Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


29. Fejezet

A sárvérű örökre mocskos marad

 


Miután Harry és én elszabadultunk McGalagonytól, minden szó nélkül szétváltak útjaink. A fiú valószínűleg most nem igényelt különösebb társaságot, ahogyan én sem. Zsebre dugtam kezeimet, és az órákról szabaduló diákok seregében némán lopakodtam végig az egyik kihalt folyosón. Semmi kedvem nem volt most összefutni valakivel. Egyedül akartam maradni a gondolataimmal, amik abban a pillanatban sötétebbek voltak, mint a Fekete-tenger alja. Szórakozottan lépdeltem át a csempék vonalát, eljátszva a gondolattal, hogy azok égetnek, ezért nem szabad rájuk lépnem. Akárcsak minden furcsa rám vetett pillantás a diákok részéről, amiket az elmúlt fél napban kaptam…
Lábaim automatikusan vittek a szabadba, ahol az ég rózsaszínen hirdette az este közeledtét. Egy pillanatig csak álltam és bámultam a fellegek végtelenségét, majd magamhoz térve folytattam utamat az egyetlen nyugodt helyre, ahol senki nem zargat. Megálltam a torony lábánál, és felnézve a tetején lobogó címeres zászlóra halványan elmosolyodtam. Melegség öntötte el a szívem. Tudtam, hogy itt jó helyem van. Itt nem bánt senki. Sebesen léptem be a baglyokkal teli építménybe, ahol egyszerre minden szem rám szegeződött. Elpirulva nyeltem egy nagyot, majd megelőzve minden további kínos pillanatot felmásztam a második emeletre, ahonnan egyenest az üvegtelen ablakhoz mentem. Nem szokott gyorsasággal kapaszkodtam fel az ereszre, ahonnan már ügyesen fel tudtam húzódzkodni a tetőre. Mikor felértem, varázslatos látvány tárult a szemem elé. A ferde cserepeken állva, szélben lobogó hajjal vesztem el a horizont varázsában, amin most pár kisebb thestral játszadozott egymással.
- Szép, ugye?
Ijedten kaptam levegő után, mikor megszólalt mellőlem a kedves hang. Meglepetten pillantottam le a lábam tövébe, ahol most egy hófehér bagoly gubbasztott. Sárga szemei okosan csillogva követték az alattunk elterülő erdő lombjai közt eltűnő csikókat, majd minden további nélkül szárnyra kapott, és legnagyobb döbbenetemre a vállamra ült.
- Hedvig? – Préseltem ki magamból a logikus megoldást, mintha ez az egyetlen szó mindent megoldana. A madár egyensúlyozva csapkodott párat a szárnyaival, majd kényelmesen elhelyezkedve megszólalt.
- Mi a baj, gyermek? – Egyik döbbenetből a másikba estem. Kiszáradt torokkal ültem le a tetőre, megakadályozva korai halálom bekövetkezését. Miután rájöttem, nem húzhatom ennyire feltűnően az időt mindenféle ficergéssel álcázva idegességemet, felvéve legkiismerhetetlenebb álarcomat megkérdeztem.
- Honnan veszed, hogy bármi bajom van? – A kérdés elég pimaszra és udvariatlanra sikeredett, de utólag már nem tudtam ezen változtatni. Csöndben vártam a hóbagoly reakcióját.
- Ha valami bánt, mindig ide jössz. Láttalak már itt ezelőtt is – huhogta az állat barátságosan. – Tehát? Mi nyomja a lelked, fióka? – Hitetlenkedve néztem a vállamon ülő bagolyra ezt a megszólítást hallva. Leküzdve hirtelen kerekedett jókedvemet – amit ez az egyetlen, tréfás szó váltott ki belőlem – rájöttem, hogy felesleges lenne bárminemű átverés. Őszíntén válaszoltam.
- Több dolog is…
- Akkor kezdd, mondjuk a legrosszabbal – tanácsolta az állat, én pedig elmeséltem neki mindent a tegnapi Pitonnal való veszekedésemtől kezdve egészen a ma rám osztott igazságtalan büntetésig. Jól esett kiönteni a lelkem valaki olyannak, aki nem ítél el a tetteimért. Nem dorgál meg, nem vágja a fejemhez a „mit kellett volna tenned” jó tanácsot, hanem egyszerűen csak csöndben van és hallgat. Már egészen besötétedett, mikor újdonsült barátnőm vadászni ment, én magam pedig visszatértem a kastélyba. A vacsora nem rég kezdődött el, tekintve, hogy vannak, akik még csak most ülnek le asztalaikhoz. Nagyot sóhajtva beléptem a Nagyterembe, majd a lehető legészrevétlenebb útvonalon közelítettem meg a Griffendéles asztalt. Leülve Harry mellé szívverésem kissé alábbhagyott a felismeréstől, hogy mai furcsa viselkedésemnek nem ment híre a Roxfortban, legalábbis a diákok körében nem. Felpillantva üres tányéromból egyszerre több felnőtt furcsa pillantásával is szemben találtam magam. McGalagony evőeszközöket tartó kezei most megálltak a levegőben, és engem nézett aggódó tekintettel, amiben mintha félelem csillant volna. Dumbledore égszínkék tekintete most is barátságos volt, de beárnyékolta azt valami ismeretlen, megfogalmazhatatlan csillogás. Umbridge hetykén mért végig. És ott voltak azok a végtelen, mélységes fekete szemek is. Pillanatokig meredtünk egymásra Pitonnal. Ő fürkészőn, én dühösen. Arcomon rózsás pír jelent meg, mikor a tanár értetlenkedést játszva felvonta szemöldökeit, és olyan tekintettel meredt rám, mint aki egy undorító mocskot vélt felfedezni vadonatúj lakkcipőjén. Államat dacosan felszegve fordultam vissza barátaimhoz, akik éppen Harry vigasztalásával foglalatoskodtak. Rám sem hederítettek. Mintha ott sem lettem volna…
Megkeményítve vonásaimat szedtem egy evőkanálnyi krumplipürét, és mellé egy kisujjnyi csirkecombot. Ha más nem, ez már felkeltette valaki figyelmét…
- Te hogy bírsz annyit enni? – Érdeklődve néztem fel a velem szemben ülő Ronra, aki teletömött szájjal meredt rám, mint valami őrültre. Erre már Hermione és Harry is érdeklődve fordultak felém. Jobb ötletem nem lévén felvontam a szemöldököm, úgy kérdeztem vissza.
- Netán túl sok?
- Viccelsz? – nyelte le a falatot a vörös, majd élénken gesztikulálni kezdett. – Az egy madárnak sem lenne elegendő, nem, hogy egy fejlődésben lévő kamasznak!
Harry ezen felnevetett, Hermione a szemét forgatta, én viszont meglágyulva válaszoltam.
- Szerencsére nem vagyok madár, és kamasznak sem éppen olyan, amilyennek lennem kéne… De azért köszönöm, hogy aggódsz értem! – mosolyogtam a fiúra, majd nem törődve barátaim aggódó tekinteteivel fél perc alatt eltűntettem a vacsorámat. Felállva, elsőként távoztam a vacsoráról. Az ajtóban még megálltam, és hátrafordultam. Harry éppen Hermionéval veszekedett. Szomorúan vettem azt is tudomásul, hogy Piton engem néz, méghozzá elég mérges tekintettel. Mintha az anyám lehetne, és mehmondhatná, mikor, mit és mennyit egyek! Ezen a gondolaton elmosolyodtam, és vigyorom még nagyobb lett, mikor Piton zavarodottan körbepillantott. Azt hiszi, valaki máson nevetek, pedig nem!
Valósággal Perselus Piton képébe nevetve hagytam el a Nagytermet.
Jókedvűen léptem be tornyomba, ahol egy kíváncsi farkas várt már rám. Hosszú idő óta először nyugodtan megfürödtem a habos vizű kádban, majd bevackolva magam Amelie ágyába megvártam, míg Omega felugrik mellém, és mesélni kezdtem neki, mint már a nap folyamán egy hóbagolynak is…

Másnap reggel hangos horkolásra ébredtem. Omega feje a hasamon pihent, úgy aludt. Álmosan néztem a falon lógó órára, ami fél hetet mutatott. Ráérősen elkészülődtem, majd lementem a Nagyterembe, ahol már javában folyt a reggeli. Ásítva vetettem le magam barátaim közé, majd felnézve a megbűvölt mennyezetre savanyú fintort vágtam. Az eső valósággal szakadt, az eget villámok tarkították, és boldog voltam, hogy nem kell ma kitennem a lábam a kastélyból. Nem, mintha lenne, miért…
- Jó hír viszont, hogy ma nincs óránk Pitonnal – vigyorogta Ron, majd egy hatalmas kanál zabkását tömött a szájába. Nem figyeltem oda a beszélgetés további részére. Nem érdekeltek a manók és a sapkák… Helyette gondolataimban úszkálva reggeliztem kétkanálnyi kását. Eszembe jutott, amit tegnap Harry mondott jóslástan előtt. Draco büntetőmunkát kapott, miattam. Kíváncsian néztem át a mardekáros asztalhoz, ahol a szőke fiú most szótlanul turkálta az ételt. Elhatároztam, hogy beszélni fogok vele. Nem hagyhatom, hogy az én butaságom miatt bűnhődjön!
- Pillanat és jövök! – töröltem meg a számat a szalvétába, majd Harryék értetlen pillantásaitól kísérve átmentem a kígyók asztalához. Minden magyarázat és felvezetés nélkül leültem Draco mellé, aki ijedten összerezzent, mikor megszólaltam.
- Szeretnék bocsánatot kérni… a tegnapi dolog miatt! – Mondtam nehézkesen, és az sem segített, hogy minden mardekáros engem méricskélt hitetlenkedve. Draco azonban rám sem bagózva ette tovább a reggelijét.
- Felesleges volt idejönnöd – morogta, én pedig elkomorodtam.
- Nagyon remélem, hogy ez a véleményed meg fog változni, Draco – motyogtam félénken, de aztán hamar folytattam. – Tudom, hogy nálatok, mardekárosoknál úgy megy ez megbocsátós dolog, hogy „valamit valamiért”. Hát, tessék!
Draco kíváncsian felém fordult. Szürke szemeibe visszatért az élet, és a huncut csillogás.
- Kiváltom a büntetőmunkádat!
- Tessék?! – Az egész asztal egyszerre hördült fel. Nem volt még példa arra, hogy valaki önszántából merjen Pitonhoz menni büntetőmunkára. Draco fürkészőn, vádlón nézett.
- Most pont olyan vagy, mint egy griffendéles! – Szinte köpte a szavakat. Bennem azonban megmozdult a kígyó, mert ravaszul vigyorogva visszavágtam.
- Egy griffendéles, aki mardekáros módon békét ajánl… Nem is rossz! – Draco megértette a tréfát, és sápadt arcán halovány mosoly tűnt fel.
- Biztos vagy benne? – kérdezte, én viszont magabiztosan bólintottam.
- Szeretném visszakapni egy értékes barátom bizalmát. Valamit valamiért: hát legyen, Draco! – Jobbomat nyújtottam a fiúnak. – Büntetőmunka, teérted!
A fiú keze az enyémbe fonódott, és ezzel megszületett az alku. A mardekáros asztal hatalmas tapsviharban tört ki, nem törődve házvezetőjük egyre vörösödő fejével. Nem értettem, mi ennyire meglepő abban, hogy egy háznélküli barátságot köt egy házzal…
Nem vettük észre, hogy Piton halálmadár módjára közeledik felénk, így már csak azt érzékeltük, mikor elhallgatott a diáksereg, és sötét árnyék vetült ránk.
- Mr. Malfoy! Miss Dumbledore, jól szórakoznak? – vicsorogta a férfi. Dracoval összenéztünk, majd fel, egyenesen Piton szemeibe.
- Igen – válaszoltam szemtelenül, Piton pedig vérszemet kapott.
- Felszólítom, kisasszony, hogy hagyja el a házam asztalát, mivel nem tagja! – Hajolt le elém Piton, és szinte csak tátogta a szavakat, mégis fenyegetőbb volt, mintha kiabált volna. Dacosan kihúztam magam, majd minden meglévő bátorságomat összeszedve visszavágtam.
- Igaz, hogy nem vagyok a Mardekár tagja, de másé sem. Maga nem a házvezetőm!
- Figyelmeztetem, ha nem megy el innen…
- Maga nem az apám, hogy megmondja, mit tegyek, és mit nem! – vicsorogtam most már én is, felpattanva. Egészen a tanár arcába hajoltam, mellkasunk centikre volt a másikétól.
- Így gondolja? – húzta fel a szemöldökét kihívóan a férfi. – Legyen! Húsz pont minden háztól!
A Nagyterem egyszerre hördült fel. Már lassan mindenki minket figyelt. Dühösen pörgettem az agyamat valami frappáns válasz érdekében. Ha Piton visszaél tanári hatalmával, hát jó! Ha harc, hát legyen harc! Majd meglátjuk, ki nevet a végén!
- Nem rossz húzás magától, professzor… De vigyázzon, mert tudok egyet, s mást magáról! Mondjuk olyat is, ami elég indok ahhoz, hogy a nagybátyám kirúgja innét… Teszem azt… Kinek is az oldalán áll valójában… - a szavakat csak Piton hallhatta. Nem volt egyetlen fültanú sem a fenyegetésemre. Jelentőségteljesen Piton bal alkarjára néztem, majd vissza a fekete szemekbe. Azok szikrákat szórtak, de ugyanakkor olyan hitetlenkedés lobbant bennük, mintha nem akarná elhinni, hogy ez valóban megtörténhetett… De sajnos ez is én voltam. A kígyó énem. Piton kihozta belőlem. A tanár arcizmai beton kemények lettek, ajkai eggyé váltak, orrlyukai kitágultak.
- Büntetőmunka! Év végéig! – Mondta hangosan Piton az ítéletet, amit már mindenki meghallott. „Dupla, vagy semmi” – gondoltam magamban keserűen, de kívülről ez úgy tűnt, mintha csak megmosolyogtam volna a tanár szavait. Aprót biccentettem, jelezve, büszkén vállalom a büntetést, majd hátat fordítva a mágusok hadának angolosan távoztam.
A nap további része pocsékul telt. Alig szólt hozzám valaki – féltek. Tőlem féltek! Hermione elmagyarázta, hogy ne legyek ezen meglepődve. A diákok természetes, hogy félnek tőlem, ha még Pitont is képes voltam elhallgattatni… Harry egész nap faggatott, hogy mit mondtam a denevérnek, Ron olyan pillantásokat vetett rám, mintha élve fel akarnám falni, Hermione pedig egyszerűen csak próbált önmaga maradni, pontosabban úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Bűbájtanon Flitwick egész órán engem lesett, átváltoztatástanon pedig McGalagony többször is érdeklődött hogylétem felől. A legendás lények gondozása Suette-Pollts tanárnővel viszont érdekes volt. Negatív értelemben. Mintha aznap még a bólintérek is kerültek volna… Egyik sem akarta, hogy lerajzoljam, az pedig, amelyiket végre sikerült elkapnom a portrém alanyának folyton elszaladt, véleményem szerint pedig nem a pocsék rajztudásom miatt. Óra végén így csak egy félig kész műalkotást tudtam beadni…
Harry is összeveszett Dracoval, én szedtem szét őket, megakadályozva egy kisebb párbajt. Az ebédet inkább kihagytam, helyette pedig meglátogattam Hedviget, na, meg a Bagolyház öreg cserepeit.
Kelletlenül búcsúztam el a madártól, mikor az óra ötöt ütött. Szaladva tettem meg az Umbridge irodájáig tartó utat. Lihegve fékeztem le a harmadik emeleti dolgozószoba előtt. Pontosan hét percet késtem. Megigazítottam a talárom, majd nagy levegőt véve bekopogtam.
Válasz nem jött, helyette lassan kinyílt az ajtó. Belépve hányingerem támadt a rózsaszín töménytelen látványától. Harry egy kisasztalon írt, ami mellett ott volt egy másik, ahhoz hasonló, rám várva. A fiú most abbahagyta az írást, és szomorúan rám nézett. Umbridge éppen a teáját szürcsölgette, arra sem vette a fáradtságot, hogy elforduljon az ablaktól.
- Késett!
- Öhm… Aha… ja… Bocsánat! – lihegtem még mindig. Harry elsápadva nézett rám, értetlenkedve, hogy merek megütni ilyen hangot ezzel a nővel szemben. Umbridge negédesen krákogva végre megfordult, és végignézett rajtam.
- Ejnye! Nem így kérünk bocsánatot! Mondd szépen: elnézést a késésért, Umbridge professzor!
- Elnézést a késésért, Umbridge professzor! – Leküzdöttem a bensőmben az engedelmesség ellen vadul tiltakozó hangot. Nem akartam tovább feszíteni a húrt a nyakam körül. Már így is magamra haragítottam azzal, hogy késtem… Jobb, ha azt teszed, amit mond!
- Máris jobban hangzik – kuncogott a nő, jeges borzongást váltva ki belőlem. Erőltetetten bólintottam. Még a vak is látta volna rajtam, hogy abban a pillanatban könnyebb lett volna rávenni engem a vécé fogkefével való kisikálására, minthogy azt tegyem, amit mondd a tanárnő. De nem volt sajnos senki sem vak, így mind Harry, mind Umbridge láthatta arckifejezésemet.
- Kérlek, foglalj helyet! – Umbridge intett a pálcájával, és váratlanul egy szék csapódott a vádlimnak. Felszisszenve estem rá az ülőalkalmatosságra, ami olyan durván leülésre késztetett. Mérgesen néztem a macskás nőre, de az mintha nem is fogta volna fel, undorítóan mézes-mázos hangon megszólalt. – Hogy is hívnak?
- Dorotea – nem állt szándékomban az orrára kötni „különleges” kapcsolatomat az igazgatóval. Nem akartam máris bajba keverni az öreget. Merlinnek hála Umbridge -nak ennyi pont elég volt, mert nem kérdezősködött tovább.
- Nos, Dorotea, tisztában vagy vele, hogy miért vagy itt?
- Öhm… azt hiszem, nem – ingattam a fejem. De most komolyan! Miért is rohadok ebben a pink lyukban?! Ha már itt kell döglenem, legalább tudjam, miért…
- A tegnapi nap folyamán megrongáltad a táblámat.
- Nem direkt csináltam!
- Attól a táblám sajnos még összetört… - biggyesztette le az ajkát Umbridge, én viszont felháborodottan álltam fel.
- De egyetlen pálcaintéssel megjavította! Jobb, mint új korában! – bizonygattam ártatlanságomat, de ekkor a szék megint kisodorta magam alól a lábaimat. Vicsorogva próbáltam felállni a nyavalyás székről, de az nem engedett. Mintha odaragasztottak volna…
- Maga közveszélyes, kisasszony! – Mosolygott a nő, őrült csillogással a szemében. – Az ön érdekében ragasztottam a székhez… Mellesleg így sokkal meghittebb a hangulat, a magácska nem pattog állandóan… - csak tátogni tudtam dühömben. Harry is gyilkos tekinteteket lövellt a banya felé, kezében majd’ szétroppantva a varázspennát.
- Azonnal engedjen el! Nincs joga hozzá! – viaskodtam a székkel, de az mintha láthatatlan karokat növesztett volna, hogy lefogjon. Umbridge letette a teáját, majd elém sétált, és térdeire támaszkodva lehajolt hozzám. Úgy magyarázott.
- De, van jogom hozzá – mondta belekuncogva a mondatba. – Én, mint a Mágiaügyi Minisztérium által alkalmazott tanárnak, igenis van jogom az ilyenekhez!
- Ezt még megkeserüli! – rángattam a széket tehetetlen dühömben. – Mocskos, vén szipirtyó!
- Ejnye… Nem illik ilyen hangot megütni egy tanárral, Dorotea! Nem tanították meg a szüleid?
- A szüleim arra tanítottak, hogy azt tiszteljem, aki megérdemli – mondtam minden félelem nélkül. Hangom jeges volt, és úgy vágott, mintha penge lenne. A szobára kínos csönd telepedett, amit az én tiszteletlen mondatom okozott. Umbridge szája enyhén megrándult, majd köhécselve felegyenesedett, úgy folytatta a vallatásomat.
- A szüleid bátrak lehetnek, ha ilyenekre tanítottak…
- Bátrabbak, mint maga, vagy az egész Minisztérium együtt véve! – Köptem a súlyos szavakat, mire meglepetésemre egy hatalmas pofon csattant az arcomon.
- Ne… merészeld… a Minisztériumot… a szádra venni! – Zihálta a nő a felindultságtól. Harry most felpattant a székéből, de Umbridge egyetlen pillantása elég volt hozzá, hogy visszaüljön. Megrökönyödve meredtem a szoba egy pontjára. Nem akartam elhinni… Nem tudtam elhinni, hogy ez a nő megpofozott!
- A szüleid megkockáztatom, muglik! – Fordult ismét felém Umbridge, majd haját megigazítva leporolt a kosztümjéről egy képzeletbeli szöszt.
- És ha azok, akkor mi van? – Kérdeztem teljesen felpaprikázva magam. Még azaz előbbi pofon sem tudott elriasztani a banya piszkálásától.
- Tehát muglik… - mosolyodott el a tanár, mire én elsápadtam. Te hülye, te hülye! Miért kell neked itt hősködni? Miért nem tudsz csöndben maradni? Miért érzed úgy, hogy minden áron vissza kell szólnod? Miért kell annak lennem, aki vagyok?!
- Nem… - ingattam a fejem, próbálva menteni a menthetőt. – Nem muglik. Ők is mágusok!
- Tehát ez azt jelenti, hogy te egy sárvérű vagy! – Az ütő is megállt bennem egy pillanatra, mikor meghallottam ezt a szót már pár napon belül másodszorra engem jellemezve… Harryre pillantottam. A fiú szétrobbanni látszott, és csak az tartotta vissza a boszorkány letámadásától, hogy aprót intettem a fejemmel: ne!
- Nem értem, miért baj az, ha valaki más, mint a többi? – tettem fel a költői kérdést, természetesen az SVK tanárnak címezve. Az azonban boldogan elvállalta a magyarázó szerepét, mert beszélni kezdett, miközben fel-alá járkált a szobában.
- A „mások”, ahogy te nevezted magatokat nem normális mágusok – mondta. – A sárvérűek genetikai hiba miatt létrejött sérült egyedek többsége, akiknek meg sem kellett volna születniük. A sárvérűek csak bepiszkítják a társadalom hírét, koloncok a többiek nyakán. Ez a fajta egy amolyan… genetikai csőd! Az evolúció vakvágánya! A természet tévedése! A sors tréfája: elhiteti a szerencsétlenekkel, hogy tudnak valamit, amit a mágusok is, pedig nem – felkacagott. – A sárvérűek egyszerűen hibásak. És ahogyan a füvet is gyomtalanítják, úgy a társadalmat is meg kell tisztítani ezektől az agresszív és erőszakos gyökerektől, még mielőtt megfojtanák a szép, zöld pázsitot. Mert ha ezt nem tennénk meg, nem lennének többé mágusok sem. Érted?
Nem! – akartam ordítani a béka képébe, de helyette ezt mondtam: - Igen.
- Csodálatos! – Kuncogott Umbridge. – Akkor el is érkeztünk büntetésed megvalósításához.
A szék, ami még mindig fogva tartott, most felemelkedett, és lerakott az üres asztal előtt, ami egy üres pergamen és egy OLYAN penna várt rám. – A következőt kell írnod: a sárvérű mindig mocskos marad.
Nem írtam. Helyette viszont hitetlenkedve pillantottam fel a nőre. Nem fogom leírni. Ezt semmiképp nem! Semmivel nem tud rávenni, hogy leírjam!
- Khm – krákogott egyet. – Elfelejtettem volna megemlíteni, hogy abban az esetben, ha nem írod, Mr. Potter egy hétig tovább marad?
Harryre néztem, aki gyilkos tekintettel a tanárra. Nagyot nyelve írni kezdtem. A sárvérű mindig mocskos marad… Akaratlanul is feljajdultam, mikor a bőröm valósággal égni kezdett, és nem a kézfejemen. A csipketerítőt markolva próbáltam úrrá lenni fájdalmamon, de már késő volt. Umbridge kíváncsian lépett mellém és nézett a kezemre, de mikor azon semmit nem látott, megfogta a csuklómat, és felhajtotta bal ingujjamat. Elborzadva figyeltem, ahogy az általam írott szöveg lassan, de biztosan belevésődik alkaromba. Sírhatnékom támadt. Ugyanolyan volt, ráadásul ugyanott, ahol a Sötét Jegy is szokott lenni, azzal az aprócska eltéréssel, hogy ez az én művem. Az én kézírásom. Az én kerekded, gyöngybetűim virítanak most vérvörösen a hófehér bőrön.
- Hoppá! – Kapta kezét a szája elé Umbridge meglepettséget színlelve. – Úgy látszik, túl hosszú lett a mondat, és nem fért a kézfejedre…
Akkor és ott olyan mocskosnak éreztem magam, mint még soha. Mintha megbélyegeztek volna. Megbélyegeztek és elítéltek azért, aki vagyok. Varga Dorottya, Budapestről, sárvérű… Kicsordult az első és egyben utolsó könnycseppem. Nem a fájdalom miatt. A tehetetlen düh és a szégyen váltotta ki belőlem. Eszembe jutott, mikor reggel megfenyegettem Pitont az alkarján lévő Jeggyel. Hogy tehettem? Hiszen ő is ugyanolyan ember, mint én! De ő több! Mert én csak egy sárvérű vagyok, aki mindenkinek fájdalmat okoz és koloncot jelent. Egy nem ide illő, egy „más”. Egy sárvérű. Egy mocskos sárvérű. Egy mocskos sárvérű, aki örökre mocskos is marad…

Már hét óra is elmúlt, mikor végre elengedett engem. Harry már régebben elment, engem még ott tartott, mondván: késtem. Valósággal kimenekültem a szobából, mikor engedélyt kaptam a távozásra. Kiérve a Pokolból, sípolva nagy levegőt vettem, és lenéztem a kezemre. Az vörös volt és olvasható. Meglepett ez, hiszen a könyv szerint Harrynek csak napok múlva fog ott maradni, de ekkor felrémlett… Umbridge egy vastagabb és nagyobb pennát adott a kezembe. „Egy hatásosabbat” – gondoltam keserűen. Könnyek nem jöttek a szememre, nem tudtam sírni. Többet nem! Egy ilyen apróságért, mikor naponta katonák, bátor harcosok esnek el a csatában, rosszabb esetben túlélik, de megcsonkulva. Azzal bíztattam magam, hogy ez semmi ahhoz képest, tehát egy ilyen kis dologért megalázó dolog lenne sírni. Pedig mennyire sírtam volna! Valaki ölében, elmenekülve a világ elől, ájulásig vagy a halálig… Bár kétlem, hogy az ember képes lenne belehalni a sírásba, de én akkor és ott képes lettem volna rá. Addig siratni a bűneimet, tetteimet, lényemet, amíg már maga a vég el nem jön. De mivel nem volt senki rajtam kívül a folyosón, aki alkalmas alany lett volna hozzájárulni sírás által megtörtént halálomhoz, így reszkető kezekkel lehajtottam az ingujjamat. Valósággal perzselt az anyag, ha hozzám ért. De inkább ez, minthogy csupasz karral sétáljak végig a Roxforton. Fogaimat összeszorítottam, majd elnyomva magamban minden emberi érzést elindultam a pince felé, akárcsak egy robot, aki nem lát és nem hall. Úgy mondogattam magamban a „Dracoért” szavacskát, mintha az minden bajom megszűntethetné. Kapaszkodtam a fiú nevébe, továbbhaladásra ösztökélve magam. Megálltam Piton irodája előtt, és beharapva ajkaimat kopogtattam.
- Gyere be, Draco! – Jött a válasz. Elpirulva léptem be, ahol egy nagyon meglepett Pitonnal találtam szemben magam. – Mit akar? Azt hittem egyértelmű, hogy az éves büntetése holnaptól kezdődik!
- Draco helyett jöttem. Az ő büntetőmunkájára… a majdnem felrobbantott üst miatt… - motyogtam alig hallhatóan. A férfi pár pillanatig fürkészőn bámult, aztán biccentett.
- Rendben. Kövessen!
Abba az irodába mentünk át, ahol életem első főzetét készítettem el sikeresen. De most nem várt ott rám sem üst, sem felszeletelni való alapanyagok, helyette egy asztal, pontosan Piton íróasztalával szemben, rajta egy pergamennel és egy pennával. Elsápadtam ezen a szituáción, és megtorpanva akaratlanul is sebes alkaromhoz nyúltam. Piton megkerült, és helyet foglalt a saját asztalánál, majd rámutatott a székre, amelyikre le kéne ülnöm. Az Umbridge szobájában lévő varázsszékre gondolva bukfencezett egyet a gyomrom, és jobbnak láttam szót fogadni. Egyetlen szempillantás alatt a széken termettem. Piton érdeklődve figyelte minden rezdülésemet, majd vontatottan megszólalt.
- Azt ajánlom, vegye le a talárját! Sokáig fog maradni, ráadásul a kandalló is ontja a meleget… Nem akarom, hogy miattam ismét tüdőgyulladása legyen – gúnyolódott, majd felállt, és a hátam mögött lévő könyvespolcához lépett. Amíg nem figyelt, gyorsan és nagyon óvatosan kibújtam a talárból, és be kellett vallanom, tényleg kellemesebb volt így. Kezeimet az ölemben nyugtatva, nem azon gondolkozva, hogy mennyire meleg van a szobában. Piton visszatért elém egy vaskos és szétesett kódexszel a kezében, majd elém rakta.
- Ezt kéne a tízedik oldalig lemásolnia ma este. Holnap majd jöhet a következő tíz…
- Ennyi?
- Ha annyira kevésnek találja, segítek a problémán! Minden oldalt kétszer másoljon le! Az adott oldalból készült két másolatot pedig külön gyűjtse! – Bólintottam. Piton is levette fekete talárját, és helyet foglalt velem szemben. Fehér ingje meglepően erős kontrasztot alkotott eddigi fekete alakjával… Döbbenetem csak pár pillanatig tartott, mert aztán kérdeztem.
- Miért?
- Mit miért? – pillantott fel értetlenül Piton az éppen megkezdett dolgozatok kijavításából.
- Miért kell két példányban lemásolnom? Miért nem elég csak egyszer? – Ártatlan kérdés volt ártatlan hangsúllyal. Piton pár pillanatig hallgatott, kereste a hangomban a hátsó szándékról árulkodó lejtést, de nem találta. Zavartan szólalt meg.
- Ezt a munkát eredetileg Draconak szántam volna, de így most te kaptad meg. Az egyik példány nekem lesz, tekintve, hogy ez – rámutatott a szétmállott könyvre – már eléggé használhatatlan állapotban van. Tönkretették az évszázadok során ért bájitalgőzök… A másik példány pedig Draconak lett volna, de mivel most te vagy itt… - nem fejezte be a mondatot, hanem idegesen máshova pillantott.
- Az enyém lesz? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Igen – bólintott a bájitalmester.
- De miért? – Csúszott ki megint a számon, mire a tanár türelmetlenül csapott az asztalra.
- Mit miért?
- Miért akarja, hogy az enyémek legyenek?
- Mert mit ér a büntetés, ha nem tanulsz belőle? – Húzta fel a szemöldökét a férfi. – Így legalább valami biztosan beleragad abba a makacs fejedbe!
Meglepetten néztem a tanárt, aki ismét munkához látott. Piton viccelni próbált az előbb? Az lehetetlen! Gyűlöl engem! A mai után biztos!
- Köszönöm – suttogtam hálásan, nem mellesleg alig meghallhatóan. De hála Piton jó hallásának eljutott hozzá a szó. Felpillantva nézett engem, majd egy egészen aprót biccentve folytatta a dolgozatok javítását. Én is munkához láttam. Kinyitottam – pontosabban leemeltem a könyv borítóját -, és elkezdtem az első oldalt másolni. Ez nagyon unalmas dolog volt, ugyanis az előszó nem szólt másról, csakis a nyálas ömlengésről, miszerint hány száz embernek köszönheti az író a könyv létrejöttét. Egyébként is! A köszönetnyilvánítás nem a könyv végén szokott lenni? Érdeklődve lapoztam a kódex hátuljához, és elborzadtam. Az utolsó tizenöt oldal tömény nevekből állt. Ezek szerint itt is hátul van a köszönetnyilvánítás… Nagyot sóhajtva visszatértem az első oldalhoz és lassan lemásoltam. Aztán még egyszer. Jött a második oldal, amin már egy nagyon ritka és érdekes bájitalrecept volt olvasható. Lemásoltam. Aztán még egyszer. Így telt az idő, mikor fél kilencet ütött az óra. A nyolcadik oldal második másolásának a felénél tartottam. Az elmúlt egy és fél óra teljes csöndben telt el, csak a papírok zizegtek, meg a pennák sercegtek. Legnagyobb bosszúságomra azonban az ötödik oldalnál az elviselhetetlennel lett egyenlő az alkaromba nyilalló fájdalom. Fogcsikorgatva írtam tovább. Eddig tűrtem. Bosszúsan néztem le az ölemben magától reszkető bal kezemre, és ledöbbentem. Hófehér ingem tiszta vér volt. Hogy nem vettem ezt észre? Ijedten néztem fel Pitonra, akinek látszólag nem tűnt fel a dolog, miszerint nem írok. Rémülten gondolkoztam valami megoldás után kutatva. Jobb ötletem nem lévén gondosan ügyelve felvettem a taláromat, ami eltakarta a hatalmas vérfoltot. Piton erre már felnézett, és értetlenkedve húzta össze a szemöldökeit.
- Azért nincsen itt annyira hideg – mért végig, majd a falon lógó hőmérőre pillantott. – Huszonnégy fok van! Vegye le azt a talárt! Még egy darabig nem fog elmenni, ahogy látom…
Ujjával a nyolcadik oldalra mutatott, ami - valljuk be – még elég messze volt a tíztől.
- De… ez nekem így jó – bizonygattam legyűrve az egyre nagyobb fájdalmat az alkaromban.
- Vegye. Le. A. Talárját! – Hajolt előre vészjóslóan Piton, mire nekem már kezdett vészesen melegem lenni. – Most! – Rémülten néztem rá továbbra is. – Akkor tudja mit? Teszek még a tűzre – ezzel felállt, és a kandallója elé lépett, hogy még melegebbet csináljon. Tudtam, ha itt még melegebb lesz, én már szétfolyok… Kétségbeesetten pattantam fel.
- Ne! – kiáltottam, mire Piton felhúzott szemöldökökkel végigmért.
- De hát fázik! Mint mondtam, nem akarom, hogy miattam hűljön meg… - megint a kandalló felé fordult. Úgy ugrottam oda Pitonhoz, mintha szárnyaim lennének, és már nyúltam a férfi után, hogy megállítsam, de elrontottam. Piton baljával elkapta az én balomat, és felkiáltottam fájdalmamban. A férfi pár pillanatig értetlenül meredt rám, aztán erőszakosan elkezdte rólam lefejteni a talárt. Sikítva ugrottam el mellőle, mire rám szegezte a pálcáját.
- Hagyjon békén! – Kiáltottam mérgesen, bal kezemet magamhoz ölelve, de Piton határozott tekintete egyáltalán nem arról árulkodott, hogy megfontolná a kérésemet.
- Vedd le a talárodat, vagy magam szedem le rólad!
- Mi? Maga… Maga… - úgy tátogtam, mint egy hal. Nem akartam elhinni! Piton? Engem?! Piton engem nézett, aztán fájdalmasan felkiáltott, és a hajába túrt.
- Merlinre, nem! Dehogy! Soha! – Most rajta volt a kétségbeesés sora. – Én nem akarlak téged… bántani… Egyszerűen csak látom, hogy amióta itt vagy, nem mozgatod a bal kezed, ha nem muszáj! Szeretném megnézni, mi történt!
- Nem! – Dobbantottam dühösen, Piton viszont villámló tekintetekkel intett egyet a pálcájával, mire eltűnt rólam a talár. Megsemmisülten meredtem a férfire. – Miért?!
- Merlin szerelmére, mit miért?! – Piton türelmetlenül meredt rám, pontosabban a hatalmas vérfoltra.
- Miért akarja megnézni?
- Mert segítségre van szükséged! – Jött az egyszerű válasz, miközben rámutatott az oda nem illő foltra. – Kérlek, mutasd meg a karodat!
- Én nem… - ingattam a fejem kétségbeesettebben, mint valaha. Pitont azonban nem hatottam meg.
- Reggel bátor voltál, mikor megzsaroltál. Hát legyél most is bátor! – Indult el felém a tanár, mire én ijedten hátrálni kezdtem. A bájitalmester megállt, úgy nézett rám. – Hajtsd fel az ingujjad, vagy levarázsolom rólad az egész inget! A varázslat sajnos csak egész ruhadarabokra lett kitalálva… - gúnyolódott Piton. Behunytam a szemem. Éreztem, ahogy a karom lüktetni kezd a fájdalomtól. Nem tudtam tovább elviselni. Szégyentől vöröslő arccal nyújtottam ki a karom Piton fel, aki rögtön le is csapott rá. Óvatosan feltűrte az átázott anyagot, és elborzadt. Olyan undor ült ki az arcára, mintha egy csatornában kéne fürdenie. Az én arcom csak sápadt volt. Nem undort tükröző. Már nem…
Az egész végtagom vérben úszott, reszketett és lángolt. Piton habozás nélkül leültetett a székemre, majd elment különféle bájitalokért. Ahogy elnéztem a kezemet, rádöbbentem, hogy a szöveget még nem is látta… Túl sok volt a vér ahhoz, hogy a mondat megmutassa magát.
A férfi hamar visszatért, székét elém húzta, majd leült rá, és ölébe vette a kezemet. Megfogott egy rongyot, majd vízbe mártotta, de mielőtt hozzám érintette volna, figyelmeztetett.
- Fájni fog, mert ha jól látom, el van fertőződve. De hol a seb? – Most jött rá, hogy csak vért lát. A kendő kellemesen hideg volt, mikor hozzámért. Legszívesebben megkértem volna Pitont, hogy hagyja rajta, hagy hűtse a kezemet, de nem tettem. Csöndben tűrtem és vártam, amíg a bájitalmester gyengéd és óvatos mozdulatokkal megtisztítja az alkaromat. Aztán megtörtént. Piton hangosan felszisszent, mikor meglátta az elgennyesedett, lüktető és forró bőrfelületet. Először nem is tűnt fel neki, hogy az egy összefüggő mondat.
- Mi ez? – Kért engem számon, mire én nem válaszoltam. A felnőtt visszafordult a sebhez, és akkor meglátta. Hangosan olvasta fel Umbridge útravalóját az életemhez, a végén pedig döbbent csöndben meredt maga elé. Rám nézett, valószínűleg azt várta, hogy sírni fogok. Ha nem a látványtól, hát a fájdalomtól vagy a szégyentől. De nem sírtam. Nem volt annyira sem csúnya, sem fájdalmas, sem pedig szégyellnivaló, hogy ezért sírnom kelljen. Én csak őt néztem. Ő pedig engem. És az este folyamán először ő kezdeményezte a kérdést.
- Miért? – Ennyi volt. Nem több. Egyetlen szó, mégis mennyi mindent akart. Valósággal mindent. De sajnos egy élet kevés lenne hozzá, hogy ezt megértse… Így csak ennyit válaszoltam elveszve a tekintetében:
- Mert a sárvérű örökre mocskos marad.