ő kacagásban tört ki.
- Nem. Sajnos nem ismerős. Ha csak… - hatásszünet -, nem voltál már Budapesten.
- Ott még nem jártam – rázta a fejét a lány, és most ő markolta meg kezeivel az enyéimet.
- Azt hiszem, illene bemutatkoznom – motyogta. – Eliza Maryfordnak hívnak.
- Dorotea Dumbledore. De mindenki csak Dorkának szólít – ráztam meg szórakozottan a kezét. – Ők pedig itt a barátaim – mutattam – véleményem szerint – a többiekre. Eliza őket is boldogan köszöntötte.
- És? Hagy halljam, melyik házba szeretnél kerülni? – vettem ölbe a só zsákot.
- Természetesen a Griffendélbe! – vágta rá gondolkodás nélkül. – Az a legjobb ház! A többi mind béna…
- Halljátok, gyerekek? – nevetett Fred. – Itt az utánpótlás! Egy vérbeli griffendéles!
- Mondd, Eliza! – folytattam ismét. – Ami az udvaron történt… Megmondanád nekünk, hogy pontosan mit is láttál? Meg szeretnénk keresni azt a valamit, csakhogy nem tudjuk, hogy néz ki.
- Jaj, az a lány? – legyintett nagyvonalúan, mint akinek az előbb még semmi baja nem volt. – Én nem is féltem tőle!
- Tényleg? Ilyen ügyes és bátor leányzó volnál? - hitetlenkedtem. Eliza nagyot bólintott büszkén, majd folytatta.
- Kék volt. Nem olyan, mint a hollóhátas diákok talárja. Inkább olyan, mint az ég napközben. De kissé homályos is volt. Mintha egy fátyol lebegett volna előtte – magyarázta élvezetten. – Lebegett és rám mosolygott. Azt mondta, hogy el kéne neki egy kis segítség.
- Segítség?! – kiáltott fel értetlenül Ron, de húga oldalba bokszolta, így elhallgatott.
- Azt mesélte, hogy a barátja beteg és nagyon beütötte a fejét. Elmondta, hogy egy kis éjikét akar neki vinni, de nem tudja megfogni, mert nem valódi – mesélte a kislány.
- És te nem is féltél? – ingattam a fejem.
- Egyáltalán nem! – húzta ki magát az ölemben. – Na, jó! Egy egészen picikét talán… De nagyon kedves volt! Pont olyan, mint te!
- Értem – bólintottam. Még, hogy én szellem? Hah! Micsoda vicc ez? – És mondd csak! Ugye, nem bántott téged?
- Egyáltalán nem. Csak beszélgettünk. Csak elmesélt, hogy ő már régen halott és most az utódjára vár – mondta Eliza, mire én megdermedtem. Aztán felzendült újdonsült bácsikám mágikusan felerősített hangja.
- Egy kis figyelmet kérnék! – a teremben elült a zaj. – Most pedig kezdődjék a beosztás! McGalagony professzor, kérem!
- Mindjárt jövök! – mondta a kislány és kipattant az ölemből, majd elrohant. A terem néma csendben várt. Aztán meg szólalt azaz összetéveszthetetlen hang…

Hajdan, mikor új voltam még,
négy mágus összeállt,
s eldöntötték, létrehoznak
egy varázslótanodát…

- Harry? – suttogtam halkan, mire a fiú hümmögve jelezte, hogy figyel. – Mi azaz éjike?
- Az éjike? – kérdezett vissza meglepetten.
- Az éjike egy virág – hadarta suttogva Hermione az asztal túloldaláról. – A legritkább fajok közé sorolható, mivel csak Észak-Britannia egyes vidékein található meg. Különös ismertető jele, hogy a gyöngyvirághoz nagyon hasonlító kis csészék a besötétedés alkalmával fluoreszkálni kezdenek, ezzel csodálatos látványt nyújtva. Másik neve éjtündérke, ugyanis az angliai őslakos varázslók és boszorkányok úgy tartották, hogy az aprócska virágokat tündérek lakják, és ezért világít. Az éjikét szokás szerint legjobb barátunknak szoktuk ajándékozni, annak reményében, hogy a tündérek egy életen át vigyázzák a kapcsolatukat. Emellett nagyon hasznos és drága bájital alapanyag is egyben.
- Ez tiszta Na’vi. Komolyan mondom, mint az Avatar! – nyögtem letaglózva.
- Tiszta micsoda? – kérdezett vissza értetlenül Ron, de én csak leintettem.
- Hol van Hagrid? – kérdezte aztán Harry és a többiek is valószínűleg a tanári kart kezdték szemrevételezni.

De jaj, egységük víg napját
széthúzásnak bús éje
követte – és erről szól
a Teszlek Süveg meséje.

- Nem mehetett el az iskolából… - suttogta Ron.
- Persze, hogy nem ment el, Ron! – morogta mérgesen Harry.
- Szólt volna nekünk – rémült meg Hermione is.
- De hát akkor mégis hol lehet?
- Albus bácsi megbízta valamivel – mondtam nekik.
- Dumbledore? Hagridot? Mégis mivel? – nevetett visszafojtottan a vörös hajú.
- Umbridge! – hallottam meg Harry nyikkanását magam mellett. Érdeklődve fordultam hozzá.
- Mondtál valamit, Harry? – kapott észbe Ginny.
- Itt van Umbridge! – hadarta neki kétségbeesetten a fiú, de barátnője csak értetlenül nézett vissza rá. – Dolores Umbridge! Ott volt a tárgyaláson! Caramel embere!
- Vajon mit kereshet itt? – értetlenkedett Ron, de Hermione mérgesen kérdezte meg.
- Ha szerinted itt van egy minisztériumi ember, az mégis mit jelenthet?!
- A vén denevér viszont semmit sem változott – vigyorgott gúnyosan a vörös elengedve füle mellett a kérdést.
- Piton? – nevetett fel most már keserűen Harry is. – Azaz ember szerintem már így született.
- És állandóan minket vizslat! – morogta George.
- Mintha nem lenne jobb dolga! – motyogta Fred.

Egység kell most, összefogás;
ha széthúzunk, elveszünk…
És most jöjjön a beosztás.
Essünk túl rajta, gyerünk!

A Süveg hangja bezengte a termet, majd elhallgatott. Ezután McGalagony hangja harsant fel, és kikiáltotta az első nevet:
- Abercombie, Evan!
A kisgyerek griffendéles lett, amit az asztalunknál kitörő tapsvihar is jelzett. Aztán telt az idő, mi pedig vártunk. Eliza a névsor közepén volt, és amikor ő került sorra, feszülten füleltem. Az átváltoztatástan tanárnő őt is, mint az előtte lévőket, kihívta. A pici lány pedig kiment, leült, egy kicsit fészkelődött, majd úgy maradt.
- Griffendél! – kiáltotta fél perc után a süveg, és az asztal ismét tapsban tört ki, akárcsak az első gólya esetében. Eliza boldogan és büszkén rohant vissza hozzánk. George arrébb csusszant, így a kislány mellém ült le. Eliza annyira pörgött örömében, hogy én szinte pattogtam a padon.
- Te is griffendéles vagy, Dorka? – kérdezte végre abbahagyva az ugrálást, én viszont meglepődtem. Természetesen nem a pattogásom abbamaradásán…
- Miből gondolod, hogy én is griffendéles vagyok?
- Abból, hogy itt ülsz. Na, meg a griffendél címeres talárodról – magyarázta okosan. Már éppen nyitottam a számat, hogy megmagyarázzam neki a történteket, mikor véget ért a ceremónia, pontosabban azt hittem, hogy véget ért a ceremónia. Dumbledore szólalt meg.
- És most, kedves diákok, szeretném nektek bemutatni unokahúgomat, Dorotea Dumbledoret!
Elsápadtam. Mi Merlin helyzet van? Mit csinál az öreg?! Ez nem volt benne a tervben! Az igazgató folytatta. – Dorka a nyáron balesetet szenvedett, a családja pedig hónapok óta kómában van. Nyár eleje óta velem van – hazudta szemrebbenés nélkül. – Beszéltem a volt igazgatójával, és megengedte, hogy Európából átvehessük ide, a Roxfortba. Az ötödik évfolyamot kezdi meg. Varázsereje ugyan a baleset miatt szinte teljesen megszűnt, tehát kérlek benneteket, segítsetek neki. Szintén a baleset következménye, hogy Dorka csaknem teljesen vak – hangosan felmordult a tömeg. Én pedig legszívesebben elástam volna magam. Egyre kétségbeesettebben szorítottam Harry kezét. – De ez nem befolyásolja azt, hogy normális diákként tekintsünk rá. Szeretném, ha korrepetálnátok, és segítenétek neki behozni a lemaradását. Dorotea az előbb említett okok miatt külön szobában fog aludni, aminek hollétét annak árulja el, akinek szeretné. Nem szeretnék panaszt hallani rólatok kedves unokahúgomnál. Aki pedig mégis szórakoztatónak véli egy kvibli piszkálását, annak a tantestület fog büntetést szabni.
Fellélegeztem, hogy vége van. De nagyot tévedtem. Leforrázva hallgattam tovább.
- Most pedig, Miss Dumbledore beosztása következik!
Akaratlanul is dőlni kezdtem, mire Harry rémülten tartott meg.
- Szedd össze magad! – suttogta a fülembe, én pedig nagyot nyelve felálltam. Már éppen elkiáltottam volna magam drágalátos rokonom irányába, hogy mégis hogyan a búbánatos Merlinbe gondolta a kivonulásomat, de ekkor megéreztem egy segítő kezet a karomon.
- Kedvesem, hagy segítsek! – Dumbledore belém karolva vezetett ki egészen a háromlábú székig. Eközben az egész diáksereg lázasan tanácskozott. Minden irányból ezt hallottam: „Melyik ház tagja lesz vajon?” Na, tessék! Életemben annyi ilyen hülye tesztet csináltam már meg… Melyik ház tagja lennél? És az egészben az a legviccesebb, hogy akárhányszor újracsinálod, mindig más eredmény sül ki. Pont ezért remegve ültem le, és vártam meg, míg McGalagony a fejemre teszi a rongydarabot.
Először nem történt semmi, aztán megéreztem azt a bizonyos bizsergést, amit akkor érzel, ha valaki beleturkál az agyadba. Karót nyelt testtartással vártam a kivégzésemet, akárcsak a síri csöndben lévő Nagyteremben ülők. Aztán a süveg megszólalt.
- Nocsak, nocsak… Ilyet én még nem is láttam, pedig én aztán már öreg darab vagyok, gyermekem, nekem elhiheted!
- Miért? Mit látsz? – kérdeztem vissza kíváncsian gondolatban.
- Először is azt, hogy egy Fehérboszorkánnyal van dolgom, ami nagyon ritka és különleges! Rengeteg mindenhez van tehetséged, és még lesz is! Az okklumencia és legilimencia mestere vagy, érted az állatokat… Óriási varázserőd ugyan még nem tört ki, de az is már csak idők kérdése…
- Te ismerted Amelie Darlingot? – szólaltam meg váratlanul, mire a süveg elhallgatott.
- Igen, lányom, ismertem – válaszolta szűkszavúan.
- És?! – türelmetlenkedtem. – Én az utóda vagyok! Csak van köztünk némi hasonlóság… - próbálkoztam nyomozni, kevés sikerrel.
- Valóban van köztetek hasonlóság, de kevesebb, mint hinnéd! Lehet, hogy a külsőtök ugyanolyan, de a belsőtök… Amelie Darling félénk volt, és csöndes – horkantottam. Ennyit arról, hogy rokonok vagyunk! – De ha a barátairól volt szó, hozzád hasonlóan bátor, és rettenthetetlen volt.
- Akkor én most griffendéles vagyok? – kérdeztem felvidulva.
- Azt egy szóval sem mondtam! – Eddig tartott a happy.
- Akkor? Mi vagyok?
- Lehetnél hollóhátas…
- Ne már! – fintorogtam.
-… de attól tartok, hogy te nem éreznéd ott jól magad. Pedig ha látnád, mennyi ész és leleményesség van benned, gyermekem! Öröm az ilyen csemetékkel foglalkozni, én mondom! Márpedig én felismerem a tehetségeket! Remek a fantáziád, a kreativitásod. Ez pedig mind a Hollóhátra jellemző.
- Nem lehetne, hogy ejtsük ezt a hollóhátas témát?! – duzzogtam. Semmi kedvem nem volt a sok stréber közé vonulnom, mint valami zárdába… a süveg fáradtan sóhajtott, majd folytatta.
- Hát, én megpróbáltam! De hagyjuk! Ennek így kell történnie! Én hiszek benne, hogy nincsenek véletlenek! – Ó, ha te azt tudnád, hogy én ezt már mióta tapasztalom! – Mit szólsz a Hugrabughoz?
- Rossz vicc! – tiltakoztam hevesen.
- Én igazán nem értelek téged, gyermek! Több kedvesség, jószívűség és ártatlanság szorult beléd, mint az egész Hugrabug házba együttvéve. Miért nem szeretnéd azt a házat?
- Mert ott nem ismerek senkit se!
- Amilyen barátságos teremtmény vagy, egy perc alatt az ujjad köré csavarnád az egész házat, akárcsak Perselus Pitont!
- Te tudsz róla?
- Én mindenről tudok, kisasszony! Mellesleg a professzor példája is azt bizonyítja, hogy a hugrabugban a helyed!
- Márpedig, ha beledöglök is, én nem megyek a Hugrabugba! – már éppen, hogy csak nem toporzékoltam mérgemben. Ilyen egy hülye ruhadarabot!
- Hát, jó! – sértődött meg a süveg. – Igazad van! Egy hugrabugos nem tud így sértegetni és gúnyolódni az ártatlan süvegeken!
Először fellélegeztem. Megúsztam a sárga színt, ami – megjegyzem – egyáltalán nem áll jól nekem, viszont rögvest el is szégyelltem magam a viselkedésem miatt.
- Ne haragudj! – kértem bocsánatot. – Nem gondoltam komolyan! Csak, tudod, én nem szeretnék a borzos házba kerülni. Az valahogy… nem az én világom.
- Ahogyan ez az egész sem, gyermekem – enyhült meg.
- Erről is tudsz?
- Nincsenek titkok előttem, Varga Dorottya, Budapestről. Tudom, hogy a jövőből jöttél, és azt is, hogy valami okból kifolyólag valaki Odafent azt akarja, hogy itt légy. Hogy a te, vagy a mi hasznunkra, azt még sajnos én sem tudom, de biztos vagyok benne, hogy csak te segíthetsz ezen a világon.
- De hát Harry Potternek kell megmentenie titeket! – értetlenkedtem.
- Részben igazad van. Az a szerencsétlen fiú lesz az, aki megszabadítja a varázslótársadalmat Voldemorttól. De te vagy az, aki megszabadítod az egész világot a rossztól!
- Na, jó! Ez nekem túl sok, süveg! Én nem vagyok sem hős, sem felszabadító! Szeretném, ha kiböknéd végre, melyik házba kerüljek, mert már lassan tíz perce itt gubbasztok, és kezdenek engem kakukktojásnak nézni!
- Mert te kakukktojás vagy, Dorka! – okoskodott a rongy. – Te sosem leszel olyan, mint ők!
- Utoljára kérdezem, melyik házba kerülök?! – vörösödtem el mérgemben.
- A Mardekár is esélyes, tekintve, hogy ravasz, gúnyos, és nem ritkán durva tudsz lenni. De nem akarom, hogy ott elrontsanak – hadarta. – A Griffendél szintén kérdőjeles, de mivel te kevésbé vagy hősködő és vakmerő…
- Dorotea Dumbledorenak nincsen háza! – kiáltotta hosszú idő után először hangosan, és egyben életében először.