Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5. Fejezet

A túlcsordult elme

 

- Sirius, ő ki volt? - kérdezte Harry a függönnyel takart portréra mutatva.
- Bemutatom nektek - hál 'istennek - megboldogult anyámat - morogta a férfi, és beterelte Ginnyt és Hermionét a konyhába. Fredet és George-ot csak azért nem, mert ők egyszerűbb közlekedési járműnek tekintették a hoppanálás művészetét.
- Ő a te…
- Igen, ő volt az anyám. De már szerencsére nem él.
- De hát mit keres itt az édesanyád portréja? - ámuldozott Harry. Legszívesebben jól bordán böktem volna, hogy ne tegyen már fel ilyen udvariatlan kérdéseket, de hiába. Harry részben az ilyen buta kérdéseitől Harry. Így hát beértem egy egyszerű rászólással is:
- Harry! Látom, elkerülte figyelmedet a bejárati ajtó fölött lógó táblácska - mondtam, és az ajtó irányába mutattam. Harry megfordult, és meglepett kifejezéssel az arcán Siriusra nézett.
- Black kúria? Ez a családod háza volt?!
- Igen, a családomé volt, de mivel már nagyjából minden rokonom feldobta a talpát, rám maradt ez a kóceráj - mutatott körbe savanyú képpel a tulajdonos.
- De hát...
- Csodálatos! - szakítottam félbe Harryt. - Köszönjük Sirius ezt a kis bemutatót, de én már tényleg éhen halok.
- Jól hallottam? Valaki éhen akar halni? - dugta ki fejét a konyhából Mrs. Weasley, és beterelt minket a konyhába. - Az én jelenlétemben? Na, azt már nem, kis drágáim! Befelé! Sipirc a konyhába! Üljetek le, máris kaptok valami finomságot!
Harry és én egyszerre néztünk egymásra, mert az a "tömeg", ami a konyhát jellemezte, észrevehetetlen volt: a szoba közepén elhelyezett asztal végében Mr. Weasley ült, és legidősebb fiával, Billel suttogott valamiről. Fred és George édesanyjuknak próbáltak segíteni ( aminek az lett a vége, hogy tíz tányér nagy csörömpölések közepette széttört ), Ginny Hermionéval együtt az asztal terítésén szorgoskodtak, Ron osztotta az evőeszközöket, Remus mély beszélgetésbe mélyedt Tonksszal, Rémszem állítólag feltérképezni ment a terepet, Kingsley pedig épp a papírhalmok egymásra rakásával bíbelődött. Sirius fejében is valószínűleg ugyanaz a kérdés fogalmazódhatott meg, mint a mienkben ( "Befér ide egyáltalán annyi ember, amennyi most próbálkozik?" ), mert pár másodperc döbbenet után, biztatóan ránk mosolygott, és beljebb préselődtünk mind a hárman. Mikor Mr. Weasley pillantása ránk siklott, széles vigyor terült szét az arcán, felállt, és elénk sietett.
- Harry! - rázta meg a mellettem álló kezét nem kis vehemenciával. - Te pedig biztos Dorka vagy, ha nem tévedek! - fordult hozzám, és velem is kezet fogott. - Örülök, hogy épségben ideértetek mind a ketten. Jól utaztatok?
- Ó, igen, Mr. Weasley. Remekül - mondta Harry halvány mosollyal a szája szegletében.
- És te, Dorka?
- Én is, köszönöm. Remek volt a sofőröm - nevettem, mire az előttem álló családfő kissé értetlen arcot vágott. Már elkezdtem volna magyarázkodni, furcsa viselkedésem miatt, mikor valaki felsikoltott a szobában. Mindannyian egy irányba kaptuk a fejünket.
- Kingsley, Bill, ne haragudjatok! - szabadkozott Tonks, ugyanis sikerült felgyújtania egy kisebb papírhalmot, ami még az asztalon hevert. A két férfi gyorsan biztosította a fiatal boszorkányt, hogy nem történt semmi, és elkezdték eloltani a kis tüzet. Mrs. Weasley mérgében felmarkolta az összes papírt, ami az útjába került, és fia ölébe nyomta.
- Hányszor mondjam még el nektek, hogy az efféle holmikat nem az asztalon kéne tárolni, és a tanácskozás után rögtön el kell rakni? Még szerencse, hogy nem az egész lakás égett le! Szépen is néznénk ki! - morogta, majd a tálaló szekrényhez lépett, és kivett pár tányért, amit még az ikrek nem törtek össze.
- Evapores! - motyogta az orra alatt Bill, mire az összes papír szőrén-szálán eltűnt az asztalról.
- Gyertek, Dorka! Üljetek le! - lépett mögénk Sirius, mi pedig szót fogadtunk neki. Gyorsan helyet foglaltunk egymás mellett, és vártunk. Sirius Harry mellett kihúzott egy szabad széket, velünk szembe fordította, majd leült.
- Mundungust már ismeritek, igaz? - kérdezte és az asztal másik végében békésen szundikáló rongykupacra mutatott.
- Szólt valaki? - kapta fel a fejét a férfi. - Egyetértek Siriusszal…
Ginny és én egymásra néztünk, és elnevettük magunkat.
- A tanácskozásnak már vége, Dung - nevetett Sirius is. - Megjöttek Harryék.
- He? - Mundungus sötéten ránk sandított, de mikor tekintete végig pásztázott engem, érdekes módon fészkelődni kezdtem - Hát a lány? Ki ő?
- Dorkának hívják, Dung - mondta Sirius, és ő is engem kezdett nézni. Már tényleg kezdett nagyon rossz érzésem lenni. Sosem szerettem túlságosan a középpontba lenni, sem az iskolában, sem máshol. De most valami okból kifolyólag már hárman bámulnak: Harry óvó, Sirius kutató, Mundungus pedig gyanús tekintettel méregetett.
- Minha mán láttalak vóna valahol - nyögte ki végül Dung.
- Az könnyen elképzelhető - lépett mögém Lupin. - Dorka Harryvel volt a dementor támadás után, igaz, Harry?
- Igen - bólintott Harry. - Meg Mrs Figg is ott volt, legalábbis ő kergette meg Mundungust.
- Ténleg! - kiáltott fel hirtelen felismerésében Mundungus - Te voltál az fruska, aki a macskás nyanyával meg a Potter fiúval ott lézengtetek az utcán!
- Igen, én voltam az - válaszoltam elpirulva.
- Azt hiszem, Dung, a Dursley gyereket elfelejtetted megemlíteni - nevetett Lupin, és leült a mellettem lévő székre. Erre a megjegyzésre mindenki elnevette magát, legalábbis az, aki értette, miről van szó.
- Hát igen - mosolyogta Harry -, Dudley fontos szerepet játszott a nap folyamán.
Mindenki helyet foglalt az asztal körül, mire ínycsiklandozó ételek lebegtek a terítőre. Gyorsan szedett mindenki mindenből, így utólag belegondolva pedig, nem csak én voltam olyan éhes. Már éppen vágtam fel az isteni illatú csirkecombomat, amikor Sirius felénk fordult.
- És, hogy telt a nyár?
Harry a kérdés hallatán félrenyelt, én pedig majdnem követtem a példáját. Csak mi tudtuk, hogy milyen rémes a nyár Dursleyéknél, így hát majdnem megfulladtunk , de amikor belegondoltam, hogy én nekem milyen nyaram volt eddig, arra a következtetésre jutottam, hogy makacsul hallgatok. Harry már könnyes szemmel köhögött, én meg ledöbbenve meredtem az előttem álló pulykára. "Hogy lehet Sirius ennyire tapintatlan? - gondoltam magamban, és tovább bámultam a semmibe. - Jó, mondjuk azt tényleg nem tudhatja, engem milyen sérelmek értek a nyáron, de keresztfia helyzetével tisztában kellett lennie." Gondolataimból a hirtelen támadt csönd zökkentett ki. Harry nem fuldoklott, senki nem visítozott, Sirius nem püfölte Harry hátát. Csend volt. Tökéletes csend. Felpillantottam, és legnagyobb meglepetésemre, nem Mundungus nézett vissza rám, sőt, mondhatni, senki nem is nézett rám, mert teljes sötétségben voltam. Először azt hittem, talán elájultam valami hatására, de rájöttem ,hogy én már ájultam el, és olyankor nem mozogtak előttem homályos alakok. Lassan elindultam, szemem egy pillanatra sem levéve a két egymással szemben álló figuráról. Ahogy közeledtem, a kép egyre jobban kitisztult, hangfoszlányok keltették fel a figyelmemet, és érdekes módon egy kórház folyosóján találtam magam. A két alak - egy tizenöt éves, barna hajú lány, és a másik egy maszkos, köpenyes férfi - egy kétszárnyú ajtó előtt álltak, és a lány rendíthetetlenül meredt az előtte álló orvosra. Hirtelen jeges zsibbadás futott végig a gerincemen. Kétségbeesetten kezdtem el könyörögni, hogy ez ne az legyen, amire gondolok. Ha az lesz, nem tudom, mit csinálok. Elég volt nekem a nyárra egyszer túlesni ezen a traumán. Lassan, nem elsietve a dolgokat megálltam az orvos mellett, aki látszólag észre sem vett engem. De nem csak ő volt ezzel: a lány sem figyelt fel rám. Felnéztem, és megtántorodtam, attól, amit láttam. Létezik ilyen egyáltalán? Nem, ez lehetetlen. Nem lehet belőlem kettő, de ugyanakkor ott motoszkált szívemben az a temérdek szomorúság. Nem! Elég volt nekem egyszer átélnem ezt! Nem akarom még egyszer! Ne mondja ki, kérem! Ne kínozzon!
- Sajnálom, kisasszony - szólalt meg az orvos csendesen, a lány pedig keserves zokogásban tört ki. Ezzel egy időben engem is szörnyű szédülés fogott el. Úgy éreztem, össze dől körülöttem a világ, rohanni kezdtem, ki ebből a szörnyű emlékből, rohantam, rohantam, nem tudom hová. Egyszer csak elmosódott előttem minden, és az előbbi sötétség újra megjelent. Nem láttam semmit, de így is éreztem, hogy patakban ömlenek a könnyeim. Hirtelen világosság gyúlt, és egy újabb kép jelent meg előttem. Egy sötét utcácska, még a madár sem járt arra. Vagy mégis? Egy fiú és egy lány kézen fogva, nevetgélve mentek a lámpákkal kivilágított járdán.
- Menjetek onnan! - ordítottam el magam, de figyelemre sem méltattak. Elsétáltak mellettem, és tisztán hallottam, amint a fiú szerelmet vall a lánynak. Az nevetett, és viszonozta a fiú mosolyát. - A vesztetekbe sétáltok! Nem halljátok? Meneküljetek!
A képzeletbeli önmagam hirtelen megtorpant, és megszorította a fiú kezét.
- Mi volt ez? Te is hallottad? - kérdezte, és a két gyerek szemeiket meresztve kémlelték a kihalt utcát.
- Peti, én félek - suttogta a lány.
- Nyugodj meg, Dorka! Nem lesz semmi baj - mondta a fiú, de meghazudtolta saját magát a remegése. Hirtelen csörömpölve dőlt fel egy kuka, és egy macska rohant ki a legközelebbi sötét sikátorból. A Petinek nevezett elengedte a lány kezét, és elé állt védelmezőn.
- Ki van ott? - kérdezte a sötétbe. Válasz nem érkezett.
- Gyere! - ragadta karon a lányt, és sietve elkezdtek menni az utcán.
- Peti, mi ez az egész? - kérdezte a lány reszketve egész testében.
- Nem tudom, de jobb, ha most haza viszlek. Biztosan várnak már.
Fiú és lány befordultak egy utca sarkon, de én csak megsemmisülve rogytam le egy ház tövébe. A következő pillanatban velőtrázó sikoly verte fel a környéket, és egy maszkos, kést markoló ember elrohant a szemközti utcába. Mikor már azt hittem, ennél rosszabb már nem jöhet, ismét a már jól ismert sötétség lepett el mindent. Egy lány ül a földön, ölében egy üveges tekintettel rá meredő fiú. A lány tekintete lejjebb vándorolt a fiú oldalára, ahonnan patakokban szivárgott a vér.
- Nem! - üvöltött reménytelenül. - Mit tettem veled?! Ez az egész az én hibám. Ha nem támadt volna ez a hülye ötletem, még most is élnél. Ne haragudj! Könyörgöm! Segítség! - zokogott, és a kép megint elhomályosult. Egyedül ültem a sötétségben, térdeimet ölelve zokogtam a földön. Már éppen azon gondolkoztam, hogy mi tévő legyek, amikor valami furcsát éreztem a karomon. Mintha valaki megérintett volna. Nem, az lehetetlen! Itt korom sötét van, és rajtam kívül nincs itt senki. De akkor mi ez a furcsa érzés? És miért szólítgatnak a nevemen? Várjunk csak ! Ez a hang ismerős.
- Dorka! Dorka!
A sötétség lassan eloszlott, és elkezdtek kiélesedni a körvonalak körülöttem. Először a pulyka velem szemben, aztán Mundungus aggódó feje, és végül az egész Rend félő tekintete. Azon kaptam magam, hogy még mindig meredten bámulom a vacsorát, és közben egész testemben remegek.
- Dorka! Mi történt? Minden rendben? - kérdezte Harry, és szelíden megérintette a karomat. Én csak értetlenül rá meredtem, aztán a többiekre, akik mind engem bámultak, és megint vissza Harryre. Gyorsan kitéptem a kezemet az övéből, felpattantam, és felrohantam, az emeletre. Bevágtam a szoba ajtaját, és levetettem magam az ágyamra. Becsuktam a szemem, próbáltam megnyugodni, de mikor lehunytam, egy üveges tekintet meredt vissza rám. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elaludjak! Nem tudom, mi volt ez az egész, de nem akarom még egyszer átélni, mert félek, azt már nem bírnám ép elmével. Egyszer csak halk kopogásra lettem figyelmes az ajtóm irányából. Elnyöszörögtem alig hallhatóan egy szabadot, de úgy látszik, aki be akart jönni, annak elég jó füle volt. Meghallotta, és az ajtó nyikorogva kinyílt. Lupin dugta be rajta a fejét, és aggódón nézett rám.
- Minden rendben? - kérdezte, és becsukta maga mögött az ajtót. Én vörösre sírt szemeimet dörzsölve ülőhelyzetbe vágtam magam, mire ő elmosolyodott.
- Mi a baj? - kérdezte, é leült az ágyam szélére, tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam.
- Harry? - kérdeztem.
- Harry felakart jönni hozzád, de úgy gondoltuk, hogy jobb, ha előbb én nézlek meg. Persze, csak ha nem baj.
- Persze, hogy nem - erőltettem magamra egy mosolyt. "Hát persze - gondoltam -, ti nem ismertek engem. Féltek tőlem. Féltek a furcsa viselkedésemtől, de higgyétek el, én is félek magamtól. Ez nem én vagyok."
- Dorka, tudok valamiben segíteni? - kérdezte félve Lupin, mintha attól félne, hogy átváltozok sárkánnyá, és keresztben lenyelem.
- Sajnos az én problémámon senki nem tud segíteni - mondtam, és kifújtam az orrom. - Hacsak nem képes visszahozni egy számomra fontos embert.
- Azt sajnos nem tudok - mosolyogta szomorúan a férfi. - Ki volt?
- Egy kicsivel több, mint egy barát.
- Hogyan…?
- Megölték - mondtam, mire újra bevillantak az emlékek, én pedig ijedten kaptam a tekintetem máshová. Lupin szomorú tekintettel nézett, és látszólag törte valamin az agyát.
- Nem vagyok valami nagy gyógyító, de volt már ilyen?
- Nem - ráztam a fejem. - Ez az egész a nyár elején történt.
Halk kopogás hallatszott, mire mind ketten oda kaptuk a fejünket. Az ajtó kinyílt, és egy borzas fej jelent meg benne.
- Zavarok? - kérdezte Harry, és beljebb csusszant.
- Nem, már úgyis készültem menni - állt fel Lupin. - Dorka, még csak annyit - fordult vissza hozzám -, hogyha bármire szükséged lenne, vagy ha esetleg csak tanácsot szeretnél kérni, én mindig itt leszek.
- Köszönöm - szipogtam, majd Lupin már nyúlt a kilincsért, mikor még eszembe jutott valami - Professzor! Kérem, ezt ne mondja el senkinek, nem szeretném, ha…
- Értem. Természetesen tartom a számat - azzal véglegesen is elhagyta a szobát. Harry rögtön az ágyamra pattant, és törökülésbe vágta magát.
- Ne haragudj! - kezdte. - Már hamarabb is feljöttem volna…
- Csak féltettek tőlem, tudom. Lupin mondta.
- Hidd el, én nem féltem tőled, én egyedül téged féltettelek. Tényleg, mi történt veled odalent?
- Előtörtek a nyáron gyűjtött szép emlékeim - nevettem, de Harry még mindig komoly arccal bámult. - Jól van. Nem tudom. Sirius kérdezett a nyárról, én meg egyszer csak… eltűntetek. Sötét lett, és… Pár emlékemet újraéltem. Nem tudom. Ilyen még sosem volt velem. De azt kívánom, ne is legyen, mert szörnyű volt.
- Jut eszembe! - csapott a fejére Harry. - Mrs Weasley üzeni, hogy a hűtőbe teszi a vacsorádat, és ha megéheznél, csak szólj, és megmelegíti.
- Köszönöm, de azt hiszem, most egy darabig nem fogok tudni jó étvággyal enni.
- Harry, kis drágám! - kiabáltak fel. - Gyere le, edd meg a desszertedet, Dorkát pedig hagyd pihenni!
- Hát, mennem kell - sóhajtott fel Harry. - Ha szükséged lenne rám, tudod, hol találsz.
- Igen, és Harry! Köszi!
- Nincs mit! - azzal kiviharzott a szobából, én pedig egyedül maradtam a hülye emlékeimmel. Őszintén szólva, féltem magamtól. Nem is magamtól, hanem az emlékeim furcsa viselkedésétől. Azelőtt még sosem történt ilyen, mondjuk, igaz, Harry Potter főszereplő sem sokszor voltam, de mégis…
Gondolatmenetem azonban itt megszakadt, mert elnyomott az álom.

***

Egy vérbe fagyott holttest, egy sikítozó lány, egy elrohanó késes…
Én pedig levegő után kapkodva ültem fel az ágyban. Körbenéztem, már este volt, az éjjeliszekrényemen heverő órára pillantottam, az pedig hajnali egy órát mutatott. Fülelni kezdtem: nem hallottam mást, csak két, békés, egyenletes szuszogást bal kezem felől. Ezek szerint Ginnyt és Hermionét szerencsére nem vertem fel. Gyors, de ugyanakkor halk mozdulatokkal kipattantam az ágyból, magamra kanyarítottam a köntöst, ami az ágyam végébe volt téve, papucsba bújtam, és kiosontam a szobából. Halkan, nehogy bárkit is felébresszek, behúztam magam mögött az ajtót, és lábujjhegyen elindultam a lépcső felé. Nyikorgó lépcsőfokok zajától kísérve leértem az elsőre, ahol halk beszélgetés csapta meg a fülemet. Az egyik közeli szobából jött, az ajtó résnyire nyitva volt, én pedig úgy döntöttem, Harry Potter mellett nem lehet hallgatózás nélkül élni. Így hát az ajtóhoz osontam, és hallgatóztam. Fülemet rátapasztottam a kulcslyukra, még a lélegzetemet is visszafogtam, mikor kivágódott az ajtó, én pedig a szívemhez kapva meredtem lefelé az előttem álló lényre.
- Hallgatózunk, hallgatózunk? - brekegte Sipor, és csípőre tette vékony karjait.
- Nem, én csak hangokat hallottam, és gondoltam… - szabadkoztam.
- A mugli kisasszony mit óhajt? - vágott közbe udvariatlanul Sipor, és gúnyos mosoly terült szét az arcán.
- Merre van Remus Lupin szobája? - kérdeztem sértődötten.
- Jobbra, a folyosó vége - mutatta a manó, majd se szó, se beszéd, az orromra csapta az ajtót. Én csak meglepetten álltam, és vártam, hogy magamhoz térjek a döbbenetből. Miután ez sikerült, így szóltam:
- Kösz, bunkó! - azzal szorosabbra húztam magam körül a köntöst, és a mutatott ajtó felé mentem. Odaértem, és vártam. Féltem bekopogni, nem akartam Lupint felébreszteni, de szükségem volt valami társaságra, és Sipor sürgető jelenlétében ő jutott eszembe. Bekopogtam. "Dorka, hülye vagy? Mire volt ez jó? Miért kell őt felébresztened, csak azért, mert te kisgyerek módjára nem tudsz aludni? Most szépen fordulj meg, és slisszolj vissza a szobádba!" Már indultam is, mikor kinyílt az ajtó, és Lupin feje jelent meg benne fáradtan, álmosan.
- Dorka? - kerekedtek el a férfi szemei. - Te meg mi az ördögöt művelsz ilyenkor egy veszélyes lakásban? Mondd, elment az eszed?! Te még varázsolni sem tudsz, nem tudod magad megvédeni! És elárulnád, mi történt volna, ha valami történik veled? Senki nem hall, mindenki alszik! Meghalhattál volna!
- Az is jobb lenne - motyogtam a földet bámulva. Lupin arcvonásai ellágyultak, és kitárta az ajtót:
- Gyere befelé! Gyorsan!
Szót fogadtam, besiettem a szobájába, ő pedig becsukta az ajtót. A szobára félhomály borult: csak egy kis lámpa égett egy sarokban álló íróasztalon, de egyébként semmi más fényforrás nem volt.
- Sajnálom, ha felébresztettem - kezdtem szokásos szabadkozásomat -, nem akartam, csak…
- Nem, nem ébresztettél fel. Nem aludtam, dolgoztam - mondta, és leült a papírokkal megrakodott asztala mögé.
- Dolgozott? - ámultam el. Lupin rám nézett, és elnevette magát.
- Igen, dolgoztam. Te pedig foglalj helyet! - azzal intett egyet a pálcájával, és megjelent mögöttem egy szék. Én gyorsan leültem, és csöndben figyeltem Lupint, miközben szemüveggel az orrán irkált valamit.
- Segíthetek valamit? - kérdeztem, majd felálltam, megfogtam a székem, és Lupin mellé telepedtem.
- Nem, köszönöm. Ebben nem tudsz. Csak másolok. De ha jól sejtem, te nem azért vagy itt, mert annyira aggódsz látásomért - mondta, és fel sem nézve az irományokból tovább írt.
- Az igazság az, hogy felébredtem. Pontosabban az emlékek ébresztettek fel. Nem tudtam visszaaludni - mondtam, és levettem egy papírt a kupac tetejéről.
- És ha jól sejtem, féltél egyedül maradni a gondolataiddal, így hát felkerekedtél, és megkerestél engem - nézett rám szemüvege mögül, fél mosollyal az arcán.
- Igen - vallottam be. - Nem jutott eszembe más. De ha zavarok, szívesen visszamegyek, és visszafekszem.
- Isten ments! Csak az kéne, hogy valami bajod essék! Inkább csak maradj itt nyugodtan. Tényleg, nem vagy éhes?
- Nem, köszönöm. Semmi étvágyam.
- Akkor jó.
- Biztos ne segítsek? - kérdeztem, miután rájöttem, hogy melyik az a kupac, amelyik kész van, és melyik az, amelyik még másolásra vár.
- Ha ennyire szeretnél - adta meg magát végül Lupin, azzal a kezembe nyomott egy pennát, tintát rakott elém, és letett elém egy darab lapot.
- Tessék! Egyenlőre ennyi elég lesz. Majd ha még úgy gondolod, hogy nem elég, majd még kapsz. De szerintem a felénél megfogod unni, és inkább visszamész.
- Dehogyis, professzor! Én dolgozni szeretnék! Legalább addig nem gyötörnek azok az emlékek - mondtam szinte már könyörögve.
- Először is: nem vagyok már két éve tanár, úgyhogy légy szíves ne professzorozzál. Hívj Remusnak! Másodszor, nem hiszem, hogy a munka a legjobb megoldás…
Nem vártam meg mondandója végét, letettem a pennát, levettem egy köteg papírt és neki estem a munkának. Lupin egy darabig csak meglepetten nézett, aztán ő is visszatért a saját firkálmányaihoz. Így "múlattuk" az időt fél ötig, amikor elfogytak a papírok, és Lupin visszakísért a hálómba. Könyörögtem neki, hogy adjon valami feladatot, én nem tudok aludni, hajthatatlan volt. Jó éjszakát kívánt, megköszönte a segítségemet, és elment lefeküdni. Én is követtem a példáját: lefeküdtem, ám én nem aludtam. Ahhoz túlságosan sok gondolat cikázott a fejemben.