Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


32. Fejezet

A Lány, Aki Túlélte

 

Perselus Piton idegesen csapta le a kezében tartott pennát, majd türelmetlenül a falon ketyegő órára nézett. Mintha szuggerálná, vagy legalábbis néma varázslattal próbálná gyorsabb tempóra bírni a nagymutatót…
De nem. Piton se nem szuggerált, se nem varázsolt. Egyszerűen csak magában számolta vissza a másodperceket. Az óra pedig - mintha csak a sötét professzor kedvére akarna tenni - egészet mutatott, és lágy dallamot hallatott. Pitont azonban ez egyáltalán nem hatotta meg. Most irodája ajtaját kezdte el összeszűkült szemekkel nézegetni. Ha valaki abban a pillanatban látta volna, azt hihette volna, egy ajtóval folytat néma beszélgetést a Roxfort bájitaltantanára.
Piton nagyot sóhajtva próbálta türelemre inteni magát. Nem tehetett róla, de szíve rosszat sejtően elszorult. Dorka nem jelent meg a vacsora előtti büntetőmunkáján. Piton belegondolt, hogy a lány, lehet, Umbridge-nál töltötte a délutánt. Nem is izgatta tovább a dolog. Neki teljesen mindegy volt, mikor jön hozzá büntetésre, úgyis még év elején szabaddá tette minden péntekét, Dorkához igazodva. Persze, ő ezt még maga előtt is félte eleinte beismerni, hogy igenis, fontos neki a lány jóléte. Ha senkinek nem is tűnt fel, ő akkor is minden rezdülését leste a lánynak, készen arra, hogy megvédje, ha bármi baj lenne. De nem volt, egészen mostanáig. A gyerek a vacsorán sem jelent meg. Piton addigi kíváncsisága lassan dühbe váltott át. Most pedig már egyenesen ölni tudott volna…
Hogy képzeli ez az átkozott kis fruska, hogy nem jön el a büntetésére? Majd ő gondoskodik róla, hogy megtanulja, mi az a büntetés! Borús gondolatmenete azonban itt megszakadt. Perselus végiggondolta magában, hogy a késés egyáltalán nem jellemző Dorkára. Igaz, az étkezésekről pár hete teljes mértékben ellógott, de azóta mindig látta Potter mellett a kék szemű tündért. Perselus figyelmét az sem kerülte el, hogy Dorka pár hete rettenetesen lefogyott. Szemei alatt állandó fekete karikák éktelenkedtek, a bordái valósággal kilátszottak. Perselus igazán aggódott a lányért, és el is határozta, ha még egyszer nem jön el egy étkezésre, maga viszi a Nagyterembe és eteti meg. De Dorka rendbe jött. Perselus észrevette, hogy a lány egyre gyakrabban tűnik el. Arról viszont fogalma sem volt, hová. Aztán egy reggel a Nagyterembe sietvén meg kellett állnia az egyik tóra tekintő folyosón, mert furcsa látvány fogadta. Dorka kipirult arccal, összefogott hajjal, melegítőben szaladt a tó körül. Perselus öt kört számolt, de nem tudta, a gyerek mióta csinálja ezt, tehát csak döbbenten konstatálta, hogy Dorka bizony keményen edz. Ennél jobban már csak az lepte meg, mikor a lány térdeire támaszkodva kifújta magát, majd egy nagy lendületet véve felszaladt egészen a Bejárati Csarnokig. Perselus egyik ámulatból a másikba esett. Dorka egyre többet evett az étkezéseknél, visszatért régi hangulata, ráadásul remekelt az óráin. Perselus nem tagadhatta, a lány kivételes tehetséget mutatott a bájitalfőzés terén. Igaz, ezt a gyereknek egy szóval sem említette: még csak az kéne, hogy elbízza itt magát! Már azt a letörölhetetlen vigyort az arcán is elégszer látta az óráin, hogy tudja, Dorka igenis élvezi a bájitalfőzést. Ráadásul az egyik legjobb tanulója lett iskolai szinten!
Perselus megrázta a fejét, hogy visszatérjen a valóságba. Rossz hatással van rá ez a gyerek. Egyre többet kalandoznak el a gondolatai. Valamit kezdenie kell ezzel!
Tehetetlenül állt fel íróasztala mögül, és lépett a kandallója elé. Jobb kezével a párkányra támaszkodva bámult bele a tűzbe. Egészen addig figyelte a lángok kecsesen táncoló alakjait, amíg eléggé fel nem idegesítette az óra ritmusosan ketyegő hangja a feje fölött. Vicsorogva kapta elő a pálcáját, hogy elnémítsa a rémes szerkezetet. Ekkor tűnt fel neki, hogy már lassan fél kilenc. Dorka mindig pontosan nyolcra jön!
Torka régen nem tapasztalt érzelmek hatására elszorult, szíve fájdalmasan dobbant. Ajkait beharapva gondolkodott, mi tévő legyen. Menjen fel a toronyba, és kopogjon be Dorkához, hogy mégis mi a Merlinért nem jön? Még mit nem! Ő szaladgáljon egy diákja után, akinek elméletileg büntetőmunkája lenne nála? Szép is lenne! De Dorka nem csak egy diák! – szólalt meg a fejében egy halk és bátortalan hangocska. Dorka sokkal több annál: egy igaz barát!
Perselus keze ökölbe szorult az emlékre, mikor örökre elvágta magát Dorkánál azzal a bizonyos szóval… Dorka soha nem fog neki megbocsátani. Lily sem bocsátott meg. Akkor Dorka miért tenné? Perselus kelletlenül ismerte be, hogy ő sokkal inkább barátjaként tekint a gyerekre, mint egy tanítványára a sok közül.
Perselus eddig bírta. Csattogó, fekete talárjában elhagyta az irodáját, halálmadár módjára megközelítve a tornyot. Szerencséjére egyetlen diákba sem botlott bele azokon a folyosókon, amiken ő jött. Mikor azonban odaért az egyszarvút ábrázoló portré elé, rosszat sejtető idegesség fogta el. Mikor az ember megérzi, hogy valami nincs rendben…
Reszkető szívvel, kőkemény arccal lépett át Dorka folyosójára, miután a ló beengedte. Gondolatban feljegyezte magának, hogy később még alapos varázslatokkal is le kell majd védeni ezt a bejáratot. Ez a szánni való, szarvas gebe is csak úgy beengedte. És mi van, ha egy százfűlé-főzetet ivó gonosz akarna itt bejönni? Azt is beengedné, csak mert úgy néz ki, mint ő? Ostoba négylábú!
Perselus elérve a varázslépcsőt elbizonytalanodott. Mi van, ha nem tud feljutni? Emlékszik, Dorka mesélte neki a lépcső titkát. Mi lesz akkor, ha nem tud felmenni hozzá? Pár pillanatig magában mérlegelve a lehetőségeit arra a döntésre jutott, hogy veszítenivalója nincs. Újult erővel vágott neki a lépcsőfokoknak. Tüdejéből pedig megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, mikor három lépcsőfok múlva felért. Tehát Dorka mégsem utálja annyira. Még boldog is lehetett volna ettől a felismeréstől, de az előtte álló, vaskos faajtó minden figyelmét elterelte. Be kell jutnia! Meg kell találnia a lányt! Mi van, ha bármi baja van? Ha rosszul van? Ha megint meghalt? És nincs vele senki, csak az az eszetlen, bolhás farkas. Hát persze! A farkas! Az biztos itt lesz. Itt kell, hogy legyen!
Idegesen kopogott az ajtón. Újabb hullám aggodalom söpört rajta végig, amit nem tudott hova tenni. Tisztában volt vele, hogy a lány nem lesz itt. Mégis mit hitt? Semmit. Egyszerűen csak reménykedett – válaszolta meg saját maga kérdését. Majd jobb ötlete nem lévén fülével rátapadt az ajtóra. Tudta, hogy azt semmi erővel nem lehetne betörni, még talán Dumbledore is kevés lenne hozzá. Itt csakis a farkas segíthet. Szüksége van arra a bolhatanyára!
- Farkas! Farkas, hallasz? – kiabált az ajtóra, reménykedve, ott lesz, akit ő keres. Hangja többszörösen verődött vissza a torony falairól, rádöbbentve Perselust, hogy a hangja mennyire rekedt az aggodalomtól. Ez nem állapot! Tennie kell valamit! Nem akar szívinfarktusban meghalni egy meggondolatlan csitri miatt. Ráadásul biztos, hogy az a dög bent heverészik, és rajta nevet, mert tisztán hallja körmeinek kaparását a kövön… Felháborító!
Vadul kutatott az emlékeiben, Dorka hogyan is nevezte az állatot. Valami görög betűnek. Hogy is van a görög ábécé? Perselus átkozta magát, amiért diákkorában nem mélyült el jobban az ógörög nyelv ismeretében. Ujjain számolva sorolta magában a betűket, amik az eszébe jutottak. Elmosolyodott, mikor nehézkesen, de végig mondva a görög ábécét elért az utolsóhoz. Omega! Hát persze!
- Omega? Ez az, így hívnak. Omega, itt vagy? Persze, hogy itt vagy! Micsoda ostoba kérdés! – zsörtölődött hangosan, majd rádöbbenve, hogy ő most egy farkashoz beszél, elkönyvelte magában, hogy mindezt csupán Dorkáért teszi. Újra dörömbölt az ajtón. – Omega, te szemtelen öleb! Most azonnal nyisd ki ezt az átkozott ajtót, vagy esküszöm, szőrmét csinálok a bundádból!
A bájitalmester pechére nem történt semmi. Hacsak nem nevezhető „valaminek” az ajtó túloldaláról érkező morgás és kaparászás. Nagyot horkantva vette elő a pálcáját. Azért a remény hal meg utoljára - gondolta, majd pálcáját rászegezve az ajtóra, elkiáltotta magát.
Alohomora! – Perselus szerencsétlenségére semmi nem történt. Türelmetlenül horkantva újból megpróbálkozott. – Expulso! – Újból semmi. A bájitalmester szemforgatva próbálkozott tovább. – Reducto! Confringo! Deprimo! Descendo! Evapores! Bombarda! Merlin verte ajtó! Miért nem nyílsz ki?! – Perselus úgy érezte, úgy lebőgött, mint egy elsős az ő óráján.
Szégyentől és dühtől vörös fejjel elrakta a pálcáját, és elszánt arccal az ajtóra pillantott. Rajta bizony nem foghat ki egy ilyen egyszerű fadarab! Összeszedve minden erejét, Dorkát kiáltva nekirontott a faajtónak. Az ütközés pillanatában több dolog történt. Először is, Perselus érezte, ahogy reccsen a válla, majd a fa maga is, és végül kivágódva utat engedett neki. A bájitalmester valósággal berepült az ajtón, ahol egy meglepődött és mérges tekintetű farkas álldogált, mancsát a kilincsen tartva. Perselus diadalittasan állapította meg, hogy kinyitotta az ajtót, mire Omegától csak egy szemforgatást kapott. Majd nem törődve semmivel feltápászkodott, és a lányt szólítgatva körbejárt a lakosztályban. Omega aggódva követte. Perselus sem lett nyugodtabb: Dorkának hűlt helye volt. Jobb ötlete nem lévén maga után hívva a farkast elhagyta a tornyot. Úgy száguldott a Griffendél klubhelyiség felé, mintha szárnyai lettek volna. Omega szaporán kocogott utána. Ha nincs a toronyban, csakis Potterékkel lehet. Potterékkel kell, hogy legyen!
- Longbottom! – kiáltott rá a fiúra, mikor az éppen be akart lépni a Kövér Dáma portréján. Neville kocsonyaként remegve mászott vissza a folyosóra, hogy ott aztán lehajtott fejekkel várja élete végét. Perselus megfejthetetlen maszkká rendezve arcát parancsolt a fiúra. – Menjen be, és hívja ki nekem Miss Dumbledore-t! – Mikor azonban a fiú a félelemtől moccanni sem bírt, vérfagyasztó hangon förmedt rá. – Most!
A kerekded griffendéles összerezzenve biccentett, és egyetlen szempillantás alatt eltűnt. Perselus elhúzott szájjal, elégedetten pillantott le a lába mellett ülő farkasra, aki most csaholva nézett fel rá. Perselus felvonta a szemöldökét az állat szemrehányó tekintetét látva. Már éppen majdnem rászólt a dögre, hogy hagyja abba a bámulást, mikor Longbottom halálsápadtan újból megjelent. Perselus fintorogva szólt rá.
- Azt ne mondja, hogy nem tudja, kicsoda Miss Dumbledore. Miért nem küldte ki?
- M-mert… mert nincs itt, uram – nyögte ki Neville, ezzel csak még jobban felidegesítve az amúgy sem nyugodt professzort.
- Hát akkor mégis hol a Merlinben van? Tudja, mit? Nem érdekel! Küldje ki nekem Pottert! Lóduljon! Nem érek rá holnapig várni magára! – Neville még elmotyogott valami engedelmes választ, majd újból eltűnt. Fél percre rá Harry Potter kócos és értetlen feje jelent meg a festmény mögül, majd a fiú kisvártatva egészében lépett elé.
- Valami baj van, uram? – kérdezte érdeklődve. Perselus pár másodpercig összehúzott szemekkel nézte a fiút, majd megállapította, hogy az semmiről sem tud. Dorka eltűnéséről legalábbis nem. Perselus felhúzott szemöldökökkel kérdezett vissza.
- Miből gondolja, hogy valami baj van, Mr. Potter? Netán már megint valami rosszban sántikál?
- Nem, professzor! – Harry vadul rázta bozontos üstökét, zöld szemei pedig ártatlanul csillogtak. Gyors magyarázkodásba kezdett. – Mit keres itt a Griffendél klubhelyiségénél? És miért keresi Dorkát? Ráadásul… miért van magával Dorka farkasa?! – Piton egyetlen másodpercig szánalmat érzett a fiú iránt, amiért az ennyire tájékozatlan, és látszólag aggódik a barátnője miatt. Sajnálata azonban csak eddig tartott. Gúnytól csepegő hangon szólalt meg.
- Ahhoz magának semmi köze, Potter! – A fiú felháborodva kapott levegő után.
- Már hogy ne lenne közöm hozzá? Az előbb még tőlem kért segítséget! – okoskodott a kamasz, Perselus pedig érezte, hogyan használja el türelmének utolsó cseppjeit is.
- Az nem segítségkérés volt, maga ostoba! Mégis miért kérnék pont magától segítséget? – suttogta halálra rémítve ezzel az oly bátor gyereket. – Ha mindenáron tudni akarja, a maga drágalátos és tyúkeszű barátnője eltűnt!
Piton gúnyosan elmosolyodott a fiú arckifejezésén. Már csak ezért is megérte felkeresni ezt az átkozott „vörös bandát”. Pár pillanatig kegyetlenül élvezte a hatást, amit keltett, majd újra megszólalt.
- Csupán azt akartam megkérdezni, hogy nem látta-e valahol Miss Dumbledore-t.
Harry még mindig tátott szájjal rázta meg a fejét. Azt is csak kábán érzékelte, hogy Piton megfordul és elindul. Mikor azonban eljutott a tudatáig, hogy az egyetlen ember, aki bármit is tudhat barátnője rejtélyes eltűnéseiről, éppen menni készül, ijedten rohant utána.
- Várjon, professzor! – Meglepetésére a férfi megtorpant, és hátrafordulva, felhúzott szemöldökökkel, várakozón tekintett rá. Harry pár másodpercig tartó zavarát leküzdve megszólalt. – Segíthetnék valamiben?
Piton arcán egyetlen másodpercig meglepetés suhant át. Aztán rendezve vonásait megszólalt.
- Igen! Maradjon a toronyban a társaival, és most az egyszer ne kószáljon el sehova! Ha mégis megtudom – márpedig biztosítom róla, tudni fogom -, hogy elhagyta a tornyot, azt is megkeserüli, hogy a világra jött! Világos voltam, Potter?!
A fiú nem válaszolt, csak dacosan felszegte az állát, majd öt másodpercig tartó szemkontaktus után megtörten bólintott. Perselus elégedetten biccentett, és már megint indulni készült Omegával a nyomában, mikor Potter megint utána szólt.
- És mégis mit fognak csinálni? – Harry látva tanára szúrós és dühös tekintetét, gyorsan hozzátette. – Uram! Úgy értem… Dorka elhagyta a Roxfortot?
- Gondolkozzon, Potter! Egy tizennégy éves lányról beszélünk, akinek – itt egyetlen lépéssel Harry előtt termett, és az arcától pár centire vicsorgott tovább -, mint tudjuk, nincsen varázsereje! Mi következik ebből? Hogy valószínűleg nem törte fel az igazgató által felállított védelmi varázslatokat! Vagyis nem hagyta el a Roxfortot!
Harry elpirulva sütötte le a szemét. Ez így tényleg logikus magyarázatnak bizonyult. De akkor hol lehet? Hogy tűnhetett el úgy, hogy senkinek nem tűnt fel? Harry hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a fejét, és lelkesen kezdett beszélni.
- Professzor? Talán… tudom, hol lehet! – Harryt nem lepte meg a Pitontól kapott szemöldökfelhúzás, ami egyértelműen a tanár hitetlenkedését fejezte ki. Harry azonban intve a tanárnak, hogy mindjárt jön, visszaszaladt a toronyba. Ronra és Hermionéra rá sem hederítve, akik látszólag megint valamin veszekedtek, felszaladt a hálószobába, a ládájához lépett, és felcsapta a tetejét.
- Hol a fenében vagy már? – Morogta áttúrva az egész ládát. A térképet kereste. Tudta, hogy elkobozhatják tőle, főleg, ha Pitonon múlik, de úgy gondolta, Dorka megtalálása most fontosabb. A térképet még úgyis visszaszerezheti valami kis csellel. Ráadásul Piton már úgyis tud a térképről. Még harmadikban próbálta kinyitni. Harry előre gondolva még a szobában elsuttogta a jelszót, miután megtalálta. A térképet zsebre vágva szaladt lefelé a rá váró Pitonra. A férfi elé érve elővette zsebéből a pergament, és szétnyitotta.
- Miért nem lep meg, hogy ezt már megint magánál látom? – Kérdezte Piton, azonban ahelyett, hogy választ várt volna, a fiú mellé lépett és összehúzott szemöldökökkel kereste az eltűnt nevét. Mikor azonban egyikük sem találta a Roxforton belül a lányt, Perselus türelmetlenül kikapta Harry kezéből a pergament, és átlapozott a birtok térképére. Először a tó környékén kereste Dorkát, de mikor ott sem látott semmit, tovább lapozott. A Bagolyház is üres volt. Ami azt jelentette, hogy Dorka most kivételesen nem annak tetejéről nézi a ragyogó csillagokat. Perselus vicsorogva tette zsebre a meglepett fiú térképet, majd nem törődve semmivel és senkivel elrohant. Harry csak remélni merte, hogy fogadott testvérével minden rendben van, és, hogy ez csak egy rossz tréfa a részéről…

- Albus! – Perselus minden előjel nélkül rontott be az igazgató irodájába. Nem lepte meg, hogy az öreg nincs egyedül. Minerva mindig ódákat zeng neki a Dumbledore-ral eltöltött péntek esti teázásairól. Most viszont nem érdekelte, hogy itt van a nő. Csak egyet akart: megtudni, Dorka hol a kénköves ménkűben van! – Albus!
Dumbledore és McGalagony meglepetten fordultak hátra a betoppanó Pitonra és a mellette lihegő Omegára. Perselus pedig kihasználva minden másodpercet rögvest a közepébe vágott.
- Dorka eltűnt!
A bájitalmestert akár büszkeség is elönthette volna azoktól az arckifejezésektől, amiket cserébe kapott. De most még ez sem érdekelte. Minerva sápadtan sikkantott, Dumbledore pedig elkomoruló arccal felpattant.
- Mégis hogy értsük ezt, Perselus?
A fiatal férfi minden magyarázat nélkül az asztalhoz lépett, majd lesöpörve róla a teasüteményeket elővette a Potter fiútól kölcsönvett térképet, és kiterítette azt. Dumbledore és McGalagony kíváncsian álltak mellé, hogy onnan nézhessék a papírdarabot.
- Potterrel átkutattuk az összes négyzetcentiméterét ennek az átkozott papírnak! – morogta. – Sehol nem találtuk Dorkát! Egyszerűen felszívódott!
- Ugyan már, Perselus! – szólalt meg a nő, miközben rosszallóan mérte végig fiatal kollégáját. – Az emberek nem tűnnek el csak úgy! Biztos átsiklottatok valahol a neve fölött!
- Értetlen, vén szipirtyó! – csattant most fel Perselus minden jelenlévőt meglepve a szobában. – Az a lány nincs a Roxfortban, sem a hozzá tartozó birtokon! Ennyire degenerált vagy?!
McGalagony sértődötten az őt ért jelzőktől felemelte orrát az égbe, majd összefont karokkal látványosan otthagyta a szikrázó tekintetű bájitalmestert, és tüntetőleg Albus mellé lépett. Az igazgató erre csak a fejét ingatta.
- Perselus, kérlek, nyugodj meg! – A fiatal férfi már nyitotta a száját, hogy valami frappáns sértést vágjon az öreghez is, de az csendre intve őt folytatta. – Biztosra veszem, hogy Minerva nem így értette…
- Pontosan úgy értettem, Albus! – Húzta ki magát még sértődöttebben a nő, mire Piton csak a szemét forgatta. Dumbledore viszont visszatért a térkép szemléléséhez.
- Kerested a tornyában, Perselus? Az nincsen rajta a térképen! – A kérdezett türelmetlenül horkantott.
- Persze, hogy kerestem! Ennyire trollnak nézel te engem? – Dumbledore eleresztette a füle mellett a gúnyolódást, helyette inkább újabb kérdést tett fel.
- És a Tiltott Rengetegben jártál már? – Perselus értetlen tekintetét látva hozzátette még. – Az erdőnek csak egy töredéke látható a pergamenen. Bevallom őszintén, nem lepne meg, ha az egyszarvúknál találnánk rá.
Perselus beharapta alsó ajkát. Valóban! Azt el is felejtette, hogy azok a böhöm patások is jó viszonyt ápolnak az ő Dorkájával. Perselus akkor és ott rádöbbent, hogy a lány tényleg több titkot rejt, mint amennyit eddig megtudtak róla. Vagy csak ő ennyire figyelmetlen fatuskó…
- Minerva, kérlek, keresd fel Hagridot, és mondd el neki a történteket! – Fordult Dumbledore váratlanul az átváltoztatástan tanárnőhöz. – Együtt keressétek fel az Egyszarvúk tisztását, hátha ott találjuk Dorkát. Perselus! Te és én pedig a kastélyt kutatjuk át még egyszer.
A bájitalmester dacosan összeszorította ajkait, nem válaszolt. Tudta, hogy nem ellenkezhet, hogy egyenesen sarokba van szorítva. Így hát Dumbledore kitartó pillantására csak egy alig észrevehető biccentés volt a reakció. McGalagony is mintha csak erre várt volna, ajkait vonallá préselve, fejét felszegve elviharzott a szobából. Perselus sem várt tovább, nem törődve az igazgató rosszalló tekintetével ő is útnak eredt. Dumbledore és Omega sietve próbálták utolérni a felbőszült professzort. Mikor ez végre sikerülni látszott, Dumbledore megálljt parancsolt fiatal alkalmazottjának.
- Tudjuk, ki látta őt utoljára? - Kérdezte az öreg, mire Perselus lemondóan megrázta a fejét.
- Sejtelmem sincs, Albus, kivel beszélhetett utoljára - sóhajtotta. - Talán Umbridge-dzsal? Nála lett volna büntetőmunkája előttem.
- Én személy szerint, drága fiam, nem rángatnám addig bele a Minisztériumot, ameddig nem muszáj - mondta Dumbledore, miközben gondolkozón szakállát simogatta. Piton értetlen kifejezésére azonban folytatta. - Dolores Caramel embere.
- Na, és? - Perselus utálta, ha valamiről nem tud. Ennél pedig már csak az zavarta jobban, ha nem is érti azt a valamit. Jobb ötlete nem lévén legfélelmetesebb ábrázatát magára öltve szuggerálta az igazgatót. Az viszont észre sem vette ezt - vagy csak nem akart róla tudomást venni. A bájitalmester végül feladta a céltalan küzdelmet, helyette hangot adott gondolatainak. - Ha valaki, akkor ő el tudja nekünk mondani, mi történt!
- Ebben én nem vagyok olyan biztos, Perselus! - Kuncogott Dumbledore, ezzel csak még jobban felidegesítve a már így is dühtől liluló Pitont. Hogy jön ahhoz ez a vén kecske, hogy kinevesse őt? Hogy meri? Hogy van képe? Már éppen szavakba akarta volna önteni érzéseit a másik iránt, mikor az csak jókedvűen faképnél hagyta. Perselus ezek után két következtetést tudott csak levonni. Először is, hogy Dumbledore megbolondult! Másodszor pedig, hogy az öreg túl sok mindent megenged magának. Ezek után a fiatal tanár már végképp csak hápogni tudott, úgy indult barátja után.
- Dumbledore! Neked teljesen elment a józan eszed?! - vicsorogta Albusnak, mikor mellé ért, és az továbbra is csak mosolyogva szelte a folyosókat. Az igazgató viszont meghallva ezt a hangnemet rosszallóan sandított Perselusra.
- Ejnye, barátom! - Ingatta a fejét, ezzel őrületbe kergetve a másikat. - Hogy mondhatsz ilyet?
- Bocsáss meg, de minden jel erre mutat! - Suttogta félelmetesen Piton, majd kétségbeesésében mutatott Dumbledore egész alakjára. Az viszont csak újból kuncogott rajta.
- Csak annyi történt, hogy rájöttem a megoldásra - közölte az ősz hajú, mire Perselusnak gyilkos kedve támadt. Valósággal az igazgató elé ugrott, és pálcáját előrántva állította meg. Dumbledore minden félelem nélkül meredt kollégájára. Sőt! Perselus esküdni mert volna, hogy a másik még mulat is ezen a helyzeten. A tanár megrázva magát nyomta a másik szívéhez a pálcát, mire az ártatlan arccal szólalt meg. - Ha tudni szeretnéd, mi a rejtély kulcsa, egyszerűen miért nem kérdezed meg?
Választ azonban nem várva elnézett Piton feje mellett, és a folyosó végén álló, várakozón rájuk bámuló farkasra mutatott. Perselus követte az öreg csontos ujja által mutatott irányt és gondolatban homlokon is csapta magát, mikor pillantása találkozott Omegáéval.
- Ő látta utoljára Dorkát! - Kuncogta felszabadultan az öreg, mire a bájitalmester csak még jobban elszégyellte magát. - Mindig is tudtam, hogy nem vagy az érzelmek és szavak magaslatán, Perselus! De hogy ennyire… Mindig tudsz nekem meglepetéseket okozni!
Perselus megelégelte a sehova nem vezető mulatását az öregnek, így inkább elrakva pálcáját hátat fordított és Omega után sietett. A farkas amint érzékelte, hogy megint jönnek utána, szaladni kezdett, orrát végig a föld fölött pár centire tartva. Érzi Dorka illatát! - ujjongott a bájitalmester, és már szinte szaladt az állat után. Dumbledore is gyorsabban szedte a lábait. Perselus már egészen belelovallta magát, hogy végre megtalálja a lányt, mikor Omega befordult egy üres és - nem mellesleg - véges folyosóra. A farkas csak leült a folyosó közepén és kitartóan bámult a férfire. Perselus mérgesen pörgött össze-vissza, bármi Dorkára utaló nyomot keresve, de nem talált. Dumbledore is végre befutott, majd csípőre tett kezekkel szuszogott nagyokat, miközben az öregségről motyogott valamit az orra alatt. Piton figyelemre sem méltatva barátját járta körbe a folyosót, ahol nem volt sem ablak, sem ajtó. Miután végképp semmit nem talált, mérgesen fordult az állathoz.
- Szórakozol itt velünk, te bolhazsák? - Omega ártatlanul rázta meg szőrös fejét, majd látva, hogy Pitont bizony nem győzte meg, segélykérőn az igazgatóhoz fordult. Dumbledore pedig mintha csak megértette volna, tolmácsolta a farkas gondolatait.
- Szerintem mutatni akar valamit, Perselus.
- Hát, akkor mutasson, de sürgősen! - Morogta a tanár, türelme végét járva. - Nem érek rá egész éjszaka!
És mintha csak végszóra történne, a mágusok háta mögött két hatalmas faajtó rajzolódott ki a falból. Omegát látszólag nem lepte meg a dolog, Dumbledore is inkább csodálkozó arcot vágott, mint meglepettet. Perselus viszont tagadhatatlanul meghökkent. Döbbenten lépett párat hátrébb, hogy aztán mindennél elszántabban, lobogó talárral berontson a szobába. Pár pillanatba telt, mire felmérte a terepet és annak berendezését. A férfi elcsodálkozott, mikor rádöbbent, hogy ezt a helyet kiképzésre teremtették. Csak egy valami hiányzott belőle: az illető, akit ki kéne képezni! Már belépéskor tudta, hogy Dorka nincs itt. Érezte szíve furcsa, megmagyarázhatatlan szorításából. Perselus érdeklődve forgolódott, egészen addig, míg meg nem pillantotta Dorka megtalálásának utolsó esélyét tönkretevő valamit. A "valami" a falban volt, és egy hullámzó kép lebegett benne egy sötét, semmi jót nem ígérő kúriáról. A bájitalmester halálsápadttá vált, mikor a ház fölött az élesen kirajzolódó Sötét jegyet is észrevette. Ha ez a kapu itt van, akkor ez csakis azt jelentheti, hogy Dorka is itt volt. A "hová tűnt" kérdésre pedig ez az átjáró a válasz. Perselus nem mert belegondolni, hogy mi van, ha Dorka valóban ott van! Ha tényleg ebben a senki által nem ismert kúria és a benne lévő halálfalók rabságába esett! A bájitalmester csak most vette észre a mellette szintén sokkosan álló igazgatót. Dumbledore nagyon elmerülhetett a gondolataiban, mert mikor barátja megszólalt, alig láthatóan összerezzent.
- Oda kell mennem! - Jelentette ki ellentmondást nem tűrően a fiatalabbik. Dumbledore ezt a megnyilvánulást viszont egy lesújtó pillantással jutalmazta.
- Nem mehetsz oda, Perselus! - Húzta ki magát dacosan, mire a mellette álló Piton döbbenten nézett rá.
- Nem? És mégis ki akadályoz meg? - Perselus ahelyett, hogy javított volna, csak rontott a helyzetén. Dumbledore égszínkék tekintete most fagyosan az övébe fúródott, hangja szilárd és magabiztos volt, mikor megszólalt.
- Én - a szobára súlyos és vágható csend nehezedett. A bájitalmester meglepettsége szokatlanul látványos volt. A férfi először felfújta a képét, majd dadogni kezdett végül pedig a tehetetlen dühtől cifrát káromkodva körbejárta a szobát. Omega nyüszítve figyelte a jelenetet. Dumbledore-t azonban ez nem hatotta meg.
- Muszáj odamennem! - Kezdte újból a bájitalmester, de az igazgató a szavába vágott.
- Netán hívnak a jegyeden? - Dumbledore arca szinte kihívó volt, Perselus pedig egyre jobban méregbe gurult.
- Nem! - Kiáltotta beletúrva a hajába. - De ha Dorka ott van, nekem oda kell mennem!
Mindezt nemesi arisztokráciával jelentette ki, és már indult is a falban lévő kép felé, de az öreg szikrázó tekintettel elé állt.
- Miért kéne odamenned? - Vonta kérdőre Pitont. - Még az sem biztos, hogy Dorka ott van!
- Merlin verjen, Albus! Tudom, hogy ott van! - Perselus liluló fejjel mutatott a hullámzó ház képére. A másik követte tekintetével a mutatott irányt, majd végül lemondóan sóhajtva ismét megszólalt.
- Honnan vagy ebben olyan biztos, drága fiam? - A kérdezett csak pár másodpercig gondolkodott, aztán még mielőtt felfoghatta volna, mit is válaszol, már kimondta, ami az eszébe jutott.
- Mert érzem.
Dumbledore őt nézte, kutató tekintete átdöfni készülte őt. Perselus viszont állta a pillantást. Az öreg a néma csata után megadóan felsóhajtott, majd biccentett.
- Akkor sem mehetsz csak úgy oda - mondta. - Feltűnő lenne, ha megjelennél egy olyan helyen, amiről elméletileg nem tudsz. Arról nem is beszélve, hogy megfelelő indokod sincs ott lenni…
És mintha maga Merlin keze lett volna a dologban, Perselus feljajdulva kapott bal alkarjához, majd diadalittasan elmosolyodott.
- Indokról beszéltél, Albus? - Az öreg arcán aggodalom suhant át. Most már tényleg nem tarthatja vissza ezt a fiatal varázslót. Fáradtan bólintott, ezzel zöld utat adva Perselusnak. A férfi pedig nem is várt tovább. Hátra sem nézve indult a Roxfort vaskapus kijáratához. Mikor pedig odaért, behunyt szemekkel összpontosított, majd hoppanált. Nem lepte meg, mikor felpillantva ugyanaz a látvány fogadta, mint ami a Roxforti edzőteremben. A bájitalmester nem vesztegette tovább az idejét. Talárja a széltől csattogva lobogott utána, miközben ő rendíthetetlen léptekkel ment megmenteni az egyetlen embert, akiért még érdemes volt élnie.

*

Kapálózva ellenkeztem az engem szorító erős karok ellen, amik bilincsként tartottak engem vissza. Szabad akartam lenni. Szabadabb, mint valaha. Voldemort azonban csak gúnyosan felkacagott, majd keze egyetlen intésére beljebb taszigáltak engem a gorillái. Sarkamat megvetve próbáltam nem mozdulni, de az egyik halálfaló vadul meglökött, mire én valósággal berepültem a hatalmas kúria aulájába. A földön ülve kapkodtam a levegőt és próbáltam tervet kovácsolni. Ha valamit biztosan tudtam, akkor az az volt, hogy nem fedem fel a varázserőm. Tartogatom, ameddig csak lehetséges, hogy majd a megfelelő pillanatban meglepetésként vethessem be. Úgysem mennék én egyedül semmire ennyi halálfaló és Voldemort ellen. Hirtelen eszembe jutott valami, mire jobb kezem már a nyakamban lógó, egyszarvút ábrázoló medálon is volt. Vártam csukott szemekkel, de semmi nem történt. Megmagyarázhatatlan reménytelenség fogott el. Mintha az utolsó lehetőségem is a szökésre elszállt volna. Vagy talán soha nem is volt… Lehet, hogy ez a sorsom? Ez íratott nekem? Így kell, hogy meghaljak? Nem! Biztos nem! Én ezt nem akarom! Látni akarom még a családomat! Szemeim felpattantak, és az elszántság bizseregve töltötte meg testem minden négyzetcentiméterét. Gyilkos tekintettel meredtem az előttem álló szörnyetegre. Voldemort csak gúnyosan mosolygott, engem figyelt. Nagini ott tekergett a lába körül, nyelvét ki-kiöltögetve. A két halálfaló most mögöttem állt, esélyt sem adva nekem bármiféle kísérletre. Voldemort végre sziszegve megszólalt. Hátamon felállt a szőr, gerincemen hideg borzongás futott végig, érzékeim kiélesedtek.
- Hát itt vagy. – Suttogta gonosz mosolyra húzódó ajkakkal, én viszont csak makacsul összepréseltem az ajkaimat, jelezve, hogy belőlem bizony egy szót sem szed ki. Ő zavartalanul folytatta. – Már régóta vártam ezt a pillanatot. Hogy megismerkedhessek a lánnyal, aki annyi mindent tud… Igaz, már találkoztunk az elmédben tett látogatásom során, de ott nem tudtunk beszélgetni.
Nem is fogunk, te rohadék! – gondoltam magamban, és már olyan erősen szorítottam a számat, hogy zsibbadni kezdett. Voldemort látva, hogy nem áll szándékomban megszólalni, szeme rosszat sejtetően felcsillant, arcáról leolvadt az ocsmány mosoly.
- Volna egy ajánlatom számodra – kezdte a gonosz. Figyelmemet nem kerülte el, hogy a hatalmas kígyó most lassan kúszva megindult felém. Akaratlanul hátrébb csúsztam, de a kígyó elért. Körbesiklott körülöttem. Voldemort folytatta. – Elmondasz nekem mindent, amit csak tudsz… - Nagini felkúszott a combomra, én pedig halálfélelemmel vártam. A fülemben dübörgött a vér, a lélegzetem visszafojtottam, a szívem vadul vert, féltem. Nagini addig csavarodott körém, míg lapos feje az enyémmel egy vonalba ért. Akkor megállt, és csak nézett engem. Rettenetesen nehéz egy állat volt, úgy szorított, hogy levegőt akkor sem vehettem volna, ha akartam volna. Ajkaimra ráharapva, hogy fel ne sikítsak a félelemtől elfordultam. Voldemort tovább sziszegett. -… és akkor meghagyom Harry barátod életét.
Harry? Ó, hogy az a Merlin verte fűzfán fütyülőjét neki! A kígyó villás nyelve az arcomat súrolta. Rázkódtam a rettegéstől. Valósággal nyárfalevél módjára reszkettem. Voldemort várt, én pedig vészesen gondolkoztam. Időt kell nyernem! Előbb-utóbb csak feltűnik valakinek a Roxfortban, hogy nem vagyok ott. Pitonnak! Neki fog feltűnni, mert nem mentem hozzá büntetőmunkára! És akkor remélhetőleg keresni fog! Remélhetőleg… Ha még számítok neki bármit is, ha nem gondolta komolyan azt, amit mondott… Bárcsak hiányoznék neki! Nagini feje közelebb ért, és most az arcomat szaglászta körbe nyelvével, miközben fenyegetően sziszegett. Összeszedtem minden belém szorult bátorságot, és elindultam a szökésemet ígérő úton. Innen már nincs visszatérés! Se a Roxfortba, se máshova.
- Mit szeretnél tudni? – Hangom minden igyekezetem ellenére megremegett. Sejtettem, hogy Voldemort gúnyosan elmosolyodik, majd megszólalt.
- Helyesen döntöttél! – Nagini végre letekeredett rólam, én pedig levegő után kapkodva hanyatlottam a padlóra. A szörnyeteg hangja most diadalittasan csengett. – Adok neked egy napot, hogy átgondold, mi mindent fogsz nekem önként és dalolva elmondani! Halálod időpontját pedig majd még kitalálom! – MI? Megölni? Engem? NEM!! El kell innen szöknöm! De egy nap vajon mennyire lesz elég? Piton keresni fog? Egy nap – ami máskor olyan soknak tűnik – most fojtogatóan kevés volt. Hogy fognak addig megtalálni? Gondolataimból Voldemort újból felzengő sziszegése zökkentett ki.
- De, hogy biztosan ne menjen el a kedved a beszédtől… - Tudtam, mi következik, de nem akartam elhinni. Kitágult szemekkel figyeltem a feketemágust, amint felemeli és rám fogja a pálcáját. - Crucio!
Piros fény töltötte be egy pillanatra a nagy csarnokot, amiben voltam. Én pedig ezzel egy időben ismét a földre kerültem. A kínzóátok testem minden porcikáját megtöltötte fájdalommal. Egyszerre égetett és fojtogatott. Szemeim becsukva haraptam rá a nyelvemre, hogy fel ne kiáltsak. Még csak az kéne, hogy adjam Voldemort alá a lovat! Még mit nem! Inkább meghalok, de nem sikítok! Számat meleg, fémes íz töltötte el. Elharaptam a nyelvem.
Távolról még hallottam a halálfalók jóízű nevetését. Szemeimet kinyitva lestem feléjük, egyetlen egy alakot keresve közöttük. De Piton nem volt ott. Nem tudtam eldönteni, hogy ezért örülnöm vagy búslakodnom kellene. Örülnöm, mert nem lát engem, ahogy szenvedek? Vagy szomorkodnom, mert nem keres engem?
- Tudod, Dorka, nagy örömnap számunkra ez a mai - szólalt meg Voldemort, megszűntetve a kínzást. Zihálva nyomtam forró arcomat a fekete-fehér márványpadlóhoz, hogy le tudjak kicsit nyugodni. De nem tudtam! - Ünnepelünk, mert a háború a mi javunkra dőlt el.
Miket beszél ez? Már hogy dőlt volna el a háború? Még el sem kezdődött! Vadul kalapáló szívvel füleltem a szörnyeteg monológját.
- Azzal, hogy sikerült végre elkapnunk téged, kezünkben van a megoldás kulcsa. Végre elpusztíthatunk minden ide nem illő sárvérűt, aki beszennyezte a varázslók nemes és tiszta vérét! És tudod, miért ünnepelünk? Mert miután mindent elmondtál nekünk, kedvesem, a te levágott fejed lesz a példa a hozzád hasonló korcsoknak!
Ezt hallgatva hányinger fogott el. Tehát szó szerint a fejemet akarja! Bíztató! Beléd, Piton, meg a fene essen! Ilyenkor miért nem vagy itt? Szükségem lenne rád!
- De előtte még egy kicsit elszórakozunk. Nem halhatsz meg úgy, hogy nem ismersz meg minket! - A gondolatra, hogy ezek a hiénák bármit tehetnek velem, öklendezni kezdtem. Pitont akarom! Vigyen ki innen!
Váratlanul hangos pukkanások sokasága töltötte meg a termet. Körülöttem pedig vagy húsz újabb maszkos ember jelent meg. Minden előjel nélkül körbeálltak, és engem néztek. Voldemort erre gúnyosan elmosolyodott. Tagadni sem próbálta, mennyire élvezi "betanított majmai" efféle megnyilvánulásait. Én azonban minden kétségbe ejtésre okot adó gondolatot elmém legeldugottabb zugába taszítottam. Nem hiányzik egy kisebb pánikroham a részemről. Miközben elmém levédésével bajlódtam, tekintetem körbehordoztam az újonnan érkezőkön. Minden maszkos arcon elidőztem, de csak addig, amíg meg nem győződtem, hogy az illető nem Piton. Voldemort rám fittyet hányva köszöntötte szolgáit.
- Barátaim! Hatalmas örömmel tölt el a tudat, hogy ilyen hamar ideértetek. Gondolom, érdekel titeket, miért kellett eljönnötök. - A szörnyeteg megkezdett beszédét egy halk pukkanás szakította meg. Mindenki egyszerre kapta a fejét az érkező irányába, akiről első pillantás után tudtam, kicsoda. Pitonon maszk volt, csak a szeme látszott, ami most élénken járt az ittlévőkön, majd megállapodott rajtam. Nem tehettem róla, boldogságom nem engedett józanul gondolkoznom. Feltápászkodva tántorogtam a bájitalmester felé, de célt már nem értem, mert Voldemort felpofozott, én pedig visszazuhanva a földre ziháltam. Ez nem történik meg! Ez csak egy rossz álom! Otthon vagyok a szüleimmel, és mindjárt felébredek! Elfelejthetem végre ezt az elátkozott világot! Voldemort felkacagott, csatlósai pedig követték a példáját. Ez a "jókedv" is viszont csak addig tartott, amíg a Sötét Nagyúr fel nem emelte a kezét, ezzel végét vetve a szórakozásnak. Kócos hajam mögül kilesve láttam, hogy most Pitonhoz megy egyenesen, bennem pedig megfagyott a vér.
- Késtél, Perselus! - Sziszegte Voldemort. - Remélem jó okod volt rá.
- Igen, nagyuram - susogta a halálfaló mély meghajlás közepette. - Dumbledore feltartott.
- Nocsak! És milyen célból, ha szabad érdeklődnöm? - Voldemort őrült csillogással a szemében kezdett kőrözni Piton körül.
- Feltűnt neki a lány eltűnése. - Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Dumbledore tudja, hogy bajban vagyok! Meg fog találni! Drága Albus Dumbledore! Nem hiába vagy te olyan hatalmas varázsló! Nem csalódtam benned! Pitonban viszont annál inkább. Nem elég, hogy egy alattomos, szadista féreg, most még le is leplezi az igazgatót! Hogy menne a fenébe! Utálom! Kezdeti szimpátiám a férfi iránt lassan, de biztosan átváltozott gyűlöletté. Legalábbis azt hittem. A szívem makacsul mást súgott: te szereted őt! Olyan, mintha a bátyád lenne, ne is próbáld tagadni! Az életedet is odaadnád érte! Igen, ha arra kerülne a sor, feltétel nélkül! De akkor is ott van az a sok rossz dolog, amit csinál… - vitatkoztam önmagammal, mire egy figyelmeztető hangocska megszólalt: ne feledd, miért vált ilyenné! Szeretett valakit!
Váratlanul ért a felismerés, miszerint nekem tényleg fontos Perselus Piton! Még ha én neki nem is, de én felnézek rá, és kedvelem! Muszáj valamit kitalálnom, amivel megmenthetem az elkerülhetetlentől, azaz Voldemort kínzásaitól. Agyam még ilyen állapotban is vadul kattogott, és nem is eredménytelenül.
- Ugye, tudod, mi jár a késésért, Perselus? - Hallottam meg ismét Voldemort fagyos hangját. Eljött az én időm. A kígyóarcú felemelte a pálcáját, Perselus behunyta a szemeit. Ezt nem teheti meg! Összeszedve minden erőmet ráugrottam Voldemortra, akit váratlanul ért a támadásom. A földre zuhantunk, ott ütöttem tovább a szörnyet. Az viszont elkerülte a figyelmemet, hogy a Perselusra küldött Crucio a falra pattan, onnan pedig a mennyezeti csillárra. A halálfalók döbbenten morajlottak fel, előrántották pálcáikat, de már késő volt. A hatalmas kristálytömeg elválva a plafontól kezdett zuhanni. Voldemort a pillanat tört része alatt a földre tiport, így most ő kerekedett felül, majd az utolsó pillanatban legördült rólam. Még láttam, ahogyan a csillár egyenesen rám zuhan, még éreztem azt a súlyt, ami kipréselt belőlem minden levegőt és a vágásokat is, amik az egész arcomat és testemet érték. Onnantól pedig elhagytam ezt a rémálmot, és csak a semmitmondó sötétség maradt.

*

Perselus lehunyt szemekkel várta a fájdalmat, de az nem jött. Annál inkább egy meglepett kiáltás. Szemei kipattantak, és rosszul lett a látványtól. Dorka Voldemorttal dulakodott a földön, majd a csillár leszakadt és zuhanni kezdett. A szörnyeteg vadul ütötte a lányt, aki nem tudott védekezni, majd az utolsó pillanatban legördült róla, és a földön fekve, vigyorogva nézte tovább a jelenetet. Perselus szíve soha nem tapasztalt fájdalommal facsarodott össze, mikor a csillár maga alá temette a gyereket. Senki nem tett semmit, még percek múltával is csak annyi történt, hogy a Nagyúr diadalittasan felállt és leporolta magát. A bájitalmesterrel forgott a világ. Mit tett ez a lány? Miért csinálta? Kiért?! Elképedt a felismeréstől: Dorka érte tette ezt! Őt akarta megvédeni! De mint mindig, a következményekre most sem gondolt. Ostoba csitri! Miket képzel magáról? Varázsolni sem tud, az ég szerelmére! De csak őt akarta megóvni! Ami azt jelenti, hogy Dorka nem haragszik rá! Megbocsátotta neki minden aljas tettét! Legszívesebben odarohant volna hozzá, de nem tehette. Nem leplezheti le magát. Gondolataiból a Sötét Úr hangja zökkentette ki.
- Lucius! Vidd a mi kis vendégünket a lakosztályába, és gondoskodj róla, hogy ne haljon meg! - Mondta, miközben levarázsolta a csillárt a lányról. Perselus megtántorodott. Dorka mozdulatlanul feküdt, arca és kezei vértől csillogtak. Olyan aprónak, olyan élettelennek tűnt. Perselus körül elhomályosodott minden, mikor ráébredt, Dorka mellkasa se nem süllyed, se nem emelkedik. Meghalt! És ez rajta kívül másnak is feltűnt…
- Na, de Nagyúr?! - Lucius döbbenten pislogott gazdájára. - Ő meghalt!
- Tévedsz, barátom! - Sziszegte a kígyóember hideg mosolyt villantva, amitől mindenkiben megfagyott a vér.
- Nem lélegzik! - Mondta most egy másik halálfaló.
- Ó, dehogynem! - Kuncogott Voldemort, jeges tekintetét körbehordozva az ott lévőkön. - Ez a mocskos kis sárvérű mindent túlél! Olyan, mint egy parazita, amit csak a megfelelő szerrel lehet kiirtani, a többi pedig meg sem kottyan neki… Lucius! Tedd, amit mondtam!
- Igen, Nagyúr! - Hajolt meg a szőke, majd Perselus rémületére fölnyalábolta a halottnak hitt lányt és eltűnt vele a pincébe vezető lépcsőn.
- Mi pedig, Perselus, elbeszélgetünk egy kicsit… - Susogta Voldemort, Perselus viszont tudta, miből fog állni ez a "beszélgetés". Magában Dorkáért imádkozva követte a Sötét Nagyurat. Nem próbált ellenszegülni, nem tudott volna. Egy dolog maradt neki: a hit.

*

Elviselhetetlen fejfájásra ébredtem. Szemeimet lassan nyitottam ki, minden mozdulatom, levegővételem fájt. Halványan rémlett a dolog, miszerint egy több méter átmérőjű csillár zuhant rám, de pontos emlékeim nem voltak. Csak Perselus arca, amint hidegvérrel várja a büntetést. Várjunk csak! Perselus? Mióta nevezem is én őt Perselusnak? Talán azóta, mióta megbocsátottál neki... Nyögdécselve tornáztam magam ülőhelyzetbe, és megrökönyödtem a helytől, ahol voltam. Leginkább egy középkori vár tömlöcére emlékeztetett. Ablak nem volt sehol, a mohás és mocskos kőtéglák pedig egy szemernyi fényt sem engedtek át. Az egyetlen fényforrás a cellámon kívülről jött, a folyosóról. Undorodva néztem körbe magam körül. Csontok és koponyák hevertek tőlem nem messze a szalmában, amik körül legyek zizegtek. Kirázott a hideg. Majd erőt véve magamon bizonytalanul felálltam. Vagyis csak próbáltam, mert térdeim összecsuklottak a súlyom alatt. Átkozódva csikorgattam a fogaimat, amíg sikerült elmásznom a rácsig. Lihegve kapaszkodtam a hideg vasba, ami vörös rozsdanyomot hagyott a kezemen. Próbáltam kilesni két rács között, de túl kevés hely volt. Jobb ötletem nem lévén elkiáltottam magam.
- Hahó! Van itt valaki? - Nem jött válasz, csak a saját hangomat hallottam vissza többszörösen. - Voldemort, te átkozott, told ide az ocsmány képedet! - Visítottam, miközben rugdostam és rángattam a rácsot. Minden gyengeségem ellenére azonban nagyot ugrottam, mikor egy érces, reszelős hang szólalt meg.
- Hiába próbálkozol, senki nem fog lejönni.
- Tessék? - Értetlenül forgolódtam össze vissza, de senkit nem láttam. - Kicsoda maga? És hol van?
- Ez mind csupa felesleges kérdés - válaszolt a hang. - Túl hosszú ideje vagyok itt már ahhoz, hogy tudjam, ezek milyen múlandó és hasztalan dolgok.
Nem jutottam szóhoz. Mégis mit jelentsen az, hogy túl hosszú ideje van itt? Mégis mióta?!
- Azért mégis… - Próbálkoztam bátortalanul. - Valahogyan csak szólítanom kell magát.
- Szólíts… Hectornak.
- Jól van, Hector - arcomra halovány mosoly kúszott. Tudtam, alattomos dolog, amit érzek, de örültem, hogy itt van ez az ember. Nem akartam egyedül lenni. - Az én nevem… Dorotea - hazudtam végül. Nem hiányzott még az is, hogy véletlenül leleplezzem magam. Túlesve ezen a nehézkes bemutatkozáson összeszedtem magam, és körbejártam a cellát. - Maga miért került ide?
- Mert hittem egy jobb világban - jött a sejtelmes válasz, és rájöttem, hogy Hector tulajdonképpen a szomszéd tömlöcben van. Elgondolkoztam a válaszán, és arra jutottam, hogy Voldemort egy Hitlerhez hasonló fanatikus. Megdöbbentem a hasonlóságon: a halálfalók a nácik? És az üldözöttek - akik a valóságban a zsidók voltak - itt a sárvérűek?! Le kellett ülnöm a felismeréstől. Reszketve söpörtem ki kócos és csimbókokban lógó hajamat a számból, majd újra felálltam, és mindennél elszántabban próbáltam megoldást találni.
- Kell, hogy legyen egy másik kijárat! - Motyogtam inkább magamnak, mint a fal túloldalán lévő öregnek. Hector viszont meghallva ezt válaszolt.
- Higgy nekem, Dorotea! Már mindent megpróbáltam.
- De nem ülhetek itt csakúgy és várhatom a halált! - Dühöngtem, majd a homlokomra csaptam. - Hát persze! A varázslat!
- Lehetetlen - zendült fel megint rabtársam hangja, én viszont izgatottan lepisszegtem.
- Ha a varázslónak nincs pálcája, akkor igen! - Egyre jobban elhatalmasodott rajtam a szökés izgalma, és ezt Hector is megérezhette, mert újból próbálta megvilágítani nekem a helyzet relatív oldalát.
- De nekünk nincsen pálcánk!
- Varázserőnk viszont van! - Kiáltottam fel boldogan, majd összedörzsöltem a tenyeremet, amiben aprócska lánggömb gyúlt. Felkuncogtam, mire Hector mozgolódni kezdett. - Ha használni tudom a varázserőmet - márpedig úgy látszik, hogy tudom -, akkor csak annyi a teendőnk, hogy kiszabadítom magunkat, aztán lelépünk! Hector, sikerülni fog!
Hallottam, hogy az öreg morog valamit a bajsza alatt, de most kivételesen nem ellenkezett. Behunytam a szemeimet és összpontosítottam, majd mikor elég varázserő gyűlt össze a tenyeremben kék gömb formájában, céloztam, és elhajítottam azt. A varázslat hangosan csapódott be a rácsba, ami most hangosan zörögve megremegett, de nem mozdult. Döbbenten néztem sikertelen eredményem célpontját.
- Na? Sikerült? - Hector rekedt hangja tele volt kíváncsisággal és izgalommal. Elkedvtelenedve ráztam a fejem, holott, tudtam, ő ezt nem láthatja.
- Nem! - Motyogtam pár pillanatra rá. - Gondolhattam volna, hogy maga Voldemort védte le ezt az átkozott ajtót!
Mérgemben újra nekifutamodtam, majd egyre többször, sikertelenül. Próbálkoztam volna még tovább is, ha Hector figyelmeztetően le nem állít. Jéggé dermedve torpantam meg a mozdulat közepén, a fülemet hegyeztem. Hectornak igaza volt, észrevettek minket. Éreztem, ahogy minden szín kifut az arcomból és elkezdek remegni. Még pont időben észbe kapva fújtam el a varázsgömbömet, mert a következő pillanatban két halálfaló jelent meg, fáklyával a kezükben.
- Melyikőtök varázsolt? - Kérdezte az egyik, mire én még jobban megijedtem. Honnan tudják ezek, hogy varázsoltam? Ez is biztosan Voldemort műve! Varázslatfigyelőt tett a cellákra! A halálfalók felém fordultak, és vészjóslóan megindultak a tömlöcömhöz. Akaratlanul hátrálni kezdtem, de megbotlottam az egyik koponyában és hanyatt vágódtam. Az egyik maszkos rám emelte a pálcáját, és már vártam a halált, mikor Hector megszólalt.
- Én voltam! - Mindent megértettem. A pillanat tört része alatt átláttam Hector tervét. Felvállalja helyettem a büntetést! Ezt nem teheti! Forró könnyek gyűltek a szemembe, miközben vadul ráztam a fejemet, majd felpattantam, a rácshoz rohantam, és őrülten rángatni kezdtem azt.
- Nem! Hector, ezt nem teheted! Ne! Engedjétek el őt! - Ordítottam zokogva, ahogy az öreg rabot közrefogva ráncigálták. Hector hosszú, vállig érő ősz haja piszkos szürke volt a mocsoktól. Hosszú bajsza és szakálla, kilátszó bordái árulkodtak csak arról, milyen régóta is van itt. Hector nem ellenkezett a halálfalók ellen. Mogyoróbarna szemeivel engem nézett szomorúan, majd halványan elmosolyodott. - Hector! Ne! Ne bántsátok őt, kérlek! Könyörgöm!
- Örültem, hogy megismerhettelek! - Mosolyogta Hector, majd bíztató biccentést küldött felém. Engem egyre jobban rázott a sírás! Nem engedhetem, hogy egy ártatlan embert bántsanak helyettem! Ne ezt a barátságos öregembert!
- Hector! - Magam is meglepődtem, milyen állati üvöltéshez hasonlító hangot adtam ki. - Nem teheted ezt! Én varázsoltam! Ne higgyetek neki! Én akartam megszökni! Nem ő! Halljátok? Figyeljetek már rám! - Toporzékoltam kétségbeesetten, mire az egyik halálfaló unttan megszólalt.
- Hallgattasd el! - Újabb félelemhullám söpört el, és dermedten néztem végig, ahogy a testes férfi felemeli a pálcáját, rám fogja, majd csak a piros fény maradt…

Nem tudtam, mennyit feküdtem ájultan, de amint magamhoz tértem, eszembe jutottak a halálfalók, ahogyan elvitték Hectort. Miattam ölték meg őt! Az én butaságom miatt! Végső kétségbeesésemben letéptem a nyakamban lógó nyakláncot és a falhoz vágtam. A két medál hangosan csattant, majd esett a földre, és csak kongó csendet hagyott maga után. Zavaros gondolataim felszínre törtek. Megöltem Hectort! Megöltem egy embert! Nem közvetlen közelből, de megöltem! Elvettem egy életet! Újra rám tört a sírás. A mocsokban feküdve összegömbölyödtem és próbáltam lenyugtatni magam. Nem sikerült.
- Annyira sajnálom, Hector! - Zokogtam. Undorodtam magamtól. Semmivel sem vagyok jobb Voldemortnál! - Az én hibám! Minden az én hibám! - Nem győztem nyeldekelni a nyálamat, fulladozva a sírástól köhögtem. - Sajnálom! Bocsáss meg! Bocsáss meg, könyörgöm!
- Lám csak, lám! - Hideg hang zendült, mire én felpillantottam az érkezőre. Arcát maszk takarta, de hosszú, szőke haja nem fedte el kilétét. A férfi gúnyosan beszélt tovább. - Sosem gondoltam volna, hogy ekkora örömben lesz részem: látni, ahogy Albus Dumbledore imádott és széltől is óvott húgocskája megőrül…
- Arról ne is álmodjon, Mr. Malfoy!
- Tehát tudod, ki vagyok! - Kacagott fel kajánul a halálfaló.
- Sajnos a hírneve megelőzte önt - gúnyolódtam erőtlenül. - Minek köszönhetem látogatását?
- A Nagyúr hallani akar mindent - Válaszolta ő, mire én minden keserűségemet belesűrítve a nevetésembe felkacagtam.
- És a Nagyúr annyira gyáva féreg, hogy önt küldte értem maga helyett. - Malfoy vicsorogva ugrott az ajtóhoz, egyetlen varázslattal kinyitotta azt, majd egyenesen rám ugrott. A földön feküdtünk, ő fölém térdelve fojtogatott, miközben folyamatosan beszélt.
- Ne. Merészeld. A mocskos. Szádra. Venni. Őt! - Minden szónál egyre erősebben szorított, én pedig már lila foltokat láttam. Tudtam, hogy eljött a vég. De mint már annyiszor gondoltam ezt, és egyszer sem következett el a halál pillanata, most is úgy döntöttek Odafent, hogy még nem jött el az én időm. Perselus Piton személyében érkezett az őrangyal. A férfi dühösen kiáltott fel.
- Lucius! A Nagyúrnak kell őt megölnie! Nem neked! - A szőke elmosolyodott, majd még egyet szorítva a torkomon elengedett.
- Sárvérű! - Köpte a szót, én viszont nem törődve vele az oldalamra fordultam és rendszertelenül köhögve próbáltam levegőhöz jutni. Mikor végre sikerült némi oxigént préselnem a tüdőmbe, egy másodpercre megnyugodtam. Látómezőmbe hirtelen fekete cipők kúsztak be, majd egy erős kéz felrántott. Perselus volt az. Reménykedve néztem fel rá, miközben nekitántorodtam, bármi rejtett üzenet után kutatva, de fekete szemei hidegen, dühösen, gyilkosan csillogtak. Nem jött a várva várt hideg zuhany. Nem tudtam rá haragudni. Valahol a szívem mélyén mindig is éreztem, hogy miattam ő nem fogja feláldozni kémként betöltött szerepét. Figyelmemet nem kerülte el, hogy a bájitalmester arca nyúzottabb, mint általában. Tehát a büntetését is megkapta már a szörnyetegtől. Szintén miattam! Pár másodpercig elvesztünk egymás tekintetében, majd Lucius valósággal kitépett a karjai közül és a kezeimet hátracsavarva vezetni kezdett. Lassabban haladtunk, mint akartam. Úgy látszik, hogy a csillár jobban megviselt, mint én azt először éreztem. Meg kellett állnom szusszanni egyet, és energiát gyűjteni a tovább menethez, de nem tudtam, mert Malfoy durván lökött rajtam egyet. Beletelt vagy tíz percbe, mire felértünk a csarnokba. Mikor azonban megláttam, hogy vagy száz halálfaló van jelen, köztük Fenrir Greyback és Bellatrix Lestrange is, hányinger fogott el. Perselus előre sietve ment Voldemorthoz, én pedig erőt véve magamon küzdöttem az állva maradásért. Malfoy szorosan tartott, amiért most egy kicsit hálás voltam. Nem dőltem el, mint egy krumplis zsák! Mindez alatt agyam vadul zakatolt valami szökési terv után kutatva. Hiába volt kilátástalan a helyzet - az életösztön mindig győz! A szemem körbehordozva a jelenlévőkön megakadt egy fiatal férfin. Nem lehetett több húsz évesnél. Szívembe halvány reménysugár költözött, mikor megláttam, hogy a halálfaló pálcája félig kilóg a zsebéből. Varázsolhatnék pálca nélkül is, de úgy nem sikerülne a tervem. Visszatérve a fiatalra, látszott, mennyire tapasztalatlan, újonc. Zihálva szedtem a levegőt, amint rádöbbentem, hogy a Voldemorthoz vezető utunk a fiú mellett visz majd el. Nem is kellett sokáig várnom, Perselus hátrafordult, intett Malfoynak, aki rögtön el is indult velem a Nagyúrhoz. A torkomban dobogott a szívem, ahogy vártam a tökéletes pillanatot. Mikor végre elértük a fiatal varázslót, én "megbotlottam", és próbáltam úgy zuhanni, hogy egyenesen a karjaiba essek. Sikerült. A fiú majdhogynem rémülten fogott, majd elsápadva felsegített. Én pedig kihasználva ezt elvettem a pálcáját és felmutattam. A teremben hangos moraj futott végig, meglepett kiáltások hallatszottak mindenfelől. Ijedten vettem tudomásul, hogy a halálfalók nagy kört alkotva fognak közbe, pálcáikat rám szegezve. Perselus és Voldemort futva közeledtek, mire én megvilágosodva a homlokomhoz emeltem a pálcát, majd elkiáltottam magam.
- Egy lépést se tovább, vagy végzek magammal! - Hatott a zsarolásom. Tudtam, hogy élve kellek nekik. Voldemort, oldalán a bájitalmesterrel megálltak, majd bizonytalanul meredtek rám. A többi halálfaló is mintha megijedt volna. A szörnyeteg végül megszólalt.
- Ugyan, kedvesem! Nem tudsz varázsolni! - Duruzsolta a rém, én pedig gúnyos mosolyra húztam a számat. Gondolkodás nélkül szegeztem rá a fiatal fiúra a saját pálcáját, majd elkiáltottam magam: Stupor! A pálcából tűzvörös lángnyelv robbant ki és találta el a célpontomat. A halálfaló nyekkenve esett össze. Megérte felfednem a gonoszok előtt hatalmas varázserőmet. Hitetlenkedve néztek össze és kezdtek el suttogni, majd uruk felé fordultak, mintha tőle várnának igazolást a látottakra. Gonoszan mosolyogva néztem Voldemortot, aki kivételesen nem tudta palástolni meglepettségét. Perselus arckifejezése is nevetséges volt. Millió érzelem örvénylett végtelen íriszeiben. Mintha hirtelen megértett volna mindent, de ugyanakkor mérges lenne. Aztán a hitetlenkedés és a… félelem? Nem tudtam tovább nézni, ahogy a bájitalmester lassan előhalássza saját pálcáját és rám emeli. Voldemort is visszatért a valóságba, majd mikor észrevette Pitont, rámordult. A tanár leeresztette fegyverét. Voldemort pedig újból megindult felém, de ezúttal sokkal lassabban, mintha egy időzített bomba volnék.
- Tedd le azt a pálcát, Dorka! - Mondta, én viszont csak még erősebben nyomtam a homlokomhoz.
- Ha közelebb jössz, megölöm magam! - Vicsorogtam, dacosan felszegve az államat. A szörnyeteg viszont nem hallgatott rám. - Avada Ke…
- Ne! - Üvöltötte Voldemort, és megállt. Szemében valódi félelem csillant. Elégedetten biccentettem. Voldemort mérgesen körbehordozta a tekintetét, és olyan történt, amire álmaimban sem számítottam. - Most! - Üvöltötte, mire az összes feketeruhás kiabálva megindult felém, hogy elkapjon. Döbbenetem leküzdve megfordultam és szaladni kezdtem egyenesen a Nagyúr felé, ahol vékonyabb volt az emberekből álló gyűrű. Voldemort meglepetten torpant meg, és szegezte rám a pálcáját, én viszont ügyesen cikázva a különféle ártások és halálfalók között szaladtam menekülésem egyetlen esélye felé: egy kandallóhoz! Voldemort ámokfutó módjára próbált eltalálni, aminek az lett a következménye, hogy a saját embereit lőtte le. Azok pedig - azt gondolva, hogy a társa volt - a másiknak esett. A csarnokban valóságos tömegbunyó alakult ki, mindenhol repkedtek az átkok, néha egy ember is. Állati üvöltések zendültek fel, én pedig kihasználva ezt rohantam. A szemem sarkából láttam, hogy Voldemort rám céloz, és lő, de elugrani már nem volt időm. A levegőbe repültem és belecsapódtam a falba. Homályosan láttam, ahogy a kígyóarcú közeledik felém, de hirtelen sárga fény töltötte meg a csarnokot és a hely lángra lobbant. Voldemort megállt és látszólag vacillált köztem és szolgái között. Dilemmáját az éppen erre szaladó Perselus oldotta meg.
- Perselus! Kapd el őt, és ne engedd megszökni! - A bájitalmester döbbenten bólintott, majd nézte, ahogy gazdája beleolvad a tömegbe. Én pedig kihasználva ezt talpra kecmeregtem és rá fogtam a pálcám. Mikor felém fordult, megütközve meredt rám.
- Mit csinálsz? - Kérdezte, én pedig kétségbeesetten néztem rá. - Fuss! - Kiáltotta, én viszont meg sem hallva az utasítást meredtem továbbra is rá, miközben ő hop-port szórt a tűzbe. A lángok zöldre színeződtek. Szabad vagyok! Leküzdve magamban a szabadulni akarás érzését Perselusra néztem ismét. Tudtam, mit kell tennem.
- Stupor! - Perselus minden nehézség nélkül hárította az átkomat.
- Te megőrültél? - Vont kérdőre, és átlesve a válla fölött megbizonyosodott, hogy ura még nem tért vissza. - Perselus Piton vagyok! - Mondta, én viszont újra megpróbálkoztam. Ezt is hárította. Ez így nem lesz jó! Perselus túl jó mágus, én pedig jelen pillanatban túl gyenge vagyok. - Dorka, Merlinre! Mi ütött beléd? Menj!
Perselus könyörögve mutatott a kandallóra, én pedig kihasználva ezt átlestem a válla fölött. Voldemort közeledett. Tennem kell valamit! – Dorka…
Voldemort rám fogta a pálcáját, és varázsolt. Egy pillanatig azt hittem, végem, de aztán ránézve az előttem álló Perselusra - aki még mindig nem tudta, hogy Voldemort mögötte van - döntöttem.
- Bocsáss meg! - Suttogtam, majd mintha lassított felvétel lenne, Perselusra ugrottam, és kihasználva meglepettségét magam elé rántottam, élő pajzsként használva Voldemort kábító átka ellen. A bájitalmester eszméletlenül hullott a földre, én pedig sírva fakadva szaladtam a kandalló felé. Nem akartam ezt tenni vele! Nem akartam őt bántani! Hallottam Voldemort mérges üvöltését, láttam a pár méternyire lobogó zöld lángokat. Futás közben néztem hátra, majd buktam le egy átok elől. A következő sem talált el. Megnyugodva vettem nagy lendületet, majd elrugaszkodtam a földtől. Pár pillanatig csak szálltam a levegőben, majd elértem a kandallót.
- Roxfort! Dumbledore irodája! - Még láttam, ahogy Voldemort elsöprő haraggal, állatiasan felordít, és azt a fekete átkot is, ami egyenesen felém tart. Már nem volt időm kitérni előle. A kandalló magába szippantott, elfogyott minden levegőm, majd éles fájdalom kíséretében a mellkasomba csapódott Voldemort utolsó varázslata. Csak remélni mertem, hogy Dumbledore irodájának kandallója felismer engem…
Hangosan jajdulva csapódtam a földbe, majd gurultam pár métert. Nem tudtam megmozdulni, vadul rázott a köhögés. Elkerülhetetlenül nyeltem egy marék hamut. Zihálva ordítottam fel a fájdalomtól, ami onnan jött, ahol elért a fekete fénynyaláb. Váratlanul valaki a hátamra fordított, és a nevemen szólított. Sípolva vettem a levegőt és próbáltam nem elájulni az egyre erősödő fájdalomtól.
- Dorka! Tarts ki! - Felismertem ezt a hangot. Dumbledore volt az. Az igazgató gyengéden karolt át, és emelt az ölébe. - Minerva! Szóljon Poppynak! Gyorsan!
McGalagonyt nem láttam, túl homályos volt ahhoz a világ. Szédültem, és úgy éreztem, a szívem kiszakad a helyéről. Izzadtam és remegtem. Fogyott a levegőm. Dumbledore a földön ülve tartott az ölében és ringatott.
- Lélegezz mélyeket! - Utasított, én viszont nem tudtam azt csinálni, amit kért. Fuldokoltam. A testem görcsökben állt, éreztem, ahogy bénulni kezdek. - Dorka! Nagyon fontos, hogy elmondd, milyen átok talált el! - Az igazgató hangja elhalkult. - Dorka! Figyelj rám! Milyen átok fúródott a mellkasodba?
- Fe… - Hörögtem, majd felordítva szenvedtem tovább. Dumbledore kétségbeesetten próbált válaszra bírni.
- Könyörgöm, Dorka! Segíts nekem! - Bűntudat fogott el, ahogy meghallottam a mágust nekem könyörögni. Az életemért könyörögni! Pedig én semmit nem érek! Gyilkos vagyok! Megöltem Hectort! És Perselust is… Perselus!
- Perselus! - Zokogtam, mire Dumbledore vadul megrázott.
- Dorka! Milyen átok…? - Hirtelen minden fájdalom elmúlt, kitisztult a látásom, kaptam levegőt.
- Fekete - nyögtem, és még távolról érzékeltem, ahogy öntudatlanul ordítok fájdalmamban, majd meghaltam.

*

Dumbledore gondterhelten ült az íróasztala mögött. Aggódott Perselusért. Már lassan eltelt egy nap, és ő még mindig nem volt sehol. Mi tart ennyi ideig? Dorka is Perselus nevét említette. Dorka… A lány hosszas szenvedés után végre elveszítette az eszméletét. Mire Poppy és Minerva visszaértek, a lány már félig halott volt. Dumbledore el nem tudta képzelni, milyen átokkal sújtotta Voldemort. Dorka annyit mondott, hogy fekete. De Albus Dumbledore hiába volt a világ legnagyobb tudású mágusa, ezt még ő sem tudta. Ha őszinte akart lenni, még soha életében nem hallott fekete színű átokról. Ez pedig csak újabb aggodalomra ad okot. Dorka most a gyengélkedőn fekszik, azóta sem tért magához. A szíve alig ver, az egész lénye jéghideg, alszik. Pontosabban olyan, mintha aludna. Pedig Dorka nem aludt. Szenvedett. Az igazgatót borús gondolataiból a kandalló sistergése zökkentette ki. Nyomban talpra pattant és az érkező elé sietett, aki nem más volt, mint Perselus Piton. A fiatal férfi most nyúzottnak látszott, csupa piszok volt, több sebből is vérzett. Haja az izzadtságtól csimbókokban hullott alá, bőre rendellenesen sárga volt.
- Hol az az átkozott? - Lépett ki a zöld tűzből, majd pálcáját majd' széttörve vicsorgott tovább. - Megfojtom! Puszta kézzel megfojtom!
- Minden rendben, Perselus? - kérdezte Dumbledore, majd megkönnyebbülten végigmérte. - Örülök, hogy látlak!
- Én nem! - Kiáltotta a bájitalmester, majd körbejárta az irodát, mintha keresne valakit. - Hol van az az őrült, nem normális, elmebeteg…
- Kit keresel, fiam? - Döbbent meg Dumbledore, ugyanis el nem tudta képzelni, ki érdemel ilyen jelzőket. Piton úgy nézett rá, mint aki csak most veszi észre, hogy itt van.
- Kit? Szerinted mégis ki az ördögöt, Albus?
- Nem tudom, Perselus. Ezért kérdezem - ingatta a fejét az öreg, mire Piton gyilkos tekintettel meredt rá.
- Te elbújtattad! - Vádolta, mire az igazgató egyre értetlenebbül meredt rá.
- Mégis kicsodát, gyermekem?
- Ne tégy úgy, mint aki nem tudja, miről beszélek! - Ordított önmagából kikelve Perselus az öreg mágus legnagyobb meglepetésére. - Dorkáról beszélek, arról az istenverte, kis…
- Dorka a gyengélkedőn van, Perselus - válaszolta higgadtan Dumbledore, de ezzel csak még mérgesebbé tette az amúgy sem nyugodt bájitalmestert.
- Hogy az a… Először majdnem megöleti magát, aztán meg játssza a bajba jutott, megsebzett hölgyet! - Ordított Perselus, Dumbledore viszont megelégelte a fiatal céltalan dühöngését.
- Dorka haldoklik, Perselus!
A szobára síri csend telepedett. Az igazgató hirtelen nagyon öregnek látszott. Perselus pedig megnyúlt arccal csapta fel az ajtót és rohant a gyengélkedőre, nem törődve a nyomában loholó öreggel. Egyet akart csak: Dorkát élve! MOST!