Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


31. Fejezet

A próba (2. rész)

 

Ott álltam, farkasszemet nézve a három ajtóval. Kezdett rajtam eluralkodni a pánik: most, hogy már tudom, éles ez az egész, félek. Eszébe jutok egyáltalán valakinek, majd ha meghalok? Vagy tényleg az örök feledés tárgyává válok? Mi lesz a családommal? Harryvel? Az egész varázslótársadalommal? Mi lesz Pitonnal? Rájöttem, hogy én bizony nem akarok meghalni. Sem most, sem a közeljövőben! Ki akarok innen jutni, és még egyszer, utoljára belenézni Harry zöld szemeibe és egy jót vitatkozni a bájitaltan tanárral. Az élni akarás tagadhatatlanul felébredt bennem, arra ösztökélve, hogy menjek a következő ajtóhoz. Némi habozás után beléptem a következő próba színhelyére.
Ott már a megszokott sötétség várt rám. A szívem heves kalapálásba kezdett, amint a fény lassan egyetlen pontba gyűlt. Egy utcai lámpa fényévé. Döbbenten figyeltem, ahogy a lábam alatt végigfutnak a macskakövek, a semmiből hatalmas házak nőnek ki. Ismertem ezt a helyet, tudtam, hol vagyok. Akaratlanul is az utcatábla felé fordultam, amin nagy, fekete betűk hirdették, hogy Budapesten, a Varázsló utcában állok.
Este volt. Az eget pöttyösre festette a sok csillag, a szellő sivatagi meleget hozva mozgatta meg egy-két fa lombját. Rosszérzés lett úrrá rajtam. Ez a helyzet túlzottan ismerős volt… Magamban rimánkodtam, hogy ez ne az legyen, amire gondolok. Csalódtam.
A sarkon túl hangos dörrenés hallatszott, én pedig összerezzentem. Egy velőtrázó sikoly törte meg az addigi csöndet, majd az is elhalt. Sokkoltan álltam az utca közepén, amely most kihalt volt. Meglepetésemre fülemet hangos cipőcsattogás ütötte meg. Véget vetve álmodozásomnak felnéztem, és furcsa látvány tárult elém. Egy fekete maszkos férfi rohant felém, semmi jelét nem mutatta, hogy észrevett volna. Tudtam, ki ez az ember! Peti gyilkosa, életem megkeserítője. Kíváncsian figyeltem, hogy mi fog történni. Sosem tudtam meg, mi lett a gyilkos sorsa, mi lett vele… Óvatosan indultam meg felé, mikor ő hátranézett a válla fölött. Nem vett észre, csak amikor már majdnem összeütköztünk.
Ijedten fékezett le, a lendülettől meginogva. Csak a szeme látszott, azok a fekete, mély, rideg szemek. Láttam én már őket valahol, Piton szemei pont ugyanilyenek. De mégsem: ezek a szemek ijedtséget tükröztek. Piton márpedig sosem fél…
Zord ábrázattal figyeltem rá, mire ő ismét hátranézett, majd dadogva megszólalt.
- Te vagy az a lány… Onnan a sikátorból! – Meglepődtem. Érdeklődve léptem felé, mire ő megbotlott a saját lábában és elterült a földön. Toronyként magasodtam fölé.
- Maga lát engem? – Értelmetlen kérdés volt, amivel csak azt értem el, hogy a férfi úgy nézett rám, mint egy őrültre.
- Igen, de már nem sokáig! – Kiáltotta, majd felemelte pisztolyát, rám fogta, és meghúzta a ravaszt. Még a szemeimet becsukni sem volt időm, így a gyilkosra bámulva vártam a halált. A bűnöző felüvöltött. Még rémültebb lettem.
- Mi van? – Üvöltöttem a képébe, de ő csak újra tüzelt. Most rajtam volt a kiáltás sora. A golyó egyenesen átrepült a hasamon, semmi nyomot nem hagyva maga után. Két kézzel tapogattam azt a helyet, ahol elméletileg most véreznem kellene. De semmi, még csak egy aprócska karcolás sem maradt utána. Nem értettem, és ezzel nem voltam egyedül. Még egy golyó repült felém, most egyenesen a két szemem közé. A golyó valósággal eltűnt bennem, majd kipottyant a másik oldalamon. Megtapogattam a homlokomat. Még mindig semmi.
- Ki vagy te? – Szegezte nekem a kérdést a gyilkos, mire végre ráemeltem tekintetemet.
- Az most egy cseppet sem lényeges! Inkább itt az a kérdés, hogy maga kicsoda? – A távolból mentőautók szirénázása hallatszott. A gyilkos kétségbeesetten ugrott fel a földről és szaladni kezdett. Felébredve a döbbenetből utána futva ráugrottam, így mindketten elterültünk a földön. Dulakodtunk. Én rúgtam, ő ütött. Fantasztikusan festhettünk! Megelégelve a bajlódást az arca felé kaptam és lerántottam fejéről a maszkot. Minden megkezdett mozdulatunk félbeszakadt, mintha egy filmet állítottak volna meg. Hitetlenkedve néztem rá. Ő is rám. Nem ismertem a férfit, mégis, mintha már láttam volna valahol…
- Ki maga?
- Semmi közöd hozzá! – Vicsorogta a képembe. Még csak most vettem észre, mekkora sebhely húzódik az arcán. Dühösen intettem a kezemmel, mire a semmiből kötelek jelentek meg és lekötözték az áldozatomat. Megfordult a fejemben, hogy addig ütöm puszta kézzel, míg meg nem hal. Bosszút akartam Petiért! A meg nem válaszolt kérdéseimért! Magamért! Jobb ötletem nem lévén a meglepett férfi torkára tenyereltem, és csak nyomtam ki belőle a szuszt.
- Kicsoda maga? – Kérdeztem tőle, ő viszont csak fuldoklás szerű hangokat adott ki. – Miért ölte meg a barátomat? Mit ártott magának? Miért tette tönkre az életemet? Miért?! Válaszoljon!
Végre lemásztam a nyakáról, pont mikor már lilulni kezdett a feje. Pár pillanatig csak nyelte a levegőt és engem nézett.
- Őrült vagy! – Nevetett rám sebhelyes arcával, én pedig irdatlan nagyot rúgtam belé. Felnyögött. – És nagyon vonzó! – Egyenesen rátapostam a torkára, úgy válaszoltam neki.
- A válaszokat! Most! Vagy meghal ebben a minutumban! – Az arcom lángolt a dühtől, a haragtól, az utálattól, amit a férfi iránt éreztem. Ő azonban megint csak felnevetett.
- Miért lesz neked attól jobb? Mit fogsz tenni, ha megtudod a válaszokat? Megölsz?
- Ahhoz nem kellenek válaszok, te rohadék! – Megint megrúgtam, ő felüvöltött. Eltört egy bordája. – Beszélj, vagy őrülésig foglak kínozni!
- Te? Kínozni? Mivel? – Egyre jobb kedve lett. Én elborzadva figyeltem őt. Szemében eszelős fény csillant, arcán őrült vigyor játszott. Ijesztő volt. Türelmem végét járva egyenesen a mellkasára léptem. Kirázott a hideg, ahogy hallottam a sok reccsenést. De nem érdekeltek! Ha Peti halott, pár törött borda ahhoz képest semmi…
- Válaszolj! – üvöltöttem most már teli torkomból, liluló fejjel, hisztérikusan. A gyilkos nevetése a széllel szállt, többszörösen visszhangzott az utcában. Sírni kezdtem tehetetlen mérgemben. Lerogytam a földön fekvő mellé, és zokogva könyörögtem neki. – Kérlek!
- Soha! – vihogott a férfi a fejét ingatva, én pedig még keservesebben sírtam.
- Jól van… akkor… - hüppögtem. – Légy átkozott halálod napjáig! Legyél szerencsétlen, szenvedj legalább annyira, mint most én, ne tudj menekülni az élettől! Egész hátralévő életedben gyilkolnod kell. A szeretteidet! Ha a szíved valaki iránt szeretetre lobban, az meg fog halni! És nem hagysz magad után mást, csak holtakat és halált! Ez lesz a büntetésed! Szenvedni fogsz! – A rögtönzött átok hatására sötétlila csápok másztak elő a tenyeremből, és a férfi felé úsztak. Lassan, kecsesen, könnyen. A gyilkos arcán halálfélelem volt, de nem érdekelt. Elvégezve a dolgomat felálltam, intettem a kezemmel, mire lehulltak róla a kötelek. A férfit valósággal körbetekerték a megfoghatatlan szálak, majd halk sercegés kíséretében a testébe vesztek örökre…
Pár pillanatig csak néztük egymást, majd ő felállt a földről, és elszaladt. Fáradtan néztem, ahogy a szerelmem gyilkosa eltűnik az életemből, anélkül, hogy válaszolt volna a kérdéseimre, amiket mástól nem kaphatok meg. Soha nem fogom megtudni, mi értelme volt ennek az egésznek. Hogy miért kellett egy ártatlannak meghalnia?
Még mindig az út közepén álltam, mikor a sarkon felfegyverezett, kékruhás rendőrök hada tűnt fel. Mind felém szaladtak, tekintetük azonban a távolba meredt. Észre sem vettek. Láthatatlanná váltam. Még mielőtt a rohanó rendőrök közé kerültem volna, behúzódtam egy fa takarásába. És akkor mögöttem halk nyikorgás kíséretében kinyílt egy semmiben lebegő ajtó. Még egy utolsó pillantást vetve az utcára beléptem az ajtón. Azzal vigasztaltam magam, hogy most már tudom, mi lett a gyilkossal… Peti halálához képest ez azonban még mindig sovány vigasz! Úgy látszik, a sors nem szánt nekem válaszokat! Ebben a témában legalábbis nem…
A pörgő termet már régi ismerősként köszöntöttem. Komoran vártam, míg feltűnik a maradék két ajtó. Ez hamar meg is történt, én pedig még mindig zaklatottan a történtektől beléptem az egyiken. Az első, ami feltűnt, hogy itt nem volt sötét. Sőt, mi több! Egyenesen nappali fény várt rám. Jobban körbenézve elmosolyodtam. A Nagyteremben voltam. Az asztalok most el voltak tűntetve, helyette a terem közepén egy hatalmas emelvény állt. Felismertem: pont ilyenen párbajozott Draco és Harry még a második könyvben! Na, ne! Párbaj? Kivel? Üres volt a terem, pont ezért lepődtem meg, mikor a hang a hátam mögül érkezett.
- Ó, a lehetséges Első! – Meglepetten fordultam hátra, hogy szoborrá merevedjek. Egy zöld taláros férfi állt a távolban, sötétbarna haja a válláig ért, arcán széles vigyor, zöld szemei huncutul csillogtak.
- Maga… - fájdalmasan érintett a gondolat, hogy Mardekár Malazárt kell legyőznöm párbajban ahhoz, hogy élve kijussak innen. Arcomon ez meg is látszhatott, mert jóízűen felkacagott.
- Ugyan már, kedvesem! Netán mást vártál? – tréfálkozott, én viszont még mindig tátott szájjal bámultam rá. Pár pillanat múlva jöttem rá, hogy a kérdést nekem címezték.
- Öhm… igazából… mindenkit vártam, csak magát nem! – ismertem be elpirulva, Mardekár viszont csak vigyorgott. Hirtelen minden olyan zavaros lett. – Maga most akkor él?
- Hogy éleke-e? Nem! – nevetett vékony hangon a férfi. Megrökönyödve bámultam őt.
- Akkor én meghaltam? – Hogy én mennyire logikus tudok lenni némelyik pillanataimban…
- Nem, kedvesem! Te nagyon is élsz! – magyarázta nekem. Elmosolyodtam a férfi fesztelenségén. Mardekár leplezni sem próbálta, mennyire élvezi a helyzetet.
- De ez most a valóság? Vagy… mindez csak a fejemben történik? – Most már értem, mit érezhetett Harry a hetedik rész végén… Mardekár hangosan felkacagott.
- Azt hinné az ember, hogyha már idáig eljutottál, egy ilyen aprócska dolgon már nem akadsz fent! – piszkálódott, én pedig felfújva az arcomat visszavágtam.
- Azt hinné az ember, hogyha már annyit hallott Mardekár Malazárról, az nem egy százötven centis, röhögő görcsben szenvedő, zsíros hajú pasas képében parádézik egy tizennégy éves lány előtt! – A mondatom hatásos volt. Mardekár arcára ráfagyott a mosoly, majd úgy mért végig, mint aki most lát életében először.
- Te valóban más vagy, mint a többiek! – állapította meg komoly arccal. – Talán csak azért, mert te lány vagy! – Mardekár menthetetlenül felnevetett a saját viccén, én viszont csak bizonytalanul méregettem őt. – Mindegy! Gondolom, nem azért jöttél, hogy egy párszáz éves halott ember tréfáit hallgasd. Térjünk a lényegre! Párbajozz velem!
- Miért kell mindennek beigazolódnia, amit elsőre gondolok? – nyögtem föl fájdalmasan, Mardekár pedig újból nevetni kezdett ezen a megszólalásomon.
- Hát, ez jó volt! Mindegy! Gyere, kedvesem! Itt, ezen az emelvényen fogunk megküzdeni… - mondta Mardekár, majd belém karolt, és felvezetett a mondott helyre. – Úgy fogunk harcolni, mint férfi a nővel! – A mondat végét inkább csak sejtettem, semmint hallottam. A vége ugyanis hisztérikus vihogásba fulladt. Kezdtem unni a férfi stílusát. Komolyan mondom, egy csapat kamasz kislány nem vihorászik ennyit… Mardekár megállított a küzdőtér egyik végén, majd szórakozottan ő is a másik végébe ment. Színpadiasan megfordult, majd elmosolyodott.
- Ugyan már! Azért ennyire nem kell félni. Nem eszlek meg, csak megöllek… - Újból felnevetett, mire én már csak a szememet forgattam. – Ez vicc volt! Bocsáss meg! Komolyra fordítva a szót… Párbajoztál már valaha?
- Őszíntén szólva nem volt még rá alkalmam. – Mardekár megdöbbenten mért végig, majd egy vállrándítás kíséretében magyarázni kezdett.
- Akkor mit szólnál, kedvesem egy bemelegítéshez? Majd szólj, ha mehet az igazi párbaj! Nem akarlak rögtön az első párbajod alkalmával örökre elrettenteni ettől a csodálatos dologtól! – mondta, majd rám kacsintott. Egyre kikerekedettebb szemekkel néztem ki a fejemből. Hogy juthattam én ide? Miért az a sorsom, hogy minden szerencsétlen mardekárost én boldogítsak? Dracót, Pitont, és most még magát Malazárt is… - Pálcát elő!
- Tessék? – Most akaratlanul is rémülten néztem a férfira, mire az türelmesen megismételte önmagát.
- A pálcád, kedvesem! Vedd elő a pálcád! – Automatikusan üres kezeimre esett a pillantásom. Nekem nincsen pálcám. Most mit csináljak? Bizonytalanul pillantottam fel a férfire, aki egyre kíváncsibban nézet engem.
- Netán van valami probléma, kedvesem? – kérdezte érdeklődőn, én pedig elvörösödtem.
- Nincsen pálcám. – A válaszomat hangos nevetés követte.
- Akkor hogyan jutottál el idáig ha szabad érdeklődnöm?
- Eddig még nem volt szükségem varázslásra… - hazudtam rezzenéstelen arccal, és egy vállvonással mutattam fel üres tenyereimet. – Eddig még megoldottam mindent pálca nélkül.
- Ó! Ez… csodálatos! De azért tessék, ezt odaadom! – Ezzel intett a pálcájával, és a semmiből megjelent egy másik, ahhoz hasonló fadarab. Egyetlen lendülettel felém dobta, én pedig elkaptam a levegőben, mintha egy előre eltervezett filmrészletet mutattunk volna be… Meglepetésemre azonban a pálca felforrósodott a kezemben. Pár másodpercig tűrtem, aztán kiejtettem a kezemből. Mardekár arca komoly volt, mikor kérdezett. – Minden rendben, kedvesem?
- Igen, csak ez a pálca egy kicsit… - Nem fejeztem be a mondatot, helyette újból felvettem a földről a pálcát, ami újból égetni kezdett. Nyelvemre ráharapva tűrtem a forróságot. Mardekár mosolyogva kérdezett.
- Kezdhetünk? – Bólintottam. – Először is köszöntjük egymást! – Meghajoltunk mindketten. – Nagyon jó! Most pedig… Rajt! – Meg sem várta, míg eljut a tudatomig az utolsó szó, helyette rögtön tüzelt. Egy hatalmas sárga fénygömb száguldott felém, én pedig még mielőtt felfoghattam volna, mit teszek, kivédtem egy pajzzsal. Mardekár elismerően bólintott, hagyott nekem egy levegővételnyi időt, majd teljes mellbedobással kezdett átkokat szórni rám. Fel sem tudtam fogni, mennyi színt látok egyszerre, nem, hogy azt, melyik szín melyik átokhoz tartozik… Visítva ugrottam le az emelvényről. Mardekár abbahagyta a támadást, helyette mosolyogva elém sétált és a kezét nyújtotta.
- Azért van az emelvény, hogy azon párbajozzunk, kedvesem! Ha nem így tennénk, az szabályellenes lenne. – Meglepetten pillantottam fel rá, de ő csak őszintén mosolygott tudatlanságomon. Elfogadtam a segítő kezet, ami egyetlen mozdulattal felhúzott a dobogóra. Mardekár meg sem várva köszönetemet, hátat fordítva visszatért a helyére. – Kezdhetünk?
- Igen. – Hangom enyhén remegett, de rögtön szertefoszlott bizonytalanságom, amint Mardekár első két varázslatát sikeresen hárítottam. Most én támadtam. Válogatott ártásokat szórtam rá, amiket ő minden nehézség nélkül megállított. Így telt el tíz perc, egyszer én, egyszer ő támadott, mikor a férfi leállította a párbajt. Fáradtan töröltem izzadt és égett kezemet a pólómba. A talárt már rég ledobtam magamról a csata során valamikor. Mardekáron is most csak egy fehér ing és egy fekete nadrág volt. Szó szerint bemelegedtünk… Az emelvény mellett halk pukkanás kíséretében egy alacsony asztalka jelent meg, rajta egy kancsó vízzel és két pohárral. Mardekárral összenéztünk, és versengve rohamoztuk meg az asztalt. Mardekár belenevetett a poharába, mikor látta, már harmadjára öntök a vízből és iszom meg két kortyra az egészet.
- Annak ellenére, hogy még soha nem párbajoztál, nagyon tehetséges vagy! – dicsért meg, én pedig hálásan pillantottam rá.
- Igazán köszönöm! Még senkitől nem kaptam ilyen dicséretet!
- Még mielőtt túlságosan elbíznád magad… Indulhat az igazi párbaj? – Meglepetten néztem rá, de komoly tekintete most nem arról árulkodott, hogy viccelne velem. Letettem a poharat, és pár másodpercig csak néztem az emelvény irányába. Most, vagy soha! Magabiztosan bólintottam, és még mielőtt meggondolhattam volna magam, felléptem a dobogóra. Mardekár követett. Újból köszöntöttük egymást, majd Mardekár újból elkiáltotta magát. A szívem a torkomban dobogott, alig kaptam levegőt. Amint meghallottam a rajtot, kegyetlenül támadásba lendültem. De csalódtam. Ha eddig azt hittem, Mardekár tehetséges volt, hát akkor most maga volt Merlin. Úgy szórta rám a varázslatokat, hogy nekem még a kezem sem volt időm felemelni. Jobb ötletem nem lévén elővarázsoltam a semmiből egy hatalmas asztalt, ami tökéletesen megvédett mindentől. Legalábbis azt hittem… Egy robbantó-átok egyenesen a bútorba csapódott, ami darabjaira szakadva repült szét a levegőben. Engem a robbanás ereje a földre repített, így most a hideg kőbe csapódva gurultam még párat. Legnagyobb meglepetésemre Mardekár most nem állt meg, mint a próba idején. Merev arccal ugrott le az emelvényről és sétált felém. A hátamra fordultam, és döbbenten néztem, ahogy a férfi rám emeli a pálcáját. Egyértelmű volt, hogy végezni akar velem! Nagyon megijedtem! Úgy ugrottam talpra, mint akit megcsíptek, és szegeztem rá remegő kezekkel a pálcát, amit tőle kaptam. Az azonban minden eddiginél jobban égetett, a kezem valósággal füstölögni kezdett, én pedig nem bírva tovább, sziszegve a fájdalomtól elhajítottam a pálcát. Mardekár azonban kicsit sem tűnt meglepettnek. Sőt, egyenesen mosolygott rajtam!
- Sok időbe telt, mire rájöttél… - Nevetett gonoszan, én pedig hitetlenkedve fordultam felé. Hogy az a mocskos rohadék mindenit neki! Átvágott! A tenyerem lüktetett, vérvörös volt, vízhólyagok tömkelege lepte el. Nem akartam elhinni!
- Te ezt direkt csináltad! Direkt adtad oda nekem azt a pálcát!
- Azt hittem, tisztában vagy azzal, hogy a pálcakészítés nem ilyen egyszerű – nézett rám ártatlanul, engem viszont elöntött a méreg.
- Becsaptál! Kihasználtál! Végig tisztességtelenül játszottál! – kiáltottam mérgesen, ő pedig megint felnevetett.
- Én egy pillanatig sem játszottam, kedvesem! Én végig harcoltam! – javított ki Mardekár. Csalódottan mértem őt végig. Igaza volt. Tényleg tudhattam volna, hogy a mardekárosok mind ilyenek! Megbízhatatlanok, hazugok és csalók!
- Most már értem, miért utáltak a többiek! –köptem a szavakat, ő pedig büszkén kihúzta magát. Kiábrándultan figyeltem.
- Nos, ahhoz, hogy valaki lehess az életben, el kell taposni egy-két útban álló férget. – Az undor hullámokban tört rám, a hányinger kerülgetett ettől az embertől.
- Griffendél, Hollóháti és Hugrabug akkor csak férgek voltak a számodra? Olyanok, akiket el kell taposni? – kérdeztem tőle, miközben folyamatosan egy szökési kísérleten járt az agyam.
- Igen, de nem csak ők! Te sem vagy más! Ugyanolyan csúszómászó vagy, mint ők, akit csak úgy lehet legyőzni, ha túljárunk az eszén! Bocsáss meg, de meg kell, hogy öljelek! A hírnevem érdekében!
És akkor megláttam! Az ajtó maga a Nagyterem ajtaja volt, ami - eddig fel sem tűnt – nem volt látható számomra. Csakis úgy élhetem túl ezt az egészet, ha megszököm! Ahhoz pedig nekem kell ravaszabbnak lennem Mardekár Malazárnál! Nem kis őrültség, de nem is kivitelezhetetlen…
- Hősiesen küzdöttél, de ellenem semmit sem érsz! Van valami utolsó kívánságod, mielőtt az örök feledés tárgyává leszel? – Dacosan felszegtem az államat, és bólintottam.
- Igen! Rohadj meg! – ezzel rögtön félreugrottam a felém érkező átok elől, ami így a fölbe csapódott, majd onnan átpattant a mennyezetre, ami megrepedt és szakadozni kezdett. Mardekár rémülten nézte átka következményeit, akárcsak én. Túl akartam járni a férfi eszén, de nem éppen így… Mondjuk, most ez is megteszi! Kihasználtam amíg Mardekár elmerül saját maga megmentésében, ugyanis a mennyezet hatalmas darabokban kezdett szakadozni a fejünkre. A Nagytermet szürke porfelhő lepte be, a gerendák és tégladarabok pedig hatalmas robaj kíséretében zuhanni kezdtek. Szaladni kezdtem az ajtó felé, folyamatosan a fejem fölé lesve, miközben nagyobbnál nagyobb törmelékdarabokat ugrottam át. Cifrát káromkodtam, mikor előnytelen pólómnak köszönhetően fennakadtam egy kiálló vasdarabban. Rémülten próbáltam tovább menni, de csak nem sikerült. A Nagyterem ajtaja lassan eltűnt előttem a nagy porban, én pedig egyre kétségbeesettebben próbáltam szabadulni. Ekkor azonban, mintha a semmiből lépett volna elő, megjelent előttem Mardekár épen és sértetlenül. Szeme villámokat szórt, ajkai vicsorba torzultak, majd rám szegezte a pálcáját. Menthetetlenül vártam a véget!
- Avada Ke… - Mintha Merlin maga sújtott volna le, egy hatalmas kődarab egyenesen Mardekárra esett. Visítva figyeltem, ahogy a férfit valósággal kilapította a magasból érkező kődarab, ami alól már csak élettelen keze látszódott ki. Mardekár meghalt. Egyre nagyobb darabok hullottak alá, én pedig végső kétségbeesésemben hatalmasat téptem a pólón, ami szétszakadva engedett szabadon. Vadnyúl módjára cikáztam a kő-eső közepén, néha megállva, néha sprintelve. Elmosolyodtam, mikor végre megláttam a biztonságot ígérő ajtót. Pár méter választott csak el tőle, én pedig újult erővel szaladtam felé. Az azonban elkerülte a figyelmemet, hogy egy gerendának éppen most támadt kedve leszakadni, így már csak azt éreztem, hogy valami hatalmas erővel fejbe vág, és még mielőtt elérhettem volna az ajtót, minden elsötétült előttem.
Mikor magamhoz tértem, még mindig hullottak a mennyezetdarabok, de ez már a pusztítás vége volt. Felkönyököltem, és felnyögtem, mikor a homlokomba éles fájdalom nyilallt. Bizonytalanul nyúltam a kezemmel oda, ahol a fájdalmat éreztem. Nyílt sebre találtam, amiből lassan folydogált a vér. Elfintorodtam.
Leküzdve ébredező rosszullétemet lassan, szédülve ültem fel, majd leporolva magamat körbenéztem. Törmelékeken és a szürke poron kívül mást nem láttam. Talpra kecmeregtem, és megállapítottam, hogy minden csontom és izmom fáj. Leküzdve azonban a hívogató feketeséget, ami mindenáron magába akart szippantani, keresni kezdtem Mardekárt. Egy életre megutáltam a férfit, de a halálát nem kívántam, főleg nem így. Várjunk! De ha halott volt, hogy tudott meghalni? Megtaláltam azt a kődarabot, ami megölte őt. Könnyű volt felismerni, nagysága miatt egyenesen kitűnt a többi maradvány közül… Meglepetésemre azonban Mardekár keze már nem volt ott. Eltűnt. Jobb kezemet pihentetve, a ballal varázsolva felemeltem a követ, és arrébb tettem. Alatta viszont nem volt semmi, csupán a fehér ing és fekete nadrág, amit nem olyan rég még a gonosz viselt. De akkor maga az ember hová lett? Hova tűnt? Mi lett vele?
Megvonva a vállamat gyorsan elhagytam a Nagytermet, még mielőtt bármi más történhetett volna, akár velem, akár a rejtélyes körülmények között kámforrá vált Mardekárral…
A központi terembe érve az újból pörögni kezdett, én pedig egy pillanatig homályosan láttam mindent. Nagyon szédültem, a fejem is fájt, és úgy éreztem, a reggelim és ebédem levegőért kiált…
Ismét leküzdve a rosszullétet kinyitottam a szemem, és meglepődtem. Már csak egyetlen ajtó állt magányosan, rám várva. Körbenéztem a teremben. Jobb esetben soha többé nem kell tűrnöm, míg élve kicentrifugáznak, rosszabb esetben ez az utolsó emlék az életemben.
Nagyot sóhajtva utoljára is lenyomtam a kilincset, és beléptem a szobába. Ott sötétség fogadott. Nem lepődtem meg. Annál inkább akkor, mikor ismerős, rég nem hallott hangok szólítottak meg.
- Dorka! Dorka, te vagy az? – minden érzékszervem kiélesedett, majd gondolkodás nélkül indultam meg a hang irányába.
- Bogi! – úgy motyogtam magamnak a nevet, mintha valami imádság lenne. Az is volt. De még mielőtt odatalálhattam volna a kistestvéremhez, új irányból csendült egy hang.
- Kincsem, hát eljöttél értünk?
- Anya… – Ezt a szót már hangosan mondtam ki, és futni kezdtem a vaksötétben arrafelé, amerre az édesanyámat sejtettem. Megint megtorpantam.
- Egy pillanatig sem kételkedtünk benned, hogy meg tudod csinálni!
- Apa! – Kiabáltam elveszetten, és össze-vissza forgolódva kerestem a családomat. Meglepetésemre azonban még egy hang felcsendült.
- Büszke vagyok rád, Dorka!
- Piton professzor? – Megdöbbentem, hogy ő is itt van. Mégis, mintha ő jelentené számomra a megoldást, futni kezdtem mély, utánozhatatlan hangja felé. Amikor azonban nem találtam sehol, megálltam és csak forgolódtam. – Anya! Apa! Hol vagytok?
- Itt vagyunk! – Bogi válaszolt. Ismét szaladni kezdtem felé, azonban váratlan dolog történt. Eltűnt a lábam alól a talaj, és én zuhanni kezdtem. Hangos sikoly tört fel belőlem, mikor kicsit sem fájdalommentesen földet értem. A fény, ami itt volt, pár pillanatig elvakított, de miután hozzászoktam, körbenéztem. Négy ember állt előttem. Azok, akik az előbb még egy emelettel feljebb szólítottak. Mind engem néztek, és szeretetteljesen mosolyogtak. Még Piton arcán is mosoly játszott! Nem haboztam hát, rögtön odaszaladtam hozzájuk, és mikor már majdnem megölelhettük volna egymást, ők eltűntek. Döbbenten álltam.
- Csak nem őket keresed? – A hang gúnyos volt, félreismerhetetlen.
- Voldemort? – megfordultam, és rosszul lettem a látványtól. Voldemort állt előttem, kezében a pálcájával. Mögötte pedig a családom és Piton. Arcuk hófehér volt, kifejezéstelen. Üres tekintetük a távolba révedt. Rémülten szaladtam újra oda hozzájuk, próbáltam őket felrázni ebből az éber álomból. – Mit tettél velük?
- Én semmit. Te fogsz!
- Tessék?
- Ejnye, Dorka! Te ennél okosabb lány vagy! – Voldemort úgy körözött körülöttem, mint egy zsákmányával játszadozó vadállat. Kivert a víz. Szeretteim azonban továbbra sem reagáltak semmit. Nagyon féltem. Őket féltettem!
- Engedd el őket!
- Hiszen szabadok. – Voldemort nevetett és az egymás mellett felsorakozó családtagokra mutatott. Valóban nem voltak megkötözve, még csak kővé dermesztve sem. De akkor miért nem szaladnak el? Miért állnak még mindig itt? Miért nem adnak semmilyen életre utaló jelet? Miért nem vetnek véget a szenvedésemnek?
- Mit keresel itt? – kérdeztem váratlanul a kígyóarcú emberhez fordulva, mire az átadta nekem a pálcáját. Pár másodpercig megütközve meredtem a szörnyetegre. A pálcája elfogadott engem! Nem égetett, nem bizsergett. Csak kellemes meleggel a kezembe simult.
- Segítek neked befejezni a próbát. Griffendél próbáját! – sziszegte a fülembe Voldemort, amitől engem kirázott a hideg. A pálca bizseregni kezdett a kezemben, mintha robbanni készülne… Egyáltalán nem hasonlított Mardekár pálcájára. Ez valóban Voldemorté volt. Leküzdve azonban pillanatnyi sokkomat értetlenül beszélgettem tovább a gonosszal.
- Te? Griffendél próbáján? Lehetetlen! Ez valami rossz vicc! – nevettem fel keserűen, de senki nem nevetett velem. – Mi a feladatom? Mit akarsz? Mit kezdjek a pálcáddal? Öljelek meg téged? Nem esik majd nehezemre…
- Butuska csitri! – Voldemort tőle szokatlanul jóízűen felkacagott. Iszonyú volt belegondolni, hogy ami nekem ennyire rossz, az neki ekkora örömet tud okozni. A mondat azonban, amit kimondott, éles pengeként szelte át a levegőt, többszörösen visszhangozva a falakon. - Öld meg őket!
- Soha! – kiáltottam kétségbeesetten, gondolkodás nélkül. Családtagjaim azonban mintha meg sem hallották volna velük kapcsolatos feladatomat. Voldemort ismét hangosan felnevetett.
- Akkor örökké itt fogjuk egymást szórakoztatni. – Még belegondolni is rossz volt, hogy itt kell ragadnom addig, amíg meg nem ölöm a családom. De nem baj! Inkább Voldemort, minthogy a gyilkosuk legyek! – Gyáva vagy, Dorka! Mindig is tudtam én! A leggyávább ember vagy, akit valaha is hátán hordott a Föld! Még ezt sem tudod megtenni! Nézz magadra! Reszketsz minden ízedben. Te félsz a hatalmadtól! – Igaza volt. Soha nem akartam senkinek direkt ártani, főleg nem azért, mert nagy a varázserőm… Igaz, néha már véletlenül csináltam ilyen dolgokat… De soha nem szánt szándékból! Voldemort – mintha csak a gondolataimban olvasna – megszólalt.
- Ekkora varázserővel bármire képes lehetnél! Bármit megtehetnél! Nem kéne többet a testvéred piszkálódásit tűrnöd, a szüleid szidásait, Piton gúnyos megjegyzéseit hallgatnod! Hát nem jobb lenne? Higgy nekem! Élned kell a lehetőséggel, amit az élet adott neked. A varázserőddel! Ketten együtt mindenre képesek lehetnénk! Miénk lehetne az egész világ!
- De én ezt nem akarom! – kiáltottam egyre kétségbeesettebben, Voldemort azonban megelégelve a várakozást egy homokórát varázsolt elő a semmiből.
- Kapsz még egy esélyt! – duruzsolta a fülembe, amitől nekem minden szőrszál a hátamon égnek állt. – Itt ez az óra. Három percet kapsz, hogy dönts! Ha nem teszel eleget a feladatodnak három percen belül, én ölöm meg őket!
Pillantásom a szeretteimre fordítottam, és meglepetésemre tekintetük most a régi volt. Anyu könnyezett, apa szeme is piros volt, Bogi viszont rettegett. Piton tekintete a szokásos módon – nem árult el semmit. Fejének apró biccentése azonban elárulta nekem, hogy ő bízik bennem, bárhogyan is cselekszem. Voldemort megfordította a homokórát. Csak álltam ott zsibbadt végtagokkal és néztem, ahogy a homokszemcsék megállíthatatlanul peregnek egymáson. Ha megteszem, nem élhetek tovább azzal a tudattal, hogy megöltem őket! Ha nem én ölöm meg őket, Voldemort fogja. Szemeimbe forró könny gyűlt, az orrom szúrni kezdett, mint amikor vissza akarom fojtani a sírást. Mert azt akartam. Erősnek látszani. De nem voltam az. Voldemort mosolya egyre szélesebb lett, miközben jelezte a hátralévő egy percet. Nagy levegőt vettem, és a családom felé fordultam. Végignéztem rajtuk. Bogira mosolyogtam, és csak remélni tudtam, hogy a legjobb döntést hozom. Pár másodperc maradt hátra.
- Bocsássatok meg! – motyogtam elfúló hangon, majd behunytam a szemem. Pálcát tartó kezem végtelen lassúsággal emeltem föl. Hallottam Voldemort bíztatását, de kizártam őt a fejemből. Nem akartam, hogy ő legyen az utolsó gondolatom, mielőtt…
- Avada Kedavra! – erősen, mégis remegő kézzel tartottam halántékomhoz a pálcát. És többé nem éreztem semmit…
Tehát ilyen a halál – gondoltam. Ilyen érzés az örök feledés tárgyának lenni. Meleg, kellemes, megnyugtató. Kinyitottam a szemem. Amit először megláttam, az egy szélesen mosolygó arc volt fölöttem. Meghökkenten meredtem a körszakállas férfire, aki csak még szélesebben mosolygott rajtam.
- Üdvözöllek, drága! – Döbbenetemen nem segített, mikor a vörös talárt viselő férfi óvatosan felsegített, és elengedett. Most először mérhettem fel, hova kerültem. A hely végtelen volt, tágas, fehér.
- Hol vagyok? – kérdeztem most az idegentől, aki készségesen válaszolt is nekem.
- Nem tudom. – Nem éppen ezt a választ vártam. Értetlenkedve forgolódtam körbe, hogy jobban felmérhessem a titokzatos űrt.
- És maga kicsoda? – fordultam most megint a férfi felé, aki erre meghajolt és kezet csókolt nekem. Egyik döbbenetből a másikba estem. Honnan jött ez a fazon? A középkorból?
- Griffendél Godrik, szolgálatodra! – szó szerint tátott szájjal meredtem Griffendélre. Ő viszont csak rám kacsintott. – Meglepettnek tűnsz, kedves.
- Mi tagadás, valóban egy kicsit megdöbbentem! – nyögtem, majd észbe kapva becsuktam a számat. Hogy én milyen neveletlen tudok lenni életem nagy pillanataiban! – Meghaltam?
- Gyere, sétáljunk! – nem mondtam neki, hogy ez nagyon nem válasz a kérdésemre, helyette inkább elfogadtam a felém nyújtott karját, így belékarolva indultunk el a végtelenbe. Godrik nagyot sóhajtva nézett rám, majd halványan elmosolyodva biccentett. – Mire vagy kíváncsi?
- Meghaltam?
- Ez egy felettébb logikus kérdés, és erre a válaszom: nem. Nem haltál meg. – Szemöldök ráncolva sandítottam rá, várva e furcsa kijelentés érthető magyarázatát, de az nem jött. Jobb ötletem nem lévén én magam kezdtem megfejteni a választ.
- De elbuktam! Nem teljesítettem a próbádat! – ráztam a fejem. – Az örök feledés tárgyává kell, hogy váljak!
- Miért is? – fordult végre felém Griffendél, arca most komolyságot tükrözött.
- Mert nem tudtam kiállni a bátorság próbáját… - A hangom fokozatosan halkult el, úgy, hogy a mondatom vége már inkább csak sejthető volt, mint érthető. A férfi viszont felvonta a szemöldökét, és szomorúan nézett rám.
- Szerinted mit jelent a bátorság, kedvesem? – tanácstalanul fürkésztem az arcát pár pillanatig, majd megvontam a vállam, és megpróbáltam válaszolni erre a nehéz kérdésre.
- Azt, hogy meg merjük tenni azt, amitől félünk – Godrik végre elmosolyodva bólintott, majd tovább indultunk. Közben fejtette ki gondolatait.
- Részben igazad van. A bátorság jelentheti azt is, hogy leküzdöd a félelmeidet. De megsúgom neked: az igazi bátorság az, amikor előre látva a következményeket próbálod mérlegelni a lehetőségeidet. Dönthettél volna úgy is, ahogy Voldemort kívánta. De az nem bátorság lett volna, hanem gyávaság. Féltél volna feláldozni a saját életedet másokért. Minden átlagember úgy tett volna - meghajlott volna Voldemort parancsa előtt. De te nem. Tudtad, hogy mivel jár a döntésed. Kész voltál megtenni azt, amit a legjobbnak véltél, még ha ez nem is feltétlenül a te javadat szolgálta. És amit tettél, az a valódi bátorság, drága! Nem hagytad, hogy elhomályosítsanak a félelmeid!
- De… Én… - Makogtam össze-vissza. – Azt hittem…
- Sajnos az emberek manapság nem igen vannak tisztában a bátorság fogalmával. Ezért hihetted azt, amit – magyarázta Griffendél. Arcomon hatalmas mosoly jelent meg. Hát mégis csak jól cselekedtem! Bátor voltam!
- Ideje visszatérned, kedvesem! – Griffendél most szembefordult velem. Érdeklődve pillantottam át a válla felett, ahol most a végtelennek mégis vége volt: a semmiben egy hullámzó kép rajzolódott ki. A Roxfort képe. – Még a végén azt hiszik, hogy kámforrá változtattad magad!
Felmosolyogtam Griffendélre, majd hirtelen ötlettől vezérelve megöleltem őt. A férfi meglepettsége csak pár pillanatig tartott, mert utána ő is viszonozta a gesztust. Elválva egymástól fürkésztük még a másik arcát pár pillanatig, majd, mintha Griffendél észbe kapott volna, felkiáltott.
- Szeretnék neked adni valamit, ami mindig emlékeztetni fog arra, ki vagy te valójában, Varga Dorottya! – meglepettségem kiülhetett az arcomra, mert a vörös taláros ellágyult tekintettel mért végig. Jobb kezével intve a levegőbe furcsa dolog történt. A levegő szilárdulni kezdett, és egy medál formáját vette föl. Mikor „elkészült” a remekmű, az Griffendél kezébe lebegett. A férfi felém tartotta. A Roxfort címere volt, rajta a négy állattal. – Ez azt bizonyítja, hogy benned egyaránt megvan az összes tulajdonság, ami egy igazi roxforti tanítványt jellemzi. Viseld egészséggel! És ha netán életed egy bizonytalan pontjára érkezel, csak vess rá egy pillantást! Tudni fogod a helyes megoldást, kiutat a szorult helyzetből… Első!
Újból összemosolyogtunk, és Griffendél egyetlen csettintésére a medál rákerült a Mairotól kapott nyakláncomra, a másik medalion mellé. Griffendél hátrébb lépett, és még egy utolsót intett nekem. Izgatottan léptem az átjáró elé. Végre hazamehetek! Haza… Igen, a Roxfort az otthonom volt! A benne lakó emberek pedig a családom. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy milyen jó lesz újra Omegával találkozni, Harryékkel varázslósakkozni, beszélgetni! Igaz, csak pár órát tölthettem a Szobában, mégis minden újraértékelődött bennem ez alatt az idő alatt. Talán még Pitont is felkeresem és bocsánatot kérek tőle. Persze, csak ha lesz elég bátorságom! Lehunyt szemekkel léptem be a hullámzó képbe.
Nem kellett volna. Hátrafordulva láttam, amint Griffendél ijedt tekintettel integet felém, és mellette Mardekár gonoszan nevet. Hangjukat elnyelte a süvítő szél, ami körülöttem kavarodott a semmiből. Előre fordultam, és csak most vettem észre, hogy egy új kép jelenik meg előttem. Egy sötét és fekete, romos kúria képe. Fölötte a Sötét jegy. A szél elmúlt, én pedig meginogva értem földet a Roxforttól több száz mérföldnyire. Nem tudtam, hol vagyok. Hátra néztem, hátha visszamehetek a Végtelenbe, de nem. Az átjáró szertefoszlott a reményeimmel együtt. Erőt vettem magamon, és megpróbáltam logikusan gondolkodni.
Hol vagyok? Hova kerültem? A válasz a távoli kúria kicsapódó ajtajából érkezett.
- Üdv, Dorka! Micsoda kellemes meglepetés! Nem gondoltam, hogy magadtól fogsz ellátogatni hozzám! – hirtelen minden erőm elhagyott. Ez a hang tudtam kitől származik. Tudtam, ki áll az ajtóban! Gondolkodás nélkül fordultam meg és próbáltam elszaladni, de beleütköztem egy hatalmas alakba. Másik irányba fordultam, ahol már két erős kéz ragadott meg, és elkezdett az ajtóban álló felé taszigálni. Vadul ellenkeztem. Izmaim megfeszítve próbáltam szabadulni, feleslegesen. A két férfi közrefogott, úgy vezettek a kúriába, ahol maga a halál várt rám. Reszketve markoltam meg az új medálomat. Griffendél azt mondta, tudni fogom a megoldást!
- Megtiszteltetés, hogy végre láthatlak téged élőben, Dorka! Már sokat hallottam rólad! – duruzsolta a sziszegő hang, én pedig a tőlem telhető legdacosabban válaszoltam.
- Bárcsak én is így érezhetnék, Tom! – pofon csattant az arcomon. Voldemort őrülten vigyorgott rajtam.
- Van egy olyan érzésem, hogy mi rettenetesen jól elleszünk! – suttogta a szörnyeteg, én pedig csak remélni mertem, hogy feltűnik valakinek eltűnésem a Roxfortban…