Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


6. Fejezet

Titkos kiruccanás Londonba

 

Másnap reggel fáradtan, és kimerülten ébredtem. Nem aludtam valami sokat, de amennyit aludtam, az is kín szenvedés volt. Kerek hét órakor úgy határoztam, hogy nem szenvedek az ágyban tovább, fogtam magam, felöltöztem, és csendben a földszinti konyhát vettem irányba. Legnagyobb meglepetésemre, a konyha nem volt üres: Sirius üldögélt magányosan az asztal végében, egy forró bögrét szorongatva.
- Jó reggelt! - köszöntöttem a férfit, mire ő hirtelen összerezzent. - Ne haragudj, Sirius! Nem akartalak megijeszteni.
- Semmi baj - mondta, és kihúzott maga mellett egy széket. - Már úgyis túlságosan a gondolataimba mélyedtem.
Leültem mellé, és fáradtan dörzsöltem a szemeimet.
- Amint látom, nem aludtál valami jól - jegyezte meg Sirius mosolyogva.
- Sajnos tényleg nem - mondtam, és meglepődve kaptam a fejem Sirius felé, mikor megjelent előttem egy bögre forró csokoládé.
- Néha jót tesz - válaszolta meg kimondatlan kérdésemet a férfi, majd kortyolt egy nagyot a sajátjából.
- Köszönöm - motyogtam, majd a kezembe vettem, és csak élveztem a kellemes meleget sugárzó folyadék illatát.
- Tudom, nem könnyű beilleszkedni egy vadonatúj környezetbe, főleg ilyen hirtelen, mint neked. De meglátod, pár nap múlva majd jobb lesz. Csak adj magadnak egy kis időt!
Már éppen szólásra nyitottam a számat, hogy megmondjam, nem a társasággal van baj, de ekkor belépett Lupin, és teljesen frissen elindult a kávéfőző irányába.
- Jó reggelt mindenkinek! - mosolygott, és feltette a vizet főni, majd felénk fordult, és elmosolyodott. - Kakaó?
- Forró csoki - javította ki Sirius, és megint csészéje tartalmának ízlelgetésébe kezdett.
- Milyen volt az első éjszaka, Dorka? - fordult felém Lupin.
- Melyik része? A virrasztós, vagy a rémálmokkal teli? - kérdeztem udvariatlanul, de már mire észbe kaptam, kimondtam. Lupin csak sajnálkozó pillantást vetett rám, majd időközben összevarázsolt kávéjával a kezében leült közénk.
- Molly már ébreszti a gyerekeket - fordult Siriushoz, aki csak horkantott egy nagyot.
- Hát igen, ennek a szemétkupacnak a kitakarításához minden szorgos kézre szükség van - mosolygott gúnyosan a tulajdonos.
- Takarítunk? - kaptam fel a fejem. - Segíthetek én is?
- Dorka, az igazság az, hogy Molly nem szeretné, ha te... - kezdte akadozva Sirius.
- Ha teveled bármi baleset történne, csak, mert... - segített neki Lupin.
- Értem én. És igaza van. Egy mugli csak üljön nyugodtan egy varázslóházban, még mielőtt megtámadja egy házi manó, mi? Köszönöm, de ebből nem kérek. Igenis tudok vigyázni magamra - tettem le a még félig tele lévő bögrémet.
- Jó reggelt! - lépett be Harry kócos fejjel, mögötte az ásítozó Ron, a mindig kócos Hermione és a viszonylag friss állapotban lévő Ginny. Mindannyian leültek az asztalhoz, és várták a reggelit. Harry mellém ült, és felém fordult.
- Te is segítesz majd takarítani? - kérdezte, ám abban a pillanatban befutott Mrs. Weasley, én pedig jobbnak találtam, ha nem maradok itt. Felálltam, Siriusnak megköszöntem a forró csokit, a többieknek jó szórakozást kívántam, biztosítottam őket hollétemről, majd távoztam. Felmentem a szobámba, és álmosan dőltem le az ágyamra. Mi lesz így velem? Semmit sem csinálhatok? Semmit? Vagy talán mégis… Felpattantam, az ablakhoz rohantam, és kinyitottam. A hűs szellő belekapott a hajamba, és egy pillanatra úgy éreztem, semmi sem állhat az utamba. Na, de azért mégis csak kéne itt hagynom nekik valami üzenetet. Megvan! A szobában lévő egyetlen íróasztalhoz léptem, papír zsebkendőt vettem elő, és ráfirkantottam:

Ne aggódjatok! Legkésőbb hat órára itthon leszek. Leugrottam egy kicsit várost nézni.
Dorka

Tökéletes! Most már csak a kijutás kérdőjeles. De hiszen itt az ablak! Kijutás is kipipálva. Gyorsan magamra kanyarítottam a pulóveremet, ellenőriztem zsebpénzem értékét (mindig jó, ha az ember magánál tartja a pénztárcáját). Tizenöt ezer? Te jó ég! Ilyenkor jövünk csak rá, milyen jók is a nagyik, na, és persze a folytonos adományozási hajlamuk… Az első dolgom lesz, hogy ezt a temérdek pénzt átváltsam. Az ablakhoz léptem, és elcsüggedtem. Hogy jutok én itt le, úgy, hogy majd fel is tudok majd később mászni? Ez az! Az eresz! A filmekben is mindig ereszeken szöknek ki a királykisasszonyok a torony börtönéből. Vagy hajjal. De nekem most nincs időm hajat növeszteni. Fogtam magam, a kis szütyőmet, amit még tegnap este tett valaki az ágyamhoz (nem tudom ki volt, de majd egyszer még megköszönöm neki) és kimásztam az ablakon. Hatalmas szerencsémre ez csak a második emelet volt, és nem az ötödik, de azért még így is elég magasan voltam. Az ablak, amelyből kimásztam, a Grimmauld térre nézett, pontosan arra, amerre menni akartam. Gyorsan az ereszre vetettem magam, és meglepő gyorsasággal értem le, ugyanis az utolsó pár métert már zuhanva tettem meg. Gyorsan feltápászkodtam, leellenőriztem, hogy nem vettek-e észre, és elindultam. A második utca után már papírt és tollat halásztam elő a zsebeimből, nehogy hazafelé véletlenül eltévedjek. Tisztára mint Jancsi és Juliska. Csak én nem morzsát szórok, hanem térképet rajzolok. Az ötödik utcácska után, nem tudom, hogy sikerült, de megtaláltam a központot. Legalábbis elég nagy tér volt ahhoz, hogy azt mondjam, ez egy centrum. Egy hatalmas tér szélén álltam, aminek közepén gyönyörű szökőkút csordogált, és a parkosított részecskében padon ülő nénikék magokat szórva csalogatták oda a több száz galambot. A tér szélén boltok százai virítottak, de ami a legjobb volt, a tér túlsó oldalán egy hatalmas pláza virított. Egy átváltó is volt. Miután ott végeztem, eltökéltem, hogy körbe kell járnom egész Londont. Bementem egy csomó boltba, a plázát is végigjártam, már dél körül lehetett, amikor megéheztem, és úgy határoztam, hogy beülök egy McDonald's - ba, és megebédelek. Már éppen az utolsó falatokat nyammogtam az étterem üvegfala mellett, amikor megakadt a tekintetem egy könyves bolton. Először is, tudni kell rólam, hogy én imádom a könyveket. És, hogy miért nem maradtam a Black-ház könyvtárában? Nos, mert talán London egy kicsit izgalmasabbnak ígérkezett. Szóval, befejeztem a fincsi kajámat, és átsprinteltem a könyves boltba.
- Jó napot! - köszöntem, amikor az ajtót csilingelve kinyitottam.
- Jó napot! - érkezett a válasz, és egy alacsony, kövérkés ember jelent meg előttem. Nagyon emlékeztetett valakire, de rövid haja valahogy nem illett a képbe. - Miben segíthetek, kisasszony?
- Ó, igazából még én sem tudom. Talán csak körbe néznék egy kicsit.
- Rendben. Az ifjúsági könyvek abban a sarokban találhatók - mosolyogta a gyanús alak, azzal eltűnt a pultja mögött, én pedig elvonultam a mutatott sarokba, de rögtön meg is torpantam. Aszta! Egy polccal találtam szemben magam, ami, nem fogjátok elhinni, szinte teljesen üres volt. Aki csak messziről nézte volna meg, fel sem tűnt volna neki, hogy a sarokba lecsúszva, szerintem teljesen elfelejtetten ott hevert egy könyv. Érdeklődve kihalásztam, és legnagyobb meglepetésemre Harry Potter ötödik része. Nem akartam hinni a szememnek. De hol a többi rész? Tényleg! Azok közül a hatodik és a hetedik még nem jelent meg. De attól függetlenül a z elsőknek már akkor is itt kellene lenniük... Nem értem! Ha az ötödik rész már megjelent, akkor… 2003 van? Na, ne! Akkor én a valóságban öt éves lennék? Vagy vagyok? És akkor itt most milyen évet írunk? Teljesen össze zavarodtam. De ez a Harry Potter és a Főnix Rendje könyv még hasznomra válhat. Lekaptam az egyiket a polcáról, és az eladóhoz szaladtam
- Elnézést! De ez a könyv...
- Nem kerül semmibe. Megtarthatod!
Furcsa volt! Egy könyvesboltban egy ingyen könyv?Mindeközben az eladó olyan gyanús szemekkel méregetett, hogy az nem igaz. Gyorsan elvettem a vaskos könyvet, megköszöntem, és kiléptem az utcára. Hát ezzel is megvolnánk. Most már csak arra kell majd vigyáznom, hogy nehogy meglássa bárki is, mert akkor nagy gáz lesz, az biztos. Éppen a könyv táskámba való szuszakolásával bajlódtam, amikor nekimentem valakinek. Majdnem elestem, de egy erős kéz markolt meg.
- Jaj, elnézést! Nem láttam... magát… - és egy hang se jött ki több a torkomon. A fickó egy jól megtermett, izmos alkatú, fekete köpönyeges, csuklyás alak volt. A szorítása meg csak egyre jobban erősödött.
- Engedjen el, hallja? Engedjen! Segítség! - ordítottam, ahogy a torkomon kifért, mire végre egy pillanatra gyengült a szorítása, én kitéptem a karomat a markából, és futásnak eredtem. A legérdekesebb azaz volt, hogy a fickó fekete köpenyben volt, és azok, akik most folyamatosan jelennek meg mellettem, azok is fekete ruhások. Befordultam egy sikátorba, ám rögtön megjelent előttem a semmiből egy csuklyás, maszkot viselő alak. Visszafordultam, és az ellenkező irányba rohantam.
- Ott rohan! Ne hagyjátok elmenekülni! - hangzottak az ordítások, és egyre több sikoly az utcán. - El az útból!
Ebben a pillanatban hatalmas földrengés rázta meg a teret. Szinte minden ember a földön feküdt. Felnéztem a portól szürkéssé változott égre, és amit láttam, attól halálfélelmem lett. A sötét jegy lebegett zölden a tér fölött. Amilyen gyorsan csak tudtam, feltápászkodtam, és elkezdtem rohanni egy sötét utcába. Hallottam, hogy jönnek utánam, és azt is, hogy egyáltalán nem sietnek, de én nem lassítottam. Vagy mégis? Hirtelen berántott valaki egy jobb oldali sikátorba, és rögtön befogta a számat. Erős szorítása nem hagyott még csak lélegzetet sem venni. Már az ájulás kerülgetett a levegőhiány miatt, de nem akadékoskodtam. Nem láttam kiutat. Elkaptak, kész. Innen már nincs menekvés. De akkor miért nem mozdulunk? Miért nem visz a társai elé? Hiszen ez is egy halálfaló. Három fekete pont száguldott el mellettünk, én meg újra kaptam levegőt. A halálfaló felcsúsztatta a maszkját, és amit láttam, attól majdnem elröhögtem magam. Perselus Piton állt előttem élethű nagyságban. Fekete szemei még az utcát kutatták, de szikrákat szórtak. Majd rám nézett, és csak mérgesen megrázta a fejét. Majd karon ragadott, és elkezdett velem pörögni a világ. Hát ilyen a hoppanálás. Szar. Ne akarjátok kipróbálni! Tényleg! Nem éri meg! Lábaim megrogytak a kicsit sem légies földet éréstől, de Piton akkor már fél méterrel előttem járt. Őt egy cseppet sem viselte meg ez az út. Én gyorsan utána rohantam, már nem mertem egy pillanatra sem egyedül maradni, de ő rám sem nézett. Csak csendesen baktattunk egymás mellett az úton.
- Köszönöm - törtem meg a csendet pár perc után. - Maga nélkül már rég halott lennék.
- Nem halott, csak fogoly - válaszolta halkan a férfi, még mindig a környéket pásztázva tekintetével.
- Fogoly? - visszhangoztam.
- Hosszú - mondta szűkszavúan.
Megint hosszú csend következett. Amit természetesen megint én törtem meg.
- Hol vagyunk?
- Pár utcányira a Black-háztól - mondta Piton, és végre rám nézett. - Ugyanolyan vagy, mint Potter. Egy elkényeztetett, kíváncsi, hírnévre vágyó kölyök.
- Én nem vagyok olyan! Maga meg nem ismer engem, úgyhogy kérem, ne mondjon rólam ilyeneket - néztem rá mérgesen, mire ő csak gúnyosan elhúzta a száját.
- Jó az emberismerő képességem.
- Ez nem igaz! - csattantam fel.
- Hogyha azt akarod, hogy megint megtaláljanak, ordibálj csak nyugodtan. De előre figyelmeztetlek, én nem foglak megint megmenteni - válaszolta hulla nyugodt hangon a tanár.
- Hogy találtak rám? - vontam össze a szemöldököm. Biztos voltam benne, hogy ha valaki, akkor Piton biztosan tudja, hogyan kerültek oda a halálfalók.
- Könyvesbolt - érkezett a szokásos, tömör válasz.
- Tessék? Azt akarja mondani…
- Igen. Az eladó.
- Hát onnan volt olyan ismerős! Hogy rohadna meg!
- Tessék? - nézett rám meglepetten a bájitaltantanár. Most először voltunk abban a helyzetben, hogy én tudtam valamit, ő meg nem. Na, persze azért nem is vártam el Pitontól, hogy minden trágár szót ismerjen.
- Az a mocskos, áruló, szemétláda! És még a haját is komolyan levágatta, csakhogy ne ismerjem fel rögtön? - ámuldoztam.
- Bejött - horkantott Piton.
- Be! De egyszer még bosszút állok Peter Pettigrew - n! Még nem tudom, hogyan, de bosszút állok! - dühöngtem, mire Piton csak jót nevetett. - Elárulná, mi olyan vicces ezen?
- Az, hogy te bosszút állsz Pettigrew - n.
- Igen, és?
- Pettigrew varázsló.
Mérgesen felordítottam, és ott hagytam Pitont. Sajnos ő sem volt rest, megszaporázta lépteit, és felzárkózott a nyomomba.
- Miért mindenki ezzel jön? Nem mászkálhatsz egy házban, mert meg halsz, nem takaríthatsz, mert megint meghalsz, nem sétálhatok, mert pár őrültnek éppen robbantós kedve van, de még csak bosszút se álljak, mert annak a hülyének van egy átkozott fadarabkája, amit ha meglenget, felrobban a fél világ! Elismerem, hogy mugli vagyok, de legalább ne dörgölje mindenki az orrom alá! Vagy ha már ekkora terhet jelentek, akkor öljenek meg, adjanak át Voldemortnak, vagy mit tudom én! Tudja mit? Leszarom! Csak hagyjanak békén, és ne piszkáljanak, ha már egyszer segítek maguknak!
- Jobbra! - mondta halkan Piton.
- Jobbra? Hogy jön most ide a jobb?! Én most nem arról beszélek!
- Fordulj jobbra, hacsak nem megint a halálfalók karjaiban akarod magad találni, ugyanis a Black-ház jobbra van - magyarázta Piton, és belökött a jobb oldali utcába. - Egyébként meg legközelebb jobban meggondolhatnád, hogy mikor és hová "ugrasz" le várost nézni. Remélem, kielégítette az ízlésedet.
- Ó, most, hogy mondja, a város gyönyörű - kezdtem gúnyolódni. -, az emberek kedvesek, a földrengések ritkák, ja, és a téren lévő mutatványosok is nagyon élethűek voltak. Csak az a kár, hogy nem volt kint a tévé! Pedig ők is biztosan élvezték volna ezt a kis bulit. Egyébként, honnan jött az ötlet, hogy pont ma szedjék szét Londont?
- Hidd el, én is nagyon szeretném tudni - válaszolta Piton, és átment az út túloldalára, én meg utána.
- Miért akarnak engem megölni? - értetlenkedtem.
- Nem megölni akarnak, hanem halálra kínozni! - csattant fel hirtelen a férfi.
- Tessék? Halálra kínozni? Engem? Miért?
- Nem akarod tudni.
- De tudni akarom, mert akkor ezek után úgy fogok viselkedni, hogy ne hozzak senkire veszélyt! - akadékoskodtam.
- A legnagyobb biztonságot mind Potter, mind a Rend számára akkor jelentenéd, ha befognád a szád! - vágott vissza Piton. De rólam tudni kell, éppen lázadó korszakomat élem, és mondjon nekem akármit, akár a dalai láma, nem hagyom, hogy övé legyen az utolsó szó.
- És ha befogom?
- Akkor megkímélnél engem - fintorgott a tanár.
- Mondja, maga életcéljává tűzte ki, hogy mindenkit az őrületbe kergessen az állandó gúnyzáporaival? - duzzogtam.
- Nem, kisasszony, nem ezt tűztem ki életcélommá! Viszont, ahogy ön fogalmazott: "gúnyzápor"? Milyen találó kifejezés! - váltott egyre jobban gúnytól csepegősebb hangnemre Piton. - Szeretem a magányt. És ha ezt más eszközzel nem érem el, hát gúnyolódom. Remélem, most már elég érthető voltam - váltott át a tipikus, vontatott stílusára a felnőtt.
- Igen, és köszönöm. Viszont még azt mondja meg, maga tudott az egészről? - dugtam zsebre a kezeimet. Piton fekete tekintetével rám nézett, és megállt.
- Ha tudtam volna, nem hagyom az utolsó másodpercekre a megmentésedet. Csak addigra értesültem a dologról, mire már Yaxley elfogott.
- Az volt Yaxley? Aszta! Jó nagy gorilla! Egyébként meg jövök magának eggyel. Az adósa vagyok, amiért megmentett - mondtam drámaian az utolsó mondatot. Piton csak undorodóan horkantott, megforgatta a szemeit, és tovább indult.
- Mondja, mire számíthatok odabent? Mármint a házban - néztem őt boci szemekkel, mire ő rám szólt:
- Fejezd már be ezt az állandó bámulást! Nincs jobb dolgod, csak engem fixírozni?!
- Elnézést, de tudja, nem minden nap találkozik az ember Perselus Pitonnal. Én csak kihasználom az alkalmat.
- Ne aggódj! Biztosíthatlak, fogjuk még egymást látni! Visszatérve a kérdésedre, nem tudom.
- Nem tudja? Maga nem tudja?! De hát maga mindent tud! Vagy ha nem tudja, akkor már nagy gáz van tényleg. Szétfognak szedni? - néztem rá kellemetlen arccal.
- Szét.
- Szőröstül-bőröstül?
- Lupin gondoskodik róla.
- Három fejű, óriási, szőrös, gusztustalan zombik közé dobnak?
- Biztos.
- Akkor jó - lélegeztem fel. - De most komolyan! Mi lesz?
Válaszolni már nem tudott, mert hirtelen valaki a nyakamba ugrott, és nem láttam mást, csak egy hatalmas, kócos fekete sörényt. Piton csak undorodva lebiggyesztette a száját, viszont a támadó lassan elengedett.
- Elment az eszed?
- Nem? - kérdeztem bizonytalanul.
- Hogy lehettél ilyen felelőtlen?
- Jó kérdés.
- Majdnem meghaltál.
- Mit szólnátok, Potter, ha ezt a kis kellemes csevejt odabenn folytatnátok? - kérdezte Piton, és mind a hárman eltűntünk a Black-ház sötét mélyében.