Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


35. Fejezet

Merlin hozott, Dorka! De ki az a Dorka?

 

Perselus némán ült a gyengélkedőn. Fekete tekintete visszafojtott indulattól lángolt, arca hófehérnek látszott a halovány gyertya fényénél. Sóhajtva kulcsolta össze kezeit, majd előrehajolt, és az állát támasztotta rájuk. Elgondolkodva figyelte az ágyban alvó alakot, aki most összerezzent, de aludt tovább. A bájitalmester tekintete a falón lógó órára tévedt, mire fájó szívvel, de felállt és kinyújtóztatva elgémberedett tagjait a lányhoz lépett.
- Most mennem kell, de napközben meglátogatlak ismét - motyogta, majd lehajolt és homlokon puszilta Dorkát. Válaszra sem várva sarkon fordult és elhagyta a kórtermet.

Perselus Piton sokak számára észrevétlenül, de megváltozott. Hogy pontosan mikor történt nála ez a nézőpontváltás, őmaga sem tudta volna megmondani. Talán akörülire tehető, amikor két hete visszahozta Dorkát a Pokolból. De ki tudja? Lehet, hogy már azelőtt is ilyen volt. Vagy mindig is ilyen lett volna? Csak remélni merte, hogy a diákok nem veszik észre rajta a beállt változást, a kollégáiról már nem is beszélve…
Eleinte próbálta leplezni, tagadni maga előtt is új énjét, de rájött, ez is ő. Egy rég elfeledett, talán soha fel sem fedezett oldala. Egy olyan Perselus, akinek már van kiért élnie és harcolnia, egy olyan férfi, aki rádöbbent, egy élete van rendbe hozni és bepótolni minden hibáját és mulasztását. Egy új élet, egy új Perselusszal, rengeteg új eséllyel. Nem tagadta, először őmaga is megrémült az effajta gondolataitól, de minden egyes Dorka mellett eltöltött pillanat biztosította őt arról, hogy nem maradhat az, aki eddig volt.
Lassan változott. Fekete talárja alá mára megszokottá vált színes ingeket vett fel. Igaz, igyekezett elrejteni mindenki elől új hóbortját, de Dumbledore így is kiszúrta talárjának gombjai között kikandikáló halványlila ingét. Ezek után szigorúan csak a lakosztályában, mert felvenni nem zöld ruhadarabokat, de nem bánta, mert élvezte, hogy végre olyat tehet, amit eddig még nem. Gyerekeskedhetett! Azt is csak az idő múlásával vette észre, hogy türelmesebb lett, hogy minden szabad percét a kómában fekvő Dorka mellett töltötte. Már az sem zavarta, hogy Omega minden rezdülését figyeli és óvja, hogy mindenhová elkíséri őt. Hogy magában beszél és azt az átkozott dallamot dúdolja állandóan, amit Dorka szokott. Hogy minden magáról megfeledkezett percben a Bagolyház tetejét kémleli, hogy minden vacsora után lesétál Hagrid kunyhójához és ellátja Fumellát. Hogy felolvassa a gyengélkedőn fekvő lánynak az elsősök nevetséges dolgozatait, majd vele "megbeszélve" kijavítja őket. Hogy egyszerűen ő már nem az, aki eddig volt!
Minden valószínűség szerint túlzottan elmerülhetett a gondolataiban, mert Omega figyelmeztetően megbökte. Alig észrevehető jel volt ez, de az idő teltével rájött, a farkas okosabb, mint némely ember, így semmi kár nem származhat abból, ha megbékélnek egymással. Ezért is torpant meg rögtön erre a nem rég kifejlesztett közös jelükre, majd kémhez méltóan besurrant a legközelebbi fal takarásába. A farkas villogó, sárga szemeivel követte. Perselus csak most vette észre, hogy a sötét varázslatok kivédése tanterem folyosóján álldogál. A hang pedig, amit az állat hallhatott, most felerősödött. Csattogó sarkak, fürgén tipegő lábak.
A férfi fején átfutott a gondolat, hogy egy diákja űz vele csúf tréfát, de ezt az ötletet nyomban el is vetette. Először is, ehhez senkinek nem lenne elég bátorsága egyetlen személyen kívűl, de most ő is a gyengélkedőn fekszik öntudatlanul. Másodszor, ha ez egy diák volna, nem lehetne idősebb egy elsősnél. De mégis mit keres hajnalok hajnalán egy ilyen kis taknyos a Roxfort egyik tanterme előtt? Halk ajtócsapódás, mire a léptek zavaróan ismerősök lettek. Mi dolga lehet egy gyereknek…

- Ez nem gyerek! - motyogta maga elé meredve, végig gondolva magában mindent. - Miben sántikálhat? Omega! Követjük!
Perselus megvárta barátja beleegyező pislantását, és már ott sem volt. Kilesve búvóhelyéről meglátta, amire számított: az élénkrózsaszín, száguldó foltot. Umbridge gyorsan szedte a lábait, a folyosó végén még megállt, hátrapillantott, nem követik-e, majd eltűnt. A bájitalmesternek csak ennyi kellett, meglapogatva Omega oldalát fekete árnyként suhant végig a folyosón. Annak végén követve kollégája példáját ő is meggyőződött róla, hogy egyedül vannak, majd tovább osont. A kastélyon nyomasztó sötétség uralkodott, csak minden tízedik fáklya égett a falon. Igaz, Perselusnak erőltetnie kellett a szemét, hogy lásson valamennyit, de ha nem is tette volna, akkor is tudta volna követni a magas sarkúban totyogó békát. Csoda, hogy még nem verte fel a Roxfortot! Omega fejében is hasonló gondolatok cikázhattak, mert kivillantva hegyes fogait "fintorgott". Perselus büszkén püfölte meg párszor az állat fejét, mintha az ő érdeme volna, hogy a farkas egyre inkább felveszi az ő tulajdonságait.
Umbridge halkan tette be maga után az ajtót, ami egyenesen a Lépcsőcsarnokba nyílt. Perselus nagyokat lépve sietett az ajtóhoz, ennek következtében pedig…
- Perselus Piton, te figyelmetlen fatuskó!
A férfi pálcát rántva fordult meg, nyomában a vicsorgó Omegával, csakhogy egy felettébb sértődött nőbe botoljanak.
- Minerva? - hökkent meg a bájitalmester, majd lejjebb eresztette támadásra kész fegyverét. A farkas is felnyüszített, majd egyet gondolva odakocogott a másikhoz, és békítően hozzá dörgölődzött. Perselus döbbenten szedte össze magát. - Mégis mi a Merlint művelsz?
- Semmi közöd hozzá - szegte fel az állát a tanárnő, majd leporolta mélyvörös talárját és feljebb tolta az orra hegyére csúszott szemüveget. - Sokkal inkább fontosabb az, hogy te mit művelsz? Ugyanis nem szokásod lompos macskafarkakat megtaposnod, legalábbis eddig nem volt az. Szabadna megtudnom, mi történt, ami miatt most mégis úgy gázoltál át rajtam a hatalmas lábaiddal, mint egy hegyi troll?!
Perselus ciccegve nézte a felháborodott asszonyhoz bújó farkast, majd a résnyire nyitott ajtón a harmadik emeletre igyekvő rózsaszín pacát. Nem szalaszthatja el!
- Minerva! - fordult türelmetlenül felettese felé. - Mindent megmagyarázok, csak most… nem érek rá!
- Valóban? - vonta fel szórakozottan szemöldökeit McGalagony, majd fiatal kollégája mellé lépett. - Ez érdekes. Tudniillik, én sem nevezném a legalkalmasabb időpontnak ezt a mostanit. Éppen egerészem. És az egerem - neked köszönhetően - meglépett!
- Merlinbe az egereiddel, Minerva! - morogta Perselus, majd fejét kidugta az ajtón, és mikor látta, tiszta a terep, kilépett. McGalagony dacosan felszegett állakkal követte.
- Ne érts félre, Perselus, de… kivételesen örömömre szolgálna, ha megoszthatnám veled a zsákmányomat.
A bájitalmester úgy nézett a nőre, mint aki éppen az elmegyógyintézetből szabadult. Megosztaná a zsákmányát? Vele? Fúj! Arca valószínűleg rá nem jellemzően elárulhatta, mert Minerva sokatmondóan elmosolyodott.
- Mint mondtam, vadásztam. És… nos, felettébb kínos a dolog, de úgy néz ki… ugyanarra az egérre vetettünk szemet…
McGalagony választ sem várva elnézett Perselus mellett, mire a férfi követte a pillantását. Az átváltoztatástan tanárnő élénken figyelte a pár emelettel lejjebb lépcsőző Umbridget. Majd választ sem várva faképnél hagyta. A bájitalmester döbbenten állt, csak nézték Omegával, hol a távozó nőt, hol egymást. Morogva rázta meg magát és érte utol McGalagonyt. Mikor ez megtörtént, felháborodottan nézett rá.
- Te azt mondtad rám, hogy fatuskó?! - vonta kérdőre az idős boszorkányt, mire az alig hallhatóan felkuncogott.
- Ha azt túlélted, hogy egy tizenéves kislány így az ujja köré csavart, akkor ezen sem akadhatsz fenn!
- Mi? - Perselus csak tátogni tudott. - Én nem! Mi nem…
- Nem vagyok vak, Perselus - állt meg Minerva és szembefordult értetlen kollégájával. - Ne is próbáld tagadni, mert tudom, hogy legjobb barátok vagytok! - a bájitalmester halmódjára csukta be a száját. Minerva folytatta. - Azt gondoltad, hogy nem veszem észre? Vagy… Ó! Azt hitted, többet képzelek bele.
- Mások már megtették - morogta sértődötten a férfi, de társa türelmesen őt fürkésző tekintetét látva folytatta. - Potterék!
- Harryéket ne keverd bele! - emelte fel védekezőn tenyerét a tanárnő, de szigorúságát tompította az ajkain játszadozó mosoly. - Ők csak gyerekek, akik nem ismernek sem téged, sem pedig a múltad. Viszont aki olyan régóta ismer téged, mint én, azt hiszem, kijelenthetem, hogy tudom, mikor érzel többet barátságnál. És higgy nekem! A tiétek egy életre szóló barátság!
Perselus maga sem tudta, miért, de sértődötten hagyta ott a másikat. Talán tudta, csak nem akarta elismerni a nyilvánvalót: Dorka halálának dátuma ismert. Biztos pont a jövőben, megjósolt esemény. Elkerülhetetlen. Hogyan lehetne akkor életre szóló? Borús gondolatai annyira elterelték a figyelmét, hogy kis híján leesett egy lépcsőfordulóban, ahol éppen nem volt lépcső. McGalagony sziszegve rántotta vissza, majd olyan megsemmisítő pillantást mért rá, hogy a bájitalmester újból elsősnek érezte magát.
- Ha még nem tudnád - a lépcsők szeszélyesek! - vicsorogta kitágult orrlyukakkal az asszony, Perselus pedig -, hogy megakadályozza további alázását - horkantva rázta le magáról a kezeit. McGalagony dacosan emelte égbe az orrát, majd szándékosan kerülve kollégája tekintetét hátat fordított annak. A korlátba kapaszkodva nézett le a csarnokba, mire döbbenten szólalt meg.
- Perselus? Ez… - A férfi leküzdve büszkeségét - ami azt súgta neki, ne is hederítsen a nőre - a korláthoz lépett. McGalagony még mindig sokkos állapotban markolta meg a karját, míg szabad kezével egy alig látható pontra mutatott a csarnok alján. - Az ott nem véletlenül a Dorka tornyába vezető portré?
A bájitalmester jobban erőltetve szemizmait hajolt előrébb, majd elvicsorodott és már ott sem volt. Az időközben odaért lépcsőn úgy suhant lefelé, mint aki a halált hirdeti. A tanárnő rémülten sietett utána Omegával a nyomában.
- Perselus, állj meg!
- Megölöm! - csikorogta a férfi meg sem torpanva.
- Perselus, kérlek! Ne kövess el ostobaságot! - hadarta az asszony és végre utolérte bűntársát, akit nagy nehezen sikerült megállásra kényszerítenie. A bájitalmester próbálta őt kikerülni jobbról, balról, de McGalagony ügyesen elállta az utat. Szapora levegővétel közepette szólalt meg a boszorkány. - Ide hallgass, fiatalember! Nem az a célunk, hogy elkapjuk, hanem, hogy kiderítsük, miben sántikál. Márpedig ez úgy nem fog menni, hogy te mindenféle indok nélkül rá akarsz támadni egy kollégádra, aki nem mellesleg a Minisztérium embere. Lehet, hogy most társak vagyunk, de ne felejtsd el, hogy én az igazgatóhelyettes vagyok. És mint ilyen, nyomatékosan megtiltom, hogy különösebb indíték nélkül erőszakot - legyen az bármilyen formájú - máson alkalmazz az én jelenlétemben! Világos voltam?! Nem mellesleg… lehet, hogy csak véletlenül eltévedt… Vagy éppen a festményekben gyönyörködik!
Perselus olyan csúnyán nézett a másikra, ahogyan csak a legostobább kölykökre szokott. Egy ideig farkasszemet néztek a tanárnővel, de mikor éktelen ricsaj törte meg a csarnok csöndjét, mindketten egyszerre kapták fejüket a hang irányába. A bájitalmester gúnyosan elmosolyodva fordult a boszorkány felé, majd diadalittasan megszólalt.
- Indokot akartál? Tessék! Engedély nélkül lép be Dorotea Dumbledore lakosztályába. A kérdés csak az, hogy vajon a maga drága igazgató ura mit szólna hozzá, ha megtudná, kedvenc helyettese tétlenül nézte végig, ahogy húgocskája szentéjébe… hogy is fogalmaztál? Festménygyönyörködés közben, "véletlenül"… betört?
A varázsló fölényes győzelmének minden pillanatát kiélvezve várt. McGalagony rángatózó szemöldökökkel biccentett, Perselus pedig csak erre várt. Egymás mellett indultak meg az egyszarvút ábrázoló portré felé.
- De azt akkor sem engedem, hogy bántsd! - súgta a nő alig hallhatóan. - Beláthatatlan következményekkel járna, ha Dolores a nyakunkba akasztaná a Minisztériumot.
- Akárcsak, ha… nem! - Perselus elhűlve lassított majd állt meg. Felettese aggódón lépett elé.
- Mi a baj, Perselus? - a férfi üveges tekintettel meredt a semmibe, motyogott magában, majd hirtelen ránézett.
- Az lehetetlen! Mondd, hogy lehetetlen!
- De mégis mi a csudáról beszélsz? Nem értem! - a bájitalmester kétségbeesetten túrt a hajába.
- Beláthatatlan következményekkel járna, ha magunkra hívnánk Caramel figyelmét! És, ha ezt nem mi, hanem Dorka teszi meg… Vagy már meg is tette!
- Tessék? Bocsáss meg, de Dorka mégis hogyan hívhatná magára a figyelmet, mikor ott fekszik a gyengélkedőn, lassan két hete, öntudatlanul?! - McGalagony összezavarodottan próbálta megérteni a varázslót, aki észlelve kollégája "lemaradását" magyarázni kezdett.
- Mi van akkor, ha Dorka biztos pontot jelent a Minisztériumnak? Olyan biztos pontot, ahol az Umbridge-hez hasonlók meggyengíthetik a Roxfortot? Hiszen Dorka Dumbledore állítólagos unokahúga, ami már elég indok arra, hogy veszélyt jelentsen Caramelre, aki ezért ki akarja őt iktatni, ami azt jelentené, hogy… Merlinre! A Roxfort sorsa Dorka kezében van!
- Még mindig nem értem! - türelmetlenkedett McGalagony, mire Perselus ciccegve újra nekifutott.
- A Roxfort minek a jelképe? Na, minek? A Roxfort a remény jelképe! Mindazoké, akik a Nagyúr ellen harcolnak. És ki van az élén? Albus Dumbledore, a világ leghatalmasabb mágusa. És ki tűnt fel váratlanul, rejtélyes körülmények között év elején az igazgató unokahúgának állítva magát?
- Dorka - hűlt el az átváltoztatástan tanárnő lassan megértve a gondolatmenetet.
- Pontosan! - hadarta Perselus. - Amiket pedig az előbb felsoroltam, mind elég okot adnak arra, hogy a Minisztérium gyanakodni kezdjen és félni tőle. Ezért mit csinálnak? Nyomoznak, ahogy csak tudnak, meg akarják tudni, kicsoda Dorka. És úgy látszik, az sem tartja vissza őket, hogy betörjenek hozzá, ezért is vagyunk most itt! Ami pedig csak azért trollumentális probléma, mert, ha bármi olyan dolog van, amiről még mi sem tudunk, teszem azt, egy cetlire firkantott gondolat, ne adj' Merlin egy napló - tele Dorka gondolataival vagy tőle származó tényekkel, az…
- Ha Dolores bármit is talál, akkor azt továbbítja a Minisztériumnak és a Roxfort…
- Elbukik, pontosan. Ha csak egy morzsányi információt is megtudnak Dorkáról és a titkáról, a Roxfort Albusszal az élen a Minisztérium célpontjává válik. Caramelt ismerve pedig képes megtenni bármit, hogy eltűntesse Albust az igazgatói helyről. Egy csettintésébe kerül a miniszternek, hogy a háborúban reményt jelképező intézményt tönkretegye. És mindehhez Dorka a kulcs. Rajta áll vagy bukik az egész. És csak remélni merem, hogy nem követett el semmiféle ostobaságot!
- Ez rettenetes, Perselus! - susogta elhalóan a nő, kezeit lassan a szája elé emelve. - De mi van, ha Dolores talál valamit? Bármit! - Perselus gúnyosan felkuncogott.
- Azért az nem olyan egyszerű... Ahhoz előtte át kell jutnia azon a betonvastagságú, mágiára allergiás, széfbe illő csodán. Az örök-lépcsőről már ne is beszéljek. Gyere! Nem szeretnék lemaradni egy komédiának ígérkező előadásról…
McGalagonynak már a száján volt a kérdés, de mikor kollégája ott hagyta, rendezve gondolatait utána rohant. Már csak egy emelet választotta el őket a festménytől, de a szeszélyes lépcsők csak nem akartak szót fogadni. A két mágus türelmetlenül várt, kínos csönd telepedett közéjük, amit az asszony próbált meg oldani.
- Más lettél, Perselus - a férfi döbbenten nézett rá, majd lassan elfordult.
- Nem tudom, mégis miben lehetnék másabb.
- Én sem - kuncogta McGalagony, majd folytatta. - De sokkal jobban tetszik ez a másik oldalad.
- Nincs másik oldalam! - vicsorgott a bájitalmester, majd próbálta menteni a menthetőt. - Ugyanolyan vagyok, mint eddig! Szarkasztikus, gúnyos, piszkálódó, őszinte, egy szóval lehetetlen - Minerva felnevetett.
- Szarkasztikus? Igen. Gúnyos, piszkálódó? Ó, de mennyire! Az őszinte is megállja a helyét, de azt soha nem mondanám, hogy lehetetlen alak vagy.
- Nem? Akkor a fatuskó mégis mit jelent számodra? - vágott vissza Perselus. - Nem kértem, hogy elemezz ki. Azt sem, hogy megmagyarázd, milyen vagyok és milyen nem! Bőven elég az, hogy más, nem? Más lettem, és kész!
McGalagony nem tudván hova rakni társa ellenséges hangulatát végül témát váltott.
- Dorka az óta sem ébredt fel?
- Már tudnál róla, ha nem így lenne.
- Igazad lehet - sóhajtott a boszorkány. - És Irma mit mond? Mikor mehetsz vissza?
- Irma sok mindent mond - motyogta Perselus, majd a korlátnak dőlve összefonta karjait. - Egyik pillanatban még azt állítja, hogy örökké így marad, és halálos volna kihoznom, a másikban meg már azt, hogy csak napok kérdése, és köztünk van. Szerintem őmaga sem tudja, mit akar. Egyébként… honnan tudtad, hogy én is ezt a békát követem?
- Perselus! - morrant fel a nő. - Ő egyelőre még a munkatársad. Elvárom, hogy kellő tiszteletet mutass az irányába, amíg itt tanít. Higgy nekem, én sem kedvelem jobban nálad, de akkor sem mondhatok ki mindent, amit gondolok. A kérdésedre a válasz: mostanában gyakrabban hagyod ki az éjszakai őrjárataidat, amiket elméletileg velem kellene megtenned. A vacsorákról is hamar eltűnsz, a reggelinél fáradt vagy. Téged ismerve pedig biztosan nem a lakosztályodban ülsz, így már csak egyetlen hely maradt… a mai napon pedig be is igazolódott a sejtésem, miszerint hol töltesz minden éjszakát. Éppen akkor indultam vadászni, mikor Dolores kilépett a kivédés teremből, és akkor feltűntél a sarkon te. A gyengélkedő folyosójáról jöttetek Omegával, mikor ráléptél a farkamra. Előtte pedig csak egy páncél mögül figyeltem az eseményeket. Nem volt nehéz összeraknom, miszerint Dorkától jössz, és kedves kollégánkat követed.
- Griffendéles - horkantott nagyot Perselus, de ügyelt a nem bántó hangsúlyra. Még csak az kéne, hogy most haragítsa magára a bolhazsákot! - Már csak azt nem értem, hogy Omegának miért nem tűnt fel a jelenléted. Egy farkas azért csak észrevenne egy macskát!
- Egy macskát igen, de egy animágust nem feltétlenül. Omega minden valószínűség szerint tudta, hogy ott vagyok, vagy arra jártam nem sokkal előttetek, de azt nem sejthette, hogy milyen alakban. Az animágiának ugyanis az egyik előnye, hogy megmarad az egyén emberi illata állatként is.
- Merlinre! - nyögött Perselus. - Omega, ha legközelebb érzed ennek a vén szőrmebundának az illatát, azonnal szólj!
McGalagony szája széle alig láthatóan rándult meg a nyílt sértésre, de ekkor a lépcső befordult eléjük, ők pedig már ott sem voltak.
Hamar elérték az egyszarvú portréját. Egyiküket sem érte meglepetésként a tény, miszerint a festménynek álcázott ajtó tárva nyitva áll. Omega vicsorogva szűkölt a bájitalmester lábánál, tűhegyes fogai fenyegetően villantak ki, torkából veszélyt ígérő morgás tört fel. Láthatóan neki sem tetszett, hogy betörtek gazdája lakhelyére. Perselus csitítóan simogatta meg a farkas hátát, mire az észbe kapva becsukta a száját, szégyenlősen hátra hajtotta füleit és bűnbánó, sárga szemeivel felnézett rá. A férfi nem szólt semmit, csak egy pislantással jelezte barátjának elégedettségét. Omega pedig olvasva a jelekből hálásan hozzá simult. McGalagony eközben a vadul fújtató, rémült lovat próbálta megnyugtatni. Mindenféle dicséretet duruzsolva cirógatta az egyszarvú puha és rózsaszín orrát. Az festmény elcsitulni látszott, az állat megrázta ezüstösen csillogó sörényét, és szélesebbre tárta az ajtót. McGalagony, Perselus és Omega a sötét folyosót fürkészve álltak a lépcsőfordulóban.
- Honnan tudjuk, hogy felért a lépcsőn? Ha most bemennénk, és még nem ért volna föl, észrevesz minket! - aggodalmaskodott a tanárnő, tanácstalanul tördelve az ujjait.
- Omega úgy ismeri a helyet, mint én a bájitallaboromat, igaz, pajtás? - kérdezte a férfi, miközben leguggolt a farkas elé. Kezeibe fogta annak lapos fejét, és mélyen az értelmesen csillogó szemekbe bámulva beszélt. - Omega! Meg kell tudnunk, hogy felért-e már ez a béka. - Perselus rá sem hederítve a háta mögül érkező krákogásra folytatta. - Muszáj tudnunk, bemehetünk-e anélkül, hogy észrevenne minket, érted? Különben Dorka nagy bajban lesz, nem, mintha így is már nem lenne elég nagyban… Figyelj! Bemész, elbújsz, megnézed, mi a helyzet, és kijössz, megértetted? Nem hősködsz! Nem mész utána! Nem próbálod megvédeni a területedet, felfogtad? Bízunk benned! Nyomás!
Ezzel a fekete farkas eggyé vált a sötét folyosóval, ahova most még a holdfény sem sütött be a lőréseken. A fáklyák sem égtek, minek is kéne égniük? Hiszen nincs itt senki, akinek kellene világítaniuk. Legalábbis hivatalosan nincs. Perselus és Minerva feszülten várakoztak.
- Bármi történjék, nem használunk mágiát! - fordult komoly arccal az igazgatóhelyettes felé a férfi. - Lehet, hogy ez a szipirtyó ostoba, de azt még egy elsős is észreveszi, ha más lenyomatú mágia is van az övén kívül egy teremben. Viszont ha szerencsénk van, annyi töltésű varázslat fogja őt ott várni, hogy pár pillanatra lesokkol.
- Ezt honnan tudod? - nézett rá meglepetten a nő, mire Perselus megforgatta a szemét.
- Elégszer jártam már fent ahhoz, hogy tudjam, mindenki ledermed pár percre, mikor belép. Ez egyfajta ősi technika. Olyan, mint a végtelen lépcső, ami nem ér véget, ha rossz szándékkal érkezel. Vagy a bejárati ajtó, ami csakis Dorka kézlenyomatára nyílik ki, ezért is vagyok annyira kíváncsi, mihez kezd vele az a banya. Még én sem tudtam kifogni az ajtón, Omega engedett be, mikor Dorkát kerestem az eltűnésekor. Szóval… Bizton állíthatom, hogy a torony kellő védelmet tudhat a magáénak. Gondolom, voltál már te is fent - McGalagony bólintott. - Akkor érezned kellett azt a felfoghatatlan mágiahullámot, amikor beléptél. Úgy érezted, hogy lefagysz egy pillanatra, mint hoppanálás előtt, mikor levegőt is elfelejtesz venni. Ez azért van, mert a torony akkora varázserővel bír és annyi személy mágikus lenyomata van már benne, hogy mikor egy újabb idegen mágiaforma érkezik - ez esetben mi -, szó szerint megdermeszt a sok inger. Csak míg te azt hiszed, az érzékeid játszanak veled, igazából a benned lévő varázserőt teszteli a levegőben örvénylő sok-sok lenyomat. És ami még érdekesebb, ez a mágiának egy olyan formája, amit még a muglik is képesek érzékelni. Igaz, bennük nincs annyi varázslat, ami elegendő lenne ahhoz, hogy boszorkányok vagy varázslók legyenek, de annyi még pont van, hogy érzékeljék és átéljék a lenyomat-hullámot. Ezt a leggyakrabban régi épületekben érezhetik, vagy olyan természeti, olykor szemet gyönyörködtető látvány befogadásakor, ahol már végbement valami nagyobb mágiát igénylő varázslat. Ezért dermednek le, és mondják azt: "a hely varázsa"…
McGalagony leesett állal bámult Perselusra, aki ezt észrevéve, elpirulva visszakozott.
- Valami rosszat mondtam?
- Te… - dadogott a nő. - Sokat beszélsz!
- Ez… nos, ez csak… Ez is egy új szokás… Talán nem tetszik?
Ezt a pillanatot választotta Omega ahhoz, hogy feltűnjön a sötétben villogó szemeivel. A két tanár izgatottan fürkészte a lihegő farkast, de az csak pislantott egyet, majd eltűnt ismét.
- Biztonságos, mehetünk - suttogta Perselus, majd előresietett, Omegát egy pillanatra sem szem elől tévesztve a majdnem koromsötétben. A farkas lomhán kocogva mutatta az utat, McGalagony pedig társába kapaszkodva zárta a sort. Az állat megállt és a bájitalmester tudta, hogy a csigalépcső előtt állnak. Automatikusan a pálcájáért nyúlt, mikor rájött, nem varázsolhat. Lemondóan markolta még szorosabban a fadarabot, mintha ezzel bármit is elérhetne. Minerva azonban érzékelhette a problémát, mert a fülébe súgott.
- Talán ez segíthet. - Azzal benyúlt talárja zsebébe és egy egészen aprócska gömböt vett elő, amelyre nyomban rá is fújt. A labdácska abban a pillanatban fluoreszkálni kezdett, pont annyi fényt nyújtva a jelenlévőknek, amivel el tudnak igazodni. Perselus meglepetten nézett a boszorkányra, mire az kihívóan felvonta a szemöldökét. - Mindig is ki akartam próbálni…
A férfi szemforgatva intett neki, hogy induljon előre. McGalagony apró fejbiccentéssel nyugtázta az udvarias gesztust, majd fellépett az első lépcsőfokra, a másodikra, a harmadikra, és már fent is volt. Perselus azonban még nem indult, helyette leguggolt a lábánál csaholó Omegához.
- Mi felmegyünk, te pedig itt maradsz és őrködsz! Ha ez a béka elhagyja a tornyot, azonnal jelezz, világos? Sok sikert, öregfiú! - a bájitalmester egy utolsó fejsimogatás után felsietett kollégája mellé, majd felérve visszanézett. Omega őt nézte sárga szemeivel, majd felállt, sarkon fordult, és eltűnt egy biztonságos zugba. Perselus torkában dobogó szívvel fordult a mellette álló McGalagony felé, aki meredten nézett az ajtó melletti pontra.
- Agyafúrt varangy! - vicsorogta a varázsló, mikor ő is meglátta az ajtófélfának döntött seprűt. Minerva elsápadt ezekre a szavakra, majd talárja zsebébe rejtette világító lámpását, és fejével a résnyire nyitva felejtett bejárati ajtóra bökött. A férfi keze ökölbeszorult, kiverte a hideg verejték. Zakatoló szívvel, szájára szorított mutatóujjal lökte be a nehéz faajtót, ami hangtalanul suhant befelé. Minerva előreszegezett pálcával állt, de Perselus rosszalló pillantására lejjebb eresztette. Már éppen beléptek Amelie tornyába, mikor halk matatás zaja ütötte meg a fülüket. McGalagony összerezzent, de a következő másodpercben már szürke macska formájában lépett beljebb, villogó szemeivel ádázul kutatva a hang forrását. A bájitalmester is végre rászánta magát, hogy elengedje a pálcáját, és behajtsa az ajtót ugyanakkora résre, mint amekkorával találták. Csak most vette észre, hogy eddig visszatartotta a levegőt, így most hangtalan sóhajt engedett meg magának. A hálószoba ajtaja csukva volt, de alatta erős gyertyafény szűrődött ki. McGalagony most sokatmondón felnézett a férfire, aki csak biccentett, de ekkor megmagyarázhatatlan dolog történt. A bejárati ajtó nagy csattanás közepette becsukódott, mire a két "nyomozó" vérében megfagyott a vér, dermedten nézték egymást. A hálószobában is elhalt a motozás. A macska nem várt tovább, égbe emelt farokkal iszkirizett be a fürdőszobába, Perselus követte, majd becsukta maga mögött az ajtót. Már emelte a pálcáját, mikor társa rémülten szólt rá.
- Nem varázsolhatunk!
- Griffendéles - köpte undorodva a szavakat Perselus, de tudta, kár ellenkezni. Ha Umbridge érzékeli a mágiájukat, biztosan megtalálja őket, viszont ha várnak és csendben meghúzzák magukat, van esélyük megúszni a dolgot. A férfi önmagában fortyogva csukta kulcsra az ajtót, ami a lehető legostobább dolog volt egy varázslóiskolában. McGalagony kezeiben a világító gömbbel morgott.
- Szerinted tudja, hogy itt vagyunk?
- Ki vagyok én, Sybill Trelawney?! Szerinted honnan a Merlinből kéne tudnom? - hadonászott a levegőben tehetetlenül Perselus. - Az ajtó becsapódását még a holtak is hallották. De, hogy meglátott-e minket, azt nem tudom.
Nem tudta folytatni heves monológját, mert halk cipődobogás hallatszott. Umbridge a nappalit járta körbe és vélhetőleg kutatta át. McGalagony reszketve nézett a másikra, aki szemében hirtelen fény gyúlt.
- El tudunk bújni!
- Hogyan? Mégis hova? - vonta kérdőre hisztérikusan a nő, de ő már nem figyelt rá. Feltépte a tároló ajtaját, majd elkezdte a mögötte álló asszony kezébe adogatni a seprűket, felmosókat és vödröket. McGalagony értetlenül nézte. - Te ide akarsz elbújni?!
- Nem egészen, sokkal inkább oda - állt félre az útból és megmutatta a letört fogantyús csapóajtót a felmálházott tanárnőnek. Minerva türelmetlenül nézett rá.
- Akkor nyisd ki! - Perselus elfordult, hogy ne lássa a másik rajta a tanácstalanságot. Hiszen már próbálták kinyitni ezt az átkozott csapóajtót, amiről azt sem tudja, hova vezet. Már akkor sem sikerült, miért pont most nyílna ki? Varázslattal nem is próbálkozott, egyrészt, mert tudta, hogy nem teheti, másrészt pedig, mert tisztában volt vele, hogy úgy sem használna. Nyögve guggolt le és próbálta meg felfeszíteni az ajtót. Sikertelenül. Eme kudarcát azonban a világért sem akarta felfedni felettese előtt, semmi kedve nem volt hallgatni a pánikrohamban szenvedő házvezetőt. Helyette inkább lehunyta a szemeit, és megpróbálta felidézni magában az elmúlt perceket. Az ajtó nyitva volt, tehát a banya azt is gond nélkül kijátszotta. De mégis hogyan? Mivel? Képzeletben - és felhasználva okklumentori képességét - újból az ajtó előtt állt, és olyat vett észre, ami eddig elkerülte a figyelmét. Egy vörös foltra a tenyérlenyomatban.
- Hát persze! A vér! Dorka vére, ami… Ó! - vicsorgott, majd talpra ugrott és lerántotta magáról fekete talárját. McGalagony halálra váltan nézte őt, még mindig a takarítási eszközöket ölelgetve. Perselus vehemensen tartotta maga elé a ruhadarabot, majd olyan közel hajolt hozzá, hogy orra hegye szinte súrolta az anyagot.
- Lemaradtam valamiről, Perselus? - kérdezte félénken a nő, mire a varázsló tekintete egy pillanatra ráröppent.
- Nem vettük észre, ami nyilvánvaló. Umbridge az első ember, aki be tudott ide jutni mindenféle segítség nélkül, Dorkán kívül. Mert neki van valami olyanja, ami csak Dorkának és neki van, valami, ami nekünk is kell, hogy legyen!
- De mégis mi a manó az?! - kérdezte majdhogynem hisztérikusan McGalagony, mire a mardekáros felhorkant.
- Vér.
- Vér?
- Dorka vére. Ha úgy van, ahogy gondolom, itt az ajtók eredetileg Amelie Darling DNS-eire vannak kódolva, vagy legalábbis az ő mágiájára - magyarázta sietősen. - Ezért is tudott Dorka gond nélkül bejutni ide, mert a varázslat érzékelte a rokoni kapcsolatot közte és Amelie között. A baj csak az, hogy a béka nem hasonlít egy csöppet sem egyik lányra sem, ami azt eredményezi, hogy szüksége volt valamire, ami hordozza a DNS-üket. És mi mégis mi a legalkalmasabb erre a célra? A vér. Dorka vére.
- De nekünk nincs vérünk attól a lánytól! És Doloresnek honnan van?!
- Hosszú történet! - intette le Perselus vadul nézegetve és forgatva fekete talárját. - Ahelyett, hogy állandóan azon az ostoba kviddics kupán törnéd az agyadat, inkább figyelnél a diákjaidra! Ez a szipirtyó olyan tollat ad a gyerekek kezébe, ami tinta nélkül működik. Biztosan hallottál már róla - vérpenna. A használó vérével ír, és sebhelyet hagy annak a kezén. Dorka is használt ilyet, és pont elégszer láttam ahhoz, hogy tudjam, mennyi vér folyt abból a sebből. És hidd el, az jóval több, mint ami szükséges ahhoz, hogy kinyisson minden ajtót.
- Merlinre! - suttogta falfehérré váltan Minerva, majd lebiggyedt szájjal újra kérdezett. - De azt akkor sem értem, mi hogyan jutunk le ezen a sehová sem vezető csapóajtón, amin elméletileg - neked köszönhetően - már rég túl kéne lennünk?
- DNS kell, DNS-re van szükségünk! - mordult fel türelmét vesztve Perselus. - Hajszálat keresek ezen a Merlin verte taláron! Kell, hogy legyen egyetlen kósza barna hajszál, ami ma ragadt rám a gyengélkedőn! Fekete, nem jó, fekete, ez is… Mind fekete, mind az enyém!
- Perselus? - a férfi gyilkos tekintettel nézett a boszorkányra, aki állva pillantását folytatta. - Véletlenül pont látok egy barnát a ruhád ujján.
A varázsló úgy szedte le magáról a hajszálat, mintha valamilyen szent ereklyéhez érne. Egyetlen lépéssel a csapóajtó előtt termett, ahol elgondolkozva nézte az eltömített kulcslyukat. Ajkaira harapva engedte le a mélyedésbe a barna hajszálat, ami aranyosan felragyogott, majd elporladt. A zár nyikorogva reccsent, Perselus pedig elégedetten nyitotta ki az ajtót. Érdeklődve hajolt egészen le, meg akarta nézni, hová vezet a lejáró.
- Semmit sem látok - mondta, de egy pillanat sem telt bele, McGalagony már a kezébe is nyomta a gömböt, ami kéken világítva pislákolt. – Fémlétra. Megnézem, hová vezet - mondta, és már ott is állt a létra tetején, egyik markában szorítva a lámpást. Óvatosan indult lefelé, már éppen kezdett volna felbátorodni, mikor megcsúszott a keze. Feljajdulva kapaszkodott újból, de a gömb kiesett a kezéből, és halkan puffant. Perselus lenézett, és alig egy méterre tőle ott fluoreszkált a labda. Puha, hófehér homok ölelte körül. McGalagony feje jelent meg a csapóajtóban.
- Mi van odalent?
A bájitalmester nem válaszolt rögtön, komótosan lehajolt az egyetlen fényforrásért, míg másik kezével már a pálcáját markolta. Hunyorogva tartotta maga elé a gömböt, ami egy barlangot engedett látni. A férfi felnézett a mennyezetről alálógó jégcsap alakú képződményekre, mire egy kósza vízcsepp hangosan visszhangozva csöppent az arcába. Fekete cipőjét egészen elnyelte a homok, ami olyan volt, mintha csak tengerpartról hordták volna ide.
- Perselus? Dolores mindjárt itt van! - suttogta hangosan McGalagony, mire Perselus a létra tövébe állva megszólalt.
- Akkor siess! Dobáld le először azokat a kacatokat! - a nő eleget téve javaslatának hajigálta egymás után a felmosókat, fémvödröket és cirokseprűket. Perselus igyekezett mindegyiket elkapni, de volt, hogy egy-két tárgy a fémnek csapódva zajt keltett. Ilyenkor káromkodott párat, majd újra nyújtotta a karját. Így volt ez most is, éppen, hogy csak letette az egyik lavórt, mikor valami nagy és puha landolt a fején, arcát betemetve. A varázsló felismerte benne a tulajdon talárját, ami most gombócba gyűrve turbánlott a fején. Minervát szidva dobta azt is a földre, majd intett a tanárnőnek, hogy jöjjön. McGalagony lassú, megfontolt mozdulatokkal indult el. Talpig érő szoknyáját markolva állt a létra tetején, becsukta a tároló ajtaját, majd lejjebb lépett párat, és a csapóajtót is becsukta. A barlangra ismét vaksötétség borult, csak a varázslámpás nyújtott némi segítséget. McGalagony bizonytalanul lépkedett lefelé a nyirkos és csúszós fémen, mikor egyik lábával félrelépett. A boszorkány elvesztve egyensúlyát megbillent, kezei megcsúsztak és a következő pillanatban már úgy zuhant lefele, mint egy lisztes zsák. Perselus rémülten nyújtotta a karjait, de teljesen feleslegesen. A homokban ugyanis egy szó szerint talpraesett szürke macska álldogált, bűnbánó szemeket meresztve a varázslóra.
- Sajnálom, hogy megijesztettelek - kért bocsánatot rögtön a tanárnő, mikor visszaváltozott. - Csak túlságosan nedves a létra.
- Azt hittem, nem kell mondanom! - zsörtölődött Perselus fejingatva, majd újból a létrához lépett. - Csak remélni merem, hogy a varangy nem jön rá ennek a járatnak a nyitására is. Ha igen, felettébb kínos szituációban lesz részünk. De addig is javasolnám, menjünk valamerre. Ahogy láttam, ez egy barlang, ami nedves - itt McGalagony horkantás szerű hangot hallatott. - Ez pedig arra enged következtetni, hogy víznek is lennie kell a közelben. Gyere!
Tovább sem várva felkapta magára hosszú és homokos talárját, majd előretartva a gömböt és pálcát megindult a nagy homokban. A nő ruhája végét felhúzva csámpázott utána, de hamar megunhatta a szerencsétlenkedést, mert Perselus már csak azt vette észre, hogy egy szürke ágyúgolyó húz el mellette nyávogó hangokat hallatva.
- Griffendéles logika! - morogta szándékosan hangosan. - Ahelyett, hogy levetted volna a magas sarkúdat és élveznéd a homokot itt nyivákolsz, akarom mondani, nyávogsz…
A macska sértődötten fújt rá, majd peckesen kihúzva magát előrefutott. Perselus gúnyosan mosolyogva lassított, majd csak azért is lerúgta cipőit, amiket a kezébe vett és tovább ment. Percek sem teltek bele, mikor meg kellett állnia. McGalagony, aki eddig előtte ment, most mellette állt emberi formában és a fülét hegyezte.
- Te is hallod ezt?
- Micsodát? - kérdezte Perselus, de hiába, mert ekkor már ő is hallotta, amit a másik. - Ez a tenger! Hullámok!
A tanárnő újból macskává válva rohant előre, a férfi sem habozva sietett utána, majd befordulva egy sarkon megtorpantak. McGalagony már megint önmaga volt, de ha akart, sem tudott volna visszaváltozni: lesokkolt az elé táruló látványtól. Perselus is csak állt egy helyben és bámult.
A tenger a horizonttal volt egyenlő, ameddig a szem ellátott, víz volt mindenütt. A homokos partot lágyan mosta a hullám, kellemes morajt hallatva. Egészen aprócska kagylókat sodort kifelé, olykor egy-egy hínárt a közeli sziklák oldaláról, amik magas bástyaként buktak ki a vízből. A szél szilajul ostorozta a tengert, nagy hullámok indultak útnak, de mire kiértek, nem voltak többek puszta gyengéd érintésnél. A só beleveszett a levegőbe, frissítően hatott, ahogy a jelenlévőket simogatta. Kisebb szellők hada halk dallamot fütyülve, játékosan kavarták fel a homokot, ami otthont adott a rákoknak és most felfedte őket.
Perselus nem hitte, hogy lehetne még ennél is gyönyörűbb, de tévedett. A Nap arany korongja úgy bukott ki a vízből, mint legszebb szirén, aki elcsábítja a hajósokat. Körötte az ég rózsaszínnek látszott, lassan narancssárgába hajlott, talán lilával keveredett. Az első sugarak vakítóan törtek meg a víz felszínén, a barlang pedig valósággal fényárban úszott. A mágus lehunyta a szemét, úgy élvezte a simogató szelet, a meleg napsugarakat, a talpát nyaldosó vizet.
- A hely varázsa, mi? - úgy fordult a mellette álló Minerva felé, hogy még a nyaka is belereccsent. A nő azonban csak kedvesen mosolygott rá, tekintete különös jókedvvel csillogott. Pár ősz hajszála kiszabadulva szoros kontyából csapkodta az arcát, vízbe merült talárja bársonyosan ringott a hullámokkal együtt. Perselus nem tagadhatta, ez a McGalagony más volt, mint akinek a tanteremben mutatja magát - akárcsak ő. A boszorkány a távolba meredve nézte a felkelő napot, mikor megszólalt. - Kislány voltam még, mikor először és egyben utoljára láttam a tengert ilyen közelről. Édesapám vitt el. Pontosan emlékszem, mikor először szembesültem a tenger csodájával, kinevetett. Egész nap ott voltunk, játszottunk, fürödtünk. Már esteledett, mikor viharba borult az ég. Apám hiába mondta, hogy ne menjek vissza a vízbe, nem hallgattam rá. Egy kagylót akartam felhozni a mélyből, a legszebb kagylót - édesanyámnak. De elnyelt a víz és… apám utánam ugrott. Sikerült valahogyan kiúsznom a partra, de ő lemaradt. Talán az óta félek a víztől, talán ezért is lettem macska…
- Az apád… - Perselus bizonytalanul szólalt meg, nem volt biztos benne, hogy megtörheti-e a másik nosztalgiázását. Kíváncsian nézte a nő arcát, aki még mindig a horizontot figyelte, arcán elmélyültek a ráncok, mosolya szomorúvá vált. Ősz hajával, csontos kezeivel törékenynek, sebezhetőnek látszott. A férfi már kezdte megbánni megkezdett kérdését, mikor Minerva végre rá nézett, szemei könnyben úsztak.
- Soha többé nem láttam - mondta elfúló hangon, majd bánatosan elmosolyodott. Megfogta vörös ruhája elejét, és szétzilált hajjal kisétált a partra. Perselus pár pillanatig még nézte az idős hölgyet, majd visszafordult a tengerhez. Nem számított rá, hogy ekkora hatással lesznek rá az asszony szavai, de talán ez is a változás miatt van: szíve fájdalmasan szorult össze, csak nem akart engedni. Dorkára gondolt, akiért bármit megtenne. A kislányra, aki oly elveszett egyedül. Perselus pedig akkor és ott értette meg igazán, hogy miért is rendítette meg őt olyannyira a boszorkány története. Ha Dorka lett volna a kislány, és ő az apuka - ő ugyanúgy az életét adta volna, hogy gyermeke megmeneküljön.
A torkába növekvő gombócot lenyelte, majd felszegett állal, rendezett arccal ment vissza Minervához, aki most egy homokban lévő, korhadt fatörzsön ült, és rá várt.
- Vajon mennyi lehet az idő? - kérdezte, mire Perselus elővette a pálcáját, és elmotyogott egy óramutató varázslatot, nem törődve társa méltatlankodásával.
- Mindjárt öt. A varázslatról pedig csak annyit - kétlem, hogy ezt is megérezné az a denevértrá…
- Perselus! - szólt rá hitetlenkedve felettese, de ennyivel lezártnak is tekintette a témát. - Vajon hol lehetünk? Ez még a Roxfort területe?
- Biztosan a birtokon vagyunk még, hiszen… - A férfi egészen a tengerig hátrált, miközben a felettük húzódó sziklaszirtet kémlelte. - Ott van Dorka erkélye, és ott az enyém, ami a pincéből nyílik.
- Tehát gyakorlatilag a Roxfort alatt vagyunk - vonta le a következtetést McGalagony, Perselus pedig bólintva jelezte egyetértését. - Vissza kellene mennünk. Hiába van hétvége, gyanús lenne, ha túl sokáig elmaradnánk.
Ezzel némán egyetértve visszaindultak a létra irányába. A gömb megint ott volt, és mutatta a kivezető utat. Némán mentek egymás mellett. A létrához érve Perselus önként vállalta, hogy előremegy körbenézni, elment-e már a rém.
- És ezek? - mutatott bizonytalanul a homokban heverő takarító eszközökre Minerva, mikor már ott álltak a feljáró tövében. A férfi csak vállat vont.
- Majd felvarázsoljuk őket. Egyébként is - Dorka semmi hasznát nem veszi ezeknek. - A boszorkány értetlen arcát látva hozzátette még. - Van két házimanó, akik repesve várják a lány legkisebb kéréseit is. Csak porfogók.
Ezzel a gömböt görcsösen markolva mászott fel. Most nem csúszott meg, hamar fel is ért, majd óvatosan felnyitotta a csapóajtót. Pár pillanatig fülelt, de mikor nem hallott semmit, óvatosan kilökte a tároló ajtaját is. Az lassan és nyikorogva nyílt ki. A fürdőszoba üres volt, halvány fényben úszott. A márvány ragyogott, a kád fölött lévő rózsaablak - ami egy felnyitott kagylót, s benne egy igazgyöngyöt ábrázolt - most szivárványba vonta az ugyancsak kagyló formájú kádat. Perselus egészen elmerült a hely szépségének tanulmányozásában, mikor McGalagony hangja szólalt meg mögötte.
- Segítenél, ha megkérlek? - a férfi észhez térve fordult a tárolóhoz, amiből most mindössze egy fél Minerva látszott ki. A nő belegabalyodva nagy ruhájába mászott ki négykézláb a járatból, majd elfogadva a segítő kezeket felállt és leporolta magát. - És most hogyan tovább? Ha Dolores még itt van…
- Már elment - jelentette ki magabiztosan Perselus és nem várva tovább kicsörtetett a fürdőből. A tanárnő rémülten ment utána.
- Miért vagy ebben olyan biztos? - esett neki a varázslónak, aki most kinyitotta a bejárati ajtót, és várt. A következő szempillantásban Omega lépett be rajta, pofáján elégedett mosolynak tűnő grimasszal.
- Mert ez a bozontos szőrmebunda kapizsgálja az elmémet! - vicsorogta, de a farkas csak felvinnyogva kinevette. McGalagony értetlenebbül meredt rá, mint azelőtt. A bájitalmester céltudatosan sietett egyenesen a hálószobába miközben magyarázott. - Omega és én… Képesek vagyunk homályos kapcsolatot létesíteni a másik tudatával. Ezért is tudta ez a bolhatanya, hogy bajban vagyunk: nem vonyított.
- Értem - motyogta Minerva, miközben követte őt a hálóba. A varázsló úgy járta körbe a szobát, mintha itt élne. Kinyitotta a szekrényt, ami kongott az ürességtől. Hát, persze! Dorka általában iskolai egyenruhában van, az a lehetetlen mugli viselet pedig, amiben ideérkezett minden bizonnyal mosásban van. A szekrényben nem voltak fiókok, csak polcok és fogasok, amik semmit nem rejtegethettek. Összepréselt ajkakkal csukta be az ajtót, majd lépett a baldachinos ágyhoz. Gondolkodás nélkül guggolt le és hajtotta fel a paplant, hogy benézzen az ágy alá, de semmi sem volt ott egy papucson kívűl. A biztonság kedvéért azért azt is kivette és megnézte.
- Mit keresünk? - kérdezte tétován a tanárnő pár másodperc múlva. Omega az ajtóban ült és idegesen szimatolt a levegőbe.
- Nem tudom - vont vállat Perselus. - Bármit, ami nem idevaló, bármi gyanús tárgyat, ami árthatna Dorkának később. Varázslatokat nem éreztem, de azért megnézheted te is. Umbridgenek célja volt, amiért idejött. Biztosan magával vitt valamit. A kérdés csak az, hogy mit? Valami hiányzik - érzem! Valami, ami a legutóbb még itt volt, de most…
Tehetetlenségében kicsörtetett a nappaliba és rámeredt Amelie portréjára. A lány - Dorka kiköpött mása - mereven nézett a távolba, üvegkék tekintete úgy hatott, mintha átlátna mindenen és mindenkin. Pillantása mindent tudó volt, Perselusnak pedig az a rossz érzése támadt, hogy a festmény valóban tud valamit. Arcán sejtelmes mosoly játszott, a rá vetülő napsugár furcsa árnyékba vonta a lány alakját.
A bájitalmester óvatosan lépett közelebb a képhez, amin a fény megtörve világított tovább a szoba egy pontjára. A napfény most megcsillant, elvakította egy pillanatra a varázslót, akinek hideg futkározott a hátán, pálcáját markolta a kezében. Azt kívánta, tévedjen.
- Minerva? - a nő mögé állt, és érdeklődve leste minden rezzenését. Perselus suttogva szólalt meg. - A sötétítő. Mikor feljöttünk… ugye, be volt húzva?
- Igen - bólintott az asszony és hátrafordult, hogy megnézze a méregzöld anyagot, ami valóban eltakarta az ablakokat. - És most is be van. De miért olyan fontos ez?
- Mert… ne ijedj meg, de a festményen… - A bájitalmester nagyot nyelt. - A festményre rásüt a nap.
McGalagony hitetlenkedve fordult a portré felé, amin valóban ott játszadozott a hajnali napsugarak egyike. A száját eltátva ment közelebb.
- Ez lehetetlen. Hiszen az ablakok… a függöny… csak a vásznon át süt a nap, de… nincs rés! Akkor… hogyan?
- Ez felettébb jó kérdés - merengett el Perselus. - Akárcsak az ajtó, mikor bejöttünk.
Szó nélkül sietett az ablakhoz és húzta el a függönyt.
- Minden ablak csukva. - Erejét összegyűjtve feszült neki, próbálta kinyitni. - És kinyithatatlan. Beragadt! Tehát huzat nem volt és nincs is. Az ajtó minden jel szerint önálló életre kelt. Vagy valaki becsukta. De hogy miért és kicsoda?
Gondolataiba merülve húzta vissza a sötétítőket, óvatosan nyúlt a poros textilhez, végigsimított rajta. A kósza napsugár megint megcsillant valamin, a varázsló pedig követte a fény irányát. A szoba közepén, a szőnyeg sarkán egy rés volt a parkettán. Nem habozott, egyetlen mozdulattal felszedte a sérült fadeszkát, és elámult. Alatta egy dobozka volt elrejtve, díszes csatja csillogott és verte vissza a fényt. Perselus óvatosan emelte ki a mélyedésből, majd lefújta róla a port és végigsimított a tetején. McGalagony is észrevette az új kincset, mellé hajolva figyelte.
- Ez Amelie Darlingé?
- Nem - ingatta a fejét Perselus, és kinyitotta a ládikát. – Ez… Petunia Evans varródoboza… Már gyerekkorában meg volt neki, úgy látszik, szerette. De, hogy kerül ez ide? És miért van tele Dorka...?
- Rajzaival? - lepődött meg az átváltoztatástan tanárnő. – Nézd! Ez te vagy! - felkuncogott kollégája megörökített arcán. - Pont olyan, mint te.
Perselusnak el kellett ismernie, Minervának igaza volt. A rajz hiába állt egyszerű szürke - valószínűleg grafittal készült - színekből, az ő tökéletes mása volt. A görbe orr, a fekete szemek, amik semmilyen érzelmet nem mutatva néztek valahova, a vékony ajkak, a haja. A furcsa csak az volt, hogy egy olyan szituációt ábrázolt, amit ő nem élt meg. Vagy MÉG nem…
A környezetből ítélve a Szellemszálláson lehetett, a kép sarkában egy kígyó farka látszott. Nem tudta hirtelen hova tenni ezt az egészet, de ráfogta Dorka fantáziájára. Tovább nézelődött az összehajtogatott, néhol gyűrött remekművek között, majd arcán gúnyos mosoly terült szét.

- Úgy látszik, nem csak én lettem megörökítve. - A nő felsikkantva kapta ki kezéből a pergament. - Nem is tudtam, hogy tervezed elfoglalni az igazgatói posztot.
- Én nem! - rázta a fejét a nő, de nem tagadhatta: a képen ő ült elszánt tekintettel a Roxfort igazgatói irodájában, háta mögött két festménnyel. Hunyorogva nézte meg jobban a rajzot, majd felkiáltott. - Te mardekáros fajankó! Ez mégis mit jelentsen?! - nyomta Perselus orra alá a papírt, majd rábökött a jobb oldali festményre, ami a falon lógott és egyértelműen a bájitalmestert ábrázolta. A varázsló gyilkos tekintettel meredt felettesére.
- Én nem leszek igazgató. Soha nem akartam az lenni! - elgondolkodott. Tovább pörgette kezeiben a lapokat, mindegyiken egy személy volt, hol diák, hol tanár, esetleg civil. Dorka soha nem tett neki említést ezekről a rajzokról, amik - ha a megérzései nem csalnak - a jövőről készültek. Meglepetten állt meg egy képnél, amin ő volt. Lehetetlenül rövid, őszes hajjal, széles, őszinte mosollyal az arcán. De nem volt egyedül. Ott volt mellette négy gyerek. A legidősebbnek tűnő fiú karba font kezekkel állt mellette féloldalasan, szeme sarkából őt leste csodálattal. Aztán egy lány a másik oldalán, olyan volt, mint most Dorka. Csípőre tett karokkal vigyorgott a képre, Perselusnak feltűnt, hogy jobb karja a kislány vállán pihen. Aztán ott ült valósággal a lábain még egy kisfiú, törökülésben. Könyökeire támaszkodva fogta a fejét, csibészes mosollyal nézett a feje fölé, mintha láthatná az ő, Perselus arcát. A legutolsó és egyben legkisebb gyermek szintén lány volt. Ötéves forma lehetett, mellette állt, de ami a legmegdöbbentőbb volt, hogy őt ölelte át. Két kicsi karjával körbe sem érte egészen, arcát félig belenyomva az oldalába nevetett. Perselus keze a hátán pihent.
Megszédült. Mi ez az egész? Dorka miért rajzolja le őt ilyen elképzelhetetlen "környezettel"? És miért nem mond neki semmit? Óvatosan hátralesett a válla fölött, megbizonyosodott a felől, hogy Minerva el van merülve önmaga ábrázolásában. Ingerülten fordította meg a pergament, és lefagyott. A dátum 1856. október 9. Aláírás nem volt a művész részéről, szóval bárki odaírhatta azt a Merlin verte időpontot. Egyre idegesebben fogott meg egy másik rajzot is, azon is volt dátum. A mostani dátum. Gyöngybetűkkel, nem olyan ferdékkel, mint a másikon. Igaz, ezen sem volt aláírás, de nem is kellett. A két rajz teljesen különböző volt, a vak is láthatta, hogy nem ugyanaz a személy készítette. De akkor ki a Merlin rajzolta le őt 1856-ban? Összepréselt ajkakkal nézett föl a kandalló fölötti festményre, amin Amelie tekintete eddig nem látott jókedvvel csillogott. Az árva napsugár is eltűnt, nem fénylett többé a sápadt lány kócos haja. Mosolya fültől fülig ért.
Perselus megrázva a fejét próbálta meggyőzni magát, miszerint ez csak képzelgés: ez a kép nem él! Óvatosan újból összehajtogatta a rajzot, amin ő volt azzal a négy poronttyal, majd gondosan elrejtette a talárja zsebében.
- Találtál valamit? - kérdezte McGalagony, és már a dobozban kutakodott.
- Nem, Dorka csak ezeket a rémképeket tartotta ebben a dobozban. Kizárt, hogy Umbridge megtalálta.
Fülsértő vonyítás szelte át a szoba csöndes békéjét. A két tanár összenézve ugrott talpra és rohant vissza a hálószobába, ahol most Omega vicsorgott az éjjeliszekrényre. Perselus úgy rántotta ki a fiókot a helyéről, hogy az kis híján kiszakadt. Omega szűkölni kezdett, Perselus pedig elsápadt. Egy fekete zsineg hevert odabent, amit - emlékei szerint - Dorka "telefontöltőnek" nevezett. De akkor hol lehet a hozzá tartozó telefon?
- Eltűnt a telefonja! Ó, Merlin átkozta ostoba mugli kütyük! Csak a baj van velük! - vert rá a komódra, ami halkan reccsent. McGalagony kérdőn nézett rá.
- Milyen telefon? Olyan… Olyan nem csak a mugli "mugliknak" van? Olyan vezetékekkel összedrótozott, falból kilógó doboz…
- Akkor ez is a sors iróniája. Dorka - ha eddig még nem tudtad volna - a jövőből, 2014-ből jött. Ekkora - két ujjával mutatta a méretet - a telefonja, zsebbe dugható, ráadásul varázslattal működik, mert amikor én láttam, az ujjaival működtette. Nincsenek gombjai!
- És gondolod, hogy…
- Hogy voltak-e rajta fényképek, adatok, személyek, egyéb információk? - sóhajtott megtörten Perselus. - Igen. Egyszer Potternek be nem állt a szája az órámon, már rászóltam volna, mikor meghallottam, hogy Dorkáról beszél.
- Te kihallgattad? - sápadt el az asszony, de a férfi csak lesajnálóan mérte végig.
- Nem dolgozott az órámon. Örüljön, hogy nem küldtem büntetőmunkára! Vöröske barátjának zagyvált valamilyen „okostelefonról”, amit Dorka mutatott neki. És, hogy mennyi mindent tud…
- Ha Dolores fel tudja oldani azt a varázslatot, amivel az védve van, akkor viszont megtud mindent! - sápadt el Minerva, és Perselus sem volt nyugodtabb. Meg kell keresniük azt a vackot és vissza kell szerezniük. Omega azonban tovább szűkölt, a férfinak nem tetszett a dolog.
- Mi a baj, Omega?
A farkas orrával böködte az éjjeliszekrény ajtaját, Perselus kinyitotta és újból rátört a félelem, amit utoljára akkor érzett, mikor Dorkát elrabolta Voldemort. A polcon azok a bájitalreceptek voltak, amiket ő másoltatott a lánnyal. A "tízperces" mérgek. Kiverte a verejték, miközben megszámolta a lapokat.
- Hetvenkilenc! Nem nyolcvan! Egy eltűnt! Hova lett? - újra elkezdte számolni a lapokat, Minerva is rémülten nézett. - Megint hetvenkilenc! Ellopott egyet! ÉS ha ellopott, akkor… Merlinre! Dorka veszélyben van!
Már ott sem volt, Omega előrerohanva hagyta őt le, McGalagony hátul kocogott. Perselus kiérve a toronyból fellökött minden útjában állót, úgy száguldott a gyengélkedőre. Mikor odaért kitárva a kétszárnyú ajtót rontott be.
- Poppy! Poppy, hol vagy, te ostoba? - kiáltott, és majd' kitépve az iroda ajtaját nézett be az üres szobába. Őrjöngve rohant Dorka ágyához, mikor besétált az ajtón a meglepetten nézelődő Madam. Perselus máris előtte termett és a képébe vicsorogva kérdezett. - Volt itt valaki?
- Mégis kire gondolsz, Perselus? - sétált el mellette a nő. - Ha nem ismernélek, azt mondanám, halálfélelmed van.
- Mindjárt neked lesz halálfélelmed, te tyúkeszű boszorkány! - kiáltotta türelmét vesztve a varázsló, mire a gyógyító megrémülve hátrált. - Ki. Volt. Itt. Ma. Reggel?
- Nem tudom, senki - rázta a fejét Madam Pomfrey, mikor meglátta a Perselus mögött zihálva befutó Minervát. - Igaz, leugrottam tíz percre a Nagyterembe. Albusnak kellett egy üzenetet átadnom.
- Te elhagytad a gyengélkedőt?! - túrt a hajába türelmét vesztve a bájitalmester, majd Dorka ágyához sietett. A lány sápadt volt, ugyanúgy aludt, ahogyan az elmúlt két hétben. Azt az apróságot leszámítva, hogy a szája elkékült. McGalagony is az ágy mellett termett, Poppyt magával ráncigálva.
- Elkéstünk! Már megitatta vele a mérget! - csikorogta a fogai között Perselus, és legszívesebben megfojtotta volna a javasasszonyt, aki most értetlenül hajolt a beteg fölé, elvégezve rajta egy diagnosztizáló bűbájt. - Ha szerencsénk van, még nem érte el a szívét.
- És ha nincs? - sikoltott hisztérikusan a tanárnő.
- Lebénul a szíve, és megfullad! - a bájitalmester egyet intett a pálcájával, mire a kandallóból vaskos kódex lebegett át. - Minerva! Át kell nézned ezeket, és… - itt újat pöccintett, Dorka szobájából is átröppentek a papírlapok. -… ezeket itt. Keresd meg a hiányzó mérget! Csak remélni merem, hogy az a szörnyeteg nem volt jeles bájitaltanból! Poppy, te segíts! Be kell mennem és ki kell hoznom! Ha nem teszem… Ha te méregteleníted is, az elméje olyan mértékben károsodhat, hogy meghal. Te tartsd életben, én pedig visszahozom!
- Nem teheted! - kiáltott fel Madam Pomfrey, mialatt már a ruha ujját tűrte fel. - Ha úgy van, ahogy mondtad. Ha valóban belehal a mérgezésbe, és meghal, míg te bent vagy…
- Egyszer már bementem! - vicsorogta rendíthetetlenül a varázsló. - És akkor is ugyanez a helyzet állt fent. Akkor megúsztam, most is meg fogom! Amint Minerva megtalálja a hiányzó mérget - már bánom, hogy nem írattam Dorkával rá vele oldalszámokat -, akkor te tudod azt semlegesíteni. És Dorka végre valahára itt lesz!
- De akkor sem hozhatod vissza! - vitatkozott még mindig a javasasszony. - Túl korai! Te mondtad, hogy nem áll készen rá.
- Most már készen áll! - suttogta vérfagyasztóan a bájitalmester, és már ott sem volt. Lefeküdt a szomszédos ágyra, és koncentrált. Kizárta fejéből a hölgyek duruzsát, és belépett Dorka elméjébe.
Elégedetten konstatálta, hogy rögtön előtte termett a magyar mennydörgő. Az felismerve a férfit füstpamacsokkal üdvözölte őt, majd felordított. Perselus látta, hogy az elme sokkal biztatóbb állapotban van, mint mikor itt hagyta. Tehát Dorka feltalálta magát, és elkezdett rendet teremteni. Nagyszerű! Valóban készen áll.
- Meg kell találnom Dorkát! - a sárkány egyetértése jeléül lehajtotta a nyakát, mire Perselus bizonytalanul felmászott rá. A hüllő csatakiáltást hallatott és elrugaszkodott a talajtól. Perselus az elmében suhanva nézte Dorka lényének összetett mivoltát. Folyamatosan fürkészve a folyosókat kereste a hófehér alak felbukkanását. Most, hogy már nem volt Dorka a Nagyúr fogja, minden sokkal könnyebben ment. Észre sem vette, hogy a sárkány leszállt, csak mikor egy kedves hang köszöntötte őt.
- Pers? Valóban te vagy az? - mosolygott rá boldogan Dorka, arcán régen nem látott öröm sugárzott. Perselus szíve nagyot dobbant, mikor lecsúszott a pikkelyes dög hátáról, és a lány a karjaiba röppent. - Tudtam, hogy visszajössz értem. Tudtam! - nevette a lány, de arcáról rögtön lefagyott a mosoly, mikor meglátta Perselus bajjósló arckifejezését. - Mi...?
- Vissza kell vigyelek.
- Tessék? - kiáltott fel Dorka és megütközve elhátrált tőle. A bájitalmester kérlelőn nézett rá. - Nem! Nem! Nem megyek sehova! Még nem fejeztem be!
- Majd befejezzük együtt, de most rögtön el kell tűnnünk innen! - morogta türelmét vesztve a férfi és kézen fogta a tiltakozó szellemet, aki erre rémülten ugrott odébb. - Értsd meg! Nem maradhatsz itt!
- Miért?! - rázta a fejét Dorka, Perselus pedig felsóhajtva válaszolt.
- Megmérgeztek.
- Akkor miért nem az ellenszert kutyulod? - esett neki a lány. A férfi nem tudta megállni, elmosolyodott. Ez annyira Dorkás reakció volt, és annyira hiányzott már neki. A szellem azonban félreérthette a mosolyát, mert felkiáltott. - Szerinted ez nevetséges, Pers? Ideállítasz éveknek tűnő idő után, és közlöd velem, hogy itt kell hagynom a még szabadon kószáló emlékeimet? Milyen legilimentor vagy te?!
A tanár érezte, hogy elszakad benne valami. Állát megfeszítve próbálta önuralomra bírni magát. Most nem veszítheti el a fejét!
- Ide figyelj! Ha itt maradsz, mindketten meghalunk!
- Ó, hogy milyen egy önző durrfarkú szurcsók vagy! - kiáltott fel hisztérikusan Dorka. - Csakis a saját életedet félted! - a lány váratlanul elmélyítette a hangját, és túlzottan kifigurázva a másikat beszélt tovább. - Ha itt maradsz, meghalunk! Pontosabban én. A nagy és hatalmas Perselus Piton, a csodák csodája! Oda lesz a gondosan őrzött hírnevem, nem fogok tudni több szerencsétlen gyereket piszkálni, itt a világ vége!
Perselus elveszítve a fejét, vörös foltokat látva lépett a haját dobáló Dorka felé, majd karon ragadta és erősen megrázta.
- Fejezd be! - kiáltotta, és a szellem tekintetében most először félelem csillant. A varázsló lehalkította a hangját, engedett a szorításon. - Ez nem te vagy!
- Mondtam, hogy még nincs rend a fejemben! - kotyogott közbe ártatlan képpel a lány, majd hirtelen elkomorult. - Ha visszaviszel… Nem tudom, milyen leszek. Lehet, hogy ilyen, mint most - egy kiállhatatlan liba. Vagy okoskodó, vagy beképzelt, esetleg egy troll, de lehet, hogy…
Perselus ellágyult tekintettel fogta keretbe Dorka arcát, aki most vallotta be, mennyire retteg önmagától.
- Mindegy, milyen leszel. Én ott leszek, és segítek. Visszajöttem, mert megígértem, és mert veszélyben vagy. Most azt ígérem meg, hogy együtt fogjuk ezt a rendetlenséget eltűntetni, bármi történjék - mondta a lány hófehér szemeibe nézve. - De ha most nem megyünk vissza, nemcsak, hogy más leszel, de egyáltalán nem leszel!
- Sajnálom, hogy nem tudtam befejezni - motyogta Dorka, és hirtelen sírva fakadt. A bájitalmester önmagában szidva saját érzelgősségét ölelte magához a szellemet. - Nem tudom, mi lesz, ha magamhoz térek. Lehet, hogy soha többé nem leszek ilyen, mint voltam.
- Majd megszokom - próbált viccelni a férfi, de látva a gyerek lesújtó pillantását ő is elkomorodott. - Szerettem a régi Dorkát. És az újat is fogom!
- Hiányozni fogsz! - sírta a lány, és áttetsző arcát a másik talárjába temette, mintha az mindentől megóvná. A bájitalmester szorosabbra vonta az ölelést. Úgy suttogta Dorka fülébe.
- Te is nekem - érezte a gombócot a torkában, nagyot nyelve folytatta. - De nem hagylak magadra! Várni foglak!
- Szeretlek, Pers! - motyogta Dorka, majd még jobban hozzá simult. - Készen állok. És, én tényleg nagyon-nagyon, nagyon szeretlek!
Perselus a világért sem engedte volna el a gyereket, helyette inkább koncentrált.
A gyengélkedő mennyezete pár szempillantásig hullámzott felette, majd kitisztult a kép. Amint úgy érezte, meg tud állni a lábán, Dorka ágya mellett termett, ahol időközben már nem csak Poppy, Minerva, és Omega, de már Albus is ott állt.
- Sikerült stabilizálnunk az állapotát. Megszűntettük a méreg hatását, tökéletesen hatott a készletben lévő ellenbájitalod - mosolyogta a javasasszony, majd elhallgatott. Lélegzetvisszafojtva nézték, ahogy Dorka szempillája megremeg. Perselus majd' kiugró szívvel ült le az ágyra, és fogta meg a lány kezét. Dorka pár pillanatig értetlenül és elveszetten nézett a plafonra, de pár pislogás után kitisztult a tekintete. Értetlenül nézett körbe, majd a kezét fogó tanárra. Rémülten kapta tekintetét a férfire, akinek rossz érzés kezdte marni a belsejét. Hiába volt nyitott Dorka minden lehetséges új személyiségére, ez a rémült valahogy akkor sem tetszett neki.
- P… P-Piton professzor? - Perselus arca megkeményedett, nagyon rosszat sejtve vonta össze a szemöldökét. Nem akarta hallani a kérdést, amit már előre sejtett. – Miért… Miért fogja a tanár úr a kezemet?
Perselus pár másodpercig kiábrándultan fürkészte a gyerek arcát, akárcsak a körülötte lévők. Tréfa jele után kutatott, de Dorka kék tekintete színtiszta értetlenséget és összezavarodottságot tükrözött. A varázsló a nyelvére harapva engedte el a kezet, ami olyan kicsi volt és segítségre szoruló. A lányt látszólag nem rendítette meg ennyire az "elválás", mert most az őt megfejteni próbálókra nézett.
- McGalagony professzor… és Albus Dumbledore… az igazgató úr… - Hebegte, mintha egy kirakós hiányzó darabkáit keresné. Elbizonytalanodva csukta be a száját, mire az ősz mágus bíztatóan rámosolygott.
- Igen, mi vagyunk azok. És természetesen Madam Pomfrey és ahogy mondtad… - itt félénken pillantott barátjára. -…Piton professzor.
- Igen - bólintott Dorka egyetértőn, majd a távolba révedt pár pillanatig. A felnőttek kétségbeesett és rémült pillantásokat váltottak egymás között, kivéve Perselust. Ő csak a gyereket nézte, így az sem tűnt fel neki, hogy a boszorkányok mindjárt elsírják magukat együttérzésükben. Dorka összerezzent, majd kissé élénkebben, mint eddig Dumbledore-hoz fordult.
- Bocsánat, de lemaradtam valamiről?
- Tudod, ki vagy? - nézett rá kételkedve az igazgató, amíg feltette ezt az igazán egyszerű kérdést.
- Varga Dorka. Vagyis nem. Dorotea Dumbledore. Attól függ… - fintorogta a lány, és a jelenlévők végre megkönnyebbültek kissé. A levegő is melegedett pár fokot. - Professzor? Mi történt velem? És… miért vagyok én itt? És maguk miért vannak itt?!
Dumbledore szomorú pillantást vetett Perselusra, aki még mindig a gondolataiba merülve meredt a kezére. Végül újabb kérdést tett fel.
- Mi az utolsó emléked?
Dorka pár pillanatig elgondolkodott, majd bizonytalanul megszólalt.
- Talán… Talán az, hogy vacsorázom. Vagy… Nem is! - szenvedett minden egyes emlékfoszlányért, ez tisztán látszott. - Edzettem. A Szükség Szobájában… és… volt ott egy… macskaszerű lény, ami beszélt. Első voltam. Vagy… szemek! Ez volt a megoldás! - A társaság most úgy meredt az ágyban makogó Dorkára, mint akinek elment az esze. - Aztán beomlott a Nagyterem… és… én… meghaltam! - nyögte elsápadva, szája vészesen sírásra görbült. McGalagony leült az ágy másik oldalára és megfogta a kezét. Őt nem lökte el magától - gondolta Perselus keserűen és felállt. Alig, hogy elhagyta a helyét, Madam Pomfrey már ott is volt és nyugtatgatni kezdte a lányt. Altató bájitalt tömött a szájába, nyakig betakarta a reszkető Dorkát, és barátságosan megsimogatta a haját.
- Bármi is lesz ezután, a nehezén már túl vagy! Hála Piton professzornak! - Perselus kínosan érezte magát a sok ráeső tekintettől, és Dumbledore vigasztaló vállveregetésétől. Felpillantott és látta Dorkát, ahogy őt nézi elgondolkodó arccal.
- Köszönöm, professzor! - suttogta alig hallhatóan, már hatott a bájital. A lány McGalagonyra mosolygott, majd elaludt. Perselus pedig csattogó talárral, Omega nélkül hagyta maga mögött a gyengélkedőt. Átkozta a percet, mikor megígérte Dorkának, hogy vigyázni fog rá. Átkozta magát, amiért ilyen gyenge lett, és amiért a lánynak nincs szüksége rá. De legfőképpen Dorkára haragudott, amiért hazudott neki. Azt mondta, más lesz. Meg fog változni, de azt egy szóval sem említette, hogy ennyire! Azt mondta, szereti őt. De ha ez szeretet, akkor Perselus inkább nem kér belőle. Ő a régi Dorkát akarja, aki tudja, hogy szereti őt. Aki viszont szereti őt. És aki emlékszik rá…