Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


27. Fejezet

Hogyan veszítsünk el egy barátot két nap alatt? (2. rész)

 

Megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor végre megpillantottam a Roxfort fényeit. Igaz, még nagyon távol voltunk, de engem már most olyan mértékben vonzott a kastély nem létező mágneses ereje, hogy meglapogatva Omega fejét ösztökéltem kocogásra. Madame Cvikker le-lemaradozva jött utánunk, Piton pedig a magasban repült. Félénken felsandítva, meglepődve vettem tudomásul, hogy az a jól ismert fekete szempár engem vizslat. Rémülten fordultam ismét a Roxfort felé. Lehet, hogy rájött? Lehet, hogy észrevette, hogy megint látok? De az lehetetlen! Akármennyire is mérges rám, én szeretném neki elmondani.
Időközben elértünk a birtok határára, ahol mindannyian leszállva szállítási segédeszközeinkről bebocsátást nyertünk. Az asszony a kviddics pályánál hatalmasat ásítva jó éjszakát kívánt, és egy titkos járaton keresztül elment aludni. Ketten maradtunk. Piton és én. Omega érdeklődve figyelte az eseményeket, én azonban megfutamodva a fürkésző pillantások elől megint a fűcsomókban gyönyörködtem. Piton percekig semmit nem szólt, ezért váratlanul ért, mikor megszólalt.
- Szeretném, ha most elmennél aludni, és ma reggel az első dolgod lenne felkeresni engem az irodámban. Beszélni szeretnék veled! – ezzel sarkon fordult és örvénylő talárban elindult, de halk hangom megtorpanásra késztette. Hátralesve a válla fölött hallgatott.
- Miért nem most beszélünk? Én… szeretném, ha most beszélnénk! – nyögtem ki teljesen rám nem jellemzően elpirulva, és új szokásomat követve a cipőm orrát bámultam. Piton semmi jót nem ígérően, lassan fordult hátra. Pillantása villámokat szórt, én pedig akaratlanul is összébb húztam magamat. Szemöldökeit felvonva gúnyosan pillantott le rám, én pedig végre először ránéztem. Egyenesen bele azokba a sötét, végtelen szemekbe.
A férfi arcán először meglepettség futott át, de ez is csak pár másodpercig tartott, mert rendezte vonásait, és kimérten biccentett. Aztán hirtelen megpördült, és elindult. Értetlen kábaságban néztem össze farkasommal, majd én sem várva tovább a tanár nyomába eredtünk. Nem mertem Piton mellett loholni. Így inkább csak tisztes távolságból szemlélve kocogtam mögötte. Miután átvágtunk az egész alvó Roxforton, végre leértünk a pincébe. Ott megállt a lakosztálya előtt, kitárta az ajtaját, és szúrós tekintettel sürgetett a bemenetelre. Mikor beléptem, ijedten fordultam meg, mert az ajtó hangosan csukódott be. Ez még nem is volt baj, de Omega kint maradt. Piton nem törődve velem – aki dermedten és kétségbeesetten néztem a vaskos faajtót – égbe emelt orral foglalt helyet íróasztala mögött.
- Miért akartál velem most beszélni? Ajánlom, nagyon fontos legyen az a valami, mert ilyen lehetetlen időben én – ellentétben veled – aludni szoktam! – Úgy éreztem, mintha forró kést döftek volna a hátamba, majd megforgatnák. Szívem és tüdőm egyszerre szorult össze a fájdalomtól. Tényleg ennyire mérges rám? Behunytam a szemem, és próbálva nyugalmat erőltetni magamra nagyot nyeltem a levegőből. Mire kinyitottam a szemem, látóteremet egy fekete alak töltötte ki.
- Sajnálom, hogy rabolom az idejét! – mondtam a talajnak.
- Sajnálom, hogy rabolom az idejét, mi? – vicsorogta Piton lehajolva hozzám, én pedig rémülten hátráltam.
- Én… Csak azért jöttem, hogy… el kell mondanom valamit! – Piton gúnyosan elvigyorodva egyenesedett fel, majd elkezdett körülöttem járkálni. Ezt most miért csinálja? Ez mire jó? Rám akar ijeszteni? Vagy csak el akar ijeszteni? De mitől? Az esti kirándulásoktól? De azokból ez a mai volt az utolsó…
- Érdeklődve hallgatom Önt, kisasszony! – meglepődve pillantottam fel.
- Kisasszony?
- Miss Dumbledore, ha így jobban tetszik – fintorodott el Piton, én pedig mérgesen meredtem rá. – Bár, be kell vallanom, kevesebb a hasonlóság Ön és nagybátyja között, mint azt bárki hiszi…
- Mondja, magának meg mi a fene baja van? Már azt sem képes normálisan végighallgatni, hogy ismét látok? Tudja, maga micsoda? Egy szívtelen szörnyeteg! – Piton szeme megcsillant, ami arra adott jelet, hogy végre ki tudtam belőle váltani valami érzelmet, még ha az ez esetben harag is. Úgy pattant elém, mintha gumiból volna, majd mutatóujjával hadonászva vicsorgott rám.
- Ne merészeljen maga ilyen hangon beszélni velem, mert megbánja!
- Ó, igen? És mégis mit tesz velem? Esetleg levon száz pontot? Vagy talán egész éves büntetőmunkára küld? De ha engem kérdez, magából még azt is kinézem, hogy könnyű szívvel ad át Voldemortnak! – kiáltottam dühösen, mire Piton remegő ajakkal rántotta elő a pálcáját és szegezte rám. – Fantasztikus! Esetleg most helyben megöl? Ó, kérem, csak adjon egy percet, míg megfogalmazom a sírfeliratomat! Jó, mondjuk ez már lelőtt poén, de most komolyan! Képes lenne megátkozni? Engem? Jó, oké, beismerem, hogy hülye voltam, és bután viselkedtem, amikor elszöktem, de nem fog többet megtörténni, érti? Soha többet!
- Mégis mi erre a garancia? – ordította hirtelen a férfi, amitől bennem rekedt a monológ folytatása, meg a belélegzett levegő. – Te egy szerencsétlen és eszetlen mugli vagy, akinek fogalma sincs, mekkora veszély várja odakint! Azt hiszed, téged nem érhet baj, és ezért minden akadályt bamba vigyorral fogadsz az élettől! Kíváncsi vagyok, hogy mit tennél, ha tényleg elkapna a Sötét Nagyúr, és ne adj’ Merlin megkínoz! De abban biztos vagyok, hogy neked fogalmad sincs erről a világról!
- Még, hogy fogalmam sincs? – kiabáltam vissza, liluló fejjel. – Mit gondol? Vajon milyen érzés azokkal az emberekkel naponta szembenézni, akik mind meg fognak halni? És vajon milyen érzés, ha a családomtól és az igazi életemtől egy büdös világ választ el, heh? Mert, hogy ez történt! Ahogy maga fogalmazott: én, szerencsétlen és eszetlen mugli ebben a hülye világban ragadtam, és mindenki legnagyobb nyugodtságára halványlila gőzöm sincsen, mikor mehetek haza! Pedig ha haza mehetnék, már itt sem lennék! Utálom ezt a világot! Utálom Voldemortot, utálom a gonoszságot, és utálok minden olyan embert, aki azért ítél el, mert az vagyok, aki!
- Hatalmas tévedésben élsz, ha azt hiszed, hogy a világ körülötted forog!  - suttogott vérfagyasztóan a bájitalmester. – Nem csak téged értek sérelmek az élet során! Mindenkinek vannak problémái: kinek kisebb, kinek nagyobb! Az pedig egyéni probléma, hogy itt ragadtál. Senki nem kérte, hogy ugorj az autó elé!
Mérgesen töröltem le a könnycseppet, amit ez a kijelentés okozott. Ha Piton azt hiszi magáról, hogy övé lesz az utolsó szó, hát nagyon téved!
- Nem ugrottam semmi elé, és ezt maga tudja a legjobban. De maga… hol is kezdjem? Magának nincsenek normális emberi érzései! Az egyetlen, amit érezni tud a világ iránt, az a gyűlölet és az utálat. Elvakítja magát a sötétség! Tudom, hogy pocsék gyerekkora volt! Na, és aztán? Tájékoztatásul közlöm, hogy Magyarországon minden második családban verik a gyerekeket! Nem kell itt hős huszárt játszani! Az édesanyja is meghalt! Nálunk az ország fele rákkal küzd, és ennek a háromnegyede bele is hal! Az apja részeg disznó volt! Képzelje, az én nagyapámat is az árokból szedik ki minden nap, és nagymamám örül, ha megéri a másnap reggelt! Anyám pedig ott nőtt föl! Aztán maga végre megismert valakit, akivel - azt hitte, minden örökké fog tartani. De nem úgy lett. Lily Evans sajnos meghalt, ahogyan több ezren ugyanazon a napon!
- Hagyd abba! – üvöltötte Piton, de nem engedelmeskedtem. Láttam, hogy a férfi szeme könnytől csillog, a pálcáját leejti a földre. Folytattam.
- Mindenki meghal egy napon. Isten viszont pontosan tudja, hogy kinek mikor jön el az ideje. De Isten úgy döntött, hogy engem nem öl meg, hanem átpaterol egy nyomorult másik dimenzióba, ahol mindenki úgy viselkedik velem, ahogy a kedve tartja. Hát elég volt! Én is veszítettem már el olyat, aki az életemet jelentette, csak tudja, kettőnk között az a különbség, hogy míg maga szépen csendben megsirathatta, én a karjaimban tartottam, amikor megölték. Én láttam, hogyan döfik le egy késsel! Én láttam abban a pillanatban, hogy mennyire halandó az ember! És a francba is, de én vergődök itt, és senki nem ért meg! Én láttam! És tudom! Tudom, milyen érzés nap, mint nap úgy felkelni, hogy az ő szeme tűnik fel előttem. Tudom, hogy ez olyan érzés, mintha egy fullasztókamrába zárnának és elszipolyoznának minden levegőt, de élek! Itt állok, és magával vitatkozom az életről, holott az sem biztos, hogy én még élek!
- Te… Te… - zihálta őrült fénnyel a szemében Piton, de abban a pillanatban már ez sem érdekelt.
- Mondja ki! – mérgemben haragosan dobbantottam, Piton pedig rángatózó arcizmokkal kipréselte magából azt az egy szót.
- Sárvérű! – leforrázva hatott rám ez a mondat. A fülem hirtelen kezdett el zúgni, a látásom elhomályosult, de ez is gyorsan elmúlt, és csak Piton gyilkos tekintetével találtam szemben magam. Remegő végtagokkal biccentettem egyet, majd sarkon fordultam, és hátra sem nézve rohantam ki a szobából.
Perselus Piton még sokáig állt ott a szoba közepén. A csendet csakis hangos zihálása és fogai csikorgása törte meg. Aztán, mint a tébolyult, belemarkolt tulajdon hajába, és tépni kezdte. Zokogva rogyott térdre. Hát megtette! Képes volt még egyszer megtenni! Annak idején ezért veszítette el Lilyt is. És most Dorkát. Az ő Dorkáját. Azt a kétségbeesett kislányt, aki vadidegen emberekkel él összezárva, messze az otthonától. Az a szó pedig másodszorra teszi tönkre az életét. Remegő kezekkel nyúlt a pálcájáért. Majd lassan homlokához emelte és behunyta a szemét. Ő nem érdemli meg az életet. Miket beszél? Még a levegőhöz sincsen joga! Rekedt hangon szólalt meg.
- Avada Ke…

Albus Dumbledore, mint életében már annyiszor, most is tudta, mikor van a belépője. Gondtalanul dudorászva szökkent át kedvenc bájitalmesterének kandallójába, csakhogy onnan kilépve egy öngyilkosságra készülő férfit találjon. Pitonnak reagálni sem volt ideje, ő már magához hívta kollégája pálcáját. Egy ideig farkasszemet néztek egymással. Piton gyűlölködve bámulta az öreget, míg Dumbledore értetlenül mustrálta őt. Aztán az igazgató végre összeszedte magát, és elkezdett kérdezősködni.
- Mi történt, Perselus?
- Adja vissza a pálcámat! – vicsorogta Piton eleresztve a füle mellett a kérdést. Gyorsan felpattant, és felettese előtt magasodva megismételte a parancsot.
- Nem adom vissza, és ezt te is nagyon jól tudod, fiam – mondta Dumbledore, és szemeiből most eltűnt a vidám csillogás. Helyette a szomorúság mérhetetlen mélysége tátongott. A bájitalmester mérgesen vert bele öklével a falba. Dumbledore jobbnak látta közbelépni. – Mi történt, Perselus?
- Mi köze ahhoz magának? – fröcsögte a denevér, de látva barátja kitartását, megtörten rogyott le kanapéjára, hogy ott két kezébe temetve az arcát válaszoljon.
- Megtettem.
- Mégis mit tettél meg? – zavarodott össze még jobban az ősz mágus, de további kérdésekre nem volt szükség, mert Piton folytatta.
- Azt mondtam rá.
- Ó – Dumbledore mindent megértett. Egy darabig bánatosan bámulta a kezében lévő pálcákat, majd leült Piton mellé, és ott kérdezősködött tovább. – Mi történt?
- Nem fogom pont magának meggyónni a bűneimet, Dumbledore! – kiáltott mérgesen Piton, Dumbledore azonban elővette azt az oldalát, amit általában csak Voldemortnak tartogatott.
- Nem ezt kértem tőled. Hanem azt, hogy meséld el, mit történt közted és az unokahúgom között. Mert tekintve, hogy én vagyok a gyámja és a te főnököd, jogomban áll tudni, ami köztetek történik. Ha pedig ez nem fog menni, ne kívánd, hogy a kedvenc bájitalodhoz folyamodjam, Perselus!
- Te most megfenyegettél? – meghökkenve fordult az öreg felé, aki állta a tekintetét.
- Igen, megfenyegettelek – bólintott, majd intve egyet a levegőbe megjelent egy csésze forró tea a levegőben. A pálcákat gondosan talárja zsebébe süllyesztette, majd kényelmesen elhelyezkedve iszogatni kezdett. Piton bambán bámult rá.
- Te képes lennél velem megitatni a Veritaserumot? – kérdezte gyanakodva a fiatal férfi, mire Dumbledore határozottan bólintott.
- Ha úgy adódna a helyzet, igen, megitatnám veled. De én továbbra is az egyszerű kérdések és egyszerű válaszok híve vagyok. Tehát! Mi történt?
- Megtaláltuk – sóhajtott nagyot Piton, Dumbledore pedig egyetértően bólintott.
- Igen, ezt gondoltam.
- Szerencsére nem esett semmi baja, habár nem tudtam megvizsgálni, mert… - nagyot nyelve elhallgatott. Dumbledore bíztatta a folytatásra. – Szóval nem tudom, hogy megsebesült-e. Mindenesetre a vérfarkas, ami üldözte, nem harapta meg.
Az igazgató pár másodpercig döbbenten méregette őt, majd nagyot bólintva jelezte, hogy megint figyel.
- Igazam volt. farkas háton ment. A Kietlen síkságon vettük észre. Aztán megérkeztünk, Irma elment lefeküdni, és már én is jöttem volna, de ő beszélni akart velem.
- Mármint Dorka? – szólt közbe Dumbledore, Piton pedig bólintott.
- Igen, ő. Azt mondta, hogy fontos, és nem várhat holnapig.
- Bizonyára igaza volt – mormolta az öreg magának, de a fiatal férfi észre sem vette, hanem megállás nélkül folytatta.
- Lejöttünk ide. A farkasát kizártam, semmi kedvem nem volt ahhoz a döghöz – morogta.
- Attól tartok, itt követted el az első hibát – kotyogott közbe Dumbledore, Piton pedig helyeslően biccentett. – Valószínűleg Dorka a farkas nélkül védtelennek érezte magát.
- Nekem nem úgy tűnt! Mindegy! A kutya kint maradt, Dorka bejött. Aztán megkérdeztem, hogy mit akar, mire ő a fejemhez vágta, hogy egy szörnyeteg vagyok. Kiselőadást tartott nekem a Magyarországi körülményekről, a saját életéről, és összehasonlítgatta az én életemet az övével.
- Összehasonlította? – döbbent meg az ősz hajú, és most érdeklődve letette a csészét az asztalra, hogy kollégájára figyelhessen teljes mértékben.
- Össze-visszahabogott valakiről, aki fontos volt neki és meghalt. Lilyhez hasonlította – magyarázta türelmetlenül. Dumbledore azonban távolba révedő tekintettel gondolkodott.
- Attól tartok, Perselus, hogy Dorka még rengeteg titkot tartogat a számunkra – motyogta, majd megrázta magát, és megint barátjához fordult.
- Ezek után – azt hiszem, teljesen jogosan – kiborultam, és azt mondtam rá – suttogta elhaló hangon a professzor, majd ismét rádöbbenve szörnyű tettére könnytelen sírásba kezdett. Dumbledore megértve mindent, de kevésbé sem boldogabban meredt az asztalon lévő teába. A csendet Piton rekedt hangja törte meg.
- Én a közeljövőben nem fogom keresni a társaságát. És valószínűleg a barátságunknak is ez jelentette a végét. Remélem megérted, Albus, hogy a távolságtartó megfigyelőnél több szerepet nem vállalok – ezzel felállt, és a fürdőben eltűnve magára hagyta a gyászos hangulatban lévő öreget. A mosdóhoz lépett, tenyerébe jéghideg vizet engedett, majd arcába locsolva fölnézett a tükörbe. Megdöbbenve vette tudomásul, hogy onnan egy megtört, minden szomorúságot tükröző tengerkék szempár néz rá hangtalanul, csalódottan. Mert igen. Dorka csalódott benne. Fejét megrázva nézte most sápadt hasonmását a tükörből, majd zihálva leroskadt a kád tövébe és sírt.

 

*

 

Fuldokolva a könnyeimtől rohantam el a pincéből. Omega csak lemaradva lihegett a nyomomban. Sípolva vettem a levegőt, mikor kiszabadultam a kastélyból. Szemeim megduzzadtak a sok sírástól, orrom bedugulva szörcsögött, az arcom meg tiszta könny volt. Agyamban lázasan végigpörgettem a segíteni tudó személyeket. Dumbledore- hoz semmi kedvem nem volt. Harry már minden bizonnyal régen alszik, akárcsak a többi diák. Pitonhoz egyértelműen nem mehettem. Esetleg bekopoghatnék McGalagonyhoz, de mégis mit mondanék neki? Nem maradt időm tovább gondolni ezt a feltételezést, mert beérve az előcsarnokba rögvest belebotlottam a gondolt személybe. McGalagony arcán úgy suhantak át az érzelmek, hogy ha nem olvastam volna a könyvben, nem hittem volna el. A másodperc tört része alatt megjelent rajta a meglepettség, a harag, a megkönnyebbültség, de leginkább a szomorúság.
- Dorka?
- Tanárnő? – szedtem össze magam, és aprót pukedlizve kikerültem a nőt. Ő azonban nem hagyta annyiban. Megragadva szoknyája elejét rohant utánam a nevemet szajkózva. Fáradtan fordultam hozzá hátra.
- Mégis mi a csuda történt magával? – kérdezte, és alaposabban is végigmért. A végén elégedetlenkedve ingatta a fejét, majd karon ragadott, és vonszolni kezdett. – Hagyja! Majd elmesél mindent a szobámban egy csésze forró tea és a tűz mellett. Addig is viszont szedje össze magát, és próbáljon meg nem úgy levegőt venni, mint aki megfulladni készül! Még szerencse, hogy belém botlott! Mi lett volna, ha Umbridge professzor veszi észre önt? Ebbe jobb bele sem gondolni. Merlinre, kedvesem! Mégis mi történt? Hagyja, hagyja! Majd fönt elmeséli!
Szóhoz sem jutva hagytam magam bevonszolni a kellemesen meleg lakosztályba. Elmosolyodtam, mikor eszembe jutott legutóbbi látogatásom vége az asszonynál. Kis híján meghaltam. De Piton ott volt, és megmentett! Piton… egy könnycsepp tört utat magának, mikor belegondoltam, hogy egy értékes barátot vesztettem el a hülyeségemmel. McGalagony elővarázsolva egy kupac takarót parancsolt a kanapéra, majd eltűnt a konyhában. Remegve az elmúlt pár óra eseményeitől vetődtem a kanapé kellemes sarkába. Lerúgtam a cipőimet, felhúztam a lábam, betakaróztam, és elnézve Omegát heverészni a tűz előtt nyugtalan álomba merültem, ahol nem várt rám más, csak egy reménytelen és barátoktól mentes tanév.