Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. Fejezet

Az élgárda élén

 

- Nem is emlékszem, mikor nevettem utoljára ilyen jót - ült le Harry Potter az ágyára. Én sem voltam rest, és én is leültem mellé.
- Talán akkor, amikor harmadéves korodban megviccelted Malfoyékat a láthatatlanná tévő köpenyeddel, nem? - kérdeztem. Harry rám emelte zöld szemeit, és azok döbbenetet tükröztek.
- Honnan tudsz te ilyeneket? Úgy értem, ma ismerkedtünk meg, és szerintem már többet tudsz rólam, mint bárki más - értetlenkedett.
- Hát igen. Ez Rowling hibája. Még a gondolataidat is leírta.
- Ki? Mit csinált?
- J. K. Rowling a gondolataidat is leírta - magyaráztam neki, mint egy ovisnak.
- Ki az a J. K. Rowling? És miért írja le az én gondolataimat? Nem értem.
- Nem is csodálom. Lényeg az, hogy egy nő írt könyveket rólatok, és abban te vagy a főszereplő. Na, én meg elolvastam. Érted már?
- Nem igazán - értetlenkedett a fiú még mindig. Rólam pedig tudni kell, hogy türelmes vagyok, de egy idő után már nálam is robban a bomba. Az a bomba pedig most robbant.
- Harry! Mit nem értesz ezen? Egyszerű. Nézd, elmagyarázom még egyszer: elmentem a boltba, de útközben elütöttek, magamhoz tértem és itt voltam. A szereplőket, szövegeket pedig mind tudom, ismerem, mert arról a helyről, ahonnan én jöttem, ez le van írva egy könyvbe. Mint nálatok a Reggeli próféta, vagy a Kviddics évszázadai. De ez most nem is fontos. Nálunk, a valóságban nincsenek varázslók, boszorkányok, és nincsenek Nimbuszok sem. Sőt, sem Aragog sem pedig Voldemort. Érted? A mi világunkban ti csak mesehősök vagytok! Nem léteztek! Nincs harc a jóért, nincsenek sárkányok, sem egyéb varázslények, de ami a legfontosabb: nem létezik varázslás! Mi csak minden reggel felkelünk és míg ti itt azért dolgoztok több millióan, hogy Voldemort eltűnjön az élők sorából, mi azért, hogy másnap ugyanúgy felkeljünk és kezdjünk megint mindent előröl.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy…
- Hogy nincs Roxfort, nincs Dumbledore, és Harry Potter is csak egy jóképű mesehős. Ez mind, amit pedig elmondtam, ennek a J. K. Rowlingnak köszönhető, mert ő írta meg a történetedet, ő talált ki, és alkotott meg téged. Nélküle szerintem most nem is lennék itt.
- Jó, hogy itt vagy - suttogta a semmibe Harry. - Ha másért nem is, de legalább egy ember van, aki ismer, és megért.
- Ne haragudj, hogy ezt most és ilyen körülmények között mondtam el, de hamarosan eljönnek érted Lupinék, és akkor már nem… Amúgy ha megnyugtat, nekem te vagy a könyvben a kedvenc szereplőm.
- Kösz - mosolyodott el végre. - De elég furcsa érzés szembesülni azzal, hogy te csak egy kitaláció vagy.
- Tudom, és azért vagyok itt, hogy segítsek neked. Na, meg a többieknek. Tudok egyet s mást Voldemortról, ami még később biztos hasznos lesz.
- Például?
- Például szörnyű gyerekkora volt. Egy árvaházban nevelkedett. De többet nem mondok, azt majd jövőre.
- Nem is tudtam, hogy ilyen hosszú ideig tervezel maradni - nevette el magát Harry, majd felállt mellőlem és papírért kezdett kutakodni.
- Jobb oldalt, második fiók - segítettem egy kicsit neki, miután olyan esetlenül már vagy öt fiókot kicibált a helyéről.
- De furcsa. Ha úgy nézzük, a testvérem is lehetnél. Még Ronnál és Hermionénál is jobban ismersz. Tényleg, neked van testvéred? - végre talált papírt és elkezdett írni három levelet.
- Igen, egy húgom. Boginak hívják, kilenc éves. Kis rosszcsont, mindig szeret engem bajba keverni, de én így szeretem - meséltem nosztalgikus mosollyal a szám szélén.
- És egy fivért nem szeretnél?
- Dehogynem, de már csak öcsém lehet maximum - fintorodtam el, pedig mindig is vágytam egy idősebb tesóra. Harry egy kis időre abbahagyta a körmölést és hátrafordult hozzám.
- Legyél a húgom. Fogadott húgom.
Azt hittem, leesek az ágyról. Én? A híres Harry Potter fogadott testvére? Persze. Jó vicc. Majdnem be is dőltem.
- Ez most csak vicc - dőltem hátra a falnak és elkezdtem tanulmányozni a szobát ami - elhihetitek - alig volt jobb a lépcsőalatti gardróbnál.
- Nem annak szántam - nézett rám komolyan Harry -, mikori vagy?
- 98' -as, szeptemberi.
- Akkor lett egy bátyád. Gratulálok - nevetett fel jóízűen, és tovább írta a leveleket. Meghökkenve meredtem rá, de ő ebből semmit sem észlelt, hát megszólaltam.
- Ennyi? Lett egy bátyám, azt kész?
- Azt mondtad, akarsz egyet, hát most van. Tessék, itt vagyok. Meg is verhetsz, ha akarsz.
- Inkább a nadrágomat igyekeznél összevarrni, amit olyan ügyesen szétszakítottál. Tudod, milyen drága volt? Anya megöl, ha meglátja. - mértem fel a károkat a vadi új farmeromon.
- Bocsi, de varrni nem tudok - vonogatta a vállát Harry.
- Szép kis varázsló, mondhatom! Voldemortot kinyírja, aztán egy gatyát nem bír össze varrni! Pálcával sem tudod?
- Nem varázsolhatok - mondta rám sem nézve, majd összehajtotta a leveleket és a vadászatból visszatérő Hedvigre kötötte őket.
- Nem érdekel! Akkor hozzál tűt és cérnát! Majd én összevarrom!
Harry eltűnt a lakásban, csak, hogy fél perc múlva varrókészlettel a kezében térjen vissza.
- Tessék. Remélem megfelel - mondta, és letelepedett mellém az ágyra, én meg kerestem valami kék cérnát, és hozzá tűt. Már az összeöltésnek is nekikezdtem, mikor végre megszólalt. Addig csak figyelemmel kísérte minden mozdulatomat.
- Sosem értettem, hogy lehet ilyen szépen varrni. Te hol tanultad?
- Anyutól - válaszoltam egyszerűen.
- Biztos ügyes nő lehet az anyukád - szája pedig szomorú mosolyra húzódott.
- Héj! Tesók vagyunk, nem? Az én anyukám a te anyukád is, és fordítva. Kis logikával pedig rájöhet Dudley is, hogy mostantól két unokatestvére van - vigyorogtam, ő pedig a felismeréstől felkacagott.
- Jut eszembe: Dudleyék elmentek. Csak ketten vagyunk. - emelte rám zöld tekintetét Harry, mitől nekem a hideg futkorászott a hátamon.
- Végre - sóhajtottam fel -, már éppen ideje volt. Lupinék negyedóra múlva itt lesznek érted.
- És te? - nézett rám a fiú.
- Mi van velem?
- Veled mi lesz? Nem hagyunk itt! Még a végén bajod esik! Arról szó sem lehet, hogy itt maradj! Nem, velünk jössz és kész! - látszólag teljesen felvillanyozta ez a terv, mert elkezdett mindenféle terveket szövögetni, hogy ki, mikor, hogyan meg én.
- Kérlek szépen fejezd be a tervezgetést, Harry! - elégeltem meg a folyamatos fel-alá járkálását így tíz perc után - Semmi sem biztos. Az sem, hogy te megéred-e egyáltalán a holnapot.
Harry megállt, és rögtön ott termett előttem. Én ott ültem az ágyán és varrogattam, ő meg letérdelt mellém és könyökeit az ágy szélére helyezve elkezdett bámulni.
- Te tudod, hogy mi lesz a jövőm, ugye? - kezdte lassan, megfontoltan.
- Igen, tudom - haraptam el a cérnát.
- Akkor azt is tudnod kell, mikor fogok meghalni, igaz?
- Igaz - bólintottam.
- És meg is mondod?
- Nem! Nekem is lehetnek titkaim még a bátyám előtt is - és kinyújtottam a nyelvem. Aztán felálltam, összeszedtem a cérnadarabokat, kidobtam, tükör elé álltam, és ott szemléltem munkámat. Ezt a folyamatot viszont Harry végig élénk érdeklődéssel kísérte, mert mindig ott volt mögöttem akár egy pincsi.
- Csak annyit mondj, hogy ma? - próbálkozott.
- Nem.
- Holnap?
- Nem.
- Holnapután?
- Nem és nem is azután. Sokára. Ennyi elég? - és dühösen összeraktam a varrókészletet.
- Mennyire sokára? - kezdett el vigyorogni, de már látszott az arcán, ez már csak cukkolás.
- Ma - mondtam neki dühösen, és kiléptem a szobából, hogy visszavigyem a dobozkát a helyére, de csak félúton jutott már eszembe: nem is tudom, hol a helye. Viszont jött Harry, kivette a kezemből, és a szemközti polcot nyitotta ki. Már a dobozka majdnem a helyén volt, mikor meghallottunk valami matatást a földszintről. Én tudtam, mi az, de Harry nem. Amolyan " maradj itt" típusú tekintettel rám nézett, és a kezembe nyomta a dobozt. Elővette pálcáját és előreszegezve elindult a lépcső felé szinte vaksötétben. Én viszont nem láttam értelmét tovább ott maradni a sarokban, elindultam utána. Mentem, mentem, de egyszer csak valaminek nekiütköztem, és a dobozka hangosan landolt a földön. Nagyon ciki volt. Mindenki csöndben és nyugton bír maradni, csak én szerencsétlenkedem itt. Harry valószínűleg a hangra támadóállásba helyezkedett, mert megszólalt a lépcső aljáról egy rekedtes hang:
- Ereszd le a pálcádat, fiam, mielőtt kiszúrod vele valakinek a szemét!
Ez Mordon volt. Látnom kell! Elindultam tovább tapogatózva a sötétben.
- Mordon professzor? - kérdezte Harry. Botorkáltam tovább Harry felé, legalábbis reménykedtem, hogy felé.
- Nem tudok róla, hogy professzor lennék - felelte az öreg varázsló - Addig nem jutottam el. Inkább gyere le, hadd nézzünk meg közelebbről.
Botorkálok, tapogatok, basszus, ez az orrom volt!
- Nincs mitől félned, Harry. Azért jöttünk, hogy elvigyünk innen - mondta Lupin. Lupin? Hiszen ő is a kedvenceim között van! Látnom kell!
- Lupin professz…?
Azonban tovább a kérdésben már nem jutott szegény Harry, mert én teljes erőmből megindultam, neki mentem, ő meg nem számított rám, ezért hangos visítások, jajgatások, és lépcsődobogás közepette földet értünk egyenesen Lupin lábai elé. Képzelhetitek, mi történt: egyszerre tizenöt pálca gyulladt lángra, tizenöt ember állt támadásra készen, és két gyerek egymásba gabalyodva feküdt a lépcső aljánál. Harry észnél volt, megpróbált kimászni alólam, de Kingsley a segítségére sietett. Felrángatott a földről, maga felé fordított, és elkezdett velem ordibálni. Szabályosan ordított, teli torkából! Azt hittem, végem. Még Vernon bácsitól sem féltem ennyire. Azt hiszem, mások is meglepődhettek a férfi kirohanásán, mert síri csend volt, de mikor Harry meglátta, mit művelnek velem, felpattant.
- Ne! Hagyja békén! Hagyja őt békén! Ő nem csinált semmit! Lupin professzor, szóljon rá! Kérem! - és megpróbált kiszabadítani Kingsley erős karjai közül.
- Kingsley, engedd el! - szólt határozottan Lupin, és tekintetével végig pásztázott még mielőtt elengedtek volna.
- Remus! Ez a lány… - kezdte Kingsley.
- Idegen, tudom - fejezte be Lupin, de mikor Harryre nézett, az pedig mérgesen vissza rá, megszólalt: - Engedd el!
Elengedett, és miután vagy tíz centit zuhantam, akkor döbbentem rá, hogy a levegőben voltam. Harry rögtön mellettem termett, és elkapott, mikor majdnem eldőltem a sok rázástól. Jól esett a tudat, hogy ő teljesen megbízik bennem és az én oldalamra áll, de furcsa volt látni, hogy valakire ennyire haragudni tudjon, csak, mert hozzámértek. Lupin szokása szerint, teljes lelki nyugalommal fogadta ezt az egészet, Mordon mormogott valamit az orra alatt, Tonks meg összehúzott szemekkel méregetett. Kingsleyről meg már ne is beszéljek. Szóval… Lupin közelebb lépett hozzám, pálcáját nekem szegezte és elkezdett kérdezősködni.
- Hogy hívnak?
- Varga Dorottya.
- Honnan jöttél és miért?
- Magyarországról, pontosabban Budapestről, és azért mert elütött egy hülye autós.
- Egy mi? - vonta össze szemöldökét a férfi, és a szobán halk moraj futott végig.
- Dorka úgy értette, hogy egy figyelmetlen sofőr elütötte - magyarázta Harry.
- Értem. De mi a látogatásod célja?
- Hazajutni épségben? - hebegtem. Csoda, hogy egyáltalán volt hangom. Úgy remegtem, mint valami puding. Pedig Lupin egyáltalán nem volt ijesztő, inkább a kiállása. - Könyörgöm, tegye le azt a pálcát! Semmi kedvem megsebesülni. Még el kell vinniük Harryt a Grimmauld térre. Szépen kérem. Én nem vagyok halálfaló. Még csak boszorkány sem, ha ez megnyugtatja önöket. Egy egyszerű mugli vagyok, akit elütöttek. Kegyelmezzen, uram! - emlékeim szerint az utolsó pár mondatot már a sírás határán mondtam. Lupin pedig szürke tekintetét az én kékembe fúrta, és leeresztette pálcáját.
- Nem hazudik - mondta pár másodperc hallgatás után a férfi - Igazat mond.
Én pedig fellélegezve rogytam össze, ott, ahol voltam. Harry elém lépett, és felsegített, én pedig könnyeimet törölgetve csak álltam a tömeg közepén. Mindenki engem nézett, és nagyon ciki volt, hogy én ott csak állok, de nem tehettem mást. Pokolian hiányzott a családom. Haza akartam menni. Nagyon haza. Itt akartam hagyni ezt az egész szerencsétlen bagázst. Harryt azért nem. Őt magammal vinném, úgyis csak Sirius van neki, ő meg megfog halni. Irány haza! Csak tudnám hogyan!
- Remélem, nem mi okoztuk a kisasszony traumáját, de nekünk Harry sietnünk kell! Már várnak - lépett elő megint Lupin, és Mordonnal a nyomában becsörtetett a nappaliba. Harry utánuk.
- És Dorka? - kérdezte Harry.
- Mi van vele? - lepődött meg Lupin.
- Nem hagyhatjuk itt - erősködött a fiú.
- Ez egy mugli, fiam. Elméletileg nem is lenne szabad tudnia rólunk - recsegte Mordon hátul bicegve.
- Ez az! Nem lenne szabad, de tud! Sőt, nagyon sok más információ birtokában is van. Ha másért, legalább ezért vigyük magunkkal.
- Jól sejtem Harry, neked van valami közöd ehhez a lányhoz, igaz? - húzta fel szemöldökét Lupin huncut fénnyel a szemében.
- Nem - csapta rá azonnal a választ Harry - Ő csak egy lány. Semmi közöm hozzá!
Én mindeközben a kanapén ülve, semmit sem hallva, látva mindent elmeséltem töviről hegyire Tonksnak.
- Nyugodj meg, Dorka! Csak haza tudsz majd valahogy menni - mondta a mellettem ülő boszorkány és zsebkendőt nyomott a kezembe - Majd mi segítünk.
- Dorka - lépett elém Lupin -, szeretnénk kérdezni tőled pár dolgot.
Felálltam, Tonks még vetett rám egy bíztató pillantást, majd követtem Lupint. Kimentünk az előszobába, ahol Harry, Kingsley, meg Rémszem várt rám. Én meg - azt hiszem teljesen érthető okokból - amint megláttam Kingsleyt, rögtön elfogott a remegés. Lupin pedig, mivel a karomat fogva kísért ki, megérezte ezt rögtön. Rám nézett, és amióta találkoztunk, először elmosolyodott.
- Megértem, hogy félsz - mondta -, de Kingsley jó ember. Nekem elhiheted, én már elég régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam.
- Ezek szerint csupa jó indulatból akart megfojtani, jó tudni - motyogtam gúnyosan, úgy, hogy Lupinon kívül senki ne hallja. Ő viszont csak bátorítóan rám nézett, én meg bementem az oroszlán barlangjába. Ahogy beléptem, az előbb beszélgetők rögtön elnémultak, és Kingsley gyanúsan készülni kezdett valamire. ( Kerülte a pillantásomat és toporgott, tiszta ideg volt. )
- Dorka, bemutatom Rémszem…
- Alastor - vágott közbe Lupin bemutatásának a nevezett.
- Mordont - fejezte be szemeit megforgatva a fiatalabb férfi. Mordon pedig illően kezet nyújtott nekem, én pedig elfogadtam. Remek, ő már koma, de mi van Kingsleyvel? Tőle igazán tartottam.
- Ő pedig… - kezdte megint Lupin.
- A nevem Kingsley Shacklebolt - nyújtott ő is kezet, én viszont csak álltam és őt bámultam, majd lassan leeresztette kinyújtott kezét - Nézze, sajnálom, hogy úgy önnek estem. Remélem nem esett baja, mert ha igen, azt nem tudnám megbocsátani magamnak. Sosem állt szándékomban hölgyeket bántani…
- És most? - kérdeztem és súlyos csend telepedett a szobára. Szinte tapintható volt a feszültség, szerintem már csak a bunyó hiányzott - mármint Harry és Kingsley között -, de ami igaz, az igaz: látszott Harryn, hogy legszívesebben most rögtön a felnőttnek ugrana. Csak az tartotta vissza, hogy ott voltam. Legalább benne van ennyi jó modor.
- Ahogy említettem - törte meg a nehéz csendet Lupin -, azért vagy most itt, mert pár kérdést szeretnénk neked feltenni bizonyos információkkal kapcsolatban. Készen állsz?
- Amennyire lehet - leheltem alig hallhatóan, de Lupin belevágott.
- Az első: szeretnénk megtudni, hogy mennyire ismersz minket?
- De hát az nagyon sok! Én pedig szeretek beszélni, úgyhogy ha nem akarják, hogy itt álljunk reggelig, valami konkrétabbat mondjanak!
- Beszélj nekünk Remus Lupinról! - adta ki a feladatot Rémszem.
- Mi? Rólam? Miért? - tiltakozott Lupin, és szemrehányóan nézett Mordonra.
- Remus, mi tudunk rólad mindent, és elméletileg Dorka is. Itt most nincs titok - recsegte az öreg, és láthatóan kíváncsian várta a választ. Szegény Lupin beletörődött a sorsába, és ő is felém fordult.
- Nos - kezdtem bizonytalanul -, én csak onnantól tudok beszélni Remus Lupinról, ahonnan Harry megismerte. Harry harmadéves volt a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában, mikor az új sötétvarázslatok kivédése tanárával megismerkedett. Méghozzá a Roxfort Expresszen. Dementorok szálltak fel, és Harryit megtámadták, Lupin professzor pedig patrónus-bűbájjal megvédte.
Lupin az emlékekre elmosolyodott, és rám nézett:
- Azt is tudod, mit adtam neki a támadás ellen?
- Még szép! Csokoládét, mert az felolvasztja a kihűlt szívet. És azt is tudom, hogy mit mondott: " Edd meg! Jót tesz! Tényleg jót tesz!".
- Rémszem, itt be is fejezhetjük, tud mindent - nevetett Lupin.
- Milyen állattá változik át Remus minden teliholdkor? - próbálkozott azért még Mordon.
- Vérfarkas. Viszont az ellen a farkasölő-fű, meg egy bizonyos bájital használ, amit rendszeresen bevesz a beteg. De mivel ez a professzor esetében elmaradt, sajnos vérfarkas lett.
- Tudod mit, Dorka? Nekem már elnyerted a bizalmamat - mondta Lupin, és leült a legalsó lépcsőfokra.
- Jó - mondta Rémszem -, akkor most beszélj mondjuk Potterről!
Mikor ezt Harry meghallotta, rám emelte zöld tekintetét és kíváncsian várt. Én pedig elkezdtem regélni.
- Harry Potter egy éves korában elvesztette szüleit, Lily és James Pottert. Voldemort ölte meg őket, de Harry sokáig azt hitte, hogy autóbalesetben haltak meg. Ez pedig nagyszüleinek, Petunia és Vernon Dursleynek köszönhető. Van egy unokatestvére, Dudley, akivel mindig piszkálják egymást. Legjobb barátai Ron Weasley és Hermione Granger, keresztapja Sirius Black. Harry a Roxfortba jár, idén lesz ötödéves. Imád kviddicsezni, és elsős kora óta a Griffendél ház fogója. Voldemorttal kapcsolatban pedig csak annyit, hogy élete célja végezni vele. Eddig minden évben, na jó. Harmadikos korodban nem, de amúgy mindig volt valami vele kapcsolatos. Elsőben Mógus professzoron keresztül akarta megszerezni a bölcsek kövét, másodikban Ginny Weasley, Ron húgát akarta megölni egy baziliszkusz segítségével, harmadikban Peter Pettigrew visszatért urához, tavaly pedig újra testet öltött és azóta is rettegésben tartja az egész varázsvilágot. Az egyetlen ember, akitől viszont fél, az Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore, a Roxfort igazgatója. Azt hiszem tömören ennyi.
- Készülj Dorka, velünk jössz! - recsegte Mordon és Kingsleyvel izgatottan elhagyták a szobát. Harry elégedetten felállt - ugyanis időközben leült Lupin mellé - és kezet fogott velem.
- Gratulálok! Én magam sem tudtam volna ilyen tömören, de mindent elmondani magamról. Ha valakinek engedni fogom, hogy megírja az életrajzomat, az te leszel - vigyorgott és ő is kiment. Lupin még mindig csak kábán ült a lépcsőn, nem szóltam semmit. Nem tudtam eldönteni, hogy most mit okozhattam neki: fájdalmat vagy örömet. Csak álltam és hallgattam.
- Még valamit kéne mondanom? - szólaltam meg, ő meg mint aki mély álomból ébredt, homályos tekintettel rám nézett.
- Nem, csak furcsa. Harry azt mondta, hogy te a jövőnket is tudod, ez igaz?
- Igaz. És biztosíthatom, hogy szörnyű évnek néznek elébe. Őszíntén szólva, nem lennék most egyikük helyében sem - sóhajtottam nagyot.
- Ezt hogy érted? - kapta fel a fejét a volt tanár.
- Egy tanácsmindig jól jön: töltsenek több időt barátaikkal, amíg még lehet. Erős a Főnix Rendje, tudom, de mit ér az összefogás, ha nincs kivel?
Azzal felmentem Harry szobájába. Gondoltam, itt lesz, pakol. Csak utána jutott eszembe, hogy ő még lent van, és Tonkssal fog feljönni összepakolni. Leültem az ágyára, és csak hallgattam. Csodálatos érzés volt megismerni ezeket az embereket, de tudtam, hogy az itt jelenlévők szinte mindegyike meg fog halni. Rémszem, Tonks, Lupin, még Harry is. A többieket meg nem is ismerem. Azok csak kísérni jöttek. Már azon voltam, hogy lemegyek, és már a korlátba kapaszkodtam, mikor tekintetem megakadt a varródobozkán. Ott hevert a földön. Gondoltam, visszateszem a helyére, ne zavarjon itt senkit. Megfogtam, már tettem volna vissza, mikor vidám beszélgetés hallatszódott egyre közelebbről. Harry és Tonks jöttek fel pakolni. Dobozzal a kezemben gyorsan besurrantam a fürdőszobába, és magamra csuktam az ajtót. Mikor meggyőződtem róla, hogy már csomagolnak, kiléptem ám rögtön bele is ütköztem valamibe. Pontosabban inkább valakibe: Kingsleybe.
- Ne haragudj, Dorka! Csak szólni jöttem, hogy indulni kéne. De szép dobozka, várj, elteszem neked, nehogy elhagyjuk útközben. Biztosan értékes kincseket tárolsz benne. Az én unokahúgomnak is van valami hasonlója, azt mindig cipeli mindenhová - azzal kivette a kezemből, és gondosan elsüllyesztette egyik hatalmas zsebében.
- Az nem az… - kaptam utána, de késő volt.
- Á! Tonks! Éppen szólni jöttem, hogy Rémszem indulni akar - nézett fel a férfi, és a doboz már ott ringatózott a talárja mélyén.
- Remek! Mi meg Harryvel csak összecsomagoltunk - mosolyogta a boszi, és az előtte lebegő ládával elindult lefelé. Kingsley, Harry meg én a nyomában. Lent már mindenki indulásra készen állt. Lupin elhelyezte a Dursley családnak szánt levelet, Mordon eltüntette Harryt, Tonks meg feldöntötte az esernyőtartót. Kingsley folyamatosan az óráját nézte, én meg csak álltam a sarokban. Miután Lupin tájékoztatta a csoportot, hogy még egy perc van az indulásig, hozzám lépett.
- Repültél már valaha? - kérdezte.
-A repülőgép számít? - kérdeztem, mire ő elmosolyodott.
- Kivel szeretnél utazni?
- Választhatok? - lepődtem meg.
- Igen - mondta, és eloltotta a lámpákat, majd kiterelt a kertbe.
- Ajánlom figyelmedbe magamat - szólalt meg egy testetlen hang mellőlem - Öt éve repülök, egyesek szerint kiválóan, Tűzvillámom kezes bárány, én meg imádok repülni. Megfelel?
- Persze, de hol vagy? - nevettem a felismeréstől, hogy Harry milyen udvariasan kért fel egy "körre", és elkezdtem nézelődni.
- Előtted - mondta - Add a kezed!
Harry odavezetett a kör közepére, felültünk a Tűzvillámjára és vártunk.
- Első jelzés, felkészülni! - kiáltotta Lupin.
- Kapaszkodj! - fordult hozzám Harry - Remélem nincs tériszonyod, mert ha leesel, én nem kaplak el!
- Mi? - kérdeztem ijedten.
- Második, indulás! - mondta Lupin, és a felszállás megkezdődött. Harry elrugaszkodott a földtől, én meg gyorsan megkapaszkodtam a derekában.
- Bízz bennem! - súgta, hogy csak én haljam, én meg becsuktam a szemem. Teljesen rábíztam magam. Végül is hallottam már repülő tehetségéről. Nem láttam semmit, csak éreztem, ahogy lassan emelkedünk, meg hát a hőmérséklet is hidegebb lett.
- Nyisd ki a szemed! - fordult hátra hozzám Harry, mert valószínűleg megérezte szorításomon, hogy félek. Kinyitottam. Gyönyörű látvány tárult elém: városok éjszakai fénybe burkolózva, folyók, ahogy visszaverik azt, és hát az épületek, amik mellett elsuhanni készültünk. Imádtam.
- Na? - kiabált Harry öt perc repülés után, mert a szél is rákezdett, és alig hallottuk egymást, én viszont nem törtem magam a válasszal, egyszerűen csak belehuhogtam a levegőbe. Hallottam Harry nevetését, és a tempó tovább fokozódott. Rémszem ment elől, Tonks és Lupin mellettünk, kétoldalt. Eltelt vagy fél óra, mire süllyedni kezdtünk. Már egyáltalán nem féltem, sőt, a végére le sem akartam szállni. Ezzel Harry is így lehetett, mert Rémszem hátrakiáltott: " Süllyedünk, Potter!"
- Hát igen, Potter! - nevettem Harryn, ő viszont visszavágott: rántott egy hatalmasat a seprűjén, aminek következménye az lett, hogy majdnem leestem. Pontosan öt perc múlva már látszódni kezdtek a városok körvonalai, aztán a fények, utcák, emberek.
- Megérkeztünk! - rikkantotta Tonks, és szép lassan landolt. Mi Harryvel nem sokkal utána értünk földet, de szerintem mindkettőnk fejében motoszkált a gondolat, hogy teszünk még egy kört. Lekászálódtunk a seprűkről, amikhez időközben odafagytunk, és követtük Rémszemet. Elég ijesztő környék volt ez a Grimmauld tér. Sötét, elhagyatott házak, gyér utcai világítás. A legközelebbi villanyoszlop is az utca végén volt. Így hát teljes sötétségben és nyugalomban átkeltünk az úton. Még mielőtt azonban leszálltunk volna Harryvel a seprűről, megfogtam a karját, hogy tudjam, hol van. Egymásba csimpaszkodva álltunk a 11-es és a 13-as ház előtt kisebb néppel a hátunk mögött.
- Hol vagyunk? - kérdezte Harry, de Lupin leintette, hogy türelem.
- Megvan - kiáltott fel Rémszem, miután egy kis, ezüst valamit előkotort a zsebéből. Kattintott vele, és az utca végén lévő lámpa halk pukkanással kialudt.
- Dumbledore adta kölcsön - magyarázta -, így legalább senki nem lát semmit.
- Nem ám, de mi sem! - súgtam Harrynek, mire ő jót nevetett. Rémszem megállt a ház előtt, mi mellette, Tonks és Lupin Harry ládájával pedig mögöttünk.
A többi ember szétszéledt kissé, ők fedeztek minket.
- Tessék, fiatalok - morogta Mordon, és a kezembe nyomta a kis cetlit, amin a titkos infók voltak. Én rögtön tovább adtam Harrynek, én úgyis tudom, mire várunk, csak ő nem.