Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


30. Fejezet

A próba (1. rész)

 

Piton irodájában kínos csönd kezdett eluralkodni, ami már kezdett engem nagyon aggasztani. Miért nem képes megszólalni? Mondani még valamit? Bármit, ami nem az előbbihez hasonló számonkérés! De Piton nem vont még egyszer kérdőre, sőt, hozzám sem szólt többet. Egyetlen szó nélkül ellátta a kezemet, majd hófehér gézbe tekerve azt végzett. Feszülten pattant fel a helyéről, majd róni kezdte a köröket a szobában. Idegesen követtem őt a tekintetemmel. Már éppen kérdezni akartam, mikor ő megelőzött.
- Ki tette ezt veled?
Nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejemet. Rám nem jellemzően gyáva voltam. Féltem, hogyha Umbridge tudomására jut, hogy panaszkodtam – amit különösebben nem tettem meg -, akkor képes, és Pitonhoz hasonlóan egész éves büntetőmunkára küld. Ezt nem akartam, így hát csendben néztem a zöld szőnyeg cirádás mintázatát. Piton azonban hamar megelégelte a várakozást, és elém ugorva vicsorgott az arcomba.
- Válaszolj!
Hátrahőköltem ettől a hangnemtől és hangerőtől, amit a férfi használt. De csak pár pillanatig tartott szótlanságom, mert mérgesen felálltam én is, és lábujjhegyre állva próbáltam csökkenteni a köztünk lévő magasságot, ami engem oly gyerekessé tett, majd eleget tettem Piton kérésének.
- Min változtatna, ha tudná a tettes nevét? – vágtam hozzá a kérdést. – Esetleg megkérné szépen a nevemben, hogy ne terrorizálja a diákokat? Vagy talán halálra átkozná? Miért lenne jobb magának az?
- Ahhoz semmi közöd! – csattant fel a bájitalmester, és villámló tekintettel betrappolt íróasztala mögé, hogy arra rátámaszkodva beszéljen tovább. – De ha lenne sem, mondanám meg! Túl gyerek vagy még hozzá…
- Én nem vagyok gyerek, ehhez nem! – kértem ki magamnak. Piton azonban csak leintett.
- Bocsáss meg, rosszul fogalmaztam. Az igazság az, hogy túl gyerekesen viselkedsz!
- Nem is tudom, kettőnk közül ki az, aki duzzog mindenen, mint egy kétéves! – Fintorogtam, de látva Piton nyíló száját, beléfojtva a szót mondtam tovább. – Ráadásul, ha valakinek, hát magának végképp nincs semmi köze ehhez az ügyhöz! Köszönöm, hogy amennyire tudta, rendbe hozta a karomat, de nem igénylem a továbbiakban a kicsit sem szívélyes „támogatását” az ügy érdekében. Abból semmi jó nem származna…
- Vigyázz, hogy beszélsz! – morgott fenyegetően a tanár. – A professzorod vagyok, és mint az egyik ház vezetője, jogomban áll tudni arról, ha valamelyik diákomat baleset éri!
- Ja, baleset… - köptem gúnyosan a szavakat. – Valószínűleg véletlenül betörtem egy üveget, és az sértette meg a karomat, vagy tévednék? A jogokról pedig csak annyit, hogy mára elegem van belőlük… Most pedig szeretnék távozni, professzor! – Meg sem vártam Piton válaszát, felvettem a taláromat és minden további szó nélkül az ajtóhoz mentem. Kezem már a kilincsen volt, mikor a férfi még utánam szólt.
- Nehogy azt hidd, hogy megúsztad azt a két oldalt… - Hátra sem nézve mosolyodtam el halványan ezen a mondaton. Alig hallhatóan válaszoltam.
- Ugyan, tanár úr! Egy percig sem mertem reménykedni – ezzel távoztam, és magára hagytam a felbőszült bájitalmestert. A folyosón még egy utolsó pillantást vetettem a bekötözött végtagra, és már ott sem voltam. Már jóval elmúlt kilenc, és sejtettem, hogy ilyenkor már nem ajánlott a folyosókon mászkálni. A lehető legcsendesebben surrantam a tornyomhoz, ahol álomra hajtva a fejemet egy újabb rémálomba merülhessek.

A második büntetőmunka éppolyan fájdalmas volt, mint az első. Harrynek is, nekem is. A fiú sebe viszonylag hamar égni kezdett, ellentétben az enyémmel, mivel az már eleve lángolt. Ráharapva a nyelvemre próbáltam nem felnyögni a fájdalomtól, ami nagy erőfeszítések árán sikerült is. Áldottam az eszem, amiért aznap előbb Pitonhoz mentem büntetésre, mivel Umbridge éjfélig elhúzta a kínzásunkat. A bájitalmester semmit nem változott. Ugyanolyan mogorva, durva és piszkálódó volt, ami minden akaratom ellenére fájt. Nem tudom, hol rontottuk el, hogy én hol rontottam el… Talán az is lehet, hogy a férfinek már túl sok voltam. Egyszerűen megunt és kész!
Miután végre ott hagyhattuk a kivédés-termet, én egyenesen a tornyomba mentem, ahol álmosan nekikezdtem a házi feladatoknak, amik holnapra kellettek. Omega az ölembe kucorodva diktálta a megoldásokat, amiket én félálomban vetettem papírra. Igazán hálás voltam a farkasnak, hogy legalább őrá lehet mindig számítani. Végezve McGalagony kérdéseivel ásítottam egy hatalmasat, és az órára pillantva felnyögtem. Hajnali kettő volt. Megdörzsöltem a szememet, majd erőt véve magamon elmentem fürdeni. Rekordidő alatt hagytam el a helyiséget, és valóságos hullaként dőltem be az ágyamba, csakhogy onnan pár óra múlva felkelhessek…

A napok gyorsan és egyhangúan teltek el számomra. Minden óra egy pillanatnak felelt meg, egy nap pedig egy percnek. Kezdtek számomra összemosódni a nappalok és az éjszakák. Piton viselkedése nem változott, a polcomon lévő bájitalreceptek pedig csak sokasodtak. Umbridge büntetőmunkái rendszeresen éjfélkor értek véget, a kezem pedig már lassan nem tudtam használni semmire. Próbáltam ellátni minden hajnalban, ahogy első alkalommal Piton, de a seb semmit sem változott, ugyanannyira fájdalmas és visszataszító volt. Úgy éreztem, ha ez így megy tovább, jobb helyem lesz a föld mélyén, holtan. Aztán amint rádöbbentem, hogy milyen gondolatok töltik ki a fejem, elszégyelltem magam. Egész életemben erről álmodoztam, erre meg amikor itt a lehetőség, gyáván megfutamodom. Egyre jobban utáltam magam, amiért ilyen hálátlanul elkívánkozom innen. A családom hiánya sem segített a helyzeten. Valósággal minden hajnalban álomba sírtam magam. Azokban a pillanatokban olyan árvának éreztem magam, mint egy kiskutya a szakadó esőben egy üres környéken… Az arcom megnyúlt a fáradtságtól, a szemeim alatt fekete karikák jelentek meg, az étvágyam megromlott. A reggelim jobb esetben egy falat pirítósból állt, rosszabb esetben semmiből. Az ebédre egyre kevesebb időm maradt, mivel azt az időt pihenésre szántam a büntetőmunkák túléléséhez. A vacsorát pedig rendszeresen lekéstem, vagy csak nem volt már étvágyam enni… Reggelente tükörbe nézve meg kellett állapítanom magamról, hogy alaposan soványabb vagyok, mint ideérkeztemkor, pedig akkor is alig álltam már pár izomnak nem nevezhető valamiből…
És volt még valami, ami csak rontott a helyzetemen: a varázserőm. Eleinte csak naponta egyszer, de mostanra már napi sűrűséggel hajtottam végre véletlen varázslatokat. Széttörtem egy rakat pennát, felrobbantottam minden közelemben lévő tintásüveget, székeket lebegtettem, stb. Féltem bevallani magamnak, hogy ez így nem maradhat: az emberek és állatok gondolatai egyre hangosabbak és egyre kuszábbak lettek, míg nem odáig jutottam, hogy már nem tudtam megkülönböztetni, mi a valóság, és mi nem. Szabadidőmet ez okból kifolyólag (már ami volt) igyekeztem mindenkitől elszigetelten tölteni. Harryék eleinte még keresték a társaságomat, de aztán erről is leszoktak. Aggódásuk csak nőtt irántam, de nem érdekeltek. Mindent és mindenkit eltaszítottam magamtól. Az órákra utoljára érkeztem, és elsőként távoztam onnan. Már megkaptuk Percy rosszindulatú levelét is Harryről, mikor eldöntöttem, hogy véget vetek ennek az egésznek.
Szótlanul felálltam az asztaltól, érintetlen tányéromra rá sem hederítve betoltam a széket, és sietősen távoztam a Nagyteremből. Vacsora volt, és tudtam, ha van időm, hát az most van, még mielőtt elmennék Umbridge-hoz büntetésre. Boldog voltam, hogy nem kellett senkivel sem találkoznom, míg elértem a hetedik emeletet. Tudtam, hogy senkinek sem fog feltűnni eltűnésem, ha pedig mégis, az majd letesz rólam. Erősen koncentrálva mentem végig háromszor a folyosón, mikor megpillantottam azt, amit kerestem, és amire szükségem volt. Körbepillantva a kihalt emeleten surrantam be a Szükség Szobájába, ahol már minden előkészülve rám várt. Sápadt arcomon hosszú idő óta először alig észrevehető mosoly suhant át. A terem úgy festett, mint amikor Harry idehozta a DS-t. Mármint amikor ide fogja hozni a DS-t. A sarokban hatalmas könyvespolc állt, én pedig nem vesztegetve az időmet odaléptem elé. Leemeltem az első könyvet, amit megláttam és felcsaptam.
Kezdő és haladó mágusoknak – hirdette a cím. A szerző sajnos nem volt feltűntetve, ám hamar túltettem ezen magamat és mélyen elgondolkodva meredtem a semmibe. Mit szeretnék? Egyszerű varázslatokat használni, vagy tanulni is valamit? Természetesen az utóbbi mellett döntöttem. Ha nagyon akarom, úgyis rájövök majd magamtól az aprócska trükkökre. Rögtön az első oldalon megtaláltam a tartalomjegyzéket, amin végigfuttatva ujjamat olvastam fel. Bűbájok, Varázslatok, Ártások, Rontások, Átkok… Ezek voltak a nagyobb kategóriák. Némi habozás után az ártások mellett döntöttem. Kezdetnek ez is megteszi. Az eső varázsige, ami ebbe a csoportba tartozott, az „Incarcerandus” volt.
Más néven a kötöző ártás. Pompás! Felkuncogtam, mikor lelki szemeim előtt elképzeltem, hogyan kötözöm meg Umbridge-ot büntetőmunkán. Aztán rájöttem, hogyha le akarom győzni azt a nőt, ez nem lesz elég. Hát tanulni kezdtem…

A napok és hetek csak teltek, én pedig mindenki számára észrevehetetlenül fejlődtem. Reggel ötkor keltem, és edzéssel kezdtem. Rájöttem, hogyha fizikailag is bírni szeretném a terhelést, bizony tennem kell valamit pipaszár lábaimmal. Így hát melegen felöltözve minden reggel körbeszaladtam a parkban lévő tavat. Először csak egyszer, aztán kétszer, míg nem már ugyanannyi idő alatt ötször-hatszor is képes voltam megkerülni azt. Aztán egyetlen lendülettel szaladtam egészen a tornyomig. Bántott a dolog, hogy először már Hagrid kunyhójánál meg kellett állnom levegőért. Ezt a problémát pedig úgy küszöböltem ki, hogy beleépítettem a reggeli edzésembe. Felérve a toronyba mindig lezuhanyoztam, aztán lenyugodva mentem reggelizni. Elkezdtem odafigyelni az étkezésemre. Szigorú étrendet állítottam össze magamnak, amit be is tartottam. Az órákon megerőltetve agysejtjeimet odafigyeltem. Meg is lett az eredménye: hamarosan én lettem az egyik legjobb és legügyesebb bájitaltanból, gyógynövénytanból, lények gondozásából, és asztronómiából. A többiből csak azért nem, mert nem akartam leleplezni saját magamat. Délután úgyis újra átveszem az egész tananyagot. Piton figyelmét azonban sajnos nem kerülte el a teljesítményem. Óráról órára egyre jobban mustrált, próbált a munkámban hibát keresni, de ez nem ment. Minden alkalommal, amikor összefutottunk a folyosón, vagy csak láttuk egymást étkezésekkor, összehúzott szemekkel mustrált. A büntetőmunkákat egyre növekvő izgatottsággal vártam, mert tudtam, ha ott végzek, vár a Szoba… Umbridge-tól egyenest mindig odamentem, ahol már ott vártak rám az elkészítendő házi feladatok, és a géz a kezemre. A Szoba nagyon készségesnek mutatkozott. Valósággal megtanított mindenre… Bemutatta a varázslatokat, jelezte a hibáimat, míg nem már odáig jutottunk, hogy nem kellett „beleszólnia” az okításomba. Annál jobban megdöbbentem, mikor egyik péntek este nem a leckék vártak rám, hanem egy hatalmas labirintus. Kék fénygömb jelezte, hogy ideje lenne indulnom. Elszorult torokkal léptem be a hatalmas útvesztőbe.
- Ez most egy vizsga? – kérdeztem szórakozottan a Szobát, továbbra is követve a kék lángocskát, ami minden akadály nélkül bevitt középre. Értetlenül fordultam körbe. – Oké, és most? Mit akarsz? Mit tegyek?
A labirintus pörögni kezdett körülöttem, a falak egybemosódtak, és egyre több kijárat jelent meg, amik közül csak egy volt a helyes. Percek teltek el, mikor én már szédülni kezdtem. A pörgés lassulni kezdett, míg nem megállt. A kék gömb eltűnt, tehát megértettem, hogy egyedül kell innen kitalálnom. Ajkamat beharapva gondolkodtam el, hogy a nyolc közül melyik járatot válasszam. Végül csak megvontam a vállam és elindultam az egyik felé. Nem mindegy? Úgysem fogod elsőre megtalálni azt, ami neked kell… Számat elhúzva léptem be az első ajtón.
Ott teljes sötétség várt rám. Az ajtó, amin bejöttem, nyikorogva becsukódott mögöttem, így már tényleg korom sötét volt. Jobb ötletem nem lévén összedörzsöltem két tenyeremet, mire azokat elválasztva egymástól jobb kezemben egy lebegő tűzgolyó jelent meg. Igaz, csak pár centire lebegett a tenyeremtől, nem égetett meg. Helyette viszont bevilágította a termet ahol voltam. Beljebb merészkedve kutattam egy újabb ajtó után, ami innen tovább vezetne, de olyat nem láttam. Ciccegve ingattam a fejem, és már meg is fordultam, mikor halk morgás érkezett a hátam mögül. Eleget hallottam már erről a hangról Hagridnál, és eleget tanított a Szoba is ahhoz, hogy felismerjem, milyen élőlényhez tartozik ez…
- Trimágus Tusa, heh? - ugrattam a Szobát, ami tudtam, pontosan hall és ért engem. – Nem ér onnan lopkodni az ötleteket! Ez egy sárkány, mi?
Nem maradt időm további csevegésre, mert félre kellett ugranom a felém száguldó tüskés farok ellen. Begurultam a legközelebbi szikla mögé, ami remélhetőleg megvéd. Lihegve ültem agyamat valami használható ötleten törve, mikor a szoba elkezdett átalakulni. Elvakított a fény, ami betöltötte a helyiséget. Kezeimet levéve szemeim elől kaptam levegő után. Az előbbi kicsinyke szobának nyoma sem volt, helyette egy tágas és sziklás fennsíkra kerültem, ahol elszórva hevert néhány emberméretű sziklatömb…
A ragyogó kék ég egészen a horizontig engedett belátnom a tájat, ami egy kietlen puszta volt. A hajamba belekapott a szél, én pedig elmosolyodtam. Aztán rájöttem, hogy itt valami nagyon nincs rendben… Hol van a sárkány?
Nem kellett várnom a válaszra, mert a következő másodpercben porrá lett zúzva a védelmemül szolgáló kődarab. Felpattanva fordultam hátra, és tátva maradt a szám. Egy kifejlett magyar mennydörgő sasolt engem éles szemeivel.
- Na, jó! Nem túlzás ez egy kicsit? – nyögtem a Szobának címezve a kérdést, ám arra a sárkány válaszolt. Hatalmas levegőt szívott a tüdejébe, majd nem kímélve engem tűzcsóva formájában rám okádta azt. Még pont maradt időm arra, hogy megidézzek egy tűzálló pajzsot. Két kezemet előre nyújtva, csuklómnál összetéve őket varázsoltam pont akkor, mikor a sárkány is támadni kezdett. Szemeimet behunyva, elfordulva vártam a tüzes halált, ám az nem jött. A pajzsom vörösen ragyogva kitartott. A sárkány valószínűleg ugyanannyira meglepődhetett, mint én, mert abbahagyta a tűzokádást, és összezavarodva nézett rám. Kimelegedve a harcban ittam a levegőt, és átlesve a hatalmas sárkány lábai között észrevettem, hogy van egy barlangja. Oda kell eljutnom! Ott a visszavezető ajtó! Kihívóan elmosolyodtam a hüllő bugyuta képén, és felvonva a szemöldököm kérdeztem.
- Na, mi van nagyfiú? Két magyar egy csárdában?
A sárkány erre mintha felocsúdott volna, megrázta tüskés fejét, és nekem iramodott. Ijedten tértem ki az útjából és vetődtem arrébb. Ellenfelem üvöltve lassított, majd lomhán felém fordult. A földön elterülve gondolkodtam, mikor megláttam a földből kiálló kampókat. Elvigyorodtam, majd hangosan megköszönve a Szobának a segítséget akcióba lendültem. Elővarázsoltam a semmiből egy hatalmas, több karnyi vastag kötelet, aminek a vége valahol a feltekeredett halom alján volt. Nem gondolkodtam, felmarkoltam a kupacot, és cikázva a sárkány lábai alatt átfutottam a szemben lévő kampóhoz. Kihasználtam, míg a dög felfogja hasa alatti eltűnésemet, és lassan felém fordul. Ez alatt én szuper biztos csomót kötöttem a kötélre, amit persze átfűztem a kampón. Majd gonosz vigyorral az arcomon támadásba lendültem. Magam után húzva a kötelet átfutottam a sárkány alatt, mire az felismerhetetlen tánclépésekbe kezdett, engem próbálva eltaposni. Átérve alatta megkapaszkodva az egyik tüskéjében felhúzódzkodtam a hátára, majd onnan leugorva szaladtam a következő kampóhoz. A tervem sikerülni látszott. Mennydörgő barátom egyre jobban belecsavarodott az általam kibiztosított kötélbe, míg nem a végén már mozdulni is alig bírt. Elégedetten poroltam le magam, és nevetni kezdtem a megkötözött hüllőn. Örömöm azonban csak eddig tartott, mert ellenfelem feltüzelte magát, és semmit nem kímélve tüzet kezdett fújni, miközben nagy fejét ide-oda dobálta. Egy biztonságos távolban lévő szikla mögül néztem, ahogy eddigi munkám fél perc alatt elég, és a sárkány újra szabaddá válik. Nyögve vertem fejemet a kőbe, megkérdőjelezve épelméjűségemet. Tudhattam volna, hogy a kötél lazán el tud égni!
Én is és a sárkány is kétszeres haraggal csaptunk össze, de én ezúttal egy láncot teremtettem elő. Az első láncszemet felfűzve a kampóra ugráltam el a lábak elől, majd lehajolva kibújtam a tüzet okádó dög alól, és a következő láncszemet is felfűztem. Időben arrébb ugorva a buzogányszerű farok elől térdeltem a földön, és kerestem a következő kampót. Amint észrevettem, szaladni kezdtem felé, de ezúttal a sárkány farka telibe talált. Pár métert átszelve a levegőben landoltam onnan, ahonnan indultam. A farok azonban megint lesújtani készült, kénytelen voltam elgurulni onnan. Majd felállva indultam meg újra a kampó felé, de ezúttal sokkal figyelmesebben. Hol átugrottam, hol átbújtam a hüllő ötödik végtagja alatt, ami őrült mód csapott mindent szét, amit eltalált. Lassan vért izzadva fűztem át a harmadik kampón a láncot. A sárkány összeesni látszott. Nagyot rántottam a láncon, mire végre eldőlt az állat. Harcolva a felállásért szenvedett, én viszont nem vártam tovább. Egyik oldalról átszökkenve a másikra leláncoltam őt. Tehetetlenül feküdt a földön, mindenét a lánc alá szorítva. Felüvöltött.
Valósággal összeestem mellette, majd elmásztam a fejéig, és leültem mellé, oda, ahol nem tudott elérni a tűzcsóvája…
- Szép volt, pajtás! – paskoltam meg a sárkány pikkelyes nyakát, mire az mérgesen felüvöltött. – Tudom, hogy te nem érzel irántam ekkora rokonszenvet, de legalább ne akarnál megölni… Elvégre, te is magyar vagy, vagy micsoda… na, jó! Én asszem megyek, mert még ma ki kéne innen jutnom… Köszi az edzést, pajti!
Ezzel egyetlen intéssel eltüntettem róla a láncot. Nem vártam meg, míg rájön szabadságára, feltápászkodik, és utánam jön. Helyette ráérősen a barlangba kocogtam, ahol az ajtóhoz érve még egyszer utoljára visszanéztem ellenfelemre. A sárkány széttárta szárnyait, és megrázta magát. Mosolyogtam a hüllő viselkedésén, de csak addig, míg az hátra nem nézett, egyenesen rám. Ledermedve markoltam a kilincset. Meglepetésemre azonban a sárkány fejével mintha aprót biccentett volna felém, én pedig bizonytalanul viszonoztam a gesztust. A magyar mennydörgő széttárta hatalmas szárnyait, majd elrugaszkodott a földtől, és elrepült. Elégedetten léptem ki az ajtón, mikor végre biztonságban végig tudtam magam mérni. A hajam kócos volt, picike kődarabokkal megtarkítva. A tenyereim koszosan, a ruhám szakadt és megperzselt, de nem érdekelt. A nyolc ajtós labirintus ismét pörögni kezdett, és most eltűnt róla egy. A sárkányos. Boldog voltam, hogy varázslat nélkül legyőztem őt. Tudtam, hogy egy ilyen nagy behemóthoz még kilenc ember is kevés, nem, hogy egy béna kislány… Ez okból kifolyólag már a kezdetén feleslegesnek véltem a varázslást. És lám, győzött az ész!
A pörgés abbamaradt, és feltűnt hét ajtó. Elgondolkozva indultam meg a szemben lévő felé, de még mielőtt beléptem volna oda, megtorpantam. Helyette inkább a bal oldalihoz siettem, és benyitottam. Ott is sötétség volt. Már meg sem lepődtem. Sokkal inkább, mikor a szoba túlsó végében két sárga szempár szegeződött rám. Az előbbihez hasonlóan fénygömböt gyújtottam, és meglepődtem. Egy furcsa lény állt velem szemben. Négy macskára emlékeztető lába volt, két sasszárnya, és egy emberi felsőteste. Egy nő volt, pontosabban egy nőnemű szfinx.
- Üdv, gyermek! – köszöntött engem a lény, majd hosszú farkát a levegőben lóbálva leült velem szemben. – Gondolom, kitalálod, miért vagy itt.
- Azért, hogy kitaláljam a találós kérdésedet – válaszoltam neki remegő hangon. Ő bólintott.
- Természetesen a szabadságod a tét.
- Tehát nem eszel meg, ha rosszul válaszolok?
- Azt nem mondtam – kezdtem kétségbeesni, és ezt valószínűleg ő is láthatta, mert elmosolyodott. – Nem kell félned, te nagyon okos ember vagy. Bízz magadban! Ha az segít, elárulok egy titkot.
- Valóban? – döbbentem meg a szfinx szavain, és most kíváncsian néztem rá. Ő megint bólintott.
- Valóban. A kint lévő hét ajtó közül három csak káprázat.
- Tessék? – Hökkentem meg, és értetlenkedve leültem a lénnyel szemben. Ő is látva közvetlen mozdulatomat, lefeküdt, hogy még „barátságosabb” legyen a hangulat. Majd kifészkelődve magát válaszolt.
- A próbád elején nyolc ajtó volt. Az elsőn, amin bementél, egy sárkánnyal kellett megküzdened. Ez Hollóháti próbája volt – magyarázta türelmesen. – Kíváncsi volt, hogy mennyire vagy leleményes, mikor nem használhatsz varázslatot.
- Akkor a kampók… - Lassan rádöbbentem a dolgokra.
- A kampókat nem a Szoba varázsolta oda, bár neki is volt beleszólása a dologba, például, hogy az ajtó a barlangban legyen…
- Én ezt nem értem… - ingattam a fejem. – Mármint azt a részt, hogy ha én a Szükség Szobájában vagyok, akkor mit keres itt Hollóháti? Vagy ez csak a szelleme? De akkor miért nem látom? És miért segít nekem?
- Nos, akárcsak a Roxfortot, a Szükség Szobáját is a Négy alapító hozta létre. A Szoba maga a Négy alapító… Ők segítenek annak, aki kéri. Te kérted, hogy legyen kiképzésed, és ők vállalták.
- Mi? – Egyre jobban összezavarodtam. – Tehát a Szoba maga a Négy alapító? És ők képeztek ki engem?
- Természetesen ez még nem jelenti azt, hogy mástól nem tanulhatsz… - mondta a lény, mire én majdnem elájultam döbbenetemben. A Négy alapító engem tanított, és ez a vizsgám! Mi lesz, ha elbukom? Mi lesz, ha lebőgök?
- Akkor még van egy próba Hugrabugtól, Mardekártól és Griffendéltől, jól sejtem? – A szfinx bólintott. – De te egyik alapító próbája sem vagy…
- Igazad van. Én maga a Káprázat próbája vagyok, ha úgy jobban tetszik.
- Sehogy sem tetszik! – markoltam a hajamba kétségbeesésemben. – Nem akarom ezt! Haza akarok menni!
- Ha most feladod, gyermek, sosem lehetsz az első! – vicsorgott a varázslény, én pedig ránéztem.
- Az első? Mégis milyen első?
- Az első, aki túléli a Négyek próbáját! – forgatta a szemét a nő.
- Hogy érted azt, hogy az első? – rémültem meg.
- Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy te vagy az első, aki megpróbálkozik ezzel a próbával? – Nem válaszoltam semmit. Vártam, hogy folytassa. – Előtted már nagyon sokan nekifutottak a labirintusnak. Volt, aki a dicsőségért, a hatalomért, és olyan is akadt, aki a tudásért, ugyanúgy, mint te. – Nagyot nyeltem ezen a kijelentésen.
- És hova lettek azok, akik elbuktak? – Erőt vettem magamon, hogy a hangom ne remegjen meg.
- Az örök feledés tárgyivá váltak – mosolyodott el bájosan a szfinx, engem pedig kirázott a hideg ettől a tekintettől.
- Az örök feledés tárgyaivá… - ismételtem meg halálra váltan. Tehát ez már nem játék! Nagyon nem játék! Ez már az életemen múlik!
- Talán jobb lett volna, ha nem mondom el ezt neked – felpillantottam a furcsa lényre, és annak szemében bizonytalanságot láttam. Valóban jobb lett volna, ha nem tudom meg? Ha úgy „játszom” végig az egészet, hogy viccnek veszem?
- Jól tetted, hogy elmondtad – bólintottam végül a szfinx felé hálásan. – Azt mondtad, én lehetek az első, ez igaz?
- Igen.
- De mégis hogyan?
- Nem azon múlik, hogy hányadik ajtót tudtad le, hanem, hogy úgy oldottad-e meg a feladatot, ahogy azt az alapítók elvárták tőled.
- De én azt honnan fogom tudni, hogy ők mit várnak tőlem? – Egyre kilátástalanabbnak éreztem a helyzetet.
- Tudni fogod – mosolygott rám a macska-sas. – Ha pedig mégsem, csak tedd, amit a legjobbnak vélsz. A legtöbb, amit tehetsz, hogy bízol magadban, és a döntéseidben. Tudom, hogy ez hatalmas kérés, de ki hihetne benned, ha a legfontosabb személy nem hisz?
- Én?
- Igen, gyermek, te. – Hosszúra nyúlt a csönd közöttünk, én pedig már kezdtem kínosnak találni azt, mikor a szfinx megszólalt. – Most pedig jöjjön a kérdés! Két szomszéd lakik egymás mellett, mindenkit látnak, csak egymást nem láthatják. Mi az?
Úgy éreztem magamat, mint akit hideg vízzel nyakon öntöttek. A találós kérdések sosem mentek nekem, miért pont most kezdenének el? Kétségbeesetten kértem a szfinxet a kérdés megismétlésére. Két szomszéd lakik egymás mellett, mindenkit látnak, csak egymást nem láthatják. Mi az? Mi az?!
- Két szomszéd lakik egymás mellett… - ismételtem önmagamnak a kérdést, hátha jön az ihlet, de az nem jött. Fáradtan ingattam a fejem. Feladtam. Feladtam az egészet.
- Minden fejben dől el, gyermek! – Felpillantottam a nőre, aki most érdeklődve figyel engem. Halványan elmosolyodtam. – Ha úgy döntesz, feladod, csak szólj, és nem kell tovább szenvednünk. Sem neked, sem nekem.
Ez rosszul esett. Már a szfinx is szenved miattam, nemcsak a többi párszáz ember a Roxfortban. Aztán visszagondoltam az előző beszélgetésünkre. Én lehetnék az első… Én akarok lenni az első! Nem akarom, hogy felesleges legyen az, amit tanítottak nekem! Meg akarom hálálni, amiért értem vesződtek. A Négyek miatt nem adhatom fel!
- Nos, feladod? – kérdezte a szfinx, én pedig lehunytam a szemem. Anyukám hangja csendült a fejemben.
„Nagyon tehetséges kislány vagy, a cselló pedig a legtökéletesebb hangszer! Gondolj bele, mennyi lehetőség rejlik benne! Mennyi mindent tanulhatsz tőle! Ha feladod, nem nekem és a tanárnak okozol csalódást, hanem a csellódnak! Annak szegény kicsi hangszernek, mert nem tartod őt elég jónak. Bízz benne! Ő csak neked akar jót, és ő mindig a lehető legszebbre törekszik. Tedd te is azt! Bízz meg benne! Ha pedig ez nem megy, bízz meg magadban, kislányom! Mert a cselló nélküled csak egy hangszer. Te teszed azzá, ami! Bízz magadban, és ne hagyd abba! Légy te a cselló! És játssz! Játssz tovább!”
- Tovább játszom! – jelentem ki a szfinx kérdésétől függetlenül. Kinyitom szemeimet, és a macska boldog mosolyával találom szemben magam.
- Ez a beszéd! Akkor még egyszer megkérdezem! Két szomszéd lakik egymás mellett, mindenkit látnak, csak egymást nem láthatják. Mi az?
Induljunk ki abból, hogy kapásból két dologról van szó. Tehát ezzel már a felére csökkentettem a szóba jöhető dolgok mennyiségét, mert a létező dolgoknak csak a feléből van kettő… A szomszéd biztosan nem két egymás mellett lakó emberke, tehát ez egy utalás… utalás arra, hogy kettő van belőle… Mindenkit látnak – mint a mi kukkolós szomszédjaink! Visszafojtottam a nevetést. Tovább gondolkoztam. Mindenkit látnak… egymást viszont nem… ebből az következik, hogy úgy kell elhelyezkedniük, hogy nem láthatják egymást. Háttal, vagy egymás mellett valahogy… Ez sehogy sem logikus! Nem tudom! Kétségbeesetten túrok bele a hajamba, majd arcomat a kezeimbe temetem. Két szomszéd lakik egymás mellett, mindenkit látnak, csak egymást nem láthatják. Két szomszéd lakik egymás mellett, mindenkit látnak, csak egymást nem láthatják! Hát persze! Gondolkodás nélkül kapok a szemeimhez. Két szomszéd – két szem. Egymás mellett helyezkednek el. Együtt mindent látnak, de… egymást nem láthatják, hát persze!
- A szemek! A szemek a megoldás! – kiáltom hangosan. – Két szomszéd lakik egymás mellett, mindenkit látnak, csak egymást nem láthatják. Mi az? A szemek. A szemeim. A szemeink! Mindenki szemei!
A szfinx hangosan felkacag, majd elégedetten bólint.
- Kitaláltad, gyermek! – Repülni tudtam volna abban a pillanatban. – Szabad vagy! Már csak három próba van hátra!
Hálásan mosolyogtam a nőre, majd odaléptem mellé, és megöleltem. A lényt furcsán érhette ez a gesztus, mert ledermedve várta a folytatást. Néhány pillanat múlva elváltam tőle, és meglepetésemre ős könnyezett.
- Jaj, ne haragudj! Nem akartalak bántani! – szabadkoztam bocsánatkérően, de ő csak rám mosolygott.
- Engem még soha nem ölelt meg senki! – motyogta a szfinx. – Köszönöm! Most már tudom, hogy te leszel az első! Te vagy az első! Én bízok benned, emberkölyök, de kérlek, bízz te is magadban!
Ezzel szertefoszlott a levegőben, és csak a sötét szobát hagyta maga után. Az ajtó pedig végre kinyílt mögöttem. Jöhet a következő próba! A labirintus szívébe érve pedig már csak három ajtót találtam…