Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


34. Fejezet

Félelmek hálójában (2. rész)

 

Van úgy, hogy az embernek el kell veszítenie valamit vagy valakit ahhoz, hogy az élet tovább folyhasson a saját medrében. Perselus Piton is nagyon jól tudta ezt. Sőt, ha lehet így fogalmazni, ő tudta a legjobban. Még élénken élt benne Lily Evans elvesztése. Nem múlt el úgy nap, hogy ne gondolt volna élete szerelmére. Mindezek ellenére nem akarta ismét átélni azt a poklot, ami egy szerette elvesztésével jár. Dorka – kár is tagadni – haldoklott, és csak pár óra választotta el attól, hogy végleg maga mögött hagyja ezt az átkozott világot. Perselus sötét gondolatai hatással voltak a körülötte lévőkre is. Egész lényéből sugárzott a tapintható feszültség, félelem és gyász. Hiába ült, állt vagy éppen fel-alá járkált, nem akart eltűnni a szívéből a mérhetetlen fájdalom. Most is, ahogy itt ül Dumbledore irodájának foteljában olyan, mint egy elmegyógyintézetből szabadult eszelős, aki nem tudja, mihez kezdjen az életével. A félelem a levegőben úszva kúszott be a jelenlévők orrán át, hogy aztán egyenesen a szívet támadja. McGalagony hozzá hasonlóan roskadozott egy karosszékben, míg az igazgató a szakállát simogatva járkált körbe, ösvényt taposva szőnyegbe.
Perselus nehéz szívvel hagyta Dorkát a gyengélkedőn. Nem arról van szó, hogy nem bízott a javasasszonyban. Egyáltalán nem. Madame Pomfrey már túl sokszor bizonyított ahhoz, hogy ő ne bízzon benne és a szaktudásában. A bájitalmesternek sokkal inkább azért nem akaródzott otthagynia a lányt, mert rossz érzéssel töltötte el a tudat, hogy már megint cserbenhagyja. De nem tehetett mást, muszáj volt beszélnie Albusszal. Már azon sem lepődött meg, mikor a kandallón átlépve egy másik személy társaságában találta az igazgatót. McGalagony amint meglátta őt, sikkantva ugrott fel és sietett elé. Perselus mérges mozdulattal intett, mint azt a piaci legyek hessegetésekor szokás. A nő kissé sértődötten, de még mindig aggódva kollégájáért lépett hátrébb, felettese azonban szilárd tekintettel karolt belé és ültette le abba a fotelbe, amiben még most is terpeszkedik.
- Nem vagyok nyomorék, Albus, hogy úgy taszigálj, ahogy a kedved tartja! – morogta akkor megelégelve Dumbledore jóindulatú ténykedését. Az öreg viszont eleresztve a füle mellett a megjegyzést leült vele szemben. Kék tekintete izgatottan, ugyanakkor féltően csillogott. A szobára a mostanihoz képest könnyű csend telepedett, amelyet senki nem akart megtörni. McGalagony nem érezte helyénvalónak a csípős megjegyzéseket, Dumbledore a kérdéseit próbálta megfogalmazni, Perselusnak pedig egyszerűen csak jól esett hallgatni. Ez azonban nem tartott sokáig, mert az igazgató megköszörülve a torkát megszólalt.
- Örülök, hogy nem történt komolyabb bajod, Perselus – mondta, mire a bájitalmestertől csak egy gyilkos pillantást kapott.
- Te nem bíztál Dorkában – jelentette ki a mardekáros, de mikor az ősz mágus nem tagadta állítását, hirtelen elöntötte a harag. Mégis hogy gondolta ezt Dumbledore? Úgy akarja elnyerni Dorka bizalmát, hogy közben ő sem bízik benne? Ostoba vénember! Dorka számára csak egy sakkbábú a tábláján, semmi több. Ez pedig végtelenül elszomorította Perselust, még az előbb érzett dühét is elfelejtette. Komoran nézett az igazgatóra, aki elszántan figyelte minden rezdülését. Érezte, hogy most nem lenne ereje vitatkozni, ezért úgy döntött, hogy jobb túlesni a formaságokon. – Mit akarsz tudni?
- Milyen állapotban van? – hangzott el a kérdés, mire már McGalagony is érdeklődően és reménykedve fordult felé. Perselus megmasszírozva orrnyergét válaszolt egy nagy sóhaj kíséretében.
- Tűrhető a helyzete. Bár az némileg aggodalomra ad okot, hogy jelen pillanatban nem tudok ott lenni vele – vicsorogta a bájitalmester, mire az igazgató csak ingatta a fejét.
- Te is nagyon jól tudod, fiam, mivel jár az, ha nem pihened ki magad kellőképpen. Mindenkinek jobb lesz így… - Perselus úgy pattant fel, hogy a karosszék is arrébbcsúszott, amin eddig ült, a fiatal férfit azonban ez nem érdekelte. Akármennyire fáradt, nem engedheti, hogy Dumbledore ilyeneket mondjon!
- Mégis mire célzol, Albus?
- Több mint huszonnégy óráig voltál bent a lány fejében. Túlságosan messzire mész, Perselus! – állt fel vészjóslóan az igazgató is. – Nem engedem, hogy visszamenj oda. Nem engedem, hogy ilyen értelmetlenül halj meg!
- Hallod magad, miket mondasz egyáltalán? – kiáltotta Perselus döbbenten, de a másik szigorú pillantása mindennél többet mondott. – Akár engeded, akár nem, én visszamegyek!
- Belehalhatsz! – ütött az asztalra most már Dumbledore is nagyon mérgesen. A bájitalmester azonban féktelen haragot érezve barátja elé ugrott.
- Azt hiszed, én még félek a haláltól? – suttogta jegesen, szemei villámokat szórtak. – Mióta a Rendben vagyok - érdekes –, még nem féltettél ennyire egyetlen halálfaló gyűléstől sem, mint ettől a gyerektől.
- Perselus! Én szeretem Dorkát! És te is a barátom vagy. De a lánynak itt nincs jövője! – kiáltotta Dumbledore, és mintha most először kétségbeesés is kihallatszott volna magabiztos hangjából. Perselus nem értette, mit akar ezzel mondani a másik, viszont a fiókból előhúzott, nyitott könyv mindennél többet elárult. Az igazgató elé tolta a megfakult és sokat megélt lexikont, majd egy gondterhelt nyögéssel járkálni kezdett. McGalagony zsebkendőt előhúzva lépett mellé, majd szipogott párat, és megtörölte a szemeit. Perselus elnézve két kollégáját, úgy érezte, mintha azok halálhírt hozó dögkeselyűk lennének. Fáradtságtól és izgalomtól remegő kezekkel nyúlt a könyv után, majd olvasni kezdett.

Félelmek hálója
Eredete: Első használata a XIII. századra nyúlik vissza.
Színe: Fekete.
Fajtája: Nem hivatalos főbenjáró átok.
Kimenetele: Halálos.
Hatása: Az áldozatot tulajdon elméjébe zárja. Az áldozat elméje fölött korlátlan hatalmat kap az átkot használó. Az áldozat átéli az átkot használó által kiválasztott emlékeket.
Lehetséges következmények:
Az áldozat elméje összeomlik, teste meghal. Az áldozat megszűnik létezni.
Az áldozat elméje ép marad, kiszabadul. Ha az áldozat kiszabadul, elméje bomlott lehet, teste gyönge. Teste összeomlik a kiszabadulást követő kínoktól. Az áldozat megszűnik létezni.
Felmérések bizonyítják, hogy TÚLÉLŐ NINCS!

Perselusszal megfordult a szoba, ahogy végig olvasta a Dorkát eltalált varázslatról szóló leírást. Nem. Az lehetetlen! Dorka nem halhat meg! Ő nem! Bármit, csak ezt ne…
Észre sem vette, hogyan került alá már megint az a fotel, így csak azt érezte, hogy a lábai végképp felmondják a szolgálatot, és most már akkor sem tudna innen elmenekülni, ha akarna. Egy kezet érzett a vállán. McGalagony mellette állt, és őt figyelte aggódó tekintettel. Hangja, mikor megszólalt, rekedt volt és végtelenül gyengéd, ami meglepte a bájitalmestert.
- Sajnálom, Perselus. Dorka… Nem tehetünk érte semmit – Perselus hallotta, ahogy a nő mondata sírásba fullad. Ő is kolléganőjéhez hasonlóan átkozottan érezte magát. Most az egyszer pedig nem csak testileg, de lelkileg is…
- Hol volt ez a könyv? – tette fel a kérdést hosszas csönd után, mire Dumbledore sóhajtva sétált az ablakhoz, kezeit a háta mögött összekulcsolva.
- Harryék találtak rá.
- Potterék tudnak róla? – Perselus úgy állt talpra, mintha szúnyog csípte volna meg. Az igazgató átlesve a válla fölött bólintott, majd újból elmélyedt a csillagos éjszaka megfigyelésében. A bájitalmester látva, hogy felettesétől már nem kap választ, McGalagonyhoz fordult. A nő elpirulva sütötte le a szemét, miközben a kendőjét gyűrögette csontos ujjai között.
- Nem gondolhattad te sem, Perselus, hogy előttük ez titokban marad – suttogta a tanárnő. – Természetesen nekik is feltűnt a Dorka hangulatában beállt változás. Igaz, távolról, de figyelemmel kísérték a lány ténykedéseit. Így tudták meg, hogy Dorka minden este eltűnik, de mikor azon az estén nem került elő, Albushoz mentek segítséget kérni. Ez az után történt, hogy te elmentél a gyűlésre. Nem tarthattuk ezt előttük titokban. Elmondtuk, hogy minden valószínűség szerint Dorka összeesküvés áldozata lett, de nem fog bántódása esni. Aztán mikor még aznap hajnalban megérkeztél, és Irmával kerestétek az átkot… Nos, hát reggel Potterék újabb látogatásakor elmondtuk, hogy úgy tudnak segíteni, ha keresik ők is az átkot. Hála Miss Granger és Irma Cvikker kiváló könyvtárismeretének délutánra meg is találták a varázslatot, de most már azt kívánom, bárcsak ne így történt volna! Azóta próbáljuk megtalálni a megoldást, de tegnap óta nem sok mindenre jutottunk.
- Tud még valaki Dorkáról? – Perselus most türelmetlenül és kissé dühösen fordult ismét Dumbledorehoz.
- Harryn, Miss Grangeren és Mr. Weasleyn kívül a diákok közül senki – nézett végre rá az idős mágus. – Őket leszámítva pedig te, én, Minerva és Irma tudunk egyelőre. És persze a farkas…
- Omega? – a bájitalmester meghökkenten nézett a barátjára, majd kolléganőjére. – Ő hol van most?
- Ma estig Mr. Potter és társai vigyáznak rá, de félek, holnaptól ez lehetetlen lesz. Hétköznapokon a diákoknak tanulniuk kell! Nem érnek rá holmi vadállatokkal játszadozni! – fakadt ki McGalagony, de Piton következő mondatától még a szava is elállt.
- Szeretnék én vigyázni a bolhazsákra…
Perselus kínosan érezte magát társai tekintetének kereszttüzében. Hamar megemberelve magát azonban határozottan fordult az igazgatóhoz.
- Dorka állata nem kerülhet illetéktelen és hozzá nem értő kezek közé. Majd én gondját viselem a farkasnak – ha másért nem, hát Dorkáért megteszi ezt is – gondolta. Még szerencse, hogy Omega értelmesebb állat egy-két elsősnél is…
- Rendben. Holnap megkapod Omegát – bólintott Dumbledore, majd arca újból elkomorult. – Dorka viszont akár tetszik, akár nem, haldoklik.
És Perselus elért a jelenhez. Dumbledore e fantasztikus és feltűnően briliáns megjegyzését egyiküknek sem volt kedve kommentálni. Mindenki próbálta megemészteni a lehetetlent. A bájitalmester nem tudta, mióta ül a bordó karosszékben, de tudta, minden perc számít Dorka esetében. Hiába írja le az a nyamvadt kódex fekete-fehéren, őt jelen pillanatban még egy csorda hippogriff sem tudná visszatartani. Elhatározva magát felállt, megigazította hangulatát tükröző fekete talárját, majd indulni készült.
- Perselus? Minden rendben, fiam? – kérdezte az igazgató megtorpanva, ő pedig jobbnak látta nem leleplezni önmagát. Így hát várt egy keveset, mintha gondolkozna, majd összepréselte ajkait és határozottan bólintott.
- Friss levegőre van szükségem – mondta, de mikor meglátta, hogy kolléganője csatlakozni kíván hozzá, még hozzátette. – És magányra.
McGalagony csalódottan rogyott vissza a helyére, Perselus azonban nem vesztegette tovább az eddig is kevés idejét. Lobogó talárral száguldott le a kőszörny lépcsőjén, majd útját a laborja felé vette. Bolond is lesz ilyenkor a parkban sétálgatni. Arról nem is beszélve, hogy ő Nagy-Britannia legfiatalabb bájitalmestere. Nem azért kapta ezt a Merlin verte „rangot”, hogy aztán megegye, mint mások a kalapot… Tudta, hogyha valaki megmentheti Dorkát, az csakis ő. Miután tudatosult benne, hogy ő most világrengető, Dorka-megmentő akcióra készül, vérbeli bájitalmesterhez illően már elkezdte fejben a kómából felébresztő bájital hozzávalóit összeszedni. Mire elért a pincéhez, már pontosan tudta, mit akar. Éppen csak belépve a laborba máris intett a pálcájával, mire üstje alatt tűz lobbant. Egy pillanatig még összegezte magában a dolgokat, és leltárt készített a hozzávalókról, majd magához hívva azokat munkához látott.
Perselus kavart, aprított, mért, őrölt fáradhatatlanul, egészen addig, míg a gyomra hangosan meg nem kordult. Meglepetten pillantott le a hasára, majd Merlint szidva eloltotta a tüzet, varázsolt magának pár szendvicset és enni kezdett. Annyira elmerült a munkában, hogy fel sem tűnt neki, mennyire éhes. Már az utolsó falatnál járt, mikor kopogtak, pontosabban dörömböltek az ajtón. A bájitalmester morogva állt fel, majd sietett az érkező elé, aki semmi jóra nem számíthatott.
Meglepettsége csak akkor tetőzött, mikor az ajtóban nem más állt, mint a Roxfort és az egész varázsvilág üdvöskéje, Harry Potter. A fiú is meglepettnek látszott, de vele ellentétben ő nem tudta olyan gyorsan leplezni az érzelmeit. Hiába, a kém az mindig kém marad…
- Mondja, Potter! Ismeri azt a fogalmat, hogy kopogás? Úgy verte az ajtómat, mint egy megvadult hegyi troll! – gúnyolódott felhúzott szemöldökökkel, mire a gyerek kinyitotta a száját, majd becsukta. – Lám csak, lám! Netalán elakadt a mi kis hősünk szava? Attól még, hogy a rokonai nem tanítottak meg ilyen alapszabályokat magának, Potter, még igazán példát vehetne Miss Grangerről. A kisasszony bizonyosan örömmel korrepetálná magát etikettből…
- Hagyja ki ebből Hermionét! – csattant fel hirtelen a fiú, mire Perselus szemében jókedv csillant. Tagadhatatlanul szórakoztatta ez a kölyök.
- Nocsak, Mr. Potter! Már azt hittem, elvitte az oroszlán a nyelvét… - Perselus nem számított arra, ami következett. Harry homlokegyenest rászegezte a pálcáját, de ő sem volt rest, és a következő másodpercben már a saját kezében tartotta a fiú pálcáját is. A kölyök gyilkos tekintettel meredt rá.
- Maga… maga… - dadogta a fiú, majd Perselus megelégelve a dolgot berántotta a lakosztályába. Csak ekkor vette észre, hogy a fiúval van a farkas is. Egyetlen szigorú pillantás elég volt ahhoz, hogy a dög bevonszolja magát. Mikor ez megtörtént, hatalmas lendülettel csapta be az ajtót és fordult a szoba közepén szerencsétlenül álló fiúhoz.
- Szabad megtudnom, mivel érdemeltem ki az aranyifjú társaságát? – gúnyolódott, mire a gyerek megindult felé.
- Adja vissza a pálcámat, és már békén is hagyom a professzor úr becses személyét! Csak Omegát akartam elhozni, mert az igazgató úr megkért rá. De ezek után még meggondolom, hogy itt hagyom-e ezt a szerencsétlent magának! – szemtelenkedett Harry, Perselus pedig fintorogva és tíz pont levonásával nyugtázta ezt.
- Vigyázz a szádra, Potter! Egyébként sem kell az a dög! Fogd a korcsodat és tűnj a szemem elől! Fontosabb dolgom is van, mint a te lelkivilágodat egészséges önbecsülés szintjén tartani.
- Ó, igen? És mégis mi fontosabb a Roxfort üdvöskéjének piszkálásánál?! – kiáltotta Harry, holott maga sem tudta, miért van még itt és üti tovább a vasat. Látta, amint a tanár halántékán vészesen kidagad egy ér és lüktetni kezd, az arca mégsem árult el semmit.
- Lehet, újdonság, amit most hallani fog, de nem maga a világ közepe! – tárta szét a karjait Perselus, majd ügyet sem vetve diákjára indult a laborjába. Még a végén e miatt a taknyos miatt szúrja el Dorka főzetét, ami a lány életébe is kerülhet. Muszáj összpontosítania! Potter azonban törhetetlen lendülettel jött utána, és csak a labor ajtajában állt meg.
- Maga szerint ki a világ közepe, tanár úr? Ha nem én, akkor Dumbledore? Esetleg Voldemort?
Harry, mire kimondta, már legszívesebben vissza is szívta volna az egészet. Látta, ahogy tanáránál elszakad az a bizonyos cérna, és megmerevedik a gőzölgő bájitala fölött. Tudta, hogy ez már sok volt, és, hogy ezzel átlépett minden képzeletbeli határt. Dadogva próbált visszakozni, de innen már nem volt hová. Piton lassan egyenesedett fel, majd megindult felé. Harry sápadtan hátrált a bájitalmester útjából, aki rá sem hederítve az ajtóhoz sétált, majd szélesre tárta azt.
- Távozhat, Potter! – köpte Perselus, Harry pedig nem ellenkezett. Lehajtott fejjel indult meg, az ajtóban Piton még a kezébe nyomta a pálcáját, majd éppen, hogy csak kitette mindkét lábát, az ajtó bevágódott mögötte. Enyhe bűntudattal szaladt el a pincéből.
Eközben az ajtó túloldalán Perselus magában dühöngve nézte a becsapott ajtót, majd se látva, se hallva becsörtetett a laborjába, ahol a bájitalnak már csak hűlnie kellett. Nem tudta, mit vár a főzettől. Nem volt konkrét terve. De ha már Dorka állapota javulni kezd, vagy a lelkén lévő folt eltűnik - az már bőven elég lesz neki. Dorkára gondolt. Aztán Potterre, hogy mennyire egy idióta kölyök lett Lily fiából…
Mérges volt a fiúra. Sokkal inkább az ellenséges viselkedése dühítette, mint a tiszteletlen megszólalásai. Azokból már bőven kapott az élete során, volt ideje hozzászoknia a rosszindulatú megjegyzésekhez. Az viszont sehogy sem fért a fejébe, hogy ez a kölyök honnan veszi a bátorságot, hogy így beszéljen vele! Hirtelen fellobbant haragjában csípőre tett kezekkel fordult hátra, mire meglepetten lépett hátrébb. Pontosan előtte Omega ült hatalmas, okosan csillogó sárga szemeivel és őt nézte. Perselus felvonta a szemöldökeit, majd összefonta mellkasa előtt a kezeit.
- Valamit mondani szeretnél? – kérdezte fenyegetően, mire a farkas csak kidugta a nyelvét, lihegni kezdett, majd elügetett a kandalló elé, egyenesen faképnél hagyva őt. A bájitalmester szemöldöke erre még magasabbra szaladt, majd félmosolyra húzva ajkait megszólalt. – Sejtettem…
Ezzel ő is követte az állatot és tőle szokatlanul lerogyott a kandalló előtti kanapéjára. Érezte magán a fáradtságot, de azt még ő sem hitte, hogy ennyire megöregedett. Hiszen még csak most végezte el az iskolát… Mindegy is. Jobb nem rágódni a múlton, mert különben benne ragad, mint valami ragadós dagonyában. Sokkal fontosabb a jelen, vagyis Dorka. A válla fölött átlesve pillantott a laborba, ahol még mindig nem hűlt ki eléggé a bájital. Fáradt sóhaj kíséretében dörzsölte meg az arcát és meredt a tűzbe, mikor megérezte, hogy besüllyed mellette a kanapé. Kilesve ujjai közül nézte, ahogy a kisebb csikó méretű fekete farkas felfekszik mellé, és nyálas pofáját az ő ölébe hajtja. Perselus tettetett felháborodással meredt a dögre.
- Mégis kitől kértél engedélyt, hogy feljöhess ide, mi? – Omega bűnbánóan emelte rá a szemeit, többre sem méltatva a férfit. Perselus mérges lehetett volna, de igazából egyáltalán nem haragudott a farkasra. Örült, hogy van itt még valaki, aki úgy tud rá tekinteni, mintha csak egy egyszerű ember lenne, és nem Voldemort halálfalója, a Roxfort pinceréme, Dumbledore majma. A farkas őszinte volt vele, akárcsak a gazdája, aki még most is öntudatlanul fekszik pár emelettel feljebb. Észre sem vette, mennyire elbambult, csak mikor az ölében heverő kezeit puha szőr lepte el. Döbbenten nézett le, majd elmosolyodott.
- Nekem is hiányzik, bolhazsák – sóhajtotta, mire csak egy nyüszítés volt a válasz. Perselus szemeit lehunyva simogatta meg Omega fejét, majd újra és újra, mígnem teljesen megnyugodott, holott erre semmi oka nem volt. Pár percre mégis jól esett neki eltávolodni a világtól, elhagyni ezt a földi poklot. A lassú ritmus a farkast is, és őt is egyaránt kikapcsolta, és csak ültek csendben, hallgatva a tűz ropogását a kandallóban.
Megrázva magát riadt fel Dorka elméjében játszódó rémálmából, mikor gyöngéd érintést érzett a vállán. Értetlenül nézett körbe, de hangosan fel is felmordult, mikor meglátta az előtte állót.
- Albus? – nyögve nézett le az ölébe, ami immár üres volt és Omega-mentes. Nem tehetett róla, hirtelen hiányérzete támadt. Hát mégis itt hagyta az a nyálas szőrmebunda… Morgós hangulatán az sem segített, mikor a nyaka hatalmasat roppant. Fintorogva masszírozta meg elgémberedett tagjait, majd türelmetlenül nézett az őt néző igazgatóra. – Valami baj van?
- Leülhetnék? – Perselus döbbenetét leküzdve biccentett, majd rámutatott az egyik fotelra. Dumbledore megigazítva hosszú és ősz szakállát foglalt helyet. Még rendezgette volna tovább is a talárját, ha Perselus nem köhint egyet jelezve, hallgatja. Az öreg bólintva kezdett beszélni. – Bevallom őszintén, sejtettem, hogy te a „friss levegő” alatt a bájitalgőzt érted. És csak arra gondoltam, hogyha beszélni szeretnél valakivel, vagy… Hagyjuk, nem érdekes. Azért jöttem, hogy egyrészről meggyőződjem a jóléted felől.
- Ez esetben te is láthatod, hogy a lehető legjobban vagyok. Most pedig megkérhetnélek, hogy távozz? – vonta fel a szemöldökét Perselus, és most kivételesen még azt sem bánta, hogy felettébb udvariatlan a felettesével. Legnagyobb sajnálatára azonban ez most még Dumbledoret sem izgatta. Úgy folytatta az öreg, mintha ő meg sem szólalt volna.
- Másrészről úgy gondoltam, tudnod kell a Dorka állapotában beállt változásról…
A bájitalmester kiegyenesedve kapta tekintetét a barátjára, aki látva ezt folytatta.
- Sajnos rossz hírekkel szolgálhatok. Dorka tagadhatatlanul kezd megtörni, a lelke egyre feketébb, a szíve pedig egyre rendszertelenebbül ver. Attól tartunk, nem fogja megélni a reggelt…
Perselus úgy pattant fel a kanapéról, hogy még az sem érdekelte, hogy a lábai mellett heverésző Omega farkára tapos. Haragos tekintettel, tudomást sem véve enyhe szédüléséről trappolt az igazgató elé, és mellkasát kakas módjára felfújva kezdett beszélni.
- A bájital elkészült, ha beadom neki, rendbe jön! Nem engedhetjük el, Albus! Ilyen könnyen nem! – Dumbledore szomorú tekintettel meredt rá, majd bólintott.
- Rendben. Hozd a bájitalt, habár merő csoda lenne, ha hatna még… - Az utolsó pár szót már csak motyogta, így a laborba siető fiatalember nem halhatta azokat. Omega is felélénkülve ugrott talpra. Mire Perselus visszatért kezében az ezüst fiolába öntött bájitallal, addigra a kandallóban már ott lobogott a zöld tűz. Dumbledore szó nélkül lépett bele, majd eltűnt a lángok között. A bájitalmester is indult, de Omega megelőzte.
- Kérlek – fintorogta a férfi, majd ő is követte a többieket. A gyengélkedőre érve nem habozott, rögtön Dorka ágyához sietett, aki hófehér arcával és sötét hajával egészen viaszbábúra emlékeztetően festett. Albus nem hazudott, mikor azt állította, hogy a lány állapota súlyosbodott. Ezt még a vak is láthatja…
Perselus habozva az ágy végében nézte a gyermeket, majd megérezve maga mellett Omega testének bíztató melegét megszokott helyére ült. Madame Pomfrey is megjelent mellettük, izgatottan figyelte, mihez készülnek. Nagyot sóhajtva nézegette a békés arcot, majd elhatározva magát megitatta a lánnyal a bájitalt. Feszült csönd ereszkedett a szobára, miközben Perselus úgy szorította Dorka kezét, hogy az éppen csak nem tört össze. Mikor azonban percek teltével sem történt változás, kezdett kétségbeesni. Mégis miért nem hat a bájitala? Elrontott volna valamit? De akkor… Vége, mindennek vége. Dorka a kezei között leheli ki a lelkét. Váratlanul hangos riasztó zengte be a gyengélkedőt, Madame Pomfrey pedig úgy ugrott a lány mellé, mint egy véletlenül elsült ágyúgolyó.
- Menjetek arrébb! Gyerünk! – kiáltotta, és pálcáját lengetve Dorka fölött kereste a probléma forrását. Perselus nem tudta mi történt, csak felállt és nézte, ahogy a javasasszony tevékenykedik. Mégis mi történhetett? Lehet, hogy ő ölte meg…?
- Albus! – sikított fel váratlanul a nő, mire ahányan voltak, mind az ágy mellé gyűltek. Madame Pomfrey sírt, ajkai remegtek. Perselus tudta, hogy hibázott, hogy ő végzett élete legfontosabb személyével. A legkedvesebb gyermekkel a világon. Megölte…
Felismerésében le kellett ülnie, így még épp, hogy csak el tudott támolyogni a szomszédos ágyra. Odaérve pedig úgy dőlt el, mint aki már napok óta talpon van. Sírni akart, de nem jöttek könnyek a szemére. Észre sem vette, hogy zihálva veszi a levegőt, csak mikor már megfordult vele a szoba. Dumbledore még éppen időben ugrott mellé, hogy le ne forduljon az ágyról. Átkozottul érezte magát. Mintha ki akarnák szívni a belsejét, mintha agyonnyomná valami, ami ésszel fel sem fogható. Foltokat látott, és már csak azt érezte, hogy a térdei megrogynak alatta, őt pedig elnyeli a sötétség.
Nem tudta, hova került, de mikor látómezője kitisztult, leesett az álla. Vele szemben egy végtelen szakadék tátongott, a túlsó oldalon pedig egy kút. Az lehetetlen! Dorka nem hívhatta őt vissza. Ilyen könnyen nem! Végignézett magán, újból fiatal volt. Kétség sem fért hozzá, hogy Dorka elméjében van. És igaza is volt. A kút mögül előlépett a lány. Nem szellemként, élő, hús-vér emberként. Őt nézte, majd elmosolyodott. Perselus tétován viszonozta a gesztust. Össze volt zavarodva. Nem értette, mi történik vele. Már éppen nyitotta a száját, hogy kérdezzen, mikor Dorka nekiiramodott, és elugrott a szakadék pereméről. A lány úszott a levegőben, egy pillanatig mintha az idő is megállt volna. Akkor azonban minden felgyorsult, és Dorka zuhanni kezdett. Le a sötétségbe, egyenesen a feneketlen szakadékba. Perselus gondolkodás nélkül ugrott utána, még éppen időben. El tudta kapni a lány kezét, akit így most a hasadék szélén hasalva tartott. Dorka visított, és úgy kapaszkodott belé, hogy még az ujjai is megroppantak. Perselus megpróbálta felhúzni, de mintha a másikat valami láthatatlan erő húzná le. Dorka könnyes szemekkel nézett fel rá.
- Segíts! – Perselus válaszolni akart, de ekkor a lány keze kicsúszott az övéből és zuhanni kezdett.
- Ne! – ordította teli torokból, de Dorka csak zuhant és zuhant, egészen addig, míg el nem nyelte a mély. A fiú reszkető kezekkel túrt a hajába, majd visszahúzódott a peremről. Döbbenetében azt sem vette észre, hogy valaki ott áll mellette. Dorka volt. Szellemként, átlátszóan. Csak a hideg kezet érezte meg a vállán. Felkiáltva ugrott hátra, de mikor meglátta, hogy a lány az, minden eddiginél jobban összezavarodva, kínosan felnevetett.
- Te élsz! – mosolyogta, a lány viszont erre elszomorodott.
- Megígérted, hogy segítesz – suttogta könnyes szemekkel, Perselus pedig köpni-nyelni nem tudott. – Miért nem segítesz? – ütötte tovább a vasat a szellem, és Perselus érezte, ahogy a kék szemek átszúrják őt, megtelítik, majd szétfeszítik minden porcikáját, mintha csak láthatatlan karok volnának, amik behálózzák őt.
Dorka vádló és csalódott tekintete úgy égett bele a retinájába, hogy még mikor felriadt a rémálomból, akkor is maga előtt látta. Izzadtan, levegő után kapdosva ült föl az ágyában. Tudta, hogy ezt a képet soha sem fogja tudni kiverni a fejéből. Lehet, hogy a lány is erre az érzésre utalt a rossz emlékével kapcsolatban?
Csak egy álom volt – nyugtatta magát mindenesetre a bájitalmester. Egy rettenetesen rossz álom – motyogta magának. Majd amint tudatosult benne ájulásának előzményei, kiugrott a gyengélkedői ágyból és a vele szemben lévőhöz ment. Oda, ahol Dorka feküdt.
Olyan volt, mint mielőtt ő összeroppant volna. Színtelen, békés, földöntúli. De hogyhogy lélegzik? Hogyhogy nem halt meg? Madame Pomfrey azt mondta… A nő nem is mondott semmit, csak sírt… Lehet, hogy… A férfit úgy árasztották el a gondolatok és érzelmek egyaránt, hogy leroskadt a lány ágyának szélére. Lehetetlen, hogy hatott volna a bájital. Nem működött, a tulajdon két szemével látta!
- Perselus? – döbbenten fordult az érkező felé, aki nem más, mint Irma Cvikker volt. A nő meglepetten, ugyanakkor szeretetteljesen nézett rá, majd mikor mellé ért, kezeit a vállára tette. – Perselus, aludnod kellene. Poppy azt mondta, hogy akkora adag altatót adott be neked, amitől még egy troll is kifekszik három napra…
- Milyen találó megfogalmazás – gúnyolódott Perselus, habár érezte, nem úgy fordul a nyelve, ahogy szeretné. Ez biztos még az altató hatása… Végül még mielőtt a könyvtáros megsértődhetett volna, kérdezett. – Mi történt Dorkával?
- Nos… - Irma beharapta alsó ajkát, majd félénken nézett barátjára. A kíváncsi tekintetet látva azonban folytatta. – Leállt a szíve. Albus és Poppy tíz percig küzdöttek érte, mire végre hatni kezdett a bájitalod.
- ÉS?!
- Nem ébredt föl, de azóta a szívverése teljesen normális, és a folt sem nőtt – mosolyodott el a nő megnyugtatóan, mire a bájitalmester megkönnyebbült sóhajt engedett meg magának. Irma mosolya ezen tovább szélesedett. – Te viszont gyáva mardekárosként megfutamodtál, és úgy döntöttél, jobb mesterséges alvásban átvészelned az izgalmakat – kuncogta.
Perselus legszívesebben megátkozta volna a nőt, igaz, erre most semmi ereje nem volt. Pillantása azonban minden valószínűség szerint gondolatait tükrözhette, mert kollégája elkomolyodott.
- Poppy szerint annyira kimerült voltál, hogy elég volt egy „kisebb sokk” ahhoz, hogy elhagyd magadat. Őszíntén szólva nem is csodálom. Igazán büszke lehetsz magadra, Perselus! Nemcsak, hogy Dorka elméjéből sikerült visszatérned, de azok után még egy nehéz bájitalt is sikeresen el tudtál készíteni. Megmentetted! Az, hogy még él, csakis a te érdemed.
A férfi nem mondott semmit, csak Dorkához fordult. Tehát amit átélt most a lány fejében, az egész csak álom volt. Nem, ahhoz túlságosan valódi volt…
- Mennyi ideig aludtam?
- Öt-hat óránál nem többet. Már mindjárt délután van – mosolygott a nő. Perselus erre elképedve fordult felé.
- És a könyvtár? Bezártad?
- Ugyan! – legyintett nagyvonalúan a nő, majd huncut mosollyal a szája szélében folytatta. – Szerencsére akadnak olyan lelkes diákok az iskolánkban, akik mardekáros létük ellenére is szívesen segédkeznek egy bajbajutott hölgynek…
- Ezt meg mégis hogy értsem? – Perselus semmi jót nem ígérően vonta össze a szemöldökét, de a másikat ezzel nem tudta megrémiszteni. Irma csillogó szemekkel nevetett fel.
- Mr. Malfoy és társai – hogy is fogalmazzam? – különös magatartással viseltettek Mr. Potter iránt. Még mielőtt kérdeznéd, kis híján párbajozni kezdtek a könyvtáramban! Így hát, - tekintve, hogy ma már csak késő délután lesznek óráik - megkértem a tanítványaidat, hogy felügyeljék a könyvtárat, amíg én meglátogatlak benneteket.
- És Potter? Ő bezzeg megúszta, mi? – fortyant fel Perselus, de barátja keze a vállán megnyugvásra késztette.
- Ezt egy szóval sem állítottam. Igaz, Harry nem olyan jellegű feladatot kapott, mint Dracoék, mivel nem ő volt a kezdeményező fél, de igenis elláttam munkával. Igyekeztem a lehető legtávolabb rakni egymástól a két csoportot. Ugyanis Miss Granger és Mr. Weasley is megjöttek menetközben.
- Te nem vagy épeszű – morogta a tanár, mire csak szúrós pillantásokba ütközött. – Ugye tudod, hogy mire visszamész, a te drágalátos könyvtáradból nem marad más, csupán egy csészényi hopp-por?
- Ne beszélj zöldségeket, Perselus! – gurult méregbe Irma. – Természetesen nem vagyok degenerált. Pont ezért küldtem Mr. Potteréket Suette-Pollts tanárnőhöz.
A bájitalmester ezt hatalmas szemforgatásokkal díjazta, majd figyelmét ismét a mellette fekvő gyermekre fordította.
- Vissza kell mennem – Irma elborzadva nézett rá, majd Dorkára, mire tekintete ellágyult.
- És még te mondod nekem azt, hogy nem vagyok épeszű! – tette csípőre a kezeit. – Mégis hogy gondoltad te ezt? Dorka minden percben egyre közelebb kerül a halálhoz, te pedig alig állsz a lábadon a fáradtságtól. Igaz, kettőnk közül te vagy a bájitalmester, de annyit még én is tudok, hogy ez a kettő végtelenül rossz párosítás. Poppy elment a Szent Mungóba, és rám bízott titeket. Nem egyezem bele, hogy visszamenj!
- Még szerencse, hogy nem kértem tőled engedélyt! – gúnyolódott Perselus, majd otthagyva a nőt visszasétált a saját ágyához. A könyvtáros kétségbeesetten sietett utána.
- Muszáj ezt csinálnod, igaz? Egy pillanatig sem bírod ki, hogy nyugton maradj! – vicsorogta indulatosan Irma. Mikor azonban látta, hogy a tanár rá sem hederítve lefekszik az ágyra és kényelmesen elhelyezkedik, megadóan felsóhajtott. – Nem tudlak megállítani? Hát, persze, hogy nem! Miket is beszélek itt össze-vissza? Olyan vagy, mint egy makacs szamár! Meggondolatlan! Abba fogadok, bele sem gondoltál, hogy én mit fogok mondani Poppynak, ha visszatér! Merlinre, Perselus! Ez ostobaság! Tényleg nincs más mód…?
- Ha lenne, most nem kellene téged hallgatnom – horkant föl Perselus, majd lehunyta a szemeit és próbálta magát megnyugtatni. Irma tehetetlenül ült le mellé, majd panaszos hangon megszólalt.
- Nem szeretnélek elveszíteni! – a férfi szemei erre hirtelen felpattantak és őt fürkészték. A nő elpirulva sütötte le a szemét. – Ne nézz rám így! Nem fogok neked szerelmet vallani! Csupán… mióta itt ez a lány, te újra… élsz.
- Eddig is éltem – mondta a bájitalmester, de elhallgatott a másik gyilkos tekintetétől.
- Nem vagyok sem vak, sem pedig troll, hogy ne lássam azt, amit látok. Te szereted Dorkát. Csukd be a szád, most én beszélek! Tudom, hogy nem úgy, ahogy Lilyt. És ez jó! Dorkát úgy szereted, mint egy apa a lányát, mint egy fivér a nővérét. De az, hogy megint képes vagy ragaszkodni valakihez szerelem nélkül ez… ez az élet, Perselus. És ezért én büszke vagyok rád! Örülök, hogy visszakaptam a régi barátomat!
Még mielőtt a döbbent tanár bármit is válaszolhatott volna, ő felállt és távozni készült. Az ajtóból visszanézve bíztatóan elmosolyodott.
- Feltartom Poppyt, ameddig lehetséges. És ne feledd! Kettőnknek még el kell beszélgetnünk pár neveletlen diákkal a könyvtáron belüli párbajozásról… – szeme jelentőségteljesen megcsillant, Perselus pedig a csakis Dorkának tartogatott ritka mosolyaiból eleresztett egyet a nő felé.
- A világért sem hagynám ki ezt a csábító programot.
Hallotta, mikor Irma elhagyta a gyengélkedőt. Nagy levegőt véve elcsendesítette háborgó érzelmeit, majd Dorka elméjét letapogatva átszenderült egy másik világba…
*
Rossz érzések kezdtek el kavarogni benne, mikor ugyanaz a kép fogadta, mint a rémálmában. Ugyanaz a szakadék, ugyanaz a kút. Dorka pedig mindjárt előlép mögüle, és lezuhan. De nem: hiába várt, Dorka nem lépett elő sehonnan és nem is zuhant le. A lánynak hűlt helye volt. Perselus fejében egy pillanatra megfordult a gondolat, hogy a lány lelke megsemmisült, de ezt rögtön el is vetette. Annak már lettek volna fizikai tünetei. Tanácstalanul állva egyik lábáról a másikra fordult körbe, mikor tekintete megakadt a legközelebbi emlékszekrényen. Ugyanúgy álltak a gömbök, mint legutóbbi ittjártakor, azzal az aprócska különbséggel, hogy azokon most alig észrevehető, vékony repedések tarkították az üveget. Újból fellángolt belsőjében az a mostanában már túl sokszor tapasztalt aggodalom. Ha ezek a gömbök megrepedtek, akkor itt valaminek történnie kellett, amiről ő nagyon lemaradt. Valami nagynak, és sötétnek…
- Dorka! – úgy kiáltotta a nevet, mintha várna választ. Pedig semmit nem várt, csupán a gondolat, hogy mégis itt lehet a lány, megnyugtatta. Legalábbis azt hitte. Mikor azonban nem jött válasz, csak a saját hangja verődött vissza sokszorosan, még jobban elfogta a félelem.
- Remek! Perselus Piton berezelt egy kislány elméjében! Világszenzáció! – morogta mérgesen, mire mintha valami neszt hallott volna. Hiába hegyezte a fülét, nem jött újból az elfojtott jajszó.
- Most már képzelődöm is… - horkant fel, mire már tagadhatatlanul felkiáltott valaki a szakadék túlsó felén. Perselus egy pillanatig sem gondolkodva rögvest a hang irányába vetette magát. Ebből a tenni akarásából fakadóan most még az a nem elhanyagolható, picinek nem nevezhető szakadék sem érdekelte. Megfeszítve minden izmát kezdett el futni, majd tovább gyorsítva elugrott a peremről. Szemei előtt felvillant Dorka levegőben úszó teste. Ő is repült. Egy pillanatig átfutott az agyán, hogy a láthatatlan vonal megállítja, de nem történt semmi. Már alig félméternyire volt a másik parttól, mikor érezte, kifogy a lendületből, és zuhanni kezd. Erőlködésében felordítva rúgott egyet a levegőben, mire megérezte maga alatt a szilárd talajt. A földön elterülve, reszketve nézett vissza az átugrott távolságra. Észre sem vette, hogy mennyire megizzadt, csak mikor a haja csapzottan tapadt a szemére. Dühösen túrva bele kecmergett talpra.
- Ez így nem lesz jó… Kezdenünk kell majd valamit a szakadékkal – motyogta magában. – Nevetséges volna, ha visszavinném, utána meg holmi agyalágyultként élne tovább, csak mert tudathasadása van…
Velőtrázó sikoltás rázta fel a csöndet, mire körülötte minden gömb összekoccant. Újból erőt véve magán futni kezdett. Ha Dorka bajban van, neki segítenie kell! Már éppen feladta volna a keresést, mikor megint felcsendült az üvöltés. A fiú bekanyarodva az egyik sarkon lassított. Nem messze tőle egy tisztás terült el, onnan jöttek a hangok. Mert kettő volt, állapította meg a mardekáros. Az egyik, folyamatos és fájdalmas nyögdécselés, sírás, a másik halk, kegyetlenül duruzsoló sziszegés. A bájitalmester hátán a hideg futkározott, ahogy felismerte az utóbbit.
- NEM…
- Nocsak, nocsak! – kacagott fel humortalanul Voldemort, majd az előtte földön fekvő szellemre mutatott a pálcájával. – Vendégünk van, kedvesem. Csak nem a te jó öreg bácsikád, Dumbledore jött utánad?
A testetlen lény szemében félelem és felismerés csillant, amit az előtte járkáló kígyóember elmulasztott. Voldemort a tisztás körbejárásával volt elfoglalva. Perselus elhűlve döbbent rá, hogy túl hangosan és túlontúl kémhez méltatlanul viselkedett. Fejét tudta volna verni a legközelebb polcba. Ezt a tervét azonban későbbre halasztotta, mert a Nagyúr körbejárta a tisztást, és most mindjárt odaér, ahol ő van. Lélegzetét visszafojtva surrant be a szekrény takarásába. Azt pedig, hogy a szörnyeteg nem fedezi fel, csak remélni merte. Átkozta ostobaságát!
- Ejnye, Dumbledore! Azért ennyire gyáva nem lehetsz! – heherészett Voldemort, majd látva, hogy semmi nem mozdul, gúnyos mosoly jelent meg a száján és őrült fény a szemében. – Ha te így akarsz játszani, legyen…
Ezzel a gonosz talpra rántotta az egész testében remegő tüneményt, majd kissé ellökve magától felordított.
- Crutio! – Dorka úgy rogyott össze, mint a kártyavár, torkából fülsértő kiáltás tört fel. Perselus a fogait csikorgatta mérgében és tehetetlenségében. Kezei ökölbeszorultak, ajkai összepréselődtek, egész testében remegett az indulattól. Nem tudta, Dorka hányadik kínzáson lehet túl, de a látottak alapján már a sokadikon. Perselus kedvén pedig az sem javított, mikor meglátta nagyura kezében a pálcát. Mi a Merlin? Hogyan…? Úgy: „Az áldozat elméje fölött korlátlan hatalmat kap az átkot használó.” – csengett a fejében a könyvben olvasott mondat. Tehát ezt így értették. Fantasztikus! Most már a legcsekélyebb reménye is elszállt Dorka sikeres megmentése kapcsán. Ha legalább pálca lenne nála! De nincs! Sötét gondolataiból Voldemort sziszegése zökkentette ki.
- Ezt nem gondoltam volna rólad, barátom. Hagyni, hogy egyetlen húgocskád így szenvedjen – miattad! – végre egy előny! A Sötét Nagyúr azt hiszi, Dumbledore-ral van dolga. – Ez megér még egy kínzást nem? Crutio!
Dorka a földön vergődve harapta össze a száját, majd mikor abbamaradt a fájdalomhullám, felzokogott. Szemeit szorosan lehunyta, mintha ezzel megvédhetné magát, vagy elrejtőzhetne a bántalmak elől. Perselus tettre készen mérlegelte a lehetőségeit. Minden a józan ész ellen, vagyis Dorka ellen szólt. Pontosan ezért tette azt, amit ép elméjű ember biztos nem kísérelt volna meg: előlépett a szekrény takarásából. Voldemort továbbra is csak a lányt nézte, az viszont nyögve fordult az oldalára, hogy rá tudjon nézni az érkezőre. Arcán aggodalom, de ugyanakkor a boldogság jelei vegyültek el, amit a szörnyeteg azonnal felfedezett. Követte a szellem pillantását, de ekkor dühösen felordított. Perselus értetlenül nézte a jelnetet, mire rájött a lány titkára. Voldemort is valószínűleg megérthette a cselt, mert a csuklójánál fogva felrángatta a félhalott lányt, és egy hatalmas pofonnal ajándékozta meg. Dorka a lendülettől ismét a földön kötött ki, Perselus pedig rögtön ott termett mellette „gazdája” kiáltásaival mit sem törődve.
- Átkozott lány! Te véded!
Perselus halálra rémülten nézte a lányt, aki nehezen kinyitotta a szemeit, majd ránézett. Nem gondolkodott, megsimogatta a szellem hófehér arcát, mire észrevette, hogy Dorka sír. Hangtalanul, fájdalmasan mosolyogva. Nem tudta, mitévő lehetne.
- Visszajöttem érted…
A lány nem mondott semmit. Ha akart, sem tudott volna. Úgy érezte, a halál jóképű fiú alakjában csókolgatja, és hívogatja magához egyre közelebb és közelebb. Minden ereje eltávozott átlátszó testéből, mégis úgy tartotta fenn a pajzsát Perselus előtt, mintha az élete múlna rajta. Nem engedte a legjobb és egyetlen igaz barátját láthatóvá válni. Neki már mindegy volt, de a fiúnak nem. Perselus látva, ahogy a lány szemei egyre nehezebben nyílnak fel újra és újra, végtelenül elszomorodott.
- Dorka? Szedd össze magad! A kedvemért, rendben? – rázta meg a haldokló lelket. – Emlékszel, mit ígértem neked év elején? Azt mondtam, hogy még fogunk együtt bájitalt főzni. Dorka, ne hagyd el magad, Merlinre könyörgöm!
A szellem szeme halványan csillogott, a fiú pedig sírásra görbülő szájjal nézte őt.
- 9811 – lehelte a lány, mire a mardekáros értetlenül, kapta fel a fejét. Voldemort eddig élvezettel figyelte, ahogy a lány nagybátyja szeme láttára lassan, de biztosan meghal. De ez a váratlan fordulat, hogy a gyerek még így is meg bírt szólalni haraggal öntötte el. Dorka látta, mire készül: megölni őt – végleg. Pár másodperc alatt összeszedte cseppnyi erejét, és olyan dolgot tett, amit csak a legnagyobb legilimentorok tudnak.
Perselus úgy érezte, mintha langyos víz folyna végig a gerince mentén, de mikor lenézett kezére, eltátotta a száját. Azok ráncosak voltak a kortól. Hófehér szakálla nőtt, ami a földet súrolta, bíborszín ruhája csillámlott a fényben. Felnézve egy pillanatra homályosan látott, mire rájött, most nem kéne használnia a félholdalakú szemüveget. Így átlesve annak lencséi fölött húzta ki magát a megdöbbent Voldemort előtt.
Szeme sarkából látta, hogy Dorka homlokán gyöngy formájában jelennek meg a verejtékcseppek. A gyerek minden egyes álcázott percért nagy energiával fizet. Sietnie kell! Albus hogy is szokta? Elővette legjobb színészi tehetségét, és csak remélni merte, hogy a hangja nem remeg, ahogy kiejti azt a bizonyos nevet a száján…
- Tom!
- Dumbledore! – kacagott fel Voldemort, és járkálni kezdett körülötte. Perselusnak eszébe jutott, hogy körülötte is így szokott sétálgatni, mielőtt megkínozza… De most erre nem gondolhat! Ő ebben a pillanatban Albus Dumbledore – Dorkának köszönhetően. Nem szabad, hogy a lány erőlködése hiábavaló legyen.
- Balga voltál, mikor azt hitted, magára hagyom Dorkát – na, ez pont úgy hangzott, mintha maga az öreg mondta volna. A férfi hálát adott Merlinnek és minden létező istennek, hogy annyi időt töltött el az igazgató társaságában, ami után már gond nélkül tudta őt utánozni.
- Balgaság? Zsenialitás? Ez a kettő sokszor egy és ugyanaz, öreg! – kacarászott Voldemort, a bájitalmester pedig tudta, indulnia kell, Dorka ereje minden másodperccel csak fogy. Így hát kezeit hátrakulcsolva felszegte állát. Valamivel mégiscsak palástolnia kell pálcájának hiányát…
- Mégis mi volt a célod ezzel az egésszel? – tette fel a kérdést, ami először az eszébe jutott, és még a válasz is érdekelte. Mindeközben azonban lázasan gondolkodott, mitévő lehetne. Dorka mondott egy számot, ami… Perselus jobban megnézve a gömböket észrevette, hogy mindegyik alatt egy szám volt. 7834, 7833, 7832… Tehát a számok erre csökkennek. A másik irányba kell indulnia. Pillantása a földön fekvő lányra vándorolt, akinek a markából már vér folyt – olyan erősen vájta körmeit a tenyerébe az erőlködéstől. Szemei szorosan lehunyva remegtek, ajkai lassan áttetsző testével váltak egyenlővé… Nem hagyhatja őt itt! Magával kell vinnie!
- Ennyire bolondnak nézel? – gúnyolódott Voldemort, Perselus pedig ismét ránézett. – Vagy csak a saját gyengeségedet próbálod leplezni? Bárhogy is legyen, nem szeded ki belőlem!
A bájitaltantanár elméjében szikra gyúlt, magában pedig hálát adott Dorkának, amiért az nemcsak, hogy álcázza őt, de elméje lefedéséről is gondoskodik. Már a gondolatába is beleszédült, mekkora munkába kerül ez a gyereknek. Minél hamarabb cselekednie kell! Így hát elgondolkodó tekintettel leemelt egy gömböt a legközelebbi polcról, ezzel magára vonva a szörnyeteg figyelmét. A kígyóember értetlenül nézte, mire készül. Perselus erre játékosan elkezdte forgatni kezében az üveget, majd felnézett, egyenesen a vörös szemekbe.
- Elképesztő, mi mindenre képes az elme, ugye, Tom? – a gonosz arca vicsorba torzult a neve hallatára. – Egy élet kevés rá, hogy megértsük minden titkát, sőt! Talán soha el sem jön ez a pillanat… Én mégis, ha megengeded, engednék a kísértésnek, és kipróbálnék egy-két feltevést.
Voldemort megtorpant addigi sétájában. Fürkésző, számító szemmel mérte végig a Dumbledore bőrbe bújt halálfalót. Volt azonban ott más is: félelem! A tudatlanságból, és a meg nem értésből fakadó csillanás mindent elárult Perselusnak. Most, vagy soha! Kezdődjék az akció!
- Mindig is kíváncsi voltam rá, mi történik, ha egy emlékgömböt leejtek, mondjuk… így! – ezzel ártatlan képet vágva kiejtette kezéből a gömböt, mire az hangos csattanással kettétört. A pirosan gomolygó füst lassan alakot öltött, és nem más alakját vette fel, mint Harry Potterét. A szemüveges fiú alakja lassan körvonalazódott, majd mikor képe kiélesedett, rögvest Dorkára nézett, és bíztatóan elmosolyodott. Voldemort azonban vadállat módjára reagált, a következő pillanatban pedig egy jól irányzott késátokkal záporozta a képet. Harry teste erre darabokra úszott a levegőben, majd a fiú gúnyos kacajától kísérve szertefoszlott. Perselus várt pár másodpercet, míg lenyugszik a Nagyúr, majd folytatta tevékenységét.
- És ha egy… sárgát török össze? – titkolni sem próbálva, egyenesen hozzávágta az emléket a földhöz, az pedig az előbbihez hasonlóan egy szép emlékké állt össze. Egy nyári este volt, tíz ember ült a tűz körül, abból hárman gitároztak és énekeltek. Dorka egy fiú mellett ülve hallgatta ezt, egészen addig, amíg az hozzá nem fordult, majd rámosolygott és átkarolva a vállát puszilta homlokon. Voldemort türelmetlenül felüvöltött.
- Hagyd abba, Dumbledore! – Perselus kajánul elmosolyodott. Nem értette, mi történik vele, mintha nem is ő lenne…
- Ez lesz az utolsó. Ígérem! – mondta, de ahelyett, hogy most is leemelt volna egy üveggömböt, teljes erejéből meglökte a szekrényt. Az pár másodpercig vészesen megingott, majd elkezdett dőlni. A bájitalmester elégedetten nézte, ahogy a körben álló szekrények dominóban dőlnek össze, és az összetörő emlékek milliószínű kavalkádot és melódiát alkotnak. Nem várt tovább, a rengeteg emlék jótékony porként lepte el a tisztást, így rögvest Dorkához szaladt és ölbe kapta. Nem gondolkodva indult el az egyik irányba, majd meglátva az utolsó polcot, ami nem dőlt el, elindult. Ott még kell lennie annyi helynek, hogy elférjenek és elhagyhassák ezt a rémálomhoz hasonló kört.
- Pers… - nyögte a szellem a karjaiban, mire ő szorosabban ölelve futásnak eredt. Nem tudta, hova menekülhetnének a Sötét Úr elől. Bárhova is mennének, ugyanabban az elmében maradnának, ami egyiküknek sem biztonságos már. Az első most akkor is az, hogy a lehető legmesszebb legyenek a szörnyetegtől. Dorka élete a tét… - Pers…
- Nyugalom! Kiviszlek innen! – lihegte, miközben hátralesve a válla fölött ráébredt, üldözőjük is felfedezte a „kijáratot”. Dorka viszont erőtlenül nyitotta ki a szemét, hogy ránézhessen.
- Pers… Nem tudom… Visszaváltozol… Vége…
- Még egy kicsit tarts ki, a kedvemért! – rázta kétségbeesetten a lányt, és már olyan sebesen futott, ahogy csak bírt. A sorszámok változtak… 9805, 9806, 9807.
- Melyik gömb kell?
- Tizenegy – lehelte a szellem alig hallhatóan, a férfi pedig rögtön meglátta a gömböt. Egy nagyon is ismerős, türkizkék gömböt… Furcsa érzés járta át, mint mikor átváltozott. Arca eltorzult, mikor a gömb a saját arcát verte vissza. Voldemort pedig őrült módra üvöltve kanyarodott be a sarkon és indult meg feléjük. Tudta, ha ötven méterrel közelebb kerül a rém, felfedezi őt. A tanár – szégyen, nem szégyen – a sírás határán rázta Dorkát.
- Segíts! Álcázz! Könyörgöm!! – Dorka pedig utoljára még összpontosított, Perselus pedig megint Dumbledore volt. A férfi elhatározta, ha ezt túlélik, élete végéig lesni fogja a lány minden kívánságát. Ha kell, papucs lesz belőle, de nem engedi meghalni! Voldemort közeledett, ő pedig a gömböz lépett a félájult lánnyal a kezében. Elszántan szegte fel állát, majd egy jól irányzott rúgással felrúgta az állványt. A gömb úgy pottyant le, mintha lassított felvétel volna. Hangosan koppant a padlón, miközben hatalmas repedés futott rajta végig. Csak gurult és gurult, nem akart megállni, de eltörni sem. Perselus egy örökkévalóságnak érezte, míg Voldemort ideér, és az üveg csak továbbra is gurult. A Nagyúr zihálva állt meg tőlük pár méterre és szegezte rájuk a pálcáját. Perselus a lányba kapaszkodva, már-már reménytelenül nézte, ahogy az emlék lassít, és… Voldemort lábának ütközve megáll. Majd reccsen, és kettéesik, mintha csak egy tojás lenne. A gonosz és áruló lélegzetvisszafojtva néztek le a lassan éledő sötét füstre. Az pedig nőtt és nőtt, nem akart megállni, egészen addig, amíg…
- Átkozott! – kiáltott fel Voldemort. A sárkány üvöltve üdvözölte újból a külvilágot, majd fekete szemeivel végigmérte a jelenlévőket. Pillantása elidőzött a sápadt öregen és a karjaiban heverő szellemalakon. Majd, mintegy tétovázva a másik oldalán lévőhöz fordult. Nem tudott választani. Ez azonban eldőlni látszott, mikor mérgesen üvöltve megindult Perseluszék felé. A bájitalmester halálra váltan hátrált, és csak nézte a fölé tornyosuló hüllőt, ahogy az kivillantja tűhegyes fogait.
- Merlin, segíts! – nyögte, a sárkány pedig félrebillentett fejjel nézte őt. Pontszemei a karjában heverő lányra fókuszáltak, majd füstöt hörögve orrlyukain lehajtotta a fejét. Perselus már ha akart volna, sem tudott volna tovább hátrálni, mögötte polcok sora állt. A dög pofája egy vonalba került a párossal, majd kíváncsian megszagolta a lányt. A férfi köhögve a rengeteg füsttől kapkodta a levegőt. A magyar mennydörgő megbökte hatalmas orrhegyével Dorkát, de az nem reagált. Ekkor pedig felcsendült Voldemort gúnyos kacagása, ami betöltötte az egész elmét.
- Vége van, öreg! Vége! A te drágalátos húgocskád feladta! Meghalt! És te is követed! – A halálfaló reszketve minden ízében nézett le a gyerekre, aki valóban halottnak tűnt. De akkor miért nem változott vissza? Miért Dumbledore még mindig? A sárkány felmordult, Perselus pedig lassan kezdte átlátni a dolgot. Megérteni egészen viszont csak akkor tudta, mikor a sárkány nagyot pislantott rá, már majdnem barátságosnak mondható tekintettel. Tudta, hogy itt az alkalom visszavinni Dorkát. A sárkány pedig… segít ebben!
- Most! – kiáltotta váratlanul, mire a hüllő azonnal hátracsapta a fejét, és okádni kezdte a tüzet. Voldemort az utolsó pillanatban idézett meg egy pajzsot, ami megvédi a lángok ellen. Ez azonban hamar olvadni kezdett, a sárkány pedig még egyáltalán nem szándékozott abbahagyni a tűzhányást. A szörnyeteg állatiasan felüvöltve szitkozódott.
- A halál fúriái tépjenek szét, te mocskos, vén, gazember! Most megúsztátok, de nehogy azt hidd, hogy ez még egyszer elő fog fordulni!
Ezzel teli torokból kiáltva kiszakadt az elméből. Semmi nem maradt hátra utána, csak a mérhetetlen rendetlenség. Perselus csak reménykedni mert, hogy ha ilyen állapotban hazaviszi a lányt, az nem lesz agyalágyult…
- Vigyázz az emlékekre! – szólt a sárkánynak, mire az válaszul megrázta a fejét. A bájitalmester pedig nem várva tovább koncentrálni kezdett. Érezte, ahogy elhagyja a katasztrófa helyszínét, tudta, hogy Dorka is ott van vele. De vajon még meddig? Alighogy megérezte maga alatt a gyengélkedői ágyat, már ugrott is kifelé. Nem, mintha amúgy ott tudott volna tovább is maradni: a termet éktelen sikoltozás és üvöltözés töltötte meg. A férfi leküzdve mérhetetlen fáradtságát Dorka ágyához rohant, a látvány azonban felemésztő volt. Beigazolódni látszott az, amit gondolt – Dorka… megőrült. A fülsértő visításra azonnal kirontott Madame Pomfrey a szobájából, Dumbledoreral és Irma Cvikkerrel a nyomában. Perselus látta a féktelen haragot a javasasszony szemében, az aggódást Irma és az értetlenkedést Dumbledore arcán. Halálra váltan nézte, ahogy Madame Pomfrey Dumbledore segítségével lefogja az öntudatlanul őrjöngő lányt, majd megpróbálják nyugtatóval megitatni. Senkit nem ért váratlanul, hogy a bájital háromnegyede a takarón végezte. Dorka viszont még vadabbul kapálódzott. Szemei kifejezéstelenül villogtak egyik pontról a másikra, arca a szokásostól eltérően kipirosodott, haja csapzottan gubancolódott össze a verejtéktől. Perselus hirtelen rettenetesen gyengének érezte magát, a mellette sokkosan álló Irmába kapaszkodva tartotta meg magát. A nő nem habozva karolta át és támogatta vissza az ágyhoz, de ő megmakacsolva magát vonszolta vissza magát Dorkához.
- Szüksége van rám – motyogta alig hallhatóan. Dumbledore, akárcsak Poppy, nem bírták tovább egyhelyben tartani a gyereket, aki érezve a gyengülő szorítást visítva kivetette magát az ágyból. Mindenki halálra váltan figyelte, ahogy Dorka tébolyodottan lép párat, majd felordít, a fejéhez kap és térdre rogy. A bájitalmester, oldalán a könyvtárossal még éppen időben kapták el és engedték óvatosan a földre. A lány azonban semmit sem érzékelve kiáltozott tovább, miközben vadul markolta a haját. Arca minden porcikája fájdalmat tükrözött, az sem érdekelte, hogy Irma Cvikker egészen anyához hasonlóan átkarolja, és ringatja. Perselus egész testében reszketve gondolkodott. Szíve a torkában vert, a tüdejére, mintha mázsás súly nehezedne… Hányinger fogta el a nyelőcsövébe nőtt gombóctól… Dumbledore ugrásra készen várt bárminemű utasítást, míg Madame Pomfrey a bájitalos szekrényben kutakodott. Pár pillanat múlva azonban Dorka hangja zokogásba fulladt, majd ellökte magától az asszonyt. Ahogy a földön térdelt, fejét markolva hanyatlott előre, homlokát a márványhoz nyomva, miközben egyre jobban sírt. Már nem kiáltozott, csak könnyeket hullatva dülöngélt előre-hátra. Perselus előtte guggolt, és nézte, ahogy élete reménye összeroppan. Szólásra nyitotta a száját, majd becsukta. A szavak itt nem hatnának, és ezt Irma lemondó fejrázása is alátámasztotta. Nem tudta, mitévő lehetne, csak abban volt biztos, hogyha most magára hagyja Dorkát, annak befellegzett. Benedvesítve kicserepesedett ajkait sóhajtott, majd egyenesen a gyerek elé helyezkedett. Nem tudta, mi fog történni azután, amit most tenni fog. De egy biztos: valami változni fog.
Remegő kézzel érintette meg a ringatózó Dorkát. Az azonban megrázkódva húzódott arrébb. Perselus újrapróbálkozott. Négykézláb mászott utána a földön és tette kezét a vállára. Dorka hirtelen megmerevedett, mire a szobára végzetes csönd telepedett. A bájitalmester kihasználva, hogy szemben van a lánnyal, óvatos mozdulattal annak az álla alá nyúlt, és felemelte a fejét. A gyerek most nem ellenkezett, mikor azonban tekintete körbevillant a szobán és meglátta a körülötte állókat, felnyögve temette arcát a lábaiba. Perselus nem adta fel. Két kézzel markolta meg a reszkető vállakat, határozottan felhúzva Dorkát a padlóról. A lány szemei homályosak voltak, mikor rátévedtek. Azok a mindig boldog íriszek most elveszetten, értetlenül és fájdalmasan tompán fénylettek. Arca puffadt volt, ragacsos a sok könnytől, a levegőt is nehezen szedte a megduzzadt orrtól. A szája kissé kinyílt, mintha szólni akarna, de szavak nem jöttek, csak nyögések. A bájitalmester még közelebb kúszott a másikhoz, mire az megpróbált eltávolodni. A férfi azonban résen volt, és most kezeivel a kedves arcot fogta közre. Dorka zihált, menekülni próbált, a tanár azonban nem adott rá lehetőséget.
- Cssss… - Susogta, majd látva, ahogy Dorka tekintete tétován elidőzik az arcán, folytatta. – Tudod, ki vagyok? – suttogta, mire a lány őrülten rázta a fejét, és neki újra csitítania kellett. – Nyugodj meg! Senki nem bánt!
A lány szemeiben megértés csillant, de Perselus tudta, hogy ez még nagyon távol áll az értelemtől… Dorka folytatást várva meredt rá. Jobb ötlete nem lévén hüvelykujjaival gyengéden letörölte a szüntelenül folyó könnyeket, csak azután szólalt meg.
- Nincs semmi baj! Itt vagyok! – nem várva választ előrehajolt, és homlokát a másikéhoz nyomta. Érezte, ahogy a gyerek megfeszül, majd felnyög…
- Pers… - A férfi úgy kapta tekintetét a lányra, mintha a világmegváltását várná tőle. Dorka szemei csukva voltak, csak a sós cseppek csöppentek a másik arcán felejtett kezére. Ekkor pedig a lány pillái megremegtek, majd felpattantak. Kék íriszei egyenesen a feketékbe fúródtak. – Pers vagy… - Motyogta rekedten elfúló hangon, majd újra felzokogott. Perselus pedig, mint csecsemő, aki először kap levegőt felsóhajtott. Látva Dorka lefelé görbülő száját megkönnyebbülve feszült nevetést hallatott, majd elengedte a másikat, csak azért, hogy a következő pillanatban már az ölébe vegye és karjaiba zárja. Úgy szorította a hozzábújó és zokogó gyereket, mintha a világ legnagyobb kincse lenne. Ekkor viszont Dorka a talárjába markolt és feljajdult.
- Fáj! – kiáltotta, mire Perselus pár másodperces gondolkodás után a fülébe suttogott.
- Vissza kell menned! Tudom, hogy nem akarsz, de rendbe kell hoznunk, amit… ami tönkrement. Engedd el magad! Érzed a feketeséget, ami be akar szippantani? Engedd meg neki! Én is jövök majd, amint tudok, és kihozlak onnan örökre – duruzsolta, észre sem véve, hogy ringatja az ölében fekvő lányt. Dorka erre csak még jobban sírt, és arcát a fekete talárba temette.
- Vol… Volde… Ő…
- Már nincs ott! Legyőzted! – nyugtatta meg Perselus. – Kérlek! Nem szabad itt maradnod, különben… Szépen kérlek, menj vissza!
- Jössz? – nyögte Dorka, mielőtt lehunyta volna a szemét. A férfi készségesen válaszolt neki, miszerint hamarosan jön, és mindent rendbe hoznak. Dorka ellazulni látszott, de még mielőtt végleg maga mögött hagyta volna a valóságot, megkereste a bájitalmester kezét. Már elhúzódott volna, mikor a másik megfeszült az érintéstől, de mintha a bizonytalanság csupán eddig tartott volna: Perselus ujjai összefonódtak a lányéival. A férfi pedig tudta, hogy ez a kézfogás egy életre szóló barátságot rejt magában, amit a világ összes kincséért sem lett volna hajlandó elengedni, pont úgy, mint az apró kezet a tenyerében. Dorka leküzdve megannyi veszélyt, megaláztatást és bántást immáron hozzátartozott – ÖRÖKKÉ…