Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


28. Fejezet

Nem is olyan mugli szemmel a világ...

 

Nagyot sóhajtva kuporodtam kifli-pózba, miközben a nyakamig húztam a meleg takarót. Boldogan elmosolyodtam ettől a kellemes, otthoni érzéstől. Az ágyamban fekszem, a kedvenc pihe-puha takarómba gabalyodva. És természetesen hétvége van, mert senki nem kelt készülődni. Ráérősen nyújtózkodtam, majd átfordultam a hátamra. Ezek szerint véget ért az a rossz álom, miszerint engem a Harry Potter világába dobtak. Bár az továbbra is homály, hogy hogyan értem haza, és, hogy mi történt, miután a baleset megtörtént…
Itt elakadtam gondolatban, és az eddig álmos vigyor is eltűnt a képemről. Nagyon furcsa álmom volt: egy farkas hátán lovagoltam, aztán találkoztam Pitonnal, akit enyhén szólva is a fölbe döngöltem. Aztán McGalagony megtalált, és itt vége is van…
Összeráncoltam a homlokom, majd pislogni kezdtem. Mikor azonban nem kávébarna színű szobám mennyezetét pillantottam meg, hanem egy baldachinos ágy tetejét, felültem. Mereven támaszkodtam a kezeimre, és csak a szemem mozgattam. Legalább volt időm szemügyre venni a szobát, amelyben voltam.
A falakon, bordó, oroszlánokat ábrázoló tapéta díszelgett, a sarokban álló szekrény és a mellette lévő fésülködőasztal pedig mahagóni remekművek voltak. Úgy éreztem magam, mintha egy múzeum kiállítótermében lennék. Idegesen markolta a takaróba, ami – most tűnt föl – tiszta selyem volt. Értetlenül simítottam végig rajta, aztán tekintetem a kezemre tévedt. Pontosabban a rajtam lévő, hófehér hálóing buggyos ujjára. Fintorogva néztem le a dekoltázsomon virító csipkére, ami abszolúte élethű hatást kölcsönzött a viktoriánus szobának. Olyan volt, mintha a Büszkeség és balítélet című könyvből léptem volna elő, vagy csak felvettem volna Elizabeth Bennett hálóruháját.
Mosolyogva visszadőltem az ágyra, és ismét nyújtóztam egyet, de most ásítani sem felejtettem el. Miután végeztem a reggeli élvezetekkel, villámsebesen kipattantam az ágyból, és a papucsra meg a köntösre rá sem hederítve, mezítláb léptem a nappaliba, ami nem mellesleg felettébb ismerős volt…
- Hahó! – szólítottam meg a szobát, de válasz nem jött. Újrapróbálkoztam. – Van itt valaki?
Semmi reakció. Vállamat megvonva léptem a kisasztalhoz, ami a szoba közepén állt. Egy aprócska üzenet volt rajta. Izgatottan nyúltam utána, mikor eszembe jutott, hogy az lehet, hogy nem is az én levelem. Lehet, hogy valaki másnak címezték. Kíváncsian néztem körbe McGalagony lakosztályában bárki más lélek után kutatva, akinek esetleg üzenetet írhattak, de a sok pókon kívűl mást nem igen hallottam. Megvonva a vállam hajtogattam szét az apró pergamen darabot, amin a következő állt:
„Tegnap este elaludt, nem akartam felébreszteni. A nagybátyjával tudattam, hogy nem vesz részt a mai órákon. Minerva McGalagony”
És ekkor derengeni kezdett az elmúlt egy hét… Ez nem álom! Ez valóság! Én tényleg a Roxfortba járok! A papír kiesett a kezemből és zizegve hullott a földre. Megsemmisülten követtem a példáját. Lábaimat felhúztam, kezeimmel a hajamba túrva próbáltam a földön megnyugodni, ami jelen esetben elég lehetetlennek látszott. Idegesen néztem a falon lógó órára, ami mindjárt nyolcat üt. Tehát még nem kezdődött el a tanítás! Felpattantam, berohantam a vendégszobába – ahol az éjszakát töltöttem, majd magamra rántva a köntöst és papucsot kiléptem a lakrészből. Egy üres folyosóra lyukadtam ki. Körbenézve megláttam az egyetlen kijáratot, a folyosó végén lévő hatalmas tölgyfaajtót. Odarohantam és feltéptem. Ijedten csuktam vissza és dőltem neki, mikor diákok tömegébe botlottam. Nyugalom, Dorka! Ezek csak gyerekek! Pont olyanok, mint te!
- Nem vagyok gyerek – szidtam a hangot a fejemben. – Nyár eleje óta nem!
Összeszedtem minden belém szorult bátorságot, majd még egyszer utoljára végignéztem magamon. Nagyot nyekkenve ismét kitártam az ajtót.
Látszólag senki sem figyelt fel rám, amiért nagyon hálás voltam. Pedig véleményem szerint egy csipkés hálóingben és bolyhos papucsban lévő, köntöst viselő, kócos mugli lány elég feltűnő jelenség a Roxfortban, ráadásul az első tanítási nap, első órája előtti utolsó öt percben.
- El kell jutnom a toronyig! – bíztattam magam. Ott majd rendesen felöltözöm és megyek az órákra. Ilyen egyszerű! Csak előtte még valahogy meg kéne találni az elhagyott fél pár papucsomat… Rémülten forgolódtam a lábbelit keresve, és fel sem nézve forgolódtam a tömegben, csakhogy beleütközzek valakibe. Könyvek sokasága hullott a földre. Fel sem nézve guggoltam le a könyvek után.
- Nem látsz a szemedtől? – jött az undok kérdés, amire már majdnem rá is vágtam, hogy igen, csak aztán rájöttem, hogy látok… Elszégyellve magamat nyúltam az ötödikes bájitaltankönyv után.
- Ne haragudj! Nem vettelek észre! – hadartam, és már megfogtam az átváltoztatástan könyvet is, mikor a fellökött fiú keze az enyémre érkezett. Meglepetten pillantottam fel, hogy egy szürke szempárba nézzek. A szőke srác féloldalasan elmosolyodott, majd fölállt. Követtem a példáját.
- Draco Malfoy – nyújtott felém kezet, mire én elpirulva fogadtam el. – Ha nem tévedek, te vagy az igazgató unokahúga. A Lány, Akit Nem Osztott Be A Süveg.
- Valahogy úgy… - morogtam a fülem mögé tűrve egy kócos tincset, mivel ez a megszólítás igencsak zavarba hozott.
- Hogy is hívnak? – vakarta meg a fejét a fiú, és én már nyitottam is a számat, hogy válaszoljak, de ő megelőzött. – Dorotea! Igazam van?
Bólintottam, majd észbe kapva a kezébe nyomtam a felszedett könyveket. Ő megmosolyogva zavaromat elvette őket tőlem.
- Nem tudom, hogy onnan, ahonnan te jöttél, ez szokás-e, de mi, britek nem szoktunk ilyen szerelésben mutatkozni – bökött a fejével felém, majd leplezetlen élvezettel végigmért tetőtől talpig. Rákvörös fejjel húztam összébb a köntöst.
- Erre gondoltál? – kérdeztem felvonva a szemöldököm, a köntös alól kilógó csipkére mutatva. A szőke kajánul elvigyorodott. – Hm, igen, ez nálunk, Magyarországon amolyan népviselet-féleség. Tudod, nálunk a kockás szoknya helyett ez van… - Draco jókedvűen felnevetett. Én is elmosolyodtam, miközben jobban megnéztem a sovány fiú arcát. Mintha eddig soha nem hallottam volna róla, mintha nem tudnám, milyen bunkó is tud lenni. De most ez nem látszott meg rajta. Egy új emberrel volt dolgom, egy olyannal, akit eddig nem, vagy csak félreismertem.
Nevetésének a hangos csengőszó vetett véget. Draco Malfoy letörölhetetlen vigyorral az arcán búcsúzott el.
- Remélem, még találkozunk, Dorotea! – ismét kezet fogtunk, majd ő megfordult és távozni készült. Én viszont sietve kiáltottam utána.
- Nem Dorotea! Csak Dorka! – a mardekáros megfordult, és most hátrafelé sétált. Hófehér mosolyt villantott rám, majd válaszolt.
- Jobb szeretem a teljes neveket, főleg ha azok ilyen szépek! – mondta, aztán rám kacsintva visszafordult. Mérgesen kiabáltam utána.
- Csak Dorka!
Draco hátra sem nézve intett, majd elóbégatta magát.
- Rendben, Dorotea!
A fiú eltűnt a sarkon, én pedig értetlenkedve a történtektől meredtem oda, ahol Draco az imént eltűnt. Aztán eszembe jutott, hogy órán kéne lennem. Felriadva éber álmomból egy teljesen kihalt folyosóval találtam szemben magam, aminek a túlsó végében magányosan várt rám a megtaposott papucs. Morgolódva futottam oda, majd belebújva rohantam a torony felé. Istennek és mindenféle Merlinnek hála minden szerencsétlenség nélkül eljutottam a célhoz, ami nálam nagy szó. Mondjuk azért a diákok eltűnése is nagyban közrejátszott…
Elvigyorodtam, mikor belegondoltam, hogy mindenki jó gyerek módjára ül az óráján, csak én kóválygok itt, mint egy kósza lélek.
Kifulladva rontottam be a lakosztályomba. Legnagyobb meglepetésemre Omegába botlottam szó szerint, és átesve rajta landoltam a padlón.
- Aú! Mi a fene? Te meg hogy kerülsz ide? – dörzsöltem meg lehorzsolt karomat, majd feltápászkodva a szintén meglepett állathoz fordultam.
- Én itt lakom. És veled ellentétben én itt is alszom – morogta a farkas, megnyalva a száját. Megforgatva a szemem hagytam ott.
- Este még te is ott voltál McGalagonynál! – magyaráztam neki, miközben berohantam a hálómba és kihalásztam a szekrényből azt a ruhát, amiben balesetet szenvedve kerültem ide. Nem, mintha más lehetőségem is lett volna: McGalagony eltűntette a tegnapi ruhámat, és helyette ezt a förtelmes pongyolát bűvölte rám. Még szerencse, hogy Dobby hamar tisztára varázsolta ezt a „balszerencsét hozó” ruhát. Ciccegve szenvedtem magamra a farmert, kikerülve az utánam szaladgáló Omegát. Őrült módjára kerestem a Harry Potter könyvet, miközben felvettem a pólót is.
- Mordizomadta, te hülye liba! Hányszor is olvastad a könyveket? – vontam magam kérdőre, csak nem találva a könyvet. Dühösen álltam meg a szoba közepén, majd lehunyva a szemeimet koncentrálni kezdtem. – Órarend… órarend kéne, de sürgősen!
És akkor bevillant: mágiatörténet, dupla bájitaltan, jóslástan, dupla sötétvarázslatok kivédése…
- Bájitaltan? – pattantak fel a szemeim, majd nyafogva ráztam a fejem. – Nem, de nem, mert NEM! Miért?! Mit tettem, heh? Merlin, ha hallasz, ez gagyi vicc volt!
- Öhm, kedvesem, nem akarok ünneprontó lenni, de két perc múlva pontosan tíz percet fogsz késni az óráról – nézett rám nagyokat pislogva Omega, mire én dühösen kiöltöttem rá a nyelvem.
- Nem tíz, hanem csak kilenc! Már itt sem vagyok! – morogtam, majd felkapva a Dumbledore által beszerzett tankönyveket elhagytam a tornyot. A folyosók kihaltak voltak, az egész kastélyban csend honolt. Lépteim visszhangot verve a márványpadlón csengtek vissza megsokszorozódva. Már éppen kezdtem volna kétségbe esni, amiért nem találom meg azt az eldugott kis mágiatöri tantermet, de ekkor befordulva egy szűk folyosóra megtaláltam. Az ajtó nyitva volt, valószínűleg a kellő oxigénáramlás miatt. Lassítva közelítettem meg a termet, ahonnan halk, folyamatos duruzsolás hallatszott ki. Nagyot szusszanva megöleltem a tankönyvemet majd beharapva alsó ajkamat beléptem.
Minden fej egyszerre fordult felém, én pedig a fülem hegyéig elvörösödve álltam tanácstalanul. Pillantásom egy másodpercre összeakadt a hátra forduló Harryvel, aki meglepetten, de elmosolyodott. Ron is megeresztett felém egy szégyenlős vigyort, Hermione viszont leplezetlen boldogsággal az arcán integetett felém. A teremben felerősödött a moraj, ez pedig már a táblának beszélő Binns professzornak is feltűnt. Megfordult, majd kíváncsian végigmért.
- Hát maga? – kérdezte értetlenül, mire az osztály felnevetett. Elvégre, aki nem tudja, hogy magával az igazgató unokahúgával beszél, az hajlamos bolondot csinálni magából. A szellem pontosan így tett. – Mégis kicsoda a kisasszony? És mit keres az én órámon? – vont kérdőre az áttetsző férfi, mire a griffendélesek még hangosabban felkacagtak. A kísértet mérgesen torkolta le őket. – Csendet!
A gyerekek pedig öklüket tömködve a szájukba vihorásztak tovább. Már nekem is nehezemre esett komoly arcot vágni. Egy apró mosollyal a szám szélén válaszoltam a feltett kérdésekre.
- Elnézést kérek, bizonyára már hallott rólam. Dorotea Dumbledore vagyok, az igazgató úr unokahúga.
- Te lennél az a vak lány? – lelkesült fel a tanár, most viszont meglepetésemre mindenki komolyan pillantott rám, meghazudtolva az előbbi jókedvet. Kivert a víz.
- Igazából… csak vak voltam… - makogtam. – Tegnap este egy véletlen és roppant szerencsés esemény folytán meggyógyultam – bólogattam erőtlenül, mire a teremben halk és kíváncsi sugdolózás vette kezdetét.
- Csoda!
- Biztosan nem is volt vak…
- Most megint egészséges lenne?
Zúgott a fejem a sok kérdéstől. Csak hárman voltak azok, akik nem kezdtek el beszélgetni és továbbra is rám meredtek kitartóan. Harry felhúzott szemöldökökkel jelezte félreérthetetlenül, hogy ezt nem úszom meg ennyivel, várja a további magyarázatot. Hermione is valami ehhez hasonló képet vágott, Ron viszont csak értetlenkedve kapkodta a fejét köztem és barátai között. Feszült mosolyt eresztve feléjük próbáltam oldani idegességemet. Binns még egyszer alaposan megnézett magának, majd megvonva a vállát a Hermione melletti üres helyre mutatott átlátszó ujjával.
- Oda leülhet, ha maradni kíván…
- Köszönöm – mosolyogtam hálásan a tanárra, majd két nagyobb lépéssel Hermione mellett termettem, a Harry és Ron előtti padban. A lány fülig érő vigyort villantott rám, én pedig viszonoztam azt. Az óra további részében az óriás felkelésekről volt szó, amin az egész osztály elaludt, Hermione, Harry és az én kivételemmel. A lány a jegyzetelés miatt, én pedig Harry levelei miatt maradtam ébren. Nos, igen. Ha valaki árgus szemekkel figyelt volna minket, annak feltűnt volna, hogy köztem és a fiú között időnként egy pergamen cetli vándorol ide-oda. De mivel senki sem tartotta rajtunk a szemét, így senki sem tudhatta, miről is szól nekünk az óra.
„- Látsz?
- Igen.
- Mi történt?
- Hosszú.”
Ez és ehhez hasonló párbeszédek lettek a papírra vetve. Igaz, Harry Potter közel sem bizonyult olyan jó levelezőpartnernek, mint barátnőim, de hát mit volt mit tenni, válaszolgattam neki. Aztán végül megelégelve a rosszabbnál rosszabb kérdéseket elővettem írói énemet, és mindent pontosan leírtam neki a tegnap történtekről. A végére pedig nem felejtettem el egy nagy halálfejet rajzolni, ezzel a felirattal: „Ha köpsz, halott vagy, Potter!”. Harry látványosan nagyot nyelt, majd jobb ötlete nem lévén elégette a pergament. Megbökte hátulról a vállamat, majd az arcom mellé emelte a tenyerét és a benne lévő hamut. Döbbenten néztem rá, félig hátrafordulva a padban. Ő viszont csak elmosolyodott, majd látványosan elfújta a hamut. Ron álmosan bukott az asztalra, Hermione pedig éppen jelentkezett valamiért, de a tanár nem vette észre. A Kis Túlélő felkönyökölve a padra hajolt a fülemhez. Suttogva szólalt meg.
- Ha ki mered nyírni a Roxfort üdvöskéjét, halott vagy, Dumbledore!
Mosolyogva fordultam hátra hozzá, mire ő megemelte a szemöldökét. Erre nekem ragyogó ötletem támadt.
- Ha nem maradsz nyugton, Potter, felaprítalak bájital hozzávalónak! – utánoztam Pitont, a zöld szemű pedig vette a lapot. Most könyörögve nézett rám.
- Jaj, Persi… - kezdte elvékonyított hangon, miközben kezeit összetette, mintha imádkozna. Erre már Ron és Hermione is felfigyelt. Értetlenül fordultak Harry felé, aki teljes nyugalommal folytatta a szerepét. – Ígérem, hogy jó leszek: nem fogom soha többé megszegni a parancsaidat, mindig ki lesznek pucolva a mocskos üstjeid, a békáid pedig egyenest Erzsébet királynő udvarából fognak elugrálni hozzád, mert leghőbb vágyuk az, hogy egy sampon-allergiás gyászhuszár boncolja fel őket! – Harry meglebegtette a pilláit, mire én hangosan felnevettem. Még éppen időben hajolt előre a fiú, hogy befogja a számat, mert Binns megállt egy pillanatra és hátranézett. Pillantása megakadt rajtam, ahogy fuldoklok Harry nagy tenyere alatt, de hatalmas szerencsémre kicsöngettek, így a szellem el sem köszönve kilebegett a falon. Harry elengedett, én pedig fulladozva fordultam hátra hozzá.
- Legközelebb az is elég, ha csak a számat fogod be! – nyögtem a torkomat masszírozva, mire a fiú bocsánatkérően elmosolyodott.
- Azért még élsz, ugye? – kérdezte Hermione mellém lépve, folyamatosan gyilkos pillantásokat lövellve a sebhelyes felé. Ron ásítva csatlakozott hozzánk, így most együtt hagytuk el a termet.
- Eddig még sikerült életben maradnom, de azt hiszem, most fogok meghalni… - motyogtam a barátaimnak, mire azok – Harry kivételével – kíváncsian néztek rám. Meg sem vártam a kérdéseiket, rögtön magyarázkodni kezdtem. – Tegnap nagyon csúnyán összevesztem Pitonnal.
- Összevesztetek? – hökkent meg Hermione, oldalba bökve a vigyorgó Ront. Bólintva folytattam.
- Leordítottam a fejét, mire ő sárvérűnek nevezet – mondtam, és hangom egyre jobban elhalt, ahogyan befordultunk a pince folyosójára, ahol már a mardekárosok javában heccelték a griffendéleseket.
- Egyébként Cho reggel odament Harryhez – mosolyogta Hermione, huncutul rám kacsintva. Vigyorogva borzoltam bele a fekte üstökbe, mire annak tulajdonosa fintorogva kapta el a kezem.
- Igen, és Ron elrontott mindent – fújtatott Harry, de Ron csak védekezően felemelte a kezét.
- De hát akkor is gagyi a csapat, aminek szurkol! – bizonygatta a vörös, de Harry leintette. Hermione viszont Harry védelmére kelt.
- De mégis hogy lehetsz ilyen tapintatlan, Ron?
Nem figyeltem a vita további menetére, úgyis tudtam, mi lesz belőle, hiszen leírja a könyv. Helyette inkább átlesve Harry válla fölött figyeltem a mardekárosokat, ahogy Draco köré gyűlve nevetnek valamin. A szőke fiú kimagaslott a tömegből, így pontosan láthattam, hogy valamit nagy élvezettel mesél, amin a többiek jól mulatnak. Halványan elmosolyodtam, mikor a fiú hangosan felnevetett. Hahotázása bezengte az egész folyosót. Olyan boldognak tűnt…
- Dorotea! – összerezzenve kerestem a személyt, aki a nevemet kiáltotta. Draco integetve vigyorgott rám, majd újra elkurjantotta magát. – Nem jössz ide?
Bólintva jeleztem, hogy jövök. Még mindig vitatkozó barátaimnak szóltam, hogy mindjárt jövök, de ők rám sem hederítve folytatták a heves szócsatát. Megvontam a vállamat, majd bátortalanul odamentem a mardekárosokból álló gyűrűhöz. A kör szétnyílt egy helyen, én pedig magamhoz szorítva könyveimet, utálkozó pillantásoktól kísérve a szőkéhez léptem.
- Üdv, Dorotea! – köszöntött a fiú, én pedig mosolyogva viszonoztam azt.
- Szia, Draco!
- Na? Várod már a bájitaltant?
- Nem is tudom… - nyögtem, elvégre erre a kérdésre mi lehetne a helyes válasz? Már éppen be akartam volna fejezni megkezdett mondatomat, mikor hangos kiáltás harsant a folyosón.
- Hagyd őt békén, Malfoy! – a mardekárosok elállva előlem szegezték pálcájukat a bosszúsan Dracora meredő griffendélesekre. Harry dühtől vöröslő arccal beszélt. – Semmi közöd nincs Dorkához, tehát ne merészeld bántani őt!
- Úgy nézek én ki, mint aki menten meg akarom átkozni, Potter? – pimaszkodott a szőke, mire már Harry is elővette a pálcáját, akárcsak társai. Mérgesen néztem ezeket a hormontúltengéses kamasz fiúkat, akik képesek lennének porig átkozni egymást a semmiért. Szemforgatva hagytam ott a mardekáros tábort, és mindenki legnagyobb meglepetésére a két pálca közé álltam. Harry és Draco megütközve nézett rám, akárcsak a többiek, és sajnos azt sem vettük észre, hogy immár egy fekete szempár is minket les a bájitaltanterem ajtajából.
- Most azonnal tegyétek el a pálcáitokat! – mondtam határozottan, Harryre nézve, de ő felháborodva kiáltott fel.
- Miért rám nézel? Tegye el előbb ő, majd utána elrakom én is!
- Arra várhatsz, Potter, hogy eltegyem a pálcámat, mikor a szívemre szegezed a sajátodat! – vicsorogta Draco, mire én megelégeltem a helyzetet.
- Mondjátok, miféle csodabogarak vagytok ti? Ahelyett, hogy normális emberek módjára megbeszélnétek a bajaitokat, itt hadonásztok a fadarabjaitokkal! – mondtam mérgesen, hangom pedig késként vágta át a feszült csendet. – Gyertek ide, mind a ketten! – Egyik sem mozdult, csak bizonytalanul méregettek. – Most! – csattantam fel, mire a két hímnemű leeresztve a pálcáikat elém állt. Döbbenten néztek rám, és nem csak ők. Az egész folyosó szájtátva kísérte figyelemmel az eseményeket.
- Draco, mi bajod? – kérdeztem a szőkétől, de ő csak undorodva Harry felé bökött.
- Neki semmi köze hozzá!
- Szerintem meg igenis van – mondtam, aztán Harry felé fordulva felvontam a szemöldököm. – És neked? Neked mi a problémád?
- Ha ő nem mondta el, én sem fogom! – makacskodott a zöld szemű, én pedig végleg elveszítve türelmemet kiáltottam el magam úgy, hogy mindenki hallja, amit mondok.
- Jól figyeljetek, mert csak egyszer mondom el! – tekintetem körbehordoztam a diákokon, és egy pillanatra megdermedtem, mikor pillantásom találkozott Pitonéval. A férfi az ajtóban állva, összefont karokkal meredt rám. Látszólag rajtam kívűl senki sem vette észre, így hát én sem akartam őt leleplezni. Azonban azt is meglepve tapasztaltam, hogy egyáltalán nem állít le. Elbizonytalanodva folytattam. – Nem vagyok senki tulajdona, hogy helyettem döntsetek. Mint tegnap mindenki láthatta és hallhatta, már megérthettétek volna, hogy nekem nincs házam. Én döntöm el, hogy kivel, mikor, hol, és miért beszélek, vagy találkozok! Szeretném, ha ezentúl nem használnátok fel engem bárminemű Mardekár-Griffendél párbaj lebonyolításának okául. Most tisztázom, hogy egyik ház mellett sem állok, és egyiket sem szeretem jobban a másiknál. Mind a kettőben vannak barátaim, de ezeknek a száma változni fog, ha nem látok rohamos javulást a magatartásotokban! – tekintetem belefúrtam a szürkébe, mire az megtörten pillantott máshova. A zöldet sem kíméltem, gyilkos tekintettel szuggeráltam a fekete hajú fiút. Ő is hamar feladva lesütötte a szemét. – Most pedig, hogy mindenki rám figyel, megragadnám az alkalmat, és azt is elmondanám, hogy meggyógyultam: újra látok! – zöld és vörös talárosok egyszerre kezdtek beszélni. Nagy levegőt véve túlkiabáltam a tömegen. – Ezt azért mondtam el, mert nem akarom, hogy mindenféle pletyka keringjen rólam, ami teljesen alaptalan. Nem fogom veletek megosztani e csodálatos gyógyulás mozzanatait, mert nem rátok tartozik. Viszont ha valakinek kifúrja az odalát a kíváncsiság, és úgy érzi, nem bír magával, akkor az keressen meg engem szabadidejében, és az érintett személyek engedélyével vázolom neki nagyvonalakban a történéseket, még mielőtt az illető maga zengene ódákat az életemről. Egyet ért, Piton professzor? – fordultam a férfi felé, aki most felhúzott szemöldökökkel biccentett. A diákok értetlenkedve álltak a dolgok előtt. Vadabbnál vadabb gondolatok cikáztak fejeikben, lehetetlen elméleteket szőve fekete professzoruk ijesztő megjelenéséről. Piton gúnyosan meredve rám kérdezett meg.
- Befejezte, kisasszony?
- Igen, uram – bólintottam, mire a tanár elállt az ajtóból és utat engedve a diákoknak megvárta, míg mindenki besiet a terembe. Én utoljára mentem be, így még elcsíptem a felnőtt gunyoros utasítását, miszerint Draco mellé üljek. Minden félelem nélkül léptem a szőke srác mellé, aki most meglepetten nézett rám.
- Nem az én döntésem – vontam meg a vállam, mire ő elfojtva egy mosolyt bólintott. Felszegve fejemet figyeltem Pitont, ahogy lobogó talárral hódítja meg a katedrát. Hirtelen megfordulva hordozta végig fagyos tekintetét rajtunk.
- Tekintve, hogy egyes diákok ma felettébb szónoki hangulatukban vannak, és miattuk megy el az órám, így nekik lehet megköszönni, ha maguk nem tudnak időben elkészülni a bájitallal – Piton gonosz vigyort villantott rám, én pedig paprikavörös fejjel dühöngtem magamban. Merlin átkozza meg őt! Tekintetem találkozott Harryével, aki valószínűleg az óta engem nézett, mióta betettük ebbe a Pokolba a lábunkat. Minden érzelem nélkül meredtem vissza rá, majd ismét előre fordultam, ahol most a táblán megjelentek a bájital elkészítésének utasításai és hozzávalói. Piton vészjóslóan halkan szólalt meg.
- Egy órátok van.
És ezzel megkezdődött – részemről – a bájitaltannal vívott néma csatám. Reszkető végtagokkal mentem a többiekkel együtt a szekrényhez, ahonnan begyűjtöttem az alapanyagokat. Magamban hálát adtam Istennek, amiért névvel ellátott címke díszített minden tartályt. Megvártam, míg eloszlik a tömeg a szekrénytől, majd mikor már csak páran maradtunk ott, hamar összeszedtem a táblára írtakat. Visszaérve Draco mellé letettem a furcsábbnál furcsább gusztustalanságokat, majd a térdemre támaszkodva előrehajoltam, és ráérősen nézegetni kezdtem őket. Így ment el öt perc, mikor Draco megbökdösve kérdezett meg.
- Mégis mit művelsz?
- Ismerkedek ezekkel, itt – böktem a szárított patkányfarkakra, mire Draco idegesen suttogott tovább.
- Mi az, hogy ismerkedsz? Még sosem láttál patkányfarkat? – grimaszolt.
- Magyarországon nem volt bájitaltanom – vontam meg lazán a vállam, majd felegyenesedve ismét elolvastam a táblát. Draco bizonytalanul méregetett.
- Ez azt jelenti, hogy te még sohasem főztél bájitalt? – kérdezte vékony hangon, mire én mosolyogva ránéztem.
- Ezt azért nem állítottam – Draco arca egyre nagyobb félelmet tükrözött. – Na, jó. Ha így haladok, tényleg nem fogok végezni – ingattam a fejem, majd undorodva megfogtam az egyik előbb személt patkányrészt. Draco remegő alsó ajkakkal figyelte, ahogy a vízzel tele lévő üst fölé tartom azt. Visszatartva a levegőmet csuktam be a szemem. – Egye bikk-makk…
Elengedtem a farkat, mire az csobbanva süllyedt el a vízben. Kifújva a benntartott levegőt mosolyogtam megint az ijedt szőkére. – Látod? Megy ez! Nem is olyan nehéz!
Az üst hangosan rottyant egyet, mire én sikkantva ugrottam Draco mögé, aki hozzám hasonlóan rémült volt.
- Ez természetes? – kérdeztem.
- Aha – nyögte a mardekáros, majd rám nézett. – Ha valamit nem értesz, vagy nem tudsz, azonnal szólj!
Bólintva léptem ismét az üstöm fölé, ami most már halványzöld volt. Rettegve tettem eleget a táblára írtaknak. És csodával határos módon, nem is olyan sokára a főzetem ezüst színt öltött. Felnézve körbepillantottam a teremben. Mindenki gyöngyöző homlokkal, ráharapva a nyelvére koncentrált. Figyelmem nem kerülte el, hogy Piton az íróasztala mögül engem mustrál, így dacosan felpillantva egyenesen a szemébe néztem. A tanár egy darabig nézett, majd megtörve a szemkontaktust ismét írni kezdett valamit. Duzzogva fordultam Draco felé, akinek a főzete még csak most változott át olyan színűre, mint az enyém.
- Most jön a forralás… - motyogta, majd rám nézett és meglepődve konstatálta, hogy nem csinálok semmit. – Hát te?
- Nekem is a forralás jön. Amihez te kellesz – magyaráztam neki, majd megvártam, míg felhevíti a sajátját, és csak azután fordul az enyémhez.
- Kérlek, nagyon vigyázz rá! Ne rontsd el! – duruzsoltam a fülébe, ő pedig idegesen felhorkantott.
- Ha esetleg csöndben maradnál, ide tudnék figyelni! – morogta, mire én bocsánatot kérve becsuktam a szám. Érdeklődve figyeltem, ahogy a bájital lassan, de biztosan bugyogni kezd, majd egész nagy bugyborékokat lök a felszínre. Draco elégedetten sóhajtott fel.
- Már csak meg kell várni, amíg kihűl, és ha a végén…
- A főzet akkor jó, ha könnyű, ezüstös pára lebeg fölötte – szólt Piton, ezzel befejezve a szőke fiú megkezdett mondatát. Izgatottan figyeltem a bájitalom minden egyes megmozdulását. Draco üstje két perc múlva a Piton által elmondott párát bocsátott a levegőbe. Egyre hevesebben dobogó szívvel vártam az eredményemet. Draco is felém fordult, és most már ő is kíváncsian szemlélte a művemet.
- Beletetted a szalamandra bőrt? – kérdezte kételkedve, mire én le sem véve tekintetem a kondérról válaszoltam neki.
- Természetesen! Még a varangyszem előtt.
- Fel is aprítottad? – kérdezte megint a szőke egyre bizonytalanabbul, mire én megint bólogattam.
- Igen.
- És utána meg is kavartad?
- Igen!
- Az óramutató járásával ellentétes irányba?
- Draco! Igen! – dobbantottam mérgesen, majd szikrázó tekintettel fordultam a fiú felé. – Mindent úgy csináltam, ahogy oda van írva arra a nyomorult táblára!
- Akkor nem értem. Már felköpte volna a gőzt, ha jó… - motyogta gondolkodóan, majd hirtelen ötlettől vezérelve fogta a pálcáját, és újra forralni kezdte. Rémülten ugrottam mellé.
- Mit csinálsz?
- Lehet, hogy kevesebb ideig forraltam – gondolkodott hangosan, majd miután újra megismételte az előző procedúrát, megint várni kezdtünk. Piton pedig ezt az időpontot választotta közbelépni.
- Mr. Malfoy! Gratulálok, tökéletes mindkét főzete!
- Tessék? – egyszerre kaptuk föl a fejünket Dracoval, és úgy néztünk Pitonra, mint akinek két feje nőtt. A szőke értetlenkedve rázta meg a fejét.
- Nem értem, tanár úr…
- Hiszen az előbb maga végezte el mindkettő bájitalon a végső feladatot, vagy tévednék? – kérdezte kihívóan a férfi, mi pedig hebegve néztünk össze.
- Draco forralta fel a bájitalomat, mert én nem tudom – magyaráztam, mire Piton összeszűkült szemmel nézett rám.
- Tehát elismeri, hogy nem az ön keze munkája!
- Mi? – döbbenten kiáltottam fel, mire már az egész tanteremben mindenki ránk figyelt. – Ez nem igaz! – mondtam kétségbeesetten. – Én készítettem el az egészet! Draco csakis a forralós résznél segített!
- Mindent egybevetve, Miss Dumbledore, végül mégis elismeri, hogy nem az ön munkája ez a bájital! – Piton felém tornyosulva döfött át a tekintetével. Utáltam abban a percben! Meg még utána is! Sokáig…
- De ezt én készítettem! – már hisztérikusan mutogattam az üstre, amiből ebben a másodpercben felszállt az a bizonyos ezüst pára. – Draco is látta! Ugye, Draco? Ezt én készítettem!
- Mr. Malfoy, elismeri, hogy maga segédkezett ennek a főzetnek az elkészítésében? – kérdezte Piton, és most a fiút bénította meg jeges szemeivel. A kamasz dadogva bólintott.
- I-Igen, uram, de…
- Akkor ebben az esetben már nincs is szükség erre a bájitalra, mivel Mr. Malfoynak már van sajátja – ezzel elővette pálcáját, és egyetlen suhintással eltűntette egy óra nehéz munkájának eredményét. – Ezzel Dumbledore kisasszony órai munkája értékelhetetlen.
Piton talárt lobogtatva otthagyott minket. Megkövülten néztem az előttem álló üres üstöt, ami az előbb még tele volt. Úgy éreztem magam, mintha egy szűk szobába zártak volna, és összenyomnának a falak, elszívva előlem a levegőt. Egész testemben remegve bámultam azt azt egyetlen pontot az üst mélyén, ahol még volt egy csepp bájital. Remegő ajkakkal próbáltam uralkodni magamon, hogy el ne sírjam magam eszméletlen dühömben. Távolról hallottam, hogy Piton most Harryt piszkálja, de nem érdekelt. Hitetlenkedve szakítottam el kék pillantásomat a kiürült üstről, majd megbotránkozva Dracora néztem.
- Mit tettél? – ő is, hozzám hasonlóan, dühtől sápadtan meredt az üstömre, csak a kérdésemre pillantott fel rám, értetlenül.
- Tessék? – ingatta a fejét, de én csak vérfagyasztóan suttogva megismételtem a kérdést.
- Mit tettél, Draco Malfoy? – éreztem, ahogy a harag átáramlik minden idegemen, és feltöltve engem energiával lüktet bennem. Mintha csakis az én kitörésemet várná. Draco összezavarodva meredt rám.
- Én semmit nem csináltam…
- Miért nem?! – kiáltottam hirtelen hangosan, egy másodpercre magunkra vonva mindenki figyelmét, de aztán Piton tovább szidva Harryt elvonta rólunk mindenki figyelmét. – Miért nem tettél semmit?
- Nem értelek – hebegte Draco, mire bennem elszakadt a cérna. Éreztem, ahogy a bennem felgyülemlett energia nő és nő, majd lassan nem bírva tovább a bennmaradást, kirobbant belőlem: Draco Malfoy hangosan felüvöltve kapott az orrához.
- Mi a fene? – kérdezte, miközben vérző orrát tapogatta, ami most rendellenesen elferdült a nyeregnél. Döbbenten kaptam a szám elé a kezemet, magamba fojtva egy sikkantást. Draco meghökkenve nézett rám, majd hátrébb lépve összeszedte magát.
- Ezt te csináltad?
- Én… nem tudom… - nyögtem, majd meghallva a csengőszót, elhagytam a termet. Feldúltan szeltem a lépcsőfokokat a jóslástan tanterem felé. Mikor végre felértem a kihalt toronyba, a létra mellé, döbbenten ültem le a fal tövébe. A csapóajtó kinyílt, és diákok sokasága mászott le a létrán, észre sem véve engem. Értetlenül néztem a kezeimre, amiket most tenyérrel felfelé fordítva tartottam. Nem tudom, hogyan, és miért, de végrehajtottam egy varázslatot. Eltörtem Draco orrát! Én! A puszta nem létező varázserőmmel! Gyomrom hangosan korgott egyet, jelezve, hogy kihagytam a reggelit, és most valószínűleg az ebédet is. Nem volt lelkierőm lemenni a Nagyterembe és szembenézni a döbbent és vádaskodó pillantásokkal.
- Dorka? – bambán fordultam a lépcsőn felérő Harry irányába. – Dorka, jól vagy? – aggodalmaskodott, mire én még mindig sokkosan biccentettem.
- Mondhatjuk… - nyögtem. – Eltörtem Draco orrát!
- Te? De hát az lehetetlen!
- Tudom, hogy mi vagyok, és éppen ez az! – mondtam a fiúknak, mugli mivoltomra célozva. – Eltörtem Draco orrát, úgy, hogy hozzá sem értem!
- Biztos vagy benne? – kérdezte a fiú, és hangjából nem tudtam nem kihallani azt a bizonytalanságot, ami az én elmém józansága felé irányul. Felháborodva válaszoltam.
- Basszus, Potter! Te nem érzed, ha varázsolsz? – kérdeztem mérgesen, mire a griffendéles aggódva nézett rám. – Hol van Hermione és Ron?
- Hermionénak rúnatan órája lesz – magyarázta, felelevenítve bennem a harmadik részben megtörtént Hermione és Trelawney kapcsolatát.
- Értem – bólintottam megnyugodva kissé. – És Ron?
- Majd jön…
- Mi történt? - kérdeztem, és megvártam, míg Harry letelepszik mellém a földre. Mikor végre kényelmesen elhelyezkedett, rám nézett, úgy beszélt.
- Már megint veszekszenek, és én már nagyon unom ezt…
- Jaj, Harry! – kuncogtam, kezem a fiú vállára téve. – Igazán tudhatnád, hogy a szerelmes párok mindig civakodnak…
- Szerelmes pár? – döbbent meg Harry, mire én bólintottam.
- Majd. Nem sokára.
A fiú fáradtan felsóhajtott, majd fejét hátradöntve kinézett az ablakon.
- Összevesztem Seamus-szal is…
- Megesik az ilyen – mosolyodtam el.
- Piton pedig büntetőmunkát adott Malfoynak, amiért az majdnem felrobbantotta a termet – közölte halványan elmosolyodva. Én azonban rémülten kaptam fel a fejem.
- Mi van? Miért?
- Mert a srác orra vére majdnem belecsöppent a főzetbe, ami úgy felrobbantotta volna az egész kastélyt – magyarázta, de elhallgatott, mikor megjelentek a többiek is, a hugrabugosokkal együtt. Felsegített engem a földről, majd elsőkként fölmászva a terembe helyet foglaltunk, Ront meg sem várva. A vörös, mikor észrevett minket, a puffok között szlalomozva leült mellénk.
- Már nem veszekszünk Hermionéval – jelentette be a csodálatos tényt. Harry elfintorodott.
- Örülök…
- De Hermione azt mondja, hogy jó lenne, ha te sem mindig rajtunk töltenéd ki a dühödet – pedzegette Ron, mire Harry dühösen felé fordult.
- Nem igaz, hogy…
- Egyetértek Harryvel! – szóltam közbe megelőzve egy újabb veszekedést. A két fiú úgy fordult felém, mintha csak most tűnne fel nekik, hogy én is itt vagyok. – Harry dühéből én is rendesen kapok!
- Ez nem igaz… - morogta ingerülten Harry, mire én felkacagva arcon pusziltam. Harry elhallgatva, elpirulva nézett rám.
- Fejezd már be a morgást, mert nem áll jól neked! – vigyorogtam a fiúra, mire ő csak döbbenten bólintott egyet.
- Köszöntelek benneteket, gyermekeim! – lépett a terembe váratlanul Trelawney, mire Harry becsukta nyitva felejtett száját, Ron is elszakította furcsán csillogó tekintetét vöröslő fejű barátjáról, és én is megpróbáltam figyelmen kívűl hagyni a sok rám szegeződő kíváncsi tekintetet, a bódító illatokról már nem is beszélve. Trelawney órája unalmasan és szörnyen lassan, kínosan telt. Mikor álmot kellett volna fejteni, Harry és Ron szerencsétlenül néztek össze, és közölték, hogy egyikük sem emlékszik az álmaira. Szemforgatva meséltem el én egy álmomat, miszerint ijesztő matematikatanárom betör a házunkba szombaton, és kérdőre von, amiért nincsen kész a keddi matekórára kellő leckém.
Ron és Harry leplezetlen jókedvvel fogadták a viccesebbnél viccesebb álmaimat, amikhez viccesebbnél viccesebb jelentések is tartoztak. Óra végére már mindhármunknak fájt a hasa, az arcizmainkkal együtt. Harry arcáról onnantól kezdve letörölhetetlen volt a vigyor, mikor megtudta, hogy évekkel ezelőtti álmomban megálmodtam a házi dolgozatom felét.
- Akkor ma este korán lefekszel, mert szükségünk lesz rád a Binnsnek beadandó házi dolgozat felépítésének megálmodásában! – nevetett rajtam, mire én szégyenlősen felnevettem.
- Az álmokat nem lehet kívánságra rendelni, Harry!
Mikor végre véget ért az óra, szédelegve a sok beszívott füsttől hagytuk el a tornyot. Leginkább a részeg emberekhez tudnám hasonlítani akkori állapotunkat…
Beléptünk a sötét varázslatok kivédése terembe, ahol Hermione már a padban ült, és minket várt. Mikor meglátott minket szédelegve betámolyogni, szörnyülködő arccal segített nekünk leülni. Ron viszont még így is a pad mellé ült…
- Mi történt veletek? – kérdezte, és mivel még én voltam a legkevésbé beszívottabb állapotban, én válaszoltam.
- Azt hiszem, megártott a sok álomfejtés – nyögtem, és nagyokat nyelve a tiszta levegőből tisztítottam ki a tudatom. – Egyébként meg csak maga a jóslástan a baj. Egy kicsit kiakasztott minket az a nő…
- Akkor már értem – nevetett Hermione a mellettünk lévő padban ülő fiúkat elnézve. Ron részeg ember módjára dülöngélt, Harry pedig túlzott jókedvvel meredt ránk. Ennek a jókedvnek pedig a rózsaszín istennő vetett véget. Belépve a terembe köhécselt párat, majd köszönt.
- Jó napot kívánok mindenkinek!
Páran visszaköszöntek, de az olyanok, mint én – akik tudják, milyen fajta –, és az olyanok, mint Ron, akik még a jóslástan terembeli füstök utóhatásait szenvedték csöndben maradtunk.
- Ajajaj…! – csóválta a fejét a nő. – Ez bizony elég soványra sikerült. Hangosan és érthetően mondjátok: „Jó napot, Umbridge professzor!” Próbáljuk meg még egyszer, rendben? Jó napot mindenkinek!
- Jó napot, Umbridge professzor! – a hányingerrel küzdve köptem a szavakat. Fúj, de egy undorító némber! És azok a rózsaszín csipkék… Okádék!
- Így mindjárt más – bólintott negédes mosollyal Umbridge. – Nem is volt olyan nehéz, ugye? – A te orrodat sem lesz nehéz eltörni, ha folytatod! – Most pedig a pálcát a táskába, és pennát veszünk elő.
Tessék, ez a hígagyú még azt sem tudja, hogy egyeseknek nincsen pálcájuk, nem hogy a táskába tudja-e rakni!
Sokan fintorogva összenéztek. Boldog voltam, hogy nem csak én érzek így. Mármint, ilyen undorral egy ember iránt. Hermione készségesen rakott elém pergament és tintát, mire én hálásan rámosolyogva fogadtam el a segítséget. Umbridge ez alatt elővette a saját pálcáját, és egy nagyot koppintott vele a táblára, amin ez a szöveg jelent meg: Sötét varázslatok kivédése – Visszatérés az alapokhoz.
- Ha jól sejtem, a sötét varázslatok kivédéséről szerzett eddigi ismereteitek meglehetősen rendszertelenek és hiányosak.
Nem hittem volna, hogy életemben egyszer egyetértek a békával, de igaza volt. Az én tudásom ezen a tantárgy terén egyenlő a nullával, és szerintem változatlanul ezen a szinten is fog maradni, ha nem kapunk sürgősen egy új tanárt. Umbridge összekulcsolta kezeit, majd az osztály felé fordult. – Évenként más tanár foglalkozott veletek, s közülük többen nem tartották magukat a minisztérium által…
Figyelmem lassan, de biztosan elkalandozott. Megint Draco orrán törtem a fejem, pontosabban a Draco orrát eltörő varázslatomon. Nem értettem, hogyan lehetséges mindenféle varázsige és pálcamozdulat nélkül varázsolni. Igaz, Harry is harmadikban felpuffasztotta Marge nénit, de az más volt. Az egy véletlen mágiakitörés volt. Az enyém még úgy-ahogy, jóindulatúan talán véletlennek titulálható, de hazudnék, hogyha azt mondanám, hogy nem akartam akkor fájdalmat okozni Draconak. A mágiakitörés pedig teljes mértékben lehetetlen az én esetemben, mivel mugli vagyok, Budapestről. Ha hihetnék Amelie naplójának, talán felmerülne bennem a gondolat, hogy nem az vagyok, aki, de félek, hogy akkor lelkileg tönkremennék. Aztán Piton jutott az eszembe. Furcsa volt a mai viselkedése. Először szótlanul tűri, hogy az óráján prédikálok, aztán megszégyenít, majd tönkreteszi a bájitalomat, de végül azt bünteti meg, akinek a legkevesebb köze van a dologhoz. Hol értelmes ez? Lehet, hogy Piton most végül megbánta, hogy azt mondta rám? Vagy csak adta önmagát, és eleve ilyen a hangulata? Mert ha igen, akkor hatalmasat csalódtam. Benne is, és magamban is. Totálisan félreismertem ezt az embert. Azt hittem, tudom ki ő, de lehet, hogy még csak most ismerem meg…
- Nem hazugság! – csattant fel Harry, mire én ijedtemben összerezzentem, és megint varázsoltam. Jött az a már megismert áramütést imitáló érzés, és én meredten néztem, ahogyan Umbridge háta mögött összetörik a tábla!
- Büntetőfeladat, Potter! – vágta rá diadalmasan Umbridge, de amint meghallotta az eszméletlen nagy csörömpölést a háta mögül, visítva pördült meg. – Ki tette ezt?
Még mindig a tábla hűlt helyét néztem, mikor Hermione oldalba bökött. Felnéztem, és láttam, hogy mindenki engem néz. Umbridge elém sietve az arcomba hajolt, úgy kérdezett.
- Netán valami zavarja, kisasszony?
- Én… nem… a tábla… - hebegtem reszketve, és most először megijedtem Umbridge-től. A nő felegyenesedve köhécselt párat, majd rám nézve ismét megszólalt.
- A kisasszony is szeretne büntetőmunkát kapni?
- Tessék? Nem! – ingattam rémülten a fejem, mire Umbridge ártatlanul elmosolyodott.
- Igazán kár! Ezt akkor kellett volna eldöntenie, mielőtt összetörte volna a táblámat!
Umbridge ezek után írt egy levelet, amit Harry kezébe nyomott, és elküldött minket McGalagonyhoz. Harry gyorsan haladt a folyosókon, én viszont kissé lemaradva követtem őt. Még mindig nem akartam elhinni, milyen rossz egy nap ez! Szaladva értem utol az ingerült fiút, mire az rám sem nézve megszólalt.
- Te törted össze a táblát? – egy ideig hallgattam, aztán megszólaltam.
- Azt hiszem, igen…
- Nini! Icipici Pottiputyi és biri-barinője! – harsant fel Hóborc hangja, mire mindketten dühösen néztünk fel.
- Hagyd abba, Hóborc! – kiabált Harry, de a szellem csak nem engedelmeskedett.
- Pofa be, roló le! – csatlakoztam én is a fiúhoz, mire az nevetve felém fordult.
- Pofa be, roló le? Hát ez meg mi?
- Mi van? Kevin is ezt mondta, és használt! – védekeztem, de a kopogószellem újra rákezdett.
- Hohó, dúl-fúl a kis bolondgomba, na, meg a párja, az a kis fruska! – Harry megfogva a karomat tovább húzott a folyosón, de Hóborc előttünk lebegve zaklatott minket. – Mi bántja a lelkecskéteket? Hangokat, hallasz, Potty fiú, esetleg te másztál bele valaki fejébe, Darling?
- Nem unod magad? – kérdeztem a szellemet, mire az kinyújtotta rám a nyelvét.
- Hagyj már minket békén! – kiabálta mérgesen Harry, de ezzel csak azt érte el, hogy a szellem énekelni kezdett.
- Hazugnak tartják a Potty fiút!
S mellé rongálónak a lányt!
Játsszák a mérgeset, a szomorút!
Csak Hóborcka tudja, hogy mindkettő értelmileg hibás!
- Fogd be a szád! – ordította Harry, és én is társultam hozzá.
- Dugulj el, Hóborc, vagy nagyon megbánod!
A bal oldalon hirtelen kitárult egy ajtó, és McGalagony lépett ki rajta mogorva és zaklatott arccal.
- Mit ordibálnak itt? – dörrent ránk a nő. Hóborc viszont hangosan kacagva arrébblebegett, és mire Harryvel vádlón felmutattunk az égbe, ott már nem volt semmi. – Miért nincs órán? Kisasszony, maga meg miért van órán?
- A tanárnőhöz küldtek minket – mondta Harry helyettem is. McGalagony megerősítést várva rám nézett, én pedig aprót biccentve jeleztem a fiú igazát.
- Mégis mi az, hogy hozzám küldték önöket? Ki küldte magukat?
Harry átnyújtotta Umbridge levelét. Az átváltoztatástan tanárnő értetlenkedve átvette, majd egy pálcamozdulattal kinyitotta, és olvasni kezdte. Harryvel csendben vártuk a végzetünket, közben egymásra pillantgatva. McGalagony mikor abbahagyta végre az idegőrlő olvasást ránk nézett, és intett egyet.
- Jöjjenek be!
Követtük a tanárnőt a dolgozószobába. Na, igen. McGalagony hatalmas lakosztályának ebben a részében még pont nem voltam. Pedig már lassan törzslakos leszek a nőnél…
- Nos? – fordult felénk McGalagony, mire mi meglepetten összenéztünk. – Igaz ez?
- Micsoda? – kérdeztük egyszerre, és csak remélni mertük, hogy nem a kirúgásunkról van szó.
- Igaz, hogy maga kiabált Umbridge professzorral? – nézett a nő most Harryre, aki bólintott.
- Igen.
- A szemébe mondta, hogy hazudik?
- Igen – Harry egyre türelmetlenebb lett, én pedig ezt látva megfogtam a kezét. Harry meglepve, de ugyanakkor megnyugodva nézett rám.
- Megmondta neki, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén visszatért?
- Igen – Harry hangja most nyugodt, egyenletes volt, így elégedetten engedtem el őt. McGalagony leült az íróasztalához és gondterhelten nézett ránk.
- És igaz, hogy maga, kisasszony, összetörte a táblát?
- Igen.
- Varázslattal, holott az szigorúan tilos volt?
- Öhm… arra nem emlékszem, hogy a varázslást megtiltotta volna. Csak azt mondta, hogy tegyük el a pálcákat! – mondtam ártatlan képpel, holott tudtam, hogy nem úszhatom meg a dolgot.
- De ön varázsolt?! – McGalagony hangja most inkább kétségbeesett volt, mint számon kérő. Bizonytalanul bólintottam.
- Talán… - nyögtem.
- Értem. Akkor ez új problémát vet fel – McGalagony fáradtan ingatta a fejét, mi pedig Harryvel egyre idegesebbek lettünk.
- Hogy érti, tanárnő? – kérdeztem pár másodperc csönd után.
- Egyenek kekszet! – mondta váratlanul a nő, ezzel teljesen ámulatba ejtve minket. Zavarodottan néztünk rá. – Egyenek kekszet!
Egy skótkockás dobozra mutatott, mi pedig váll vonogatva vettünk az édességből, aminek furcsa, gyík formája volt.
- És üljenek le!
Egy szó nélkül leültünk Harryvel a két, asztal előtt álló fotelba. McGalagony letette a pinkség levelét, és ránk nézett. Tekintetében volt valami furcsa.
- Óvatosnak kell lenniük!
Egyik ámulatból a másikba estünk. Mondjuk, ha kettőnket hasonlították volna össze, egyértelműen Harry lett volna a meglepettebb, de attól, hogy már ezerszer olvastam ezt a részt a könyvben, így, átélve sokkal rosszabbnak bizonyult.
- Mire gondol, tanárnő?
- Használja a fejét, Potter! – csattant fel a nő, mire én megint összerezzentem, és ennek eredménye egy törött váza lett. McGalagony döbbenten fürkészett engem, majd egyetlen pálcamozdulattal megjavította az üveget. Szégyenlősen hajtottam le a fejem. McGalagony visszafogottabban folytatta. – Nagyon jól tudják, hogy honnan jött Dolores Umbridge, és tudják, kinek tesz jelentést.
Hangos csengőszó jelezte az óra végét. Minden irányból váratlanul lábdobogások, széktologatások zengtek fel, ezzel felébresztve a Roxfortot. McGalagony sietve folytatta.
- Itt az áll, hogy büntetőmunkát kell végezniük e hét minden napján, holnapi kezdettel.
- A hét…
-… minden napján? – nyögtünk föl Harryvel egyszerre, és engem már a hideg is kirázott a büntetés gondolatától. Harry rémülten kezdett ellenkezni.
- De hát, tanárnő… nem tudná…
- Nem tudnám - felelte szűkszavúan McGalagony, mire nekem minden szín kifutott az arcomból.
- De…
- Umbridge professzor a tanáruk, joga van büntetőfeladatot adni maguknak. Holnap délután öt órakor jelentkezzenek a szobájában. És jegyezzék meg: jobb lesz, ha vigyáznak Dolores Umbridge-dzsel.
- De hát igazat mondtam! – háborgott Harry, én viszont lemondóan megráztam a fejem. – Voldemort visszatért, ezt a tanárnő is tudja, Dumbledore professzor is tudja…
- Az ég szerelmére, Potter! – sziszegett villámló szemekkel a tanárnő, tekintettel léve rám. – Ne azzal foglalkozzon, hogy mi igaz, és mi nem! Húzzák meg magukat, és tartsák kordában az érzelmeiket! – a mondat második részét már nekem címezte, én pedig bólintva jeleztem, hogy értem. – Dorka, ön pedig keresse majd fel az igazgató urat, még ma! Most pedig vegyenek még egy kekszet, és menjenek!
- Köszönjük, de nem kérünk…
- Ne gyerekeskedjenek!
Kivettünk még egy-egy gyíkot.
- Köszönjük…
- Az évnyitó lakomán nem figyeltek oda Dolores Umbridge beszédére?
- De, igen…
- Hát, nem igazán… - suttogtam, amiért csak egy megrovó pillantást kaptam. Harry viszont folytatta.
- Azt mondta… hogy meg fogják tiltani az újításokat… Az volt a lényeg, hogy… hogy a Mágiaügyi Minisztérium bele akar szólni a Roxfort dolgaiba.
McGalagony pár pillanatig még nézett minket, aztán az ajtajához lépett, s kitárta előttünk.
- Mindenesetre örülök, hogy legalább Hermione Grangerre odafigyel – mondta Harrynek, majd felém is egy bíztató mosolyt küldve intett, hogy elmehetünk.