Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


26. Fejezet

Hogyan veszítsünk el egy barátot két nap alatt? (1. rész)

 

A teremben síri csend honolt, én pedig kezdtem rosszul lenni. Mintha összenyomna valami láthatatlan erő, mintha vasmarok fojtogatna. Kivert a víz, arcom rózsás színt öltött, kezeim pedig zsibbadásig szorították a hokedli szélét. A süveg meghozta a döntését: kirekesztett vagyok! Sehova sem illő, semminek sem megfelelő kis senki. Mit gondolhatnak most rólam? Vajon milyen arcot vághatnak? Milyen érzelem fénylik a tekintetükben? Megvetés? Meglepettség? Esetleg undor? És mi lehet a szívükben? Csalódottság? Mert én azt érzem. Azt a hatalmas űrt, amit a Teszlek süveg kijelentése okozott. De ha jobban megvizsgálom szívem legmélyebb zugát, van ott más is. Eleinte rá sem jövök, csak amikor meghallom felháborodottan morajlani a termet. Szégyent éreztem. Mélységes szégyent és undort magam iránt, amiért ilyen torzszülött vagyok. Mert mi lennék, ha nem az? Amióta Roxfort a Roxfort, egy olyan alkalom sem adódott, hogy ne tudta volna beosztani az egyik diákot. De én még csak diák sem vagyok – gondoltam keserűen a tényre. Én nem más, csak egy idegen és ocsmány betolakodó vagyok. Betolakszom mások világába, befúrom magam - mint egy utolsó féreg – az emberek életébe. Holott nekem nem kéne itt lennem. Nem szabadna, hogy itt legyek! Észre sem vettem, mikor eredtek el a könnyeim. Már csak azt éreztem, hogy égnek világtalan szemeim, és az arcom is maszatos.
Felálltam, mire még nagyobb lett a hangzavar. Űzött vadként botorkáltam a lépcsőhöz, majd megbotolva estem el. Hallottam, hogy Dumbledore mágikusan felerősített hangja csöndre inti a termet, de most, életében először nem tudta az igazgató legyőzni a kíváncsiságot. A gyerekek zavartalanul kiabáltak továbbra is. Mérget mertem volna rá venni, hogy holnap én leszek a Próféta címlapján, na, meg a Roxfort története c. könyvbe bekerülés is vészesen itt lebegett a fejem fölött…
Valaki segített felállni. Nem tudtam, ki az, de hálás voltam. A gyengéd kezek erősen fogtak, majd vezetni kezdtek.
- Tarts ki, gyermekem! – suttogta McGalagony, mire az én szívem fájdalmasan dobbant. Milyen csalódott lehet ez a kedves, öreg hölgy. Cserbenhagytam. Cserbenhagytam őt, Dumbledoret, az egész Roxfortot. Nagyot nyelve szedtem össze magam, majd leküzdve bizonytalanságomat kibontakoztam a tanárnő karjaiból.
- Köszönöm, tanárnő, de most szeretnék egy kicsit egyedül lenni! – motyogtam, és meg sem várva az animágus válaszát kibotorkáltam a teremből. Arcomon égett a bőr. Legszívesebben puszta kezeimmel estem volna neki a képemnek, amiért olyan, amilyen. Amiért más. Amiért nem tud csak egyszer az életben nyugalmat hozni nekem. Hangosan ziháltam, és hálát adtam Istennek, hogy a tölgyfaajtó jótékonyan elrejtve és elzárva engem mindenkitől megvéd engem a Nagyteremben ülők haragjától.
Hirtelen haraggal markoltam a hajamba, és addig húztam, téptem, amíg bírtam. Lábamat nem kímélve rúgtam a falat. Őrült módjára próbáltam megszabadulni a lelkemben lévő fájdalomtól, de az bosszúból még nagyobb erővel lángolt fel. Nem sírtam. Nem tudtam akkor és ott sírni. Azt már megtettem az eredmény meghallgatása után. Hatalmasat üvöltve bokszoltam bele a falba, mire hangos reccsenés jelezte egyik ujjam eltörését. Nem hagytam abba. Addig ütöttem, vertem a hideg követ, amíg már nem éreztem a kezemben lüktető fájdalmon kívűl más érzést. Hajam valószínűleg csimbókokban hullott a vállamra, már ha még maradt hajam. Bár amennyi sörényem volt, nem bántam egy kis ritkítást…
Szétzúzott kezemet magamhoz ölelve ültem le a földre. Megpróbáltam ésszerűen gondolkodni, ami abszolút nem ment. Állandóan csak üvöltötte a fejemben egy hang: „más”.
Utáltam más lenni. Abból már kaptam eleget a valóságban. De úgy néz ki, én erre a sorsa lettem ítélve.
Halk, egyenletes lépések csapták meg a fülem a Lépcsőcsarnok irányából. Nem kellett sokat várnom, hamarosan egy meleg és puha valami érintette az arcom. Aztán nedves orrával végigszaglászva meglátta a kezemet. Omega elkeseredetten nyüszített fel, majd felmérve a jobb kezemben keletkezett kárt megbökte. Felszisszenve húzódtam arrébb.
- Mi történt? – szólalt meg rövid hallgatás után. Én azonban elengedve fülem mellett a kérdést visszakérdeztem.
- Hogy vagy?
- Ahhoz képest, hogy az a halálfaló kis híján megölt, jól – kuncogta a farkas, már ha ez lehetséges. – Hála annak a lepcses gyógyítónak, már sokkal jobban vagyok. De te nem nézel ki úgy, mint aki nem szorul segítségre!
- Nincs szükségem senki segítségére!
- Azt hiszem, rád férne most egy kis friss levegő – morogta a barátom ellentmondást nem tűrően, azzal bökdösni kezdett. Nagy nehezen feltápászkodtam, és belemarkolva Omega bundájába kimentünk az udvarra. Ott aztán ismét megszólalt. – Ülj rám!
- Tessék? – hökkentem meg, majd kissé felélénkülve, bizonytalanul eleget tettem a parancsnak. A farkas nőni kezdett. Eleinte póni méretű volt, de nem törődve semmivel csak tovább nőtt. Hitetlenkedve éreztem, hogy a talaj immár bő egy méterre van a lábamtól. Észre sem vettem, mikor érte el barátom a végleges magasságát, de amikor ez megtörtént, hátrafordult.
- Indulhatunk? – meglepettségemben csak egy bólintásra futotta, majd a lónál is nagyobb méretű állat meglódult. Rémülten buktam előre, ép kezemmel átölelve nyakát. Arcomat belefúrtam vaskos bundájába. Kuncognom kellett, mikor a szél bele kapott a hajamba, én pedig bizonytalanul fölültem. Hirtelen minden gondom elszállt és csak a szabadság és a száguldás maradt. Felszabadultan tártam szét karjaimat, miközben menthetetlenül rázott a kacagás. Omega jobbra fordult, én pedig ijedten kapaszkodtam bele.
- Hová viszel?
- Majd megtudod – mordult a farkas. – Addig aludj!
Én pedig hosszú idő óta először nyugodtan hajtottam álomra a fejem egy száguldó fekete farkas hátán.

 

*

 

- Már elmúlt tíz óra is, Harry! Szólnunk kellene valakinek! – nyögött fel Hermione. Véget ért a vacsora, Dorka pedig az óta sem került elő. Először várták, majd csak visszajön, miután kiheverte a világ egyik legnagyobb szenzációját, de a lány csak nem tűnt fel. Elkezdtek aggódni, és megegyeztek, hogy szólnak egy tanárnak.
- Ugye, Hermione, nem lett semmi baja? – szipogta Eliza. A prefektus megfogta a kezét, és vigasztalóan megsimogatta a fejét.
- Biztos vagyok benne, hogy Dorka jól van. Csak meg kell emésztenie a… hírt – amióta az igazgató unokahúga látványosan távozott a teremből, érdekes módon minden róla, és mégis semmi nem szólt róla. A legtöbben még most is sokkosan tárgyalták az eseményeket, fel sem tűnve nekik, hogy a lényegnek hűlt helye. Mindenki A Lányról beszélt, Akinek Nincs Háza, miközben a fülük botját sem mozdították, hogy észrevegyék a hiányosságot… Egyedül csak a szűkebb baráti körnek tűnt fel. – Mellesleg, Dorka nagyon okos. Tudja, hogy mit csinál – reménykedett Hermione, mire Harry mérgesen elkergette minden biztonságérzetét.
- Lehet, hogy okos, de vak! – morogta a szemüveges fiú, és nyújtózkodva leste tovább tekintetével a Nagyteremből kitóduló diáksereget. Hátha mégis itt van…
A kis csoport az előcsarnok egyik sarkában nyomorgott, és tanakodott.
- Hülye vagy, Ron! – vitatkozott Ginny a testvérével, amit már lassan csak a süket nem hallott. – Nem indulhatunk mi magunk megkeresni! Mégis hogyan tervezted? Az első sarokban belebotlanánk Pitonba!
- De ott van Harry köpenye és… - értetlenkedett a fiú. – Miért kéne szólni erről bárkinek is? Úgyis mi lennénk a hibásak, amiért nem mentünk utána!
- Most azonnal fogd be a pofádat, mert nem állok jót magamért! – kiáltotta Ginny majd’ nekiesve bátyjának. – Dorkának segítségre van szüksége, és nem a miénkre! Meg kell keresnünk McGalagonyt!
- Ginnynek igaza van. Egy felnőtt segítségét kell kérnünk – bólintott Hermione bizonytalanul nézve, ahogy Fred és George szétválasztják egymásnak ugró testvéreiket. Mikor ez megtörtént, Hermione Ronhoz fordult, aki a nyelvet öltve húgára igazította meg félrecsúszott talárját. – Ron, te vagy a prefektus! Menj, és hívd ide McGalagonyt!
- Mi? Hogy? Miért én?! – sápadt el most először a legkisebb Weasley fiú, de hamar összeszedte magát. – Te is prefektus vagy! Miért nem mész oda te, és mondod el neki?
- Mert te vagy a férfi! – toppantott lábával mérgesen a barna hajú, majd ravaszkásan elmosolyodott és karjait összefűzve maga előtt megszólalt. – Vagy ha azt akarod, hogy én menjek oda, akkor megteszem. De akkor McGalagony azt is megtudja, hogy prefektus létedre az előcsarnok kellős közepén verekszel egy lánnyal!
Ron felfújva képét, villámló tekintettel meredt barátnőjére.
- Hogy az a Merlin verjen meg! – káromkodott, mire Hermione csak egy szemöldök felhúzással jelezte nem tetszését. A fiú megadva magát felsóhajtott, és bevetve magát a tömegbe elkezdett visszafelé nyomulni. Elég nehéznek bizonyult, tekintve, hogy most mindenki kifelé jött – Ron sűrű bocsánatkérések közepette próbált talpon maradni. De amint megpillantotta a Nagyteremben békésen beszélgető tanári kart, megnyugodott. Lábujjhegyre állva kezdett el hadonászni, miközben hangosan kiabált.
- McGalagony professzor! Tanárnő! Hahó! – kezét leeresztve furakodott tovább házvezetőtanáráig, aki mostanra már minden figyelmét rá fordítva várta közeledtét.
- Weasley! – intett a levegőben, ezzel is sürgetve a szenvedő diákot. Ron ciccegve húzta össze magát, és átjutva az utolsó akadályon (két vihorászó hugrabugos lány) lihegve megtámaszkodott a térdén. McGalagony árnyéka fenyegetően vetült rá, mire Ron oldalát szorítva egyenesedett fel.
- Tanárnő! Hát itt van!
- Weasley! Mégis mi a csuda ütött magába? Mondja, mi a baj? – sürgette őt egyre csak a nő, Ron pedig sóhajtozva kezdett mesélni.
- Hát, tanárnő… baj az van – nyögte végül esetlenül. Az átváltoztatástan tanár azonban megelégelve a várakozást türelmetlenül fújtatott.
- Bökje már ki végre, mit szeretne! Van jobb dolgom is, mint magát hallgatni, amíg kinyög egy szót!
- Na, jó – vakarta meg a fejét a vörös. – Mit szólna ahhoz, ha azt mondanám, a baj Dorka méretű?
McGalagony szeme elkerekedett, arca elsápadt, arcizmai pedig megfeszültek.
- Azt akarja mondani, hogy Dorka az óta sem került elő? – rogyott le az egyik közelben lévő székre. Nem akarta elhinni, hogy a lány most minden bizonnyal az ő hibájából magába roskadtan zokog valahol. Zsebkendőjét előhalászva hangosan kifújta az orrát, de mikor meglátta főnökét felé közeledni aggódó arccal, felpattant.
- Albus! Dorka nem jött vissza! Nem tudják, hol van!
Dumbledore értetlenkedve állt meg előttük. Mosolyogva köszöntötte Ront, majd ismét kollégája felé fordult.
- Nyugodj meg, Minerva! Dorka minden bizonnyal vagy a gyengélkedőn, vagy a tornyában van – vigasztalta a nőt, Ron azonban pironkodva közbe vágott.
- Öhm… Az a helyzet, igazgató úr, hogy… - elhallgatott. Nem akarta elárulni legjobb barátját. Dumbledore azonban mindent tudó tekintettel félrevonta a tinédzsert. Ron fellélegezve folytatta. – Ön tud a térképről, igaz? – Az öreg mágus bólintott. – Nos… Megnéztük, és Dorka nincs a kastélyban…
Dumbledore elsápadt, de hamar visszanyerve lélekjelenlétét McGalagonyhoz fordult.
- A dolgok komolyabbak, mint hittük, Minerva: Dorka elhagyta a kastélyt! – a nő hangosan felzokogva zuttyant le ismét a székre, arcát beletemetve kendőjébe, miközben folyamatosan motyogott a kendőjébe.
- Az én hibám! Az egész az én hibám!
Piton is, mintha csak megrézte volna, hogy valami nincs rendjén, közelebb somfordált a kis hármashoz. Mikor pedig meglátta a síró McGalagonyt, szívébe akaratlanul is félelem költözött. Idegesen fordult Dumbledore felé.
- Mi történt? – csalódottan vette tudomásul, hogy hangja nem több puszta suttogásnál.
- Nem fogok kertelni, drága fiam! – sóhajtott nagyot az igazgató, és arcán elmélyültek a ráncok. – Dorka eltűnt.

Perselus Piton fejében az első gondolat, ami átcikázott, azaz volt, hogy rosszul hallotta, amit hallott. A második az volt, hogy ez csak egy rossz álom, a harmadik pedig az, hogy Dorka egyedül kószál valahol mindenféle védelem és segítség nélkül.
- Minden rendben van, Perselus? - hallotta meg nagyon messziről Dumbledore aggódó hangját. Mit is kérdezett? Nem tudta felfogni. Végtagjait ólomsúlyúnak érezte, és az agyát is mintha valami furcsa zsibbadás vonta volna maga alá. Álmatagon tekintett körbe a körülötte állókon. Tekintete megakadt a tőle pár lépésnyire, pudingokat megszégyenítően reszkető Weasley fiún. Aztán, mint aki álomból ébredt, felélénkült, és hirtelen ötlettől vezérelve megindult a fiú felé. Elkapta a gallérjánál, és feldühödött sárkány módjára a falhoz préselte a diákot, akit már az ájulás kerülgetett.
- Mit műveltél vele?! - vicsorogta alig pár centire a griffendéles arcától.
- Én… én… semmit - dadogta Ronald, de házvezető tanára a segítségére sietett.
- Azonnal engedje el, Perselus! - pattant a denevér mellé a tanárnő meghazudtolva jelenlegi lelkivilágát, és lefejtette a férfi ujjait a gyerek nyakáról. - Csillapodjon! - mondta, és jelentőségteljes pillantást vetett kollégájára, aki engedelmeskedett. Ron tíz centit zuhant, mire végre talajt érzett a lába alatt. Lihegve kapott a nyakához, de kissé megnyugodott, mikor meglátta barátait befelé jönni. Nem volt ereje odamenni, így csak levegőre szomjazva ácsorgott.
- Potter, Granger! - vette észre a kisebb csoportot McGalagony, majd gyorsan letörölte könnyeit, és felvéve szokásos szigorú testtartását köszöntötte tanítványait. - Jó, hogy jönnek!
Piton mindeközben az idegességtől majd' szétrobbanva járkált fel-alá végigfuttatva minden lehetőséget az agyában, ami az eltűnt lánnyal történt. A kis Eliza könnyeit törölgetve csimpaszkodott Ginny kezébe, az ikrek falfehérek voltak, Hermione nyárfalevelet játszott, Harry pedig még legjobb barátján, Ronon is túltett minden szempontból.
- Harry! - pillantotta meg a fiút Dumbledore is, és kissé megkönnyebbülve vezette oda a fiút a tanárok közé. - Dorka eltűnt.
- Tudom, professzor - motyogta alig hallhatóan Harry, amivel elérte a kíváncsian rászegeződő tekintetek seregét.
- Egy percig sem kételkedtem, hogy láttad a térképeden - könnyebbült meg egy cseppet az igazgató. - És mondd csak! Ötleted sincs, hol kezdjük el keresni?
- Sajnos nincs, professzor - komorodott el még jobban a fiú. – A tornya volt az első, amit ellenőriztünk. A torony üres, de biztos nem juthatott még messzire.
- Tévedsz Potter, mint mindig! - Nevetett fel keserűen Piton, és a visítozva berontó Madame Pomfrey felé bökött fejével.
- Eltűnt! Professzor úr, eltűnt! - visítozta a haját tépve. - Egy pillanat volt az egész! Bementem a szobámba orvosságért, és mire visszaértem, eltűnt! Felszívódott!
- Ezek szerint a farkas is vele van - vonta le a következtetést McGalagony, és a sírással küszködve az előtte álló két prefektusra meredt. - Maguk meg mit keresnek még itt?! Már rég a gólyákkal kéne lenniük!
- Már itt sem vagyunk, tanárnő! - Mondta kínosan Hermione, majd karon fogta a sápadt Ront, és távoztak.
- Vele van a farkasa, de nem hiszem, hogy attól gyorsabb tempót diktálna - gondolkodott hangosan az igazgató. - Végül is tudtommal nem lehet farkason lovagolni…

 

*

 

Sötét árny kúszott végig a végeláthatatlan folyosók között. Ismerte a helyet, mint a tenyerét, biztos volt a dolgában. Ellentétben a legtöbb emberrel, mert azok még évek elteltével is hajlamosak eltéveszteni egy-egy folyosót. De ő nem. Most csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt, hogy megtalálja a könyvtárat. Régebben annyit járt ide, szinte már itt lakott. A könyvek hősei adták meg neki azt a féle biztonságot, amit általában az ember egy baráttól megkap. Neki viszont nem voltak barátai. Egyetlen egy volt, de az is több volt a barátnál. Most viszont úgy érezte, megint valaki. De ezzel a titokzatos eltűnéssel már tele volt a hócipője. Mindenki csak találgatott. Farkas háton-e, nem-e, mikor, miért…
Ő vette a fáradtságot, és felajánlotta, hogy utánanéz pár dolognak. Addig is legalább egyedül lehet, és kicsit tisztázhatja saját gondolatait.
Az alak magabiztosan befordult egy sarkon, és világító pálcáját előretartva megbizonyosodott róla, hogy még sötétben is képes eljutni a könyvtárba.
Nem volt biztos benne, hogy még ébren találja a könyvtáros Madame Cvikkert, de reménykedett. Belépett a keresett helyiségbe, és ismerős, régi emlékeket ébresztő illat csapta meg az orrát. Most azonban nem volt ideje semmiféle ábrándozásra. Gyorsan a könyvtáros ajtajához lépett, és bekopogott. Pár pillanat múlva kinyílt az ajtó, és Piton megkönnyebbülten vette észre, hogy a nő még ébren van.
- Perselus! Minek köszönhetem kései látogatásodat? - hökkent meg az asszony, és kissé hunyorogva nézett a teljesen éber férfire, mert bántotta szemét az erős fény.
- A segítségedre lenne szükségem - suttogta Piton érthetően tagolva a szavakat. A nőt látszólag gondolkodóba ejtette, majd pár pillanat elmélkedés után Madame Cvikker köntöst kapott magára, és olajlámpással a kezében bevetették magukat a sűrű könyverdőbe.
- Mégis mit keresünk? - kérdezte a nő, miközben igazgatta a lámpa fényének erősségét.
- A farkasokról valamit - ráncolta a homlokát Piton, mivel ő sem tudott konkrétabbat.
- A farkasokról? - nézett rá felvont szemöldökökkel az asszony, mint aki kételkedik a mellette álló épelméjűségébe.
- Igen - bólintott türelmetlenül a tanár, és követte a lámpással száguldozót.
- Vérfarkas, óriás farkas, törpe farkas, szürke farkas, fehér farkas, fekete farkas… - hadarta Madame Cvikker a lehetőségeket.
- Fekete farkas! - vágta rá Piton megkönnyebbülve, hogy nem hiába jött.
- Akkor… - állt meg a nő rejtélyesen körbesandítva, majd mutatóujjával az egyik irányba bökve felkiáltott. - Arra!
Némán haladtak egymás mellett, a nő nem kérdezett, Piton meg lusta volt elmagyarázni mindent.
- Itt is volnánk - torpant meg hirtelen Madame Cvikker, Piton meg beleütközött. - F, f, f… - húzta végig mutatóujját a könyvgerinceken az asszony, és hirtelen lekapott egy könyvet. - Farkas!
- Fekete - motyogta Piton a nő fölött átkukucskálva a könyvre, amivel elérte, hogy a könyvtáros megsemmisítő pillantást mért rá. Majd kinyitották a tartalomjegyzéket, és a keresett cikkhez lapoztak.
- Megvagy! - kiáltott diadalmasan Madame Cvikker - A fekete farkas. Tulajdonságai: fekete szőr - mintha magunktól nem jöttünk volna rá - nagy, élénksárga szemek, különösen nagy test, hatalmas, lapát mancsok, tűhegyes fogak, kiváló hallás, látás, húsevő életmód…
- Irma - elégelte meg Piton a véget nem érő ismertető jegyeket - Nem lehetne a lényeget?
- Jaj, de türelmetlen vagy! - morogta a nő, és tovább ugrott a következő bekezdésre - A fekete farkas a világ egyik legritkább és a kihalás szélén lévő, még ma is élő mágikus állat. - olvasta a nő hadarva - Különlegességét nem csak a rendellenes testszín okozza, hanem a képességei. A fekete farkas köztudottan vadállat, zsákmánya az esetek 90 %-ban hús, de az emberméretű prédától sem retten vissza. A fekete farkas háziasítása 1436-ban vette kezdetét, és mára teljesen befejeződött. Ez a faj - a többivel ellentétben - egy életre választ gazdát magának. Egy példány általában 70 évig él, ám ezt különféle varázslatokkal meg lehet hosszabbítani. Érdekességei közé sorolható a méret változtatása, amit főleg akkor tesz meg, ha hosszabb utazásra, szállításra kérik. A Mágiaügyi Minisztérium Varázslények osztályának legfrissebb adatai szerint (1850) öt darab példányról tudunk, ezek közül négy szabadon él, egy pedig Amelie Darling birtokában áll. A farkasok általában barátságosak (leszámítva a vérfarkast), ám a fekete farkas agresszivitásáról híres. Nem ismer kegyelmet, gazdáját akár az élete árán is megvédi. Ez a csodálatos és rettentő lény csakis azoké lehet, akik méltók rá, ezt pedig maga az állat dönti el. Különleges tudással, intelligenciával rendelkezik, amit nem fél használni ellenségei ellen. - Madame Cvikker befejezte az olvasást, és a mellette álló férfira nézett elégedetten. - Nagyon remélem, hogy fontos volt, mert már éppen lefeküdtem.
- El sem hiszed mennyire - mondta döbbenten a férfi, majd arcon csókolta a nőt. - Köszönöm, Irma, köszönöm!
Azzal már ott sem volt. Piton korát meghazudtolóan rohant végig a folyosókon, egyenesen Dumbledore irodájába. Nem varázsolt fényt, telihold volt. Tökéletesen látott mindenféle világítás nélkül is.
Piton szívét hála öntöttel el a könyvtáros iránt. Mondjuk, ha jobban belegondol, Irma mindig is ilyen volt, amióta csak ismerte. Aki a könyveket szereti, az nála barát. Pontosan emlékszik, tizenegy éves volt, amikor a Roxfort Expresszen összeakadt a lánnyal. Mindkettőjük akkor volt gólya. Irma és ő éppen ugyanazt a regényt olvasták, és a folyosókon összeütköztek. Azóta jó barátok, és mivel Irma Lily egyik legjobb barátnője volt, így teljesen átérzi a helyzetet.
Piton észre sem vette, hogy már a kőszörnyhöz ért. Gyorsan megmondta a jelszót, és kettesével szedve a fokokat, felszáguldott, majd lihegve berontott az irodába. Sokan voltak ott. Feltűnően sokan. De így is csak azok, akik vigyáztak Dorkára.
- Farkas háton ment… - nyelt nagyokat, hogy érthetően tudjon beszélni. - Farkas háton…
- Farkas háton?! - lepődtek meg a tanárok.
- A fekete farkas méretváltoztató - forgatta meg szemeit a bájitaltan tanár, és fáradtan levetette magát az egyik szabad fotelbe.
- Szóval mégis messze van - sóhajtott reményvesztetten McGalagony továbbra is zsebkendőjét gyűrögetve. - Hogy találjuk így meg, Albus?
- Nem tehetünk mást, várunk reggelig - adta ki a rendeletet a varázsló.
- De az nem lehet! - pattant fel hirtelen Piton, és dacosan nézett az igazgató szemébe. - Telihold van, és mindannyian tudjátok, hogy ilyenkor vérfarkasoktól hemzseg a környék. Meg kell keresnünk Dorkát!
- De, Perselus! - lépett mellé McGalagony. - Semmit nem látnánk! Hiába vagyunk mágusok, nem tudunk még mi sem az éjszakából nappalt csinálni! És hidd el, én is nagyon szeretném megtalálni Dorkát, de igazat kell adnom Albusnak! Most csak várhatunk! – hadarta egy szuszra, majd befejezve monológját sírva fakadt. Perselus ingerülten forgatta meg szemeit.
- Jók a fényviszonyok, mindent látni! - makacsolta meg magát a férfi, a többiek azonban csak a fejüket ingatták, és sajnálkozón néztek rá. - Rendben, én elkezdem keresni, mert nem csak a vérfarkasok éhesek friss húsra, hanem a halálfalók is!

 

*

 

Piton a seprűjén ült, de nem volt egyedül. Volt mellette valaki, aki ma este már másodjára siet a segítségére. Arcán halvány mosoly tűnt fel, ahogy meghallotta barátja szavait.
- De ha holnap miattad alszom el a könyvtárban, én esküszöm, hogy kitekerem a nyakad! - kiabálta a süvítő szélbe Madame Cvikker, aki zöld talárban szinte világított a holdfényben.
- Nyugodj meg, Irma! Nekem tanítanom is kell majd! - mondta Piton, és a Tiltott Rengeteg fölé repültek.
- Most akkor tulajdon képen mit is keresünk? - ordított a nő, és fél kézzel a kalapját fogta, le ne vigye a szél. - Egy lányt farkas háton?
- Elég valószínű - kiáltott vissza Piton, és lejjebb ereszkedtek, ahol már hallották egymást.
- Mit csinált? - mosolygott a boszorkány.
- Ki? - hökkent meg Piton.
- Hát az a lány. Fontos neked - nevetett a nő az elképedt Piton arcán.
- Mégis miből gondolod?
- Látom a szemedben, Perselus! Nekem sosem tudtál hazudni! - kacagott a könyvtáros.
- Egy hollóhátastól mégis mit várjon az ember? - ingatta a fejét Piton, majd észak felé indultak. A Hold már magasan járt, talán már éjfél is elmúlt. Két alak kereste tovább a tűt a szénakazalban.

 

*

 

- Itt is volnánk - állt meg Omega kétórányi folyamatos galopp után. Számításaim szerint éjfél körül járt az idő. De nem érdekelt.
- Pontosan hol is? - Óvatosan lecsusszantam a farkas hátáról, az pedig összement ismét kutya méretűre, úgy vezetett.
- A Tiltott Szirten – válaszolta.
Erdőben mentünk. Éreztem a belém akadó gallyakat, szúrós tüskéket, de a karcolásokon kívűl más sebesülés nem ért. Tisztásra értünk. Ezt pedig onnan tudtam, hogy Omega megállt, és ott hagyott. Addig nagyjából bejártam azt a pár négyzetmétert. Félénken tapogattam a bokrokat, és húztam végig ujjaimat a tölgyeken. Jobb kezem fájdalmasan rándult össze, mikor megszúrta egy ág. Bal tenyeremet nyugtatóan pihentettem egy fán. Éreztem az erejét, amint végigbizsergeti a gerincemet. Elmosolyodva lépdeltem tovább. Szokásomhoz híven azonban egyszer csak megbotlottam valamiben, és egyensúlyomat vesztve elestem. Kitapogattam, mi kerülte el a figyelmemet, és rá kellett ébrednem, hogy egy hatalmas gyökérben estem hasra. A gyökéren végigtapogatva eljutottam a hozzá tartozó fához. Nagyon vastag törzse volt. Kétszer kellettem volna, hogy át bírjam ölelni. Már éppen ott akartam hagyni, amikor halk gyerekkacaj ütötte meg a fülemet. Ilyen nem létezik! Dermedten álltam, és hallgatóztam. Kirázott a hideg, mikor valami levélméretű elsuhant a fülem mellett, és ismét felzendült a boldog nevetés héliumos hangocskán. Két érezés lett úrrá rajtam. Az egyik a félelem, a másik pedig a kíváncsiság. Mibe botlottam már megint?
- Omega - suttogtam, de a farkasnak nyoma veszett. Ez is most tud eltűnni! Valami megint elröppent mellettem, én pedig ijedten kaptam fejem abba az irányba, ahová a pici, nevetgélő bogár repült. A fa volt ott. Gondolkodtam. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve óvatosan fejet biccentettem, és meg is lett az eredménye. Tömegesével zendültek fel a héliumos kacajok. Most már biztos voltam benne, hogy ezek nem bogarak, hanem valami különleges varázslények. Viszont még mindig nem tudtam, mikkel van dolgom. Omega még mindig nem tért vissza, pedig már nagyon örültem volna neki, ha megmondja, milyen lényekkel állok szemben. Aztán megint halk zümmögés, és valami csengőhöz emlékeztető hangocska szólalt meg az orromtól pár centire.
- Ti mik vagytok? - kérdeztem a semmibe, ám válasz helyett megint kacagtak. - Ti csak nevetni tudtok? - mosolyogtam én is ettől a sok nevetéstől, amit már hallottam. Megint kacaj. Kezdtem magam bohócnak érezni. Már éppen meg akartam a valamiknek magyarázni mivoltomat, mikor végre érthető beszédet hallottam. Vagy legalábbis azt hittem, érthető.
- Aiya - csilingelte csengő hangon a valami. Elbizonytalanodtam. Ez a szó nekem valahonnan nagyon, de nagyon ismerős.
- Aiya - suttogtam, mire kitalálhatjátok: hatalmas röhögés, és a pici valamik megfogták a hajtincsimet, az ujjaimat, mikor felszisszenve léptem el. Csönd lett. Aztán, mintha a lények vitatkoznának, lassan közeledtek sérült kezemhez. Apró kezeiket összedörzsölve szórták rám a csillámló port. Türelmetlenül vártam az eredményt. Aztán ismét nevettek, mire én hitetlenkedve mozgattam teljesen ép jobb kezemet.
- Ezt hogyan csináltátok? – kuncogtam megtapogatva minden közelemben lévő növényt. Aztán ismét megfogták a talárom széleit, és maguk után húztak. Nem tudtam, merre visznek, hát hagytam. Már így is az adósuk vagyok. Pár perc séta után megálltak, és otthagytak nevetve. A jókedv rám is átragadt, így fel-felnevetve vártam.
- Dorka! - kiabált Omega váratlanul, mire én összerezzentem. - Dorka, hova tűntél?
- Itt vagyok! - kiáltottam vissza, és hallottam a bozót recsegéséből, amint Omega megtalál.
- Mit csinálsz te itt? - lepődött meg.
- Nem tudom - vontam meg a vállam. - Apró, picuri repülő és folyamatosan röhögő lényecskék hoztak ide. Meggyógyítottak!
- Apró, röhögő lényecskék? - ismételte kábultan. - Dorka? Biztos nevető lényecskék?
- Igen, Omega, nem vagyok hülye! - gurultam méregbe, de a farkas mellém állva hallgatott. - Csak tudom, milyen a nevetés!
Hirtelen apró zümmögések zaja és ezernyi kuncogás csapta meg a fülünket. Ismét.
- Dorka - derült fel a farkas meghallva a kacajokat. - Ezek a Vidorkák! Te megtaláltad a Vidorkákat! Hát mégis csak léteznek.
- Omega? Megmagyaráznád, mik azok a Vidorkák? - kapaszkodtam bele a farkas szőrébe, mert majdnem hasra estem szokásom szerint egy faágban. Utáltam vak lenni. Bárcsak lehetne tenni valamit, hogy hamarabb lássak megint! Hirtelen irtózatos csiklandozás kerített a hatalmába, és rá kellett jönnöm, ezek bizony a Vidorkák. Csikiztek ahol csak tudtak. Nevetve próbáltam ellenállni, ami egy kézzel elég szerencsétlen volt. Meghallottam magam mellől egy vonyító és nyöszörgő hangot, aztán hatalmas nevetéssé alakult.
- Ne! Ne! Kérlek ne, ez csikis! - hadonásztam a levegőben az icipici lényeket keresve, de valahogy mindig kitértek a kezem útjából. - Nagyon cukik vagytok, de most már igazán elég lesz, halljátok? Köszönöm, hogy rendbe hoztátok a kezemet!
- Cukik? - nevetett Omega. - Ja, cukin halálra csikiznek!
- Mi? Halálra?! Ezek most támadnak? - ijedtem meg, és legszívesebben elfutottam volna a világ végére, csakhogy befejezzék a csiklandozást. - Jaj, Omega! Én nem akarok így meghalni! De én ezt nem értem! Az előbb…
- Ne félj! Nem fogsz! - nevette a farkas, majd ott hagyott a több száz kis röhögő lénynek, míg ő elment segítséget keresni.
- Fejezzétek be! Ez nem vicces! - próbáltam komolyságot erőltetni magamra, de a mondatom vége már kacagássá vált. Te jó ég! Kellett nekem kiszellőztetni a fejem! Már biztosan keresnek. Vagy legalábbis remélem, hogy keresnek. Hirtelen hangos farkasüvöltés járta át az erdőt, bennem pedig megfagyott a vér, és most először a Vidorkák is abbahagyták a támadást. Együtt füleltünk. Újra felzendült a fájdalmas vonyítás, bennem pedig még az a csekély remény is, ami volt, kialudt, ugyanis rájöttem, hogy ez bizony nem Omega.
- Omega! - suttogtam reszketve a semmibe, és félelmemet csak erősítette a halkan süvítő szellő, a recsegő faágak. A Vidorkák mintha váltottak volna egy-két szót egymás között, de most az ő hangjuk is komoly volt.
- Futás! - ordította hirtelen valaki torka szakadtából, a kis tündérek szétreppentek, én pedig felsóhajtva nyugodtam meg.
- Omega, csakhogy megvagy! Hol voltál?
- Ez most nem vicc, futás! - ért mellém a farkas, én meg már csak azt éreztem, ahogy átbújik a lábaim között, elkezd nőni, és már eszméletes sebességgel szeljük az utat. Alig bírtam kapaszkodni, úgy döcögtünk.
- Várj! Lassíts! Mi történt?! - markoltam kétségbeesetten Omega szőrét, a következő pillanatban meg már ágak ezrével fejeltem össze. - Lassíts már, az istenért! Mi ütött beléd?
- Vérfarkas! - mondta Omega, és átugrott valamit, mire én megcsúsztam, de szerencsémre vissza tudtam mászni.
- Vérfarkas? Azt akarod mondani, hogy telihold van?! - üvöltöttem mérgesen. Hogy az a fene esne belé!
- Igen - jött a válasz és egy éles jobb kanyar. Legnagyobb meglepetésemre halk zümmögés ütötte meg a fülemet, és halk kacajok.
- Ne már! Még ti is?! Omega! Segíts! - kiáltottam, amikor megéreztem a hajamba csimpaszkodni a tündérkéket, és az arcom felé mászni. Egyik kezemmel elengedtem Omegát, de hiba volt, mert megbillentem, és kis híján, a földön landoltam. Tehetetlen voltam. Rá kellett jönnöm, hogy semmit sem tehetek a most már orromon csücsülő lényecske ellen.
Vártam, és nem hiába. Hatalmas villanást láttam hirtelen, és esküszöm megvakultam volna, ha még nem lettem volna vak. Ijedten kaptam a szememhez, ahol most már nem volt senki, majd pislogni kezdtem, és nyugodtan konstatáltam, hogy nem történt baj, még mindig sötét van. Csakhogy akkor mi ez a fény a fejem fölött?
Felnéztem, és bombaként robbant a tudatomba, hogy látok. Nevetni kezdtem, és csak néztem a hatalmas holdat a fejem fölött. Felébresztve az egész erdőt, önmagamból kikelve üvöltöttem boldogságomban. Aztán majdnem szó szerint szemet szúrt egy ág, de még időben észrevettem, és lebuktam előle. Sötét volt, és mivel eddig még csak holdat bámultam, a szemem még nem szokott hozzá a sötétséghez. Kellett pár másodperc, mire ki tudtam venni a mellettünk elsuhanó fenyőket, a bokrokat, na, meg persze a hátunk mögött kitartóan rohanó, éhes vérfarkast. Nem volt ötletem. A Vidorkák eltűntek, én végre láttam, de a sebességtől nem valami sokat.
- Omega, siess! Itt van két méterre! - súgtam a farkas fülébe, az pedig még gyorsabb tempóra kapcsolt.
- Kapaszkodj! Ugrani fogunk! - lihegte a farkas, és minden erejét összeszedve gyorsult tovább.
- Mi?!
A fenyők ritkulni kezdtek, pár pillanat elteltével pedig már nem is voltak. Egy hatalmas, kietlen pusztán vágtáztunk, nyomunkban a szörnnyel. Csak imádkozni tudtam, hogy éljük túl ezt a találkozást.

 

*

 

Két alak suhant gyorsan a sűrű erdő fölött. Az egyik Perselus Piton volt, a Roxfort bájitaltan tanára, a másik pedig Irma Cvikker, a könyvtáros. Már két óra felé járhatott az idő, de még mindig semmi nyom. Piton aggódni kezdett. Nem mintha eddig nem félt volna, de úgy, hogy csak telik az idő, és semmi nem történik, eléggé idegtépő volt kutatni.
- Hajnali kettő, Perselus! Nem kéne visszamennünk? - ásított fáradtan a boszorkány, és álmosan rádőlt a seprűjére. A férfi elkomorodott. Nem akart vissza menni. Amíg meg nem találja Dorkát, addig nem.
- Még arra nézzünk el, aztán mehetünk - morogta mérgesen, és a nőt meg sem várva tovább repült a Kietlen puszta irányába. Tudta, hogy erre a madár sem jár, és, hogy valószínűleg a lány sem erre jött, de legalább már ezt a helyet is kipipálhatja. Megállt, pontosan ott, ahol a fenyők eltűnnek, és helyüket a száraz síkság veszi át. A boszorkány is lassan beért mellé, egyáltalán nem siette el a dolgokat. Piton lassan hordozta végig a tekintetét a pusztán. Nem látott semmit. Kihalt volt az, mint mindig.
- Mehetünk! - morogta bosszúsan az orra alatt, és már fordult is vissza, mikor a nő megállította.
- Perselus! Nézd! - a férfi követte kollégája ujját, ami egy - jelen pillanatban alattuk átszáguldó - porcsík volt. Hunyorítani kezdtek, és meglátták, amit kellett. A fekete, lónál is nagyobb méretű farkason ülő lányt, és a tőlük pár méterrel lemaradó vérfarkast.
Piton szíve kihagyott egy ütemet, és megrettenve követte tekintetével a néma csatát. Tudta, biztosan tudta, hogy itt a pusztán egyenlők az esélyek. Tehát bárki meghalhat. És azt is pontosan tudta, hogy ha Dorkáék nem állnak meg vagy fordulnak vissza rövid időn belül, a Végtelen szakadékba esnek. Nagyon remélte, hogy a lánynak van valami használható terve.
Egyszerre néztek össze a nővel és egyszerre buktak alá seprűikkel.

 

*

 

Semmit nem hallottam a tomboló széltől, és látni sem láttam valami sokat a felkavart portól. Azt viszont pontosan láttam, hogy a három méteres példány beér mellénk, és már a szája szélét nyalogatja. Akaratlanul is átvillant a gondolat a fejemben, mi lesz, ha elkap? Omegát valószínűleg megöli és megeszi, engem pedig megmar, és csak remélhetem, hogy nem zabál meg engem is. A vérfarkas támadásba lendült. Teljes erejéből nekünk ütközött, mi pedig őt próbálva visszanyomni védekeztünk. Semmi tervem nem volt. Vagy ha volt is, kivitelezhetetlen. Szembeszállni a vérfarkassal? Minek? Megállni, és tovább menekülni? Hogyan és meddig? Kellene egy kötél. De nincs, és semmi más sem.
- Omega! Mi a terv? - ordítottam a farkasnak.
- Túlélni ezt a kalandot!
- Konkrétabb nincs?
- Sajnos nincs!
Fantasztikus! Esküszöm, amióta itt vagyok a Roxfortban, annyi kalandban volt részem, mint eddig soha egész életemben. A halál közeli akcióimról meg már ne is beszéljek.
- Dorka!
Először azt hittem, Omegának támadt valami ötlete, de aztán rájöttem, hogy ő éppen az ellenség lerázásával van elfoglalva. Körbenéztem, és nem kis meglepetésben volt részem. Pár méterre tőlünk Piton suhant fekete denevér módjára seprűjén, mellette egy nővel.
- Forduljatok vissza! - kiáltotta a tanár, mivel nem tudott közel jönni hozzánk az állandó lökdösődés miatt. Félő volt, hogy lelökjük. Bólintottam, és továbbítottam az üzenetet a farkasomnak.
- Forduljunk meg!
- Nem tudunk. Túl nagy a lendület, és a szakadék is mindjárt itt lesz! Ha megállunk, elkap minket, és már nem fogunk tudni eléggé felgyorsulni az ugráshoz - kiáltott vissza Omega, és egy erőteljes lökést mert a vérfarkasra, mire az megbotlott. Én ismét Piton felé fordultam, és visszakiáltottam.
- Nem tudunk!
A tanár látszólag mélyen a gondolataiba mélyedt, majd hirtelen parancsot adott ki.
- Bukj le!
Nem volt időm gondolkozni, amennyire csak tudtam, Omegára lapultam, és kissé meglepve néztem végig, ahogy egy piros fénysugár átszáguld a fejem fölött, és ledönti a lábáról a gonoszt. Aggódva néztem hátra a még mindig guruló vérfarkasra. Sajnáltam. Hiszen az egy ember! Gondolataimból Omega hangja zökkentett ki.
- Kapaszkodj! - minden erőmmel belecsimpaszkodtam a vaskos szőrbe, mire ő elrugaszkodott a földtől, és már a levegőben is voltunk. Piton halálra váltan nézett utánunk. Szegény nagyon félhetett. Mondjuk, nem mintha én nem remegtem volna, mint egy kocsonya…
Pár másodpercig simán csak úsztunk a levegőben, mintha csak lassított felvétel lenne, majd süllyedni kezdtünk, és landoltunk. A földet érés nem volt zökkenőmentes: Omega lábai megbicsaklottak a ránehezedő erőtől, így összeesett, én meg egyenest átszeltem még vagy két métert a levegőben, mire végre hangosan jajdulva puffantam a földön.
Omega gyorsan föltápászkodott, és én is követtem a példáját, csak egy kicsit lassabban. Meghökkenve néztük azt a hatalmas távolságot, amit együtt átugrottunk. Piton és a boszorkány is villámsebesen mellettünk termettek, és lekászálódtak seprűikről. Azután a férfi halálmadár módjára elém lobogott, és szikrázó tekintettel mért végig. Én a földet bámultam, és azon gondolkoztam, hogy látok. Pitonék még nem is tudják! Senki sem tudja!
- Megmondanád, mi a fészkes ménkű ütött beléd?! - hallottam meg magam elől Piton fenyegetően halkan susogó hangját. Nem válaszoltam, hallgattam. - Kérdeztem valamit! – üvöltötte váratlanul, én pedig rémülten hátráltam egy lépést.
- Én… - leheltem alig hallhatóan, és a fekete szempárba néztem, ami most semmi jót nem ígért.
- Szóval? - préselte ki magából Piton a kérdést dühtől remegő hangon. Majd a következő másodpercben már teljes torka szakadtából ordított tovább. Fülemet és nem létező farkamat behúzva hallgattam. - Mondd, neked teljesen elment az eszed? Hogy képzeled, hogy se szó, se beszéd, eltűnsz?! Az, gondolom, eszedbe sem jutott, hogy nem csak te szenvedsz ezen az átkozott világon! Hogy lehetsz ennyire önző? Eljutott egyáltalán a tudatodig, hogy akár meg is halhattál volna?
- Perselus! - szólt közbe a nő, mire a férfi lemondóan felnyögött, és felszállt a seprűjével. A nő mosolyogva lépett oda hozzám, és kezet fogott velem.
- Irma Cvikker - mutatkozott be.
- Dorka - suttogtam, mire a könyvtáros elmosolyodott. Majdnem hozzátettem, hogy Háztalan…
- Piton professzor nagyon aggódott érted nyugtatott meg a nő. - Ez minden. Meglásd, holnapra már el is felejti az egészet! - Simogatott meg a vállamon Madame Cvikker, majd Pitonhoz fordult. - Hogy megyünk?
- Te menj mellette, majd én fedezlek benneteket.
A nő bólintott, és ő is felszállt a seprűjére. Én Omegára pattantam fel, mire ő nyomban óriás méretűre nőtt. Elindultunk. Piton egyedül, magányosan szállt a magasban, én pedig Madame Cvikkerrel alig pár méternyire a földtől mentünk, hála Omegának. Csendben baktattunk egymás mellett. Csak a szél süvített néha. A Hold sugarai mindent megvilágítottak, így szerencsére láttuk az utat, amerre mentünk. Nagyon szégyelltem magam a történtekért. Pitonnak igaza volt. Nem lett volna szabad elszöknöm, még ha meg is bántottak. Így csak azt bizonyítottam be, hogy mennyire gyerek vagyok. De nézzük a történtek jó oldalát: senki nem sebesült meg, és még az én látásom is visszatért. Majd ha alkalmam lesz rá, megköszönöm a Vidorkáknak, csak ne csikizzenek halálra. Apropó, látás! Pitonék még nem is tudják, hogy megint látok mindent. Hogyan kéne nekik elmondanom? És mikor? És vajon hogyan reagálnának? Valószínűleg nagyon elgondolkodhattam, mert kellett pár másodperc, mire meghallottam a mellettem repülő könyvtáros hangját.
- Minden rendben?
- Igen - válaszoltam.
- Nem kell aggódnod. Csak átmeneti a haragja - mondta Madame Cvikker, és mosolyogva nézett fel a fekete denevéremberre. - Ismerem őt, és… hihetetlenül kiborította az eltűnésed.
- Sajnálom - motyogtam alig hallhatóan és hálát rebegtem a jótékony sötétségnek.
- Elhiszem, kedvesem. De akkor sem tőlem kéne bocsánatot kérned, hanem a tanár úrtól. Tőlem legfeljebb csak azért, mert ma el fogok aludni a könyvtárban - nevetett jóízűen a nő. Én azonban nem tudtam mosolyogni. – Előbb-utóbb a szemébe kell nézned, és bocsánatot kell kérned!
- Tudom – motyogtam. Azonban mikor saját magamnak is feltűnt, milyen szűkszavúan és fancsalin válaszolgatok, megdöbbentem. Mintha nem én lennék… Vagy pont ez vagyok én? Összezavarodva ráztam meg a fejem, és még mélyebb hallgatásba burkolóztam.
Az erdő, ahová időközben beértünk, most ragyogott a holdfényben. A könyvtáros nő rá sem hederítve hangulatomra csacsogott mellettem. Elmagyarázta, hogy most egy másik, sokkal biztonságosabb útvonalon térünk vissza. Próbáltam nem figyelni rá, hiszen elég idegesítő volt hallgatni a kislánykorában történt dolgokat, de nem adtam jelét ellenszegülésnek. Csak csöndben bámultam az erdőt, és magamban megfogadtam, hogy nem fogok többé bajba keveredni, legfőképpen magam miatt.
A fent repülő magányos alak néha lepillantott, és bosszús hangulata ellenére is szomorúan konstatálta, hogy Dorkát pocsék hangulat lelte, ami kifejezetten rosszul állt neki. Perselus nem tudta elképzelni Dorkát némán, csöndesen, magába burkolózva. Pár másodperc múlva ismét komor tekintettel kémlelte az alatta elterülő erdő minden egyes pontját.
Hasonlóképpen telt az út többi része. Öt percenként hangos nevetés zendült fel a Madame Cvikker irányából, aki feltűnően jót mulatott önmagán. Persze, a bájitalmester nagyon jól tudta, hogy Irma csak a feszültséget próbálja oldani, megnevettetve a lányt…
Bár a lány iránt érzett haragja még javában tombolt benne, valahogy mégsem tudott rá olyan sokáig haragudni, mint amennyire akart. Perselus elhatározta, hogy holnap első dolga lesz beszélni a lánnyal.