Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


33. Fejezet

Félelmek hálójában (1. rész)

 

Perselus szíve elszorult, mikor meghallotta Albus Dumbledore kijelentését, miszerint Dorka haldoklik. Elképzelhetetlen, amiket az öreg mond. Két lehetőség volt: vagy az igazgató hazudik, vagy Dorka valóban súlyos állapotban van. Nem tudott dönteni a két rossz között. Ha pedig igazán őszinte akart lenni magához: nem is akart dönteni. Sem Dumbledore-t, sem pedig Dorkát nem akarta elveszíteni. Mégis úgy néz ki, hogy ezek közül az egyik készül cserbenhagyni őt. Vagy fordítva? Perselus merev arccal csapta fel az iroda ajtaját, és száguldott a gyengélkedőre. Dorkát akarta! Látni, hogy az igazgató csak gonosz tréfát űz vele. A bájitalmester lassított, mikor a gyengélkedő kétszárnyú ajtaja elé ért. Szíve vadul vert, mintha ki akarna szakadni a helyéről. Arca merev maszkká rendeződött. Semmi nem utalt arra, hogy Perselus Piton, a Roxfort pinceréme különösebben érezne bármit is, ami a külvilággal kapcsolatos. Pedig ez nem így volt. A férfiban érzelmek dúltak, kavarogtak. Harag, aggodalom, félelem… szeretet! Tudta, ha belép ezen az ajtón, minden megváltozik. Vagy így, vagy úgy. Egyik lehetőség sem tetszett neki. Végül megemberelve magát nagy levegőt vett és lenyomta a kilincset. A tölgyfaajtó lassan, hangos nyikorgás kíséretében nyílt ki. Perselus döbbenetére a gyengélkedő sötét volt. Elsőre legalábbis úgy tűnt. Aztán ha az ember szeme hozzászokott a rossz látási viszonyokhoz, észrevehette, hogy talán egy kis mécses mégis ég valahol.
Perselus lassan, lopakodva indult meg a fény felé, ami az egyik sarokban álló, paravánnal elkerített ágy felől érkezett. A terem kihalt volt, léptei nyomán halkan kongott. Mikor végre odaért a zöld függönyökhöz, megremegett. Dumbledore nem hazudott. Nem hazudhatott! A férfi bizonytalanul, már-már félve a lehetséges látványtól, remegő kezekkel nyúlt a puha anyag felé, majd megragadva azt elhúzta.
Nem tudta, mégis mire számított, de nem erre: Dorka békésen aludt. Összevont szemöldökökkel lépett közelebb a lányhoz. Az ő éjjeli szekrényén égett a mécses, aminek lángja most kacérkodva lebegett ide-oda, különleges árnyakat festve a mennyezetre. Perselus megállt az ágy mellett, egy darabig nézte a gyertyát, majd megunva annak játékát Dorkára vándorolt a tekintete. Forrt a dühtől. Hát Dumbledore mégis átverte! Dorkának semmi baja. A bájitalmester megnyugodva hunyta le a szemét. Dorkának semmi baja. Jól van! Él, és csak ez számít! A férfi gyanakodva lesett ki fekete pillái mögül. A lány nem lélegzik. Nem hall semmi szuszogást, ami azt jelenti, hogy a gyerek nem vesz levegőt. Hirtelen jeges aggodalom járta át, majd leülve az ágy szélére kezébe vette a másik. Perselus maga is megdöbbent azon, hogy az a kicsi kéz mennyire hideg, elgémberedett. Mintha jégből lenne. Kapkodva próbálta kitapintani a pulzust, amit egy tapasztalatlan ember észre sem vett volna. De ő érezte. Minden porcikájával ráhangolódott az ujjai alatt gyengén lüktető, életre utaló jelre. Elszörnyedve vette tudomásul, hogy a lány szíve mennyire erőtlenül és rendszertelenül ver, ráadásul alig. Egy perc alatt tizenöt dobbanást számolt, ami még egy transzba esett emberre sem jellemző. Ez csak azt jelentheti, hogy Dorka szíve annyira lelassult, hogy az már épp csak nem áll meg. De hogy lehet ez? Konzerválódott? Butaság! Egy ember nem "tartósíthatja" magát…
- Szép, ugye? - Perselus döbbenten nézett hátra. Teljesen megfeledkezett az igazgatóról, aki most mögötte állt és őt nézte. Dumbledore szemében szomorúság csillant, ahogy összefonódott kezükre pillantott. A bájitalmester követte a tekintetét. Az az apró kéz olyan hideg. Olyan kicsi. Olyan… kedves. A fiatal férfi megdöbbent saját érzésein, amik lassan a felszínre törtek. Nem tagadhatta: szerette a lányt. El is feledkezett az öreg feltett kérdéséről, csak azután tért vissza a valóságba, mikor barátja újból megszólalt. - Olyan, mintha aludna.
- Nem alszik? - hökkent meg a bájitalmester, és megnyúlt arccal nézte, ahogy Dumbledore hátra kulcsolt kezekkel mellé sétál.
- Megtévesztő, amit látunk - bólintott az igazgató. - Dorka nyugodtnak tűnik, már-már békésnek. Pedig nem az.
- Nem? - Perselus egyre összezavarodottabbnak érezte magát.
- Koránt sem. Nézd csak! - azzal meglengette pálcáját a lány feje fölött. Perselus megbabonázva figyelte, ahogy Dorka teste elhalványodik, és csak a hófehér szelleme marad ott. Mint egy Dorka formájú lepedő - gondolta magában a bájitalmester, és valóban. A lány jelen pillanatban valóban nem volt több holmi levegőben hullámzó "lepedőnél".
- Ez… Ez Dorka szelleme? - préselte ki a kérdést magából a fiatalabbik férfi, leküzdve a szorító érzést a mellkasában. Dumbledore most érdeklődve nézett rá, majd megingatta ősz fejét és csak hosszas gondolkodás után válaszolt.
- Ha igazán pontosak akarnánk lenni, azt mondanánk, hogy ez Dorka lelke - a szobára súlyos csend telepedett, amit igazgató és tanár egyaránt a tünemény tanulmányozására fordított.
- Csodálatosan gyönyörű! - lehelte Perselus alig hallhatóan, de Dumbledore így is elcsípte. - Olyan tiszta… Mint egy angyal.
- A te angyalod, Perselus - mosolygott szélesen az öreg, ezzel meglepve barátját. A bájitalmester elsápadva köhögött kínjában, majd ismét az alvó lány felé fordult.
- Nem lélegzik. Miért? - az idős mágus tőle szokatlanul most hatalmasat sóhajtott. Csak ezután szólalt meg.
- Mert a lelkeknek nincs szükségük levegőre, fiam.
Perselus minden válaszra számított, csak erre nem. Mégis mit jelentsen az, hogy a lelkeknek nincs szükségük levegőre? Már hogyne lenne! Ha valaki nem lélegzik, az meghal. Kivéve, ha az illető már…
- Még nem halt meg - hallotta távolról az érces hangot. - De meg fog, ha nem találjuk meg a módját, hogyan segítsünk neki.
A bájitalmester úgy kapta fel a fejét, hogy még a nyaka is belereccsent.
- Segíthetünk?
- Nos… Hiszem, hogy minden bajra van gyógyír, tehát erre is - motyogta elgondolkozón Dumbledore. - Már csak az a kérdés, hogy mégis mi az?
- Tudunk bármit erről a varázslatról, Albus? - kérdezte mohón a fiatalabb, de felettese elkomorodó tekintetéből már tudta a választ. - Szóval nem.
- Voldemort barátunk feladta nekünk a rejtvényt. De igazad van: semmit nem tudunk. Habár… Dorka még mielőtt elvesztette volna az eszméletét, fekete átkot mondott.
- Nem létezik fekete átok, Albus! - kiáltott türelmetlenül a tanár, Dumbledore azonban nem hagyta annyiban.
- Bevallom, eddig jómagam sem tudtam róla - ismerte el. - De Dorka szavát nem kérdőjelezhetjük meg.
- Fekete átok, micsoda sületlenség! - zúgolódott Perselus, majd túllépve felháborodásán újabb kérdést tett fel. - És tudunk bármit is erről a "fekete", elméletileg nem létező varázslatról?
Dumbledore szomorúan rázta a fejét.
- Az égvilágon semmit, csak azt, amit itt látunk. A beteget kómába taszítja, majdhogynem "konzerválja", fizikai nyomot nem hagy.
- Merlin segíts! - nyögte Perselus orrnyergét masszírozva. Tovább is kérdezősködött volna még, de hirtelen megjelent az ajtóban Madame Pomfrey, aki - liluló fejéből ítélve - cseppet sem örült a kései látogatóknak.
- Albus! Perselus? Maguk meg mit keresnek itt? - sápítozott az asszony. - Egy percre hagyom itt ezt a lányt, és maguk máris testetlen szellemet csinálnak belőle? Albus! Azonnal engedd el őt!
A bájitalmester felhúzott szemöldökökkel próbálta megfejteni a javasasszony utolsó mondatát, miközben felettese bűnbánó arccal meglengette a pálcáját. Dorka immár testestül, lelkestül feküdt mellette. A nő mindenféle szitkot mormolva az orra alatt ellenőrizte a lány szívritmusát, amit meglátva lemondóan sóhajtott. Bús tekintetét először a gyereken, majd kollégán pihentetve suttogott.
- Nem szokásom ilyet mondani, de… maradjanak. Nem vagyok biztos benne, hogy megéri a reggelt.
Ezzel távozott, ahonnan jött. Perselus úgy érezte, megszakad a szíve. Dorka meghalhat. Dorka meg fog halni! Persze, tudta ő, hogy Amelie Darling naplójában is le van írva a lány halála, de azt nem gondolta, hogy ilyen hamar el fog jönni ez az idő. Még csak el sem tudott tőle búcsúzni. Búcsúzni? Merlin szerelmére, ez a gyerek úgy fogja itt hagyni ezt a világot, hogy az az utolsó emléke róla, hogy üvöltözik vele. Aztán az a szó is ott van. Nem szabad, hogy meghalljon. Még nem! Azt ő sem élné túl. Ha nem nyer megbocsátást… Dorkának élnie kell! Még annyi mindent kell együtt csinálniuk. Perselus nem állta meg halvány mosoly nélkül, ahogy elképzelte, amint Dorka és ő együtt találnak fel valami bájitalt. Aztán megtaníthatná majd kviddicsezni. Ráadásul úgy néz ki, Dorkának van varázsereje. Edzeni akarja őt, tanítani! Elvinni őt az Abszol útra, hogy lássa az arcát, mikor először megpillantja a híres utat. Veszekedni akar vele! Igen, ez őt magát is meglepte, hogy Dorkával jó vitatkozni. Nem azért, mert egyébként nem lenne más dolga. Dorka azon kevés emberek közé tartozik, aki nem fél tőle, ezáltal pedig ki meri nyilatkoztatni a véleményét, még ha az éppen el is tér az övétől. Aztán ott van a Tiltott Rengeteg. Fájdalom járta át belsőjét, mikor visszagondolt arra az augusztusi napra, mikor Dorka először találkozott az egyszarvúakkal. Hívta őt, de nem ment. A fene egye meg, látni akarja Dorkát azokon a patás szarvasokon lovagolni! Ha Dorka nem élné túl, Perselus vele veszne.
- Akkor… én most magatokra hagylak benneteket - Dumbledore látva barátja elmélázott arcát bíztatóan meglapogatta a vállát, majd távozott. A bájitalmester soha nem érezte még magát ennyire tehetetlennek. Csak itt ülni és várni. Mire? Ha nem tesz valamit, akkor… Nem gondolhatsz erre! Gondolj arra, miért - kiért - teszed! - bátorította magát, majd megköszörülve a torkát, megszólalt. Hangja rekedt volt az addigi csendben léttől.
- Nem tudom, hogy hallasz-e engem. De… remélem, hogy igen - suttogta, miközben kisimított egy barna hajtincset a sápadt arcból. - Gondolj csak bele. Eléggé rontana a hírnevemen, ha kiderülne, hogy magamban beszélek… Szóval… Ha hallasz… Csak szeretném, hogy tudd: nem hagyom, hogy bajod essék! Én… megteszek minden tőlem telhetőt, hogy segítsek! Nem szeretném, ha… meghalnál. Ostobaságokat beszélek! Nem fogsz meghalni! Nem engedem… Most ha itt lennél - remélem így van - akkor biztosan lehajtott fejjel az ujjaiddal babrálnál. Aztán felnéznél, és azt kérdeznéd, miért. De mivel most ezt nem tudod megtenni… Tudnod kell, hogy… mély… hatással… voltál rám. Én… sokat gondolkodtam az elmúlt időben. Milyen lett volna, ha lett volna gyermekem. Félre ne értsd! Nem akarok az apád lenni, sőt! Nem is lehetnék… De… ha úgy nézzük, a testvérem is lehetnél… Szóval… mindegy. Csak azt akartam mondani, hogy… én… azt hiszem… szeretlek!
Óvatosan, mintha tiltott dolgot művelne, Perselus megsimogatta a kedves arcot, majd felpattant és örvénylő talárban elhagyta a gyengélkedőt.

*

- Perselus?
- Irma - biccentett a férfi, majd minden további nélkül karon ragadta a hálóköntösben ásító könyvtárost és húzni kezdte maga után. A nő felháborodva próbált szabadulni, barátja azonban jóval erősebb volt.
- Mégis hova az ördögbe viszel, Perselus Piton? - kiáltotta, miközben próbálta lefejteni a bájitalmester ujjait a csuklójáról. Azok azonban makacsul ott maradtak, és, mintha erősebben is szorítottak volna…
- Segítened kell! - mondta rendíthetetlenül Perselus, rá sem hederítve a mögötte loholó asszonnyal.
- Miért van az, hogy mindig az éjszaka közepén kell nekem segítenem? Tudod, a könyvtárosoknak is szükségük van pihenésre - morgolódott Madame Cvikker, majd megelégelve barátja faragatlanságát megvetette sarkait és kirántotta kezét a másik markából. Perselus dühösen állt meg és fordult felé, mikor azonban meglátta a csuklóját dörzsölő nőt, tekintete valamelyest ellágyult.
- Dorka meg fog halni, ha nem segítünk neki - jelentette ki kertelés nélkül, mire Irma csak fintorogva lépett közelebb.
- Hogy mondtad?
- Jól hallottad! - sóhajtotta Perselus, majd idegesen beletúrt a hajába. - Voldemort egy számunkra ismeretlen átkot küldött rá.
- Tessék?! - kiáltott fel a könyvtáros, mire a férfi pisszegve fogta be a száját.
- Ostoba nőszemély! - vicsorogta. - Fel akarod verni az egész kastélyt?
- Mi? Nem! - rázta a fejét hevesen a nő, mialatt a bájitalmester hatalmas kezét eltávolította a szájáról. - Perselus! Mondták már neked, hogy egy faragatlan, udvariatlan…
- Nem szidhatnál, miközben keressük azt az átkozott átkot? - gúnyolódott Perselus, mire a másiktól csak egy szemforgatást kapott.
- Mit keresünk? - emelte fel kezeit megaadóan Irma, majd minden figyelmét a tanárra fordította.
- Egy ősi, fekete színű varázslatot.
A hatás nem maradt el. Perselus még el is mosolyodott volna, ha éppen nem a szívroham kerülgette volna. Irma kigúvadt szemekkel, megfeszülve várta a folytatást, de mivel az nem jött, intett, hogy hallgatja tovább. A férfi tagadólag rázta a fejét.
- Ennyit tudunk.
- Merlinre! - nyögött föl a könyvtáros, majd gondolkozva végigmérte az előtte álló tanárt. Perselus arca megnyúlt volt a fáradtságtól, de szeme határozottan csillogott. Irma pedig megértette. Kevés embert szeretett életében igazán a férfi - de azokat nagyon. És ez a kislány közéjük tartozott. Beleegyezően biccentett, majd intett, hogy kövesse. A zárolt részlegbe mentek, annak is a leghátsó, sarokban lévő, legeldugottabb zugába. Mikor odaértek, széttárta karjait. - Parancsolj! Hol kezdjük?
A bájitalmester fáradt, de annál hálásabb mosolyt küldött felé, majd kiadta az utasításokat.
- Én ott kezdem. Te pedig, hogy ne zavarjuk egymást, talán kezd a tetején. Ha minden jól megy, a közepénél találkozunk.
- Rendben. És ha ezzel végeztünk, jöhet a többi - bólintott Irma. Perselus rosszat sejtve kilesett a nő mögül, és elszörnyedt. Még hat másik, ehhez hasonló könyvespolc tartalmazott ilyen könyveket. A férfi hirtelen egy gyöngéd kezet érzett a vállán.
- Egyszer már megtaláltuk. Megint sikerülni fog.
Nem szólt semmit, nem adta jelét, hogy hallotta volna. Helyette faképnél hagyta a könyvtárost, és belevetette magát a könyvek világába.

*

- Reménytelen. Nem létezik ilyen varázslat! Mondtam Albusnak is, hogy butaságokat beszél - csapta be vagy az ezredik könyvet Perselus Piton. Irma Cvikker összerezzenve kapta fel a fejét az egyik vaskos lexikonról, amin - minden bizonnyal - eddig aludt. A bájitalmestert nem különösebben zavarta, hogy barátja már egy órája alszik. Tudta, hogy Irma elfáradt. Saját magán is érezte, hogy csak egy hajszál választja el attól, hogy valósággal belefejeljen az előtte heverő könyvbe. A könyvtáros ásított, majd álmos fejjel fordult felé.
- Bocsáss meg, Perselus. Attól tartok, elszunyókáltam - vágott bűnbánó arcot a nő, majd, hogy bűnös cselekedetét feledtesse barátjával egy újabb könyv után nyúlt.
- Azt már átnéztem - közölte fel sem nézve Perselus, miközben éppen a Sotet magica című művet lapozgatta türelmetlenül. Csak sejtette, hogy Irma elvörösödve rakja vissza az elvett könyvet és vesz el egyet a másik kupacból.
- Találtál valamit? - tette fel a félénk kérdést pár perc csend után, de rögvest meg is bánta. Perselus gyilkos tekintettel nézett fel rá, és, mint az ütődött diákjaihoz, úgy beszélt hozzá.
- Szerinted úgy festek én?
- Bocsánat, pincerém! - fintorgott a könyvtáros, majd újabb könyvet vett el. A bájitalmester nagyot sóhajtva állt talpra és nyújtózott. Térdei hangosan recsegtek, amíg elért a könyvespolchoz. Elgondolkozó arccal, találomra nyúlt egy könyv után, majd levette és lapozgatni kezdte. Tekintete a falón lévő órára tévedt. Hajnali négy óra. Pompás! Még szerencse, hogy szombat van.
- Perselus? - Irma hangja fáradtan csengett, Perselus pedig elhatározta, hogy később még megköszöni a nőnek, amiért nem nyavalygott itt neki a késői időpont miatt. Leküzdve kényszerét - miszerint rá sem hederít a másikra - érdeklődve fordult hátra. Irma kezeibe temette az arcát, majd hatalmasat sóhajtva ránézett a bájitalmesterre. - Nem gondolod, hogy rossz helyen keressük? - Perselus először nem értette, pontosan mire is céloz a könyvtáros. Kételkedése kiülhetett arcára is, mert a nő folytatta. - Mi van, ha az a könyv, ami nekünk kell, nincs is itt? Elvégre Dumbledore irodájában is vannak több száz éves iratok…
Perselus igazat adott a nőnek. Mi van, ha valóban csak rossz helyen keresnek? Már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, mikor a könyvtár ajtaja hatalmas dörrenés kíséretében kivágódott. A bájitalmester pálcáját előkapva ugrott Irma elé, felkészülve egy halálfaló támadásra, de amint meglátta, hogy csak McGalagony az, morogva tette el a fadarabot. Az átváltoztatástan tanárnő kipirult arccal, zilált külsővel nyelte most a levegőt, majd összeszedve magát kollégájához rohant.
- Perselus! Baj van! - a férfin rossz előérzet kezdett eluralkodni. Érezte, ahogy kezei elzsibbadnak, agyára fájdalmas köd borul. Az idős nő halálsápadt arccal szólalt meg. – Dorka…
A bájitalmester Irmára kapta a tekintetét, akit jelen pillanatban a sírás kerülgetett. A nő tekintete találkozott az övével. Perselus pedig nem várva tovább kikerülte McGalagonyt és valósággal szaladt a gyengélkedőre. A gyengébbik nem tagjai lemaradva követték őt, ő azonban nem lassított. Látnia kell! Itt kell tartania! Csattogó talárral érkezett meg a gyengélkedőre, ahol Madame Pomfrey és Dumbledore együttes erővel próbálták stabilizálni a lány állapotát. Perselus zihálva ugrott a javasasszony mellé, aki jelen pillanatban is erősen koncentrálva motyogott.
- Albus! Mi történt? - hagyta ott a nőt, látva, hogy abból nem tud kihúzni semmit. Az igazgató sápadtan nézett fel kollégájára, majd lemondóan megrázta a fejét.
- Feladta - a bájitalmester összezavarodottan nézett rá.
- Úgy érted…
- A szíve leállt - sóhajtotta Dumbledore, majd reszelős hangon folytatta. - Attól tartunk Poppyval, nagyobb a baj, mint hittük…
Majd minden további magyarázat nélkül meglendítette a pálcáját. Dorka eltűnt és csak egy hófehér lelket hagyott maga után. Perselus még mindig vadul kalapáló szívvel lépett a gyerekhez, és elszörnyedt. A szellemalak oldalán egy egészen apró, de annál gyorsabban növekvő fekete folt volt. A tanár közelebb hajolva nézte, ahogy a fekete szálak, mintha csak pók szőné őket, behálóznak egy körömnyi területet. Rémülten nézett fel barátjára, aki mellett már a reszkető McGalagony és Irma is ott állt.
- Ez mi?
- Attól tartok, Voldemort átka - nyögte Dumbledore. - Rosszul hittük, mikor azt állítottuk, hogy a testet teszi tönkre. Ez a varázslat a lelket emészti fel.
Perselust kirázta a hideg. Milyen lehet egy olyan átok, ami a lelkedet támadja? Hogy lehet valakinek a lelkét támadni? Dorka pedig miért nem tesz bármit is a lelkéért?! Harcolnia kell! Nem hagyhatja itt őt!
- Milyen ütemben terjed? - kérdezte hidegen, miközben szemét le sem vette az időközben visszavarázsolt lány arcáról. Bőre fehér volt, elütött sötét hajától. Szemei, amik mindig olyan szeretetteljesen csillogtak, most lecsukódva pihentek. Olyan, mintha aludna. De nem - Dorka haldoklik! Tennie kell valamit! Nem tudta hogyan és azt sem, hogy mit, de valamit tennie kell. Nem nézheti ölbe tett kézzel, ahogy az egyetlen ember a Földön, aki talán még képes volna szeretni őt - igazán - leépül, majd meghal. Szíve elviselhetetlen fájdalommal szorult el, mikor eszébe jutott, hogy a lány érintése, pillantása, mosolya mindig bizalmat árasztott. Bízott benne. De vajon mennyire? Képes lenne vajon most is rábízni az életét? Ezt csak egy módon tudhatja meg!
Határozottan pillantott fel a javasasszonyra, aki időközben újra lassú mozgásra bírta a szívet.
- Poppy? - a nő szomorúan nézett rá. - Van egy ötletem. Megtennéd, hogy magunkra hagytok minket?
Madame Pomfrey először tajtékozva, majd kissé bizonytalanul, de biccentett. Vonakodva kiterelte a nőket, és ő maga is távozott. Csak Dumbledore maradt és ő. Dorka öntudatlanul feküdt.
- Mi a terved, fiam?
- Először is itt kell tartanom őt - gondolkodott hangosan. - Ehhez feltétlenül szükséges a bizalma. Remélem, sikerülni fog. - Itt szünetet tartott. Nem tudta, érdemes-e folytatnia, de végül rászánta magát és befejezte gondolatmenetét. - Ha pedig ez megvolt, bemegyek.
- Tessék? - Dumbledore felkapta a fejét, szemében rémület csillant, de az is csak egyetlen pillanatig. Az öreg hamar összeszedte magát, majd dühösen folytatta. - Ugye, nem azt akarod mondani, hogy egy kómában lévő ember elméjébe be akarsz menni?
- De, pontosan azt! - bólintott Perselus, miközben rendíthetetlen nyugalommal leült az ágy szélére és megfogta a lány kezét. Magát is meglepte, mennyire elszánt.
- Ezt megtiltom neked, Perselus! - morgott az igazgató váratlanul méregbe gurulva. - Már bizonyítottál. Nem kell megtenned!
A bájitalmester azt hitte, rosszul hall. Vagy Dumbledore lenne ennyire bolond? Ez az ember valóban azt hiszi róla, hogy bizonyítani akar? Na, megállj!
- Nem erről van szó, Dumbledore! - vicsorgott a tanár hangosan is kimondva gondolatait és felpattanva hajolt az igazgató arcába. - Te azt hiszed, holmi hősködésnek tudom be ezt az egészet? Neked elment a józan eszed! Hogy merészelsz… Ez a gyerek haldoklik! Én vagyok az utolsó esélye! Segítségre szorul, be kell menjek! Azt hiszed, magam miatt csinálom? Bolond öregember!
- Rendben, akkor majd bemegyek én - bólintott Dumbledore pár másodperces csend után, látszólag átgondolva a hallottakat. - Én is vagyok ugyanolyan jó legilimentor, mint te, értem pedig már nem kár. De érted… - A tanár szikrázó tekintettel lépett elé ismét.
- Benned nem bízik! - jelentette ki, a másikat azonban nem lehetett meggyőzni.
- Ne haragudj, kedves fiam, de mi arra a garancia, hogy benned igen?
A kérdés fájdalmas volt, de jogos. Perselusnak el kellett ismernie: nem tudja, a lány hogyan érez iránta. De ha a Voldemortnál való viselkedését veszi figyelembe, akkor…
- Bízik bennem, Albus! - nézett mélyen az igazgató kék szemébe. - Tudom. És én is bízom benne annyira, hogy ki fog engedni.
A bájitalmester nem akart belegondolni az ellenkezőjébe. Tudta, hogy egy kómás beteg elméjében mászkálni majdhogynem eltervezett öngyilkosság. Az ilyen páciensek az esetek többségében kiszámíthatatlanok, bármire képesek. Az, hogy félelemből, összezavarodottságból, haragból vagy véletlenül cselekszenek mindegy. Ha Dorka nem engedi ki őt… ő halott ember, a lány pedig szintúgy. Nem tudta, mire számíthat.
- Ha esetleg… mégis… balul sülne el valami… - szólalt meg nehézkesen. - Mindent köszönök, Albus!
Az igazgató szemeiben könny duzzadt, majd meglapogatta a tanár vállát.
- Bízom benned, gyermekem! Sikerülni fog! Mondd, tehetek érted még valamit?
- Igen! - bólintott a mardekáros. - Zavartalan környezetre van szükségem.
Dumbledore halványan elmosolyodott, majd menni készült. Perselus azonban még utána szólt.
- Albus! - a nevezett megfordult. - Keressétek tovább az átkot!
A Roxfort igazgatója egy utolsó biccentéssel elhagyta a gyengélkedőt. A bájitalmester lehunyt szemekkel érzékelte, ahogy barátja majdhogynem feltörhetetlen varázslatokkal védi le a termet. Innen most már csak ki, be nem. A férfi szaggatottan fújta ki a benntartott levegőt, majd az ágyon fekvő lányhoz fordult.
- Nos, Dorka. Nagyon úgy fest, hogy csak ketten maradtunk.
Ahogy azt várta, nem kapott semmi visszajelzést. Újra sóhajtva körbejárt a teremben, majd elfújt minden gyertyát. Igaz, egyetlen intéssel elolthatta volna őket, de húzni akarta az időt. Mintha csak esélyt akarna adni Dorkának, hogy felébredjen. De nem tette. Perselus eloltva az utolsó mécsest is Dorkához lépett, majd leült a már megszokott helyére, az ágy szélére.
- Na, idefigyelj, kislány! Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el! - Perselus megragadta az apró kezet. - Mint azt már voltam szíves a tudtodra adni, szeretlek. És lássuk be, te vagy az egyetlen ember ezen az átkozott bolygón, aki képes is viszonozni ezt. Hogy tisztázzuk egyszer, s mindenkorra, nem vagyok szerelmes beléd! A lányom lehetnél! Tehát… Most meg foglak menteni. De ehhez te is kellesz, hallod? Ígérd meg, hogy bízni fogsz bennem, bármi is történjen!
A szobára pár másodperces csend borult. A bájitalmester azonban elmosolyodott.
- Ezt igennek veszem, kisasszony! Még szerencse, hogy ilyen bőbeszédű, így könnyen megértjük egymást! Most pedig - nyugalmat erőltetve magára lefeküdt a Dorka mellett lévő ágyra, majd kényelmesen elhelyezkedett. - Remélem, ön is kényelembe helyezte magát, Miss Dumbledore! Zavaros útra számíthatunk. Felkészült? Remek, akkor most tegye azt, amit mondok. Lélegezzen mélyeket! Lazuljon el! Ne engedd, hogy bármi is megzavarjon! Hunyd le a szemed! - Perselus észre sem vette, hogy időközben már csak a saját nyugtatgatása érdekében mondja hangosan is ki az utasításokat. - Így! Koncentrálj! És… bízz!

*

Perselus nem tudta, mennyi idő telt el, mióta bekerült Dorka elméjébe, de abban biztos volt, hogy nem sok. A férfi meglepetten vette tudomásul, hogy jelenlegi tartózkodási helyén elmékre nem jellemző sötétség és csend uralkodik. Sok ember fejében járt már, de ehhez hasonlóban még nem. Túl sötét, túl csöndes. Dorkára nem jellemző a csönd. Rögtön tudta, hogy itt valami baj van. Erősen koncentrált, mire pár centire a fejétől apró tűz lángocska gyulladt. Legalább már az orra hegyéig ellát. Bosszankodva nézett körül. Hiába volt ő Perselus Piton, és hiába volt félelmetes pincerém, most ez semmit sem ért: úgy félt, mint még talán Lily halála óta nem. Ez a hely a legrosszabbat hozza ki belőle. Mintha egy dementor fejében barangolna: minden hideg, sötét és bús. De hol lehet Dorka? Itt kell lennie valahol. Perselus Merlint átkozta, mikor egyenesen nekiment egy szekrénynek. Mi? Egy szekrénynek? Orrát dörzsölgetve emelte fel tekintetét, és kétségbeesése csak nőtt, mikor az ide nem illő bútornak nem látta a tetejét. A lángocska megérezve gazdája ijedtségét nagyobbra nőtt, ezzel jobban bevilágítva a sötét elmét. A bájitalmester hangosan nyögött föl, mikor meglátta, valóságos szekrény-labirintusban van. Amerre csak nézett, mindenütt égig érő polcok, görbén, egyenesen, néhol egy átjárót hagyva egy másik sorba. Tehát ilyen egy tizenéves, kamasz lány elméje. Borzalmas! Perselus a fejét ingatva hajolt közelebb a szemével egy magasságban lévő polchoz, amelyen egészen apró gömbök sora állt. A férfit leginkább színes üveggolyókra emlékeztették a labdácskák, de mikor egyet leemelve a helyéről jobban megnézte, rájött, ezek bizony távol állnak az üveggolyóktól. Az üveg belsejében sötétlila füst gomolygott. Egy másikban kék, zöld, fekete, szürke, barna… Csupa sötét szín. Perselus tanácstalanul nézegette a gömböt. Jártas volt a legilimenciában, de be kellett vallania, soha nem volt még alkalma ilyen mélyre behatolni egy elmében. Ez egyszerre volt izgalmas és félelmetes. Nem tudta, mire számíthat. Egy ilyen helyen bármi megtörténhet. Szíve fájdalommal telt meg, mikor rájött, Dorka itt van valahol. Az gömböt az ujjai között szorítva forgolódott. Merre induljon? Választási lehetőségből akad bőven, de nem tud dönteni. Lehet, hogy pont elkerülnék egymást a lánnyal. A legokosabb, amit tehet, az az, hogy itt marad és vár. Perselus bizonytalanul harapta be alsó ajkát, majd gondolataiba mélyedve szórakozottan dobálni kezdte a gömböt. Annyira elmerült borús gondolataiba, hogy észre sem vette, mikor a lángocskánál nagyobb fény világította be a szekrény-tisztást.
- Boldog emlék… boldog emlék… boldog emlék… - A férfit váratlanul érte az érkező. Pontosabban az a mellette elsuhanó hófehér alak, aki magában motyogva lebegett. Perselus összerezzent, kiejtve kezéből az üveggolyót, ami most hangos csattanással földet ért. A jelenés megtorpant, hófehér haja úszott a levegőben, kék szemei tébolyultan villogtak. Perselus köpni-nyelni nem tudott, mikor a szellemalakban felismerni vélte a keresett személyt, Dorkát. A lány semmi jelét nem mutatta, miszerint észrevette volna a másikat. Tekintete őrült türelmetlenségtől csillogott, mereven figyelte a földön heverő üvegszilánkokat, folyamatosan ugyanazt a két szót hajtogatva. - Boldog emlék… Boldog emlék…
Perselus szólásra nyitotta a száját, de ekkor váratlan dolog történt. A gömb maradványaiból a füst - ami eddig porként hevert a földön - most egy földöntúli szellő hatására felkavarodott. Felnőtt és gyerek izgatottan figyelte a lila ködből kirajzolódó alakot. Egy magas, sovány, fekete tekintetű, fekete embert. Perselus rögtön magára ismert, de döbbenetében reagálni sem tudott. Dorka áttetsző arcát nézte, ami most elszürkült - a tanár csak sejtette, hogy ez normál emberi alakban kipirosodást jelentene. De itt nem. A lány arca lassan tömény szürkévé vált, kék szemei hatalmasra tágulva figyelték a történéseket.
A szellem - Perselus lassan, magába szippantva a körülötte úszó füstöt nőni kezdett. Egészen addig nőtt, míg el nem érte eredeti magasságát, majd furcsa dolog következett. Az igazi bájitalmester megsemmisülve figyelte, ahogy emlékbeli önmaga rángatózó arccal megszólal.
- Sárvérű!
A bársonyos bariton, ami máskor oly megnyugtatóan hatott, most dühtől remegett, undortól tocsogott. Hangja százszorosára hangosodva zengett az elme minden pontjából, többszörösen visszhangozva. A polcok megremegtek, az üveggolyók csilingelve egymáshoz koccantak. Perselus úgy érezte magát, mint akit leforráztak, majd hideg vízzel nyakon öntöttek. Undorodott magától, és ezen az sem segített, mikor a másik alakja megismételte azt a szót. A férfi magába roskadva támaszkodott meg a legközelebbi szekrényben. Rosszullét kerülgette, ha felidézte magában azt a pillanatot. Most pedig egyenesen első sorból nézi vissza. Magában könyörgött, hogy Dorka ne hallja újból őt, amint annak nevezi. Reszketve nézett a lány arcára, kereste annak tekintetét. De Dorka csak üveges tekintettel meredt a lassan eloszló lila füstre. Perselus akkor tört meg végleg, mikor a gyerek ragyogó, tengerkék zafír szeméből egyetlenegy hatalmas könnycsepp addig duzzadt, amíg ki nem buggyant. Nem volt több sós csepp. Nem követte többi onnan, ahonnan az jött. Ez az egyetlen egy árva könny minden reményt eltemetve gurult végig a fehér arcon, majd pottyant le a földre. A bájitalmester zihálva rázta a fejét. Nem! Ne! Ez nem történhetett meg! Nem lehet, hogy még egyszer ezt tette a lánnyal! Érezte, ahogy fojtogatja a sírás. Az orra is eldugult, a szeme égett. Remegő hangon szólalt meg, de rádöbbent, az is inkább csak nyögésnek mondható.
- Dorka!
A lány most először, mióta találkoztak felkapta a fejét. Meglepettnek látszott, mint aki eddig nem is vette őt észre. Fejét kismadár módra félrebillentve meredt rá. Perselust az ájulás kerülgette. Nem bírt azokba a tiszta, ártatlan íriszekbe nézni. Mégis, mintha Dorka tekintete rabul ejtette volna az övét. Nem bírt szabadulni, hiába akart. A lány pedig nem szólalt meg. Továbbra is süket volt a szavaira, a könyörgésére. De ami a legrosszabb, itt áll, őt bámulja, és meg sem szólal. Perselus abban a pillanatban szívesebben fetrengett volna Voldemort előtt a kínzóátoktól, mintsem, hogy itt álljon egy értetlen Dorkával, aki még csak nem is vádolja őt.
- Dorka… - Nyögte újból a nevet, a szólított pedig erre megrázta áttetsző testét, és őrülettől csillogó szemekkel megszólalt.
- Nem boldog emlék… - Perselus érezte, ahogy arcán legördül az első könnycsepp. Nem volt ő erre az elmebeli utazásra lelkileg felkészülve. Azt hitte, semmi váratlan nem történhet - tévedett. Alig tíz perce lehet itt Dorka fejében, és máris ő térdel zokogva, miközben könyörög. Mégis mi lelte őt? Ez nem jellemző rá. De a válasz a fejét ingató szellemtől jött. - Nem boldog emlék… Nagyon nem boldog emlék… Boldog emlék… Boldog emlék…
Ezzel, mintha az előbbi incidens meg sem történt volna, tovább repült. Perselus hallotta szüntelen duruzsolását a boldog emlékekről, és tudta, nem hagyhatja elmenni, mert különben soha többé nem találná itt meg. Összeszedve minden megmaradt büszkeségét, leporolta talárját és maga mögött hagyva a kisebb romhalmazt szaladt a sebesen szálló kísértet után. Csodálta, Dorka milyen jól kiigazodik az egyformának tűnő, végeláthatatlan sorok között. A férfinak sietnie kellett, ha nem kart lemaradni. A gyerek éles kanyarokkal rövidítette az utat, majd megállt egy sor előtt. Perselus lihegve, a térdeire támaszkodva pihent meg a sor elején, onnan szemmel tartva a másikat. Dorka jobb mutatóujját megszállottan közelítette egy újabb gömbhöz, a bájitalmester pedig nem volt biztos benne, hogy most át tudna élni még egy ilyen horderejű emléket önmagáról. Sőt! Mi több, soha többé nem akarta önmagát így látni. Visszataszító dolog volt, amit tett. Lily vajon mit szólna hozzá? Lily… Az ő drága és egyetlen Lily-je meghalt és nem jön vissza. De most itt van ez a lány, aki fenekestül felforgatta az életét, és aki talán visszaadhatja neki az elmúlt boldogságot. Nem engedheti, hogy Dorka tönkremenjen. Elhatározva magát újból futásnak eredt. Dorka ujja vészesen közeledett egy zöld üveghez, mintha egy lassított felvétel volna. Perselus korát meghazudtolóan ugrott a szellem elé, de arra, ami történt ismét nem számíthatott. A gyerek az ő mellkasát bökte meg, mire az elmében hatalmas szélvihar tört ki elvakító villanás kíséretében, majd minden elcsendesült. Perselus - nem tudta hogyan - a földre került. Nyögdécselve lesett ki hosszú tincsei mögül, amik most mintha rövidebbnek tűntek volna. A férfi szíve kihagyott egy ütemet, mikor meglátta a tőle nem is olyan messze fekvő alakot. Dorka volt. A szellem Dorka, szürke arccal, fehér hajjal. Perselus zihálva mászott oda hozzá.
- Dorka? Dorka, hallasz engem? - rázta meg a másikat, mire az csak egy nyögéssel válaszolt. A tanár megnyugodva állt fel és nézte, ahogy a kékszem lassan kitisztul, majd elkerekedik, őrá néz és megtelik könnyel. A bájitalmester nem értette, mi történt, idegesen guggolt le a lányhoz, aki reszketve eltávolodott tőle.
- Ne! - lehelte, de Perselus meghallotta. Szomorúan húzta vissza addig kinyújtott kezét, és csak nézte a gyereket. Nem tudott rajta kiigazodni. Igazán nem tudta, mitévő lehetne.
- Tudod, ki vagyok? - tette fel a legésszerűbb kérdést, és majd' kiugró szívvel várta a választ. Dorka elgondolkozott, homlokán elmélyültek a ráncok. Pár másodperces szünet után bizonytalanul szólalt meg.
- Perselus? - kérdezte, a mardekáros pedig reszketve fújta ki az addig bent tartott levegőt. Nem érdekelte, hogy a lány a keresztnevén szólította. Most az is valahogy olyan természetesnek tűnt a történtek után. Nem válaszolt, csak bólintott. Dorka pedig kihasználva a pillanatnyi semmittevést talpra pattant. A férfi követte a példáját. Nem tudta, mit mondhatna. Vagy kérdezzen?
- Emlékszel, mi történt? - kérdezte végül, a szellem viszont rá sem hederített. Bizonytalanul dülöngélve a levegőben indult meg az előbb nem megérintett zöld gömb felé. Perselus rögtön tudta, hogy a másik valószínűleg erősen szédül, mégis - hiába kísértet - nem lehet eltántorítani a céljától. A férfi értetlenül állva a dolgok előtt megforgatta a szemét és a gyerek segítségére sietett. Dorkába karolva, mintha az alacsonyabbnak tűnt volna. Lehet, hogy összement az átváltozás során, mikor testetlen lélek lett? Ki tudja…
Végre elérték a polcot és a lány kibontakozva az őt tartó karokból közelebb lépett a polchoz.
- Boldog emlék… Boldog emlék…
Perselus megunva a semmitmondó szavakat az elme tulajdonosához lépett. Annak vállára tette a kezeit. Dorka pedig, mintha csak álomból ébredne, hátrahőkölve nézett rá.
- Azt kérdeztem, emlékszel-e? – nézett a lányra bizonytalanul a bájitalmester. Dorka gondolkodni kezdett, miközben őt nézte végig tetőtől talpig.
- Nem – motyogta, miközben elszürkült az arca. A tanár ezen elmosolyodott. Dorka most minden bizonnyal elpirult. Azt viszont nem várta meg, míg összeesik a szürkeségtől, már folytatni akarta, de legnagyobb döbbenetére a lány megelőzte. – Bocsáss meg, de nem emlékszem, mikor lettél… ilyen.
Perselus felhúzott szemöldökökkel próbálta feldolgozni és értelmezni a gyerek szavait. Mikor viszont nem jutott semmire, hangosan tette fel a kérdést.
- Hogy érted azt, hogy „ilyen”? – Dorka nem szólt semmit, csak újból felemelkedett, és odalebegett a polcon lévő egyik nagyobb gömbhöz. Minden nehézség nélkül emelte le a látszólag súlyos üveget, és odavitte a mardekárosnak. Az türelmetlenül és zavartan kapta ki kezéből a számára igenis nehéz emléket, majd belenézett. Elsápadt, amikor meglátta a tükörképét. Onnan egy rémült, fakó bőrű, tizenöt éves kamasz nézett vissza rá. Ez ő volt! Megfiatalodott! Döbbenetében megint kiejtette kezéből az üveget. A zöld füst felkavarodva formálódott egy kézzé, amiben egy fekete penna volt, a kézfejen pedig egy véres szöveg. Perselus anélkül, hogy látta volna a mondatot, tudta mi az. Dorkára nézett, remélte, hogy az arcán is látszódik, mennyire sajnálja az újabb balesetet szenvedett emléket. A lány merev tekintettel ölelte magához jobb kezét, és csak szorította. A bájitalmesteren kezdett eluralkodni a pánik, mikor a kék szemek váratlanul rá néztek. Dorka nem haragudott, nem is félt. Tekintete csupán színtiszta szomorúságot tükrözött. A csend kezdett kínossá válni, és a fiatal Perselus is kezdett megrémülni új formája miatt. A lánynak is feltűnhetett ez a groteszk helyzet, mert megszólalt.
- Nem adok több gömböt a kezedbe – motyogta sértődötten, de hangja mégsem volt vádló. A fiú értetlenül nézett rá. Ez most egy vicc akart lenni? Nem tudva, mit mondjon, megvonta a vállát.
- Véletlenül törtem össze – mentegetőzött, mire a szellem összevonta a szemöldökét.
- Akkor te, Perselus Piton felettébb vonzod a véletleneket. Pár perc alatt rögtön két emlékemet engedted szabadjára. Vagy egyszerűen ennyire ügyetlen volnál? – Dorka ártatlanul, egyenesen kíváncsian nézett rá. Perselus kezdte túlságosan kínosnak találni a helyzetet. Zavarát tarkója megvakarásával próbálta leplezni. Dorka azonban csak elmosolyodott. – Örülök, hogy itt vagy!
A bájitalmester mindenre számított csak erre a vallomásra nem. Döbbenten pislogott párat, a lány viszont nem vesztegetve az idejét az üveg maradványaihoz lebegett, felemelte azokat és egybeforrasztotta őket. A fiú tátott szájjal figyelte az eseményeket. Dorka behunyt szemekkel koncentrált, mire a labdácskában újra megjelent a zöld füst.
- Mi volt az előbb az a robbanás? – lépett mellé kíváncsian a fiatal bájitalmester, a szellem szemei pedig felpattantak és egyenesen ránéztek.
- Meg akartam nézni a gömböt, és te elém léptél. Így, ni! – bólintott végül elégedetten, miközben a labdát visszaemelte a helyére.
- És a másik? – Perselus maga is meglepődött, hogy felmerte tenni a kérdést. A történtek után a legjobb lenne nem emlékeztetni a másikat arra a bizonyos szóra. Ezt bizonyította az is, hogy Dorka összerezzent, majd komor szemekkel ránézett.
- Annak az emléknek nincs szüksége gömbre. A nélkül is emlékezni fogok rá… - Perselus legszívesebben eltűnt volna a föld alatt. Hogy lehet ennyire faragatlan? Miért nem tud csöndben maradni? Jobbnak látta, ha sürgősen eltereli a témát.
- És… mégis mi ez a… megfiatalodás, vagy micsoda? – hebegte végignézve magán, de rögtön megnyugodott, mikor Dorka szemében réglátott jókedv csillant.
- Az elmém, Perselus – mondta a szellem, majd lassan elindult a soron. A fiú gyorsan követte.
- Hogy érted azt, hogy az elméd? – szaladt a lány elé, aki megtorpant, majd kikerülte.
- Én a barátomként tekintek rád. Nem úgy, mint a tanáromra – vonta meg a vállát a lány. – Nem is tudom… Nekem nem olyan vagy, mint a többi felnőtt… Inkább, mint a bátyám.
Perselusnak jól esett a lány visszajelzése, miszerint ő is testvéri szeretetet táplál iránta. Ez mindent megkönnyített. Fejében máris újabb kérdés fogant meg.
- Akkor most… Miért is keresel boldog emlékeket? – a fiú régóta nem tapasztalt fesztelenséggel beszélgetett a kísértettel, aki most kilesve fehér pillái alól magyarázkodni kezdett.
- Mert ahol boldog emlékek vannak, ott lesznek a legjobbak is. Ahol pedig a legjobbak, ott a legrosszabbak is megtalálhatóak.
- Szóval, ha jól értettem, neked tulajdonképpen a legrosszabb emlékeid kellenek?! – Perselus úgy meredt a másikra, mint megérkezésekor. Ahogy egy tiszteletbeli őrültre szokás. Dorka elszántan bólintott.
- Elnézésedet kell kérnem, amiért nem fogadtalak úgy, ahogy kellett volna. Éppen előtted néztem végig egy láncot. Kicsit összezavarodott voltam…
- Egy micsodát? – a mardekáros egyre jobban összezavarodott.
- Láncot. Ezek, amik üveggömbbe vannak zárva, csupán emlékképek. A láncok hosszabb, összefüggő emléksorozatok – magyarázta türelmesen a lány.
- Akkor ez azt jelenti, hogy külön vannak a láncok, képek, boldogok, szomorúak, legjobbak, legrosszabbak? – vonta össze a szemöldökét Perselus, és csak remélni merte, hogy nincs több kategória…
- Valahogy úgy – bólintott Dorka, és befordult egy sarkon. – Még Amelie egyik könyvében olvastam, hogy az elme olyan, mint egy labirintus. Veszélyes, mindig egyedi, de van benne logika. Ez pedig már sokat segít.
- Aha – Perselus elhatározta, hogy amint visszatérnek a valóságba, első dolga lesz kölcsön kérni azt a könyvet. Mégis milyen legilimentor az ilyen, aki ehhez hasonló „alap” dolgokkal sincs tisztában? Gondolataiból visszatérve kapott a fejéhez. – Azt viszont még mindig nem tudom, hogy miért keressük a legrosszabb emlékeidet.
- Mert köztük van az az emléklánc is, amelyik a szökésemet tartalmazza.
- Te meg akarod keresni a szökésedet azért, hogy újra nézd? Te zseniális vagy! – kacagott fel pár perc értetlenkedés után a volt bájitalmester, és örömében még ölbe is kapta a szellemet, aki így darabjaira szakadva úszott a levegőben, majd egyesült újra. – Meg akarod nézni az átkot, igaz?
- Természetesen nekem is feltűnt ez itt – mutatott keserűen az oldalára a lány, miután visszanyerte teljes alakját. Perselus elsápadt az oda nem való fekete folttól, ami mintha nagyobb lett volna azóta, mióta belépett a lány elméjébe.
- Érzel valamit?
- Semmit – rázta a fejét Dorka, Perselus viszont nem hitt neki. A lány kelletlenül folytatta. – Gyengülök. Nem mentálisan, hanem fizikailag. Nem tudom, mi történik velem, de fáj. Meg kell találnom azt a láncot! Ott lesz a válasz a kérdésre.
Perselus beleegyezően bólintott.
- Merre kezdjük? – Dorka határozottan előre mutatott.
- Arra.
A két gyerek – akik közül az egyik szellem volt – egymás mellett indult neki a végtelen folyosónak. Néha megálltak, megnéztek egy-egy emlékképet, Dorka magyarázott, Perselus pedig ámult. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer ennek a muglinak hitt, másik dimenzióból érkező kislánynak az elméjét fogja bebarangolni. Különösebben nem bánta. Tetszett neki, ahogy a másik mesélt a hazájáról, addigi életéről. Perselust viszont végig egyetlen kérdés nyomasztotta, amit nem mert feltenni. Hosszas elmebeli barangolásuk során elgondolkodott. Hogy lehetséges, hogy az első emlékkép, amit itt látott önmagáról, nem a legrosszabbak között volt? Tudta, hogy itt a rossz emlékek kapnak helyet, de azt lehetetlennek tartotta, hogy amit akkor mondott, nem lett volna olyan mély hatással a másikra. Dorka mondta, hogy nincs szüksége gömbre ahhoz, hogy arra a pillanatra emlékezzen. Ez vajon azt akarja jelenteni, amire a fiú gondolt? Hogy mégis annyira rossz volt? De akkor miért itt van, és miért nem máshol? Nem értett semmit, csak azt tudta, hogy Dorka elméje a legbizarrabb hely, ahol valaha is megfordult. Itt bármi megtörténhetett. Semmi nem volt meglepő. A szellem látva barátja némaságát, ő is csendbe burkolózott. Hiába, elmondhatatlanul örült a férfinak – aki mostanra már csak fiú -, de az érkezése előtti történteket nem tudta kiverni a fejéből. Mintha Voldemorttal találkozott volna személyesen: itt voltak azok a vörös szemek, az a hang. Bántotta őt, nem itt és nem is fizikailag. Nem tudta, hogyan. Akkor jelent meg rajta ez a folt is. Mint akit lassan behálóznak. A hideg is kirázta áttetsző lényét. Nem tudta, mi történik vele, azt sem, hogy Perselus hogy került ide és mit keres itt. Rengeteg kérdés volt, amit fel akart tenni, mégsem tudta megragadni az alkalmat. Helyette hallgatott, mint a sír. Mélyen magába temetkezett, és megpróbálta elfelejteni a történteket, a bökkenő csupán az volt, hogy tulajdon emlékei között sétálgatott. Rosszul esett neki újra átélni, ahogy Perselus sárvérűnek nevezi őt, de korántsem annyira, mint azt korábban gondolta. Talán azért, mert megbocsátott a tanárnak? Vagy, mert szerette? Nem tudta. Semmit nem tudott, és csak újra mérges lett, amiért még több kérdés merült fel benne. Észre sem vette, hogy a fiú eltűnt mellőle. Dorka döbbenten fordult meg, és elképedt a látványtól. A kamasz Perselus megbabonázva ment egy türkizkék, csillogó, hatalmas gömb felé. Dorka nem volt tisztában vele, mit rejt az a labda, de abban biztos volt, hogy nem is akarja megtudni. Nem hiába van olyan feltűnő színe, ha nem azért, hogy figyelmeztessen: ne nyúlj hozzám! Veszélyes vagyok!
- Ne! – visítva ugrott oda, de elkésett. Perselus hozzáért az üveghez, az pedig semmivé foszlott. A fiú kétségbeesve nézte, ahogy a türkizkék füstből lassan egy hatalmas sárkány alakja bontakozik ki. Dorka elhűlve nézte a magyar mennydörgőt, ami most Perselust és őt figyelte fekete szemeivel. A fiú akaratlanul is felnyögött. Nem volt nála pálca.
- Bármi történjék, ne. Mozdulj. Meg! – suttogta figyelmeztetően a kísértet, mintha így kisebb lenne az esélye annak, hogy a sárkány észreveszi az amúgy is nyilvánvalót: őket. Perselus szoborrá merevedve állt, arca a szokásosnál is sápadtabb volt.
- Úgy nézek én ki, mint aki táncolni készül?! – suttogta, de a kísértet csak a szemét forgatta.
- Nyugalom! Lassan – nagyon lassan - induljunk el hátra! – motyogta Dorka, és a két fiatal egymás mellett megindult hátrafelé. A sárkány megrázta a fejét, és értetlenül nézte, ahogy a vacsorái éppen távozni készülnek. A lány is észrevette ezt, és jobbnak látta, ha a másikat is figyelmezteti. – Perselus? Amikor szólok, futunk!
- Mi? – fintorgott, mialatt Dorkát kereste a pillantásával. A lány a sárkányra koncentrálva várt, de nem sokáig. A szörnyeteg megelégelve a gyerekek és közte megnőtt távolságot fülsüketítően felüvöltött és támadásra készen megindult feléjük. – Most! – visított Dorka és karon ragadta a kocsonyaként remegő Perselust. A fiú észhez térve rázta meg magát és vette át az irányítást. Most ő fogta kézen a szellemet, és húzta egyik folyosóról a másikra. Dorka lebegve követte, miközben próbált valamit kitalálni.
- Van valami ötleted? – kérdezte volt tanárát, aki megütközve pillantott rá.
- Nem! – vicsorogta mérgesen, és hátralesve a válla fölött gyorsított a tempón. A sárkány üvöltve cikázott a polcok között, amik meginogva dülöngéltek a helyükön. - Mégis mi az ördögöt keres az elmédben egy magyar mennydörgő?! – vonta kérdőre hirtelen a lányt, mire az csak megrázta a fejét. Perselus látva, hogy a sárkány hatalmas levegőt vesz – készül a tűzköpéshez – Dorkát magával rántva ugrott be egy folyosóra, az utolsó pillanatban. A fiú és szellem egymásba gabalyodva a földön nézték, ahogy fél méterre tőlük hatalmas tűzcsóva tölti meg az előbb még használt járatot.
- Be kell zárnom! – motyogta Dorka váratlanul, és talpra ugrott. Perselus követte a példáját, és további utasításokra várva meredt a kísértetre. Nem szorult magyarázatra, amit a lány csinálni akart. Egyértelmű volt, hogy újra gömbbe akarja zárni a sárkány emlékét, ami a többihez viszonyítva különösen élethű volt. – Perselus, tereld el a figyelmét! Én addig megkeresem az üveget és bezárom. Menj!
Dorka elrepült a folyosó másik vége felé, majd eltűnt a sarkon. Perselus nagyot nyelve fordult meg. Hiába volt ő kivételesen nagy mágiájú varázsló és hírhedt pincerém, ha egyszer ezek itt semmit nem használtak. Ha legalább pálcája volna… Látva, hogy a mennydörgő felé közeledik, integetett párat. Biztos, ami biztos. Figyelemelterelés! Megvárta, amíg a hüllő célpontba veszi, és ordítva nekirugaszkodik. A fiú felkiáltva hagyta ott addigi helyét és rohant a sorok között. Néha megállt, szusszant, de a sárkány még egyáltalán nem bizonyult fáradtnak, sokkal inkább éhesnek. Perselus újból futásnak eredt, de arra nem számított, hogy a dög a farkát is használni fogja. A sárkány mérgesen bömbölve tarolta le a polcokat az ötödik végtagja magasságában. A mardekáros hasra vetve magát kuporodott össze és próbálta védeni a fejét a rá hulló üvegcserepektől és szekrényalkatrészektől. Hallotta, ahogy a kiszabadult emlékképek egyetlenegy hatalmas duruzsolásban adják elő magukat. Kilesve a törmelékek közül látta, hogy a mennydörgő összezavarodva a megannyi helyről érkező hangtól és színtől forgolódik. Perselus jobbnak látta elhagyni a helyszínt, de nem sikerült. A sárkány majdhogynem kétségbeesve kereste a kiutat a zűrzavarból, így már a lábai alatt kuporgó ember sem érdekelte. A fiú hangosan üvöltött fel, mikor a dög rálépett egy olyan deszkára, ami a lábán hevert. Tudta, hogy eltörött a sípcsontja, és azt is, hogy innen már nincs menekvés. Kiáltása kihallatszott a folyamatos morajból, a sárkány pedig észrevette őt és megindult felé. Szemeit behunyva fordult el, várva a végzetet, de a halál csak nem jött. Kinyitva szemeit látta, ahogy Dorka áll fölötte villámló szemekkel. Hófehér haja vészjóslóan örvénylett körülötte, a fekete folt tányér méretével ijesztően hatott. Perselus tátott szájjal figyelte, ahogy a gyerek lehunyt szemekkel nyújtja ki a kezeit, amiben az üvegszilánkok vannak. A sárkány ordítva vergődött, miközben füstté vált, majd begomolygott a gömbbe. Dorka gondosan tette le a földre a közelben egyetlen épséges üveggolyót. Rögtön leguggolt a fiúhoz, aki még mindig őt nézte.
- Meggyógyítalak!
Azzal választ sem várva leemelte a súlyos fadarabot a bájitalmester lábáról és motyogni kezdett. Perselus nem értette, hogy mit, de nem is érdekelte. A lába újra egyben volt és használhatta. Elismerően nézett a szellemre, aki most végtelen szomorúsággal a tekintetében nézett körbe a körülöttük lévő romboláson. Perselus talpra kecmergett, és szintén lesújtva nézte a maradványokat. Észre sem vette, hogy Dorka már őt figyeli.
- Ezek rossz emlékek voltak – suttogta a lány. – Nem sajnálom őket. Te se tedd!
Ezzel otthagyta a döbbent fiút és újra útnak indult, hogy megkeresse a legrosszabb emlékeit. Perselus kissé bambán, de megindult a szellem után. Így mentek tovább: némán, egymás mellett. A fiú nem mert megszólalni, a lány pedig erősen koncentrált. Nem tudták, mióta bolyongtak az emlékek között. Itt nem volt idő, és igazából tér sem. Minden egy hatalmas elme volt. Az pedig, hogy megtalálták a „leg” emlékeket, puszta véletlen volt. Perselus elfáradt, és megálltak pihenni. A fiú nekidőlve az egyik polcnak fújta ki magát, de szerencsétlenségére megint levert egy gömböt. Még mielőtt bármit reagálhattak volna, a füstből két kislány alakja bontakozott ki. Egy barna hajú és egy szőke. Mindkettő kékszemű volt, testvérek voltak.
- Boldog emlék… - motyogta Dorka. – Bogi!
Perselus bíztatóan érintette meg a szellem vállát, aki összerezzent.
- Már nem vagyunk messze.
Az út onnantól sokkal vidámabb lett. Dorka hosszas győzködése után Perselus annyi gömböt vert le, amennyit akart. Kacagva nézték végig a lány viccesebbnél viccesebb és boldogabbnál boldogabb emlékeit. Ahogy két barátnőjével együtt beszorultak egy ablaktalan szobába, mert beragadt a zár. A három lány a földön ülve nevetett egymáson. Aztán egy másik, ahogy Bogi visongatva ugrál át a locsolón, ami sugárban fröcskölte a vizet. Váratlanul a kislány elcsúszott a füvön és hatalmasat esett. A szája lefelé görbült, de ekkor egy új személy lépett a képbe. Dorka eltúlozva húga esését utánozta azt. Bogi pedig újból boldogan nevetett testvérén, ahogy az hozzá hasonlóan a sárban köt ki. Aztán ahogy Dorka és Bogi fogadalmat köt.
„- Esküszöl egyetlen becsületedre?
- Esküszöm!”
Perselus arcán letörölhetetlen vigyor játszott, és furcsamód egyikük sem bánta, hogy így telik el az idő. A lány minden emlékhez mondott pár mondatot, igaz, azok a nélkül is érthetőek lettek volna. A képek magukért beszéltek. Dorka, ahogy kézbe veszi a csellót és nekikezd a vizsgadalainak. Szintén Dorka, mikor kikapja élete első ötös matematika dolgozatát a leggonoszabb tanáránál. És további, ezekhez hasonló apró, de annál boldogabb képek jöttek és mentek. Észre sem vették, hogy egy tisztásra értek, aminek a közepén egy kút volt. Rögtön odaszaladtak, kérdés sem fért hozzá, hogy ez az, amit kerestek. A két fiatal izgatottan nézett egymásra.
- Tehát ez a „legek” kútja – nézett bele Perselus, de nem látta az alját. Dorka bizonytalanabbul állt a dolgokhoz. Félt, ez tisztán látszott az arcán. Perselus viszont rámosolygott.
- Vegyek ki én egyet? – kérdezte szelíden, Dorka pedig szürke arccal bólintott. A fiú szemöldök összehúzva hajolt bele a tákolmányba, és húzott ki egy vérvörös gömböt. De ami történt, mindkettejüket váratlanul érte. A talaj megremegett, a mardekáros kiejtette kezéből az üveget, az pedig visszaesett a kútba. Az elmerengés azonban nem állt meg. Dorka eltávolodva a kúttól nézett kétségbeesetten Perselusra, aki hozzá hasonlóan nem tudta, mi tévő legyen, csak egyben volt biztos: meg kell óvnia a szellemet, vagyis Dorka lelkét. Nem habozva szaladt a kísértet felé, mikor újabb rengés rázta meg a földet. Dorka elesett és Perselus is hamar a földön találta magát. A körülöttük lévő szekrények rosszat sejtően billegtek, az üvegek össze-összekoccantak, nyugtalanító melódiát játszva. A fiú pillantásával újból Dorkát kereste, aki reszketve feküdt a földön. Meg kell mentenie. Feltápászkodott, és újból nekiindult, de hangos recsegés-ropogás késztette újbóli megtorpanásra.
- Perselus! – Dorka őrülten visított, mikor körülötte a föld meghasadt. A fiú minden erejét összeszedve rohant a lány felé, de elkésett: az elme egy utolsó rengéssel kettéhasadt. Ott maradt ő, Perselus az egyik oldalon, és Dorka a kúttal a másikon. Közöttük egy több méteres, mélységes szakadék szaladt végig, ameddig a szem ellátott. Dorka felpattanva szaladt a peremhez, de az leomlott alatta. A kísértet hisztérikusan zokogva kúszott vissza a biztonságos kút tövébe. Perselus tehetetlenül nézte a vergődő lányt, aki most megpróbált átrepülni. A gond csak az volt, hogy kettejüket – mint kiderült – nem csak egy hasadék, de egy láthatatlan fal is elválasztja. Perselus zihálva túrt a hajába tehetetlen dühében.
- Perselus! – sírta Dorka, a mardekáros pedig úgy érezte, megőrül.
- Dorka, én… - nem tudta befejezni mondatát, mert hirtelen éles fájdalom nyilallt a homlokába. Összeroskadva a fájdalomtól átkozódott. Ne! Ne most! Hallotta, hogy Dorka szelleme odaát az ő nevét hajtogatja kétségbeesetten. Utálta ezt a helyzetet. Miért pont most kell visszamennie? Az lehetetlen, hogy a teste ennyire kimerült lenne. Még itt kell maradnia, át kell jutnia! Nem hagyhatja most így itt a lányt. Abba beleőrülne, és valószínű, nem csak ő. A látása elhomályosult, a füle zúgott. Úgy látszik, a hazatérés fájdalmasabb…
- Dorka? – kiáltotta a megnyugtatónak szánt hangon, ami jelen pillanatban nehéz feladatnak bizonyult. A lány nem reagált, folytatta. – El kell most mennem…
- Nem! – üvöltötte a szellem, és most dühösebbnek tűnt, mint félénkebbnek. Perselus érezte, ha nem megy ki innen, ő meghal. Ki kell jutnia!
- Dorka! Engedj ki! – nézett könyörögve a túloldalon lebegő kísértetre, de az megint dühbe gurult.
- Nem!
- Kérlek… - nyögte a fiú, és már fehér foltokat látott. – Visszajövök érted! Nem hagylak itt!
Csend következett, ami – Perselus szerint túlzottan – sokáig tartott. Dorka gondolkozott, mérlegelte a lehetőségeit. Perselus azt mondta, nem hagyja itt, hogy visszajön érte. De mi erre a biztosíték. A szellem arcán könnycseppek jelentek meg. Nem akarta elengedni a fiút, de a szíve az ellenkezőjét súgta. Nem hagyhatja, hogy ez a csodálatos ember őmiatta maradjon itt az idő végezetéig. De ha nem jön vissza… Boldog lesz nélküled is – suttogta egy gonosz hang a fejében. Miért akarna ide visszajönni? Ahol minden második sarkon veszély les rá? Bolond is lesz újra meglátogatni téged. Még, hogy kivisz innen? Kizárt! Engedd el…
Perselus üvöltött fájdalmában. A feje égetett, szét akart esni, Dorka pedig csak ott lebegett és őt nézte.
- Dorka… Könyörgöm… - Hörögte, a lány pedig megtörni látszott.
- Megígéred, hogy nem hagysz itt? – tette fel a váratlanul kedves, de ugyanakkor bizonytalan kérdést a szellem. A bájitalmester tudta, hogy megmenekül. Erőt véve magán a kék szemekbe nézett, amik most olyan távolról kémlelték őt, bizonytalanul, de belenyugvóan a helyzetbe. Dorka szelleme most a földre ereszkedett, úgy várta a mindent eldöntő választ. Perselus pedig életében először minden szeretetét, amit a másik iránt érzett, belesűrítette a következő mondatba.
- Esküszöm… Egyetlen becsületemre…
Perselusszal megfordult a világ, mikor Dorka elengedte őt. A feje nem fájt többé, csak a szíve kongott üresen, jelezve, nagyon hiányzik valami. Vagy valaki…
A mardekáros hatalmasat nyelve a levegőből tért magához a gyengélkedőn. A percek teltek, de neki nem akaródzott felülnie. Csak feküdt ott, és a mennyezetet nézte. Nem tudta elhinni, hogy Dorka képes volt erre. Megmentette az életét! Kiengedte őt, holott semmi garancia nincs arra, hogy betartja a szavát. Igaz, Perselusnak meg sem fordult ez a fejében, hogy visszaéljen a lány nehezen megszerzett bizalmával. Szíve végre normális tempóban vert, ő pedig megérezte, miért kellett visszajönnie: a gyomra hangosan kordult meg, a torka kiszáradt, a szemhéja pedig leragadni készült. Most azonban nem engedheti meg magának a pihenést. Előbb meg kell keresnie Albust, érdeklődni az azóta történt események felől, és remélhetőleg a megtalált átok hatásáról és gyógyításáról. Nyögve ült fel, és nézett végig magán. Hiába, valahogy a Dorka elméjében élő fiatal Perselus kevesebb gondot jelentett…
Nagy nehezen sikerült felállnia, mikor megpillantotta a szomszédos ágyat. Botorkálva jutott el odáig, majd lerogyott az ágy szélére. Dorka pont olyan volt, mint mikor elment. Sápadt, öntudatlan… gyönyörű.
Perselus elmosolyodva nézte a békés arcot. Ki hinné, hogy ennek az alvó kislánynak a fejében sárkányok tanyáznak és mindenféle csúnya emlék egy galád bájitaltan professzorról? Hirtelen mélységes szeretetet érzett a gyerek iránt. Bízott benne, feltétel nélkül! És erre rajta kívül még csak egyetlen ember volt képes – Lily. Drága Lily… Vajon mit gondolna, ha most őt itt látná? Boldog lenne. Akárcsak te – suttogta egy boldog hang a fejében, ami leginkább Dorkáéra hasonlított. A férfi fáradt mosollyal az arcán szólalt meg.
- Ígértem neked valamit – suttogta. – És csak, hogy tudd: Perselus Piton soha nem szegi meg a szavát. Visszamegyek érted!
Egy bizonytalan homlok puszival búcsúzott a lánytól, majd a kandallón át Albus Dumbledore irodájába ment beszámolni a történtekről.