Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


7. Fejezet

Vakáció a Roxfortban?

 

Perselus Piton, Harry Potter és én együtt tömörültünk a kis előszobában. Szűkességét csak tetézte az, hogy Sirius, Lupin, Mrs. Weasley, a Weasley gyerekek és Hermione egyre közelebb tolakodtak hozzám, megnézve, élek-e még. Nagyon féltem, hogy mi lesz a reakciójuk, ám az amit kaptam, még csak dühöngésnek sem mondható. Sirius csak aggódott, Mrs. Weasley vörös volt a félelemtől, Ron semleges arcot vágott, a két lány halál sápad volt, az ikrek meg a szemüket meresztgették rám. Lupin volt az egyedüli, akin igazán látszott, hogy mennyire félt. Gyorsan kapkodta a levegőt, össze-vissza kapkodott, és majd' szétfeszült az idegességtől. Sirius persze próbálta nyugtatgatni, de nem sikerült elérnie a kívánt hatást.
- Most rögtön beszélnünk kell! - mondta Lupin ellentmondást nem tűrő hangon, és jelentőségteljesen Siriusra nézett, aki bólintott, karon ragadott engem, és szelíden behúzott a könyvtárba. Mrs. Weasley ez idő alatt felzavarta a gyerekeket az emeletre, mondván, nincs itt semmi nekik való, menjenek, pihenjenek. Piton eltűnt a konyhában, Lupin meg a nappaliba ment. Én csak vártam, feszülten üldögéltem az egyik fotelben, markolva a kezemben lévő táskát, néha Siriusra pillantgatva. Ő a kandalló előtt állt, nem szólt semmit, csak a tüzet bámulta.
- Mit kapok? - szólaltam meg először suttogva. Sirius meglepetten fordult vissza, ám válaszát már megadni nem tudta, mert hirtelen zsúfolt lett a szoba: az ajtón betóduló embersereg felét még csak nem is ismertem személyesen. Elöl Lupin csörtetett be, nyomában Minerva McGalagonnyal, Rémszem Mordonnal, Nimphadora Tonkssal, Rubeus Hagriddal - akinek kissé meggyűlt a baja a bejutással - Perselus Piton is besurrant, de az utolsó ember, akire végkép nem számítottam, az Albus Dumbledore volt. Hosszú talárjában úgy tűnt, mintha úszna a levegőben, hosszú, ősz haja és szakálla tiszteletet parancsolóvá tette, de huncut csillogással teli égszínkék szeme meghazudtolta az előbbi tényezőt. Nekem a szám is nyitva maradt attól amit láttam, de gyorsan be is csuktam, miután Piton mellém állt és oldalba bökött. Én csak segélykérőn ránéztem, de csalódnom kellett: határozottan nemet intett. Éljen! Már csak ez kellett! Pitont magamra haragítanom. Mondjuk, azért ha belegondolunk, Pitont elég könnyű magunkra haragítanunk anélkül is, hogy komolyabb bajt csinálnánk, de ha már itt ennyi ember volt, tényleg elég nagy bajt csinálhattam. Lassan mindenki helyet foglalt: Piton a fotelem háttámlája mögé helyezkedett, Mordon behúzódott az egyik sötét sarokba, McGalagony és Dumbledore egy-egy odavarázsolt karosszékbe ültek le, Sirius továbbra is a kandalló előtt állt, Hagrid leült a kanapéra, amin még pont elfért, Tonks Rémszem mellé húzódott, Lupin meg nekidőlt a könyves szekrényeknek. De jó! Megint én vagyok a középpontban. De miért is?
- Elnézést a késésért! Amint megkaptam az üzenetet, jöttem. Lemaradtam valamiről? - futott be Kingsley is, és körbe nézett a zsúfolt helyiségben.
- Csak a helyválasztásról - nevetett Tonks, de Rémszem szigorú pillantása elég volt, hogy elhallgasson. Kingsley gyorsan átvágott a szobán, és ő is Rémszem mellett foglalt helyet. Dumbledore körbenézett, majd megkérte Pitont, hogy csukja be az ajtót, most, hogy már mindenki itt van. Piton szót fogadott, becsukta az ajtót, és vissza tért mögém. Féltem, nagyon féltem. Még a halálfalók sem voltak ennyire ijesztők, mint ezek az ártatlanok. Nem' tom. Egyszerűen csak volt egy feszült légkör, ami nem akart oldódni.
- Akkor azt hiszem, el is kezdhetjük - kezdett bele Dumbledore, és barátságosan rám mosolygott. Csak segíteni próbált, megnyugtatni engem, de nem így lett. Csak még jobban elkezdtem izgulni. - Először is szeretnék bemutatkozni. A nevem Albus Dumbledore. Ne félj, nem eszlek meg! - tette hozzá rémült tekintetemet látva. - Téged hogy hívnak?
- Varga Dorottya, uram.
- És hogyan szólíthatlak? - mosolygott szüntelenül az idős mágus.
- Dorka - préseltem ki magamból a választ.
- Csodálatos! Nos, Dorka, bizonyára tisztában vagy vele, miért vagyunk most mindannyian itt - kezdte Dumbledore, és kék tekintetét az enyémbe fúrta.
- Azért, mert elszöktem, halálfalókba botlottam, és majdnem meghaltam. Igaz? - leheltem alig hallhatóan, az ujjaimmal bizgerálva a táska bojtját.
- Részben - bólintott az öreg varázsló, és ismét elmosolyodott meglepett és egyben rémült arcomon.
- Részben? - visszhangoztam.
- Dorka, bizonyára tisztában van azzal a képességgel, ami a birtokában van. Ha nem így lenne, most nem lenne itt - mondta McGalagony, és az ő arcán is átfutott egy halvány mosoly. Tudom, ciki, de nem értettem, mire céloznak. Nekem? Képesség?
- Elnézést, de nem értem önöket. Nekem nincsen semmilyen képességem. Nem tudok varázsolni, sem gondolatot olvasni, sőt, még seprűn repülni sem. Nem értem, milyen képességem van nekem, amiről tudnom kéne - néztem fel félénken az engem bámuló népre.
- Dorka, te tudsz olyan dolgokat, amiket senki más nem - kezdte megfontoltan Dumbledore. - Természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy milyen jellegű dolgok azok. Tudom, hogy te tudsz rólunk mindent, és azt is, hogy ismersz minket, mint a tenyeredet. De ezzel együtt annak az információ birtokában is állok, hogy te ismered a jövőnket. Igaz ez?
- Igaz, uram! De... persze tudom, hogy mi lesz magukkal, meg, hogy hogyan lehet majd legyőzni Voldemortot, de én ezeket az információkat nem szolgáltam ki senkinek, ha arra céloz. Nem vagyok olyan buta, hogy elmondjam például Lucius Malfoynak, hogy mi milyen eszközöket fogunk használni a nagyura megölésére. Nem mondtam el senkinek, hogy miket tudok. Még Harrynek sem! Ha jobban belegondolok, maguk az elsők, akikkel nyíltan beszélek erről az ügyről.
- Látom, az eszeddel nincsen gond! - nevetett Dumbledore. - De, Dorka! Tudnod kell, hogy mi most nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen fontos információkat tudsz - persze majd még ez is hasznunkra válhat - de ami most, ebben a pillanatban a legfontosabb, hogy megtudjuk, honnan tudták meg a halálfalók, hogy te Londonban leszel, és, hogy mi legyen a sorsod. Természetesen, a te érdekedben.
- Az én érdekemben? Miért? Talán veszélyben vagyok... itt? - pillantottam zavartan össze-vissza.
- A helyzet az, hogy a halálfalók onnan tudták meg, hogy te egyáltalán létezel, hogy valaki elárult nekik - a szobán halk moraj futott végig. - Nem tudom, ki volt, és, hogy miért tette, de ezt ki kell derítenünk. Az életed forog kockán.
- Ez azt jelenti, hogy Voldemortnak akkor most igazából én kellek? - rémültem meg. Marha jó! Mindenki engem akar!
- Sajnos igen, ezt jelenti. Ezért is fontos döntenünk a sorsodról. Nem kockáztathatjuk meg, hogy a halálfalók kezébe kerülj. Remélem tudod miért.
- Mert nekik is a jövő kell, amit tudok?
- Pontosan. Ezt kell elkerülnünk, hogy a nyomodra akadjanak.
- De, Albus! Ez már megtörtént! Tudják, hogy Dorka Londonban van, a halálfalóknak pedig pár napjukba kerül, míg átkutatják a város minden házát! - mondta félve McGalagony. - Dorka itt már nincs biztonságban!
- Tudom, Minerva, tudom! - emelte fel hárítóan a kezét Dumbledore, majd folytatta. - Az nem kérdéses, hogy Dorka elmegy Londonból. Annál inkább érdekel az, hogy hová? Kinek van ötlete, emberek? - állt fel az igazgató, és tekintetét körbehordozta a szobán.
- Talán elvihetnénk hozzám - szólalt meg alig hallhatóan Piton. - Az én házam nem Londonban van.
- Nem rossz ötlet, Perselus, de sajnos a halálfalók is tudják, hol a házad. Azt még keresniük sem kell.
- De, Albus! - folytatta konokul a mögöttem álló bájitalmester. - A halálfalók nálam keresnék utoljára. Senki nem gondolná, hogy nálam van. Megbíznak bennem.
- Tudom, Perselus. De ki vigyázna rá? Te év közben a Roxfortban tanítasz, senki sem figyeli a házad. Ha pedig, ne adj' Isten, mégis valami okból kifolyólag betörnének hozzád, Dorka nem tudja megvédeni magát! Ráadásul a te "kis" titkodra is fény derülne - lett egyre komolyabb Dumbledore.
- Esetleg hozzám? - állt fel gondolkodóan McGalagony. - Nekem, igaz nincsen házam, de a nyári szüneteket mindig a nővéremnél töltöm. Ő biztosan befogadná Dorkát. Meg is tudná védeni, ha kell.
- Ez még szóba is jöhet, de figyelembe kell vennünk a túlerőt. Márpedig, kár is tagadnunk: a halálfalók általában kisebb csoportokban végzik el a munkájukat. Úgy kell megfelelő menedéket keresnünk Dorkának, hogy mások életét ne veszélyeztessük.
McGalagony egyetértően visszaült a karosszékébe és tovább törte a fejét.
- Az én szüleim? - csillant fel Tonks szeme. - Ők ketten vannak, és jó képességű varázslók. Biztosan képesek lennének megvédeni Dorkát. És persze megtiszteltetés is lenne számukra.
- Attól tartok, Tonks - lépett a nevezett mellé Sirius -, elfelejtetted, hogy anyádnak és nekem van egy kedves rokonunk, aki minden erejével azon van, hogy bosszút álljon. A te szüleidet is menekíteni kell.
- Dorkát valami olyan helyre kell vinnünk, ahol egyszerre sokan tudnak rá vigyázni és figyelni anélkül, hogy feltétlenül életeket sodornánk veszélybe. Mellesleg az elvegyülés sem lenne hátrány - járkált fel-alá Dumbledore. Törte a fejét, akárcsak bárki más a szobában. De várjunk csak! Hiszen az én hollétemről van szó! Miért nem én döntök róla? Óvatosan felnéztem a mellettem toronyként magasodó Pitonra, aki látszólag nagyon a gondolataiba mélyedt, és eljött a felvilágosulás kora. Óvatosan felemeltem a kezem és alig észrevehetően rántottam egyet Piton ruhaujjának szegélyén. Senki nem vett észre ebből semmit, csak Piton érezte meg, hogy huzigálom a talárját. Összevont szemöldökkel, mérgesen rám nézett, én meg hangtalanul eltátogtam a megoldást: Roxfort. Nem látszott rajta semmi jele annak, hogy vette volna az adást, továbbra is összeszűkült szemekkel nézett.
- Albus! - szólalt meg lassan, vontatottan, még mindig engem bámulva, mintha azt latolgatná, kérdezze-e meg ezt a badarságot. Én viszont csak általa imádott boci szemekkel néztem rá, a hatás kedvéért meglebegtettem a szempilláimat is, mire ő végre Dumbledore felé fordult.
- Albus! Talán van egy hely…
- Hallgatunk, Perselus - mondta érdeklődve Dumbledore, és csendet intett a szobában, mire mindenki elhallgatott, és figyelmét az éppen valamit mondani akaró Pitonra fordította. Piton csak kételkedve lenézett rám, én viszont csak biztatóan bólogattam, mire ő végre beadta a derekát.
- Mit szólnál a Roxforthoz?
Dumbledore egy pillanatig nem reagált semmit, azután rám nézett, majd vissza Pitonra.
- A Roxforthoz - motyogta az öreg.
- Ott lennénk elegen, hogy megvédjük Dorkát, na, és nem London területén van. Persze ott a sok gyerek, de úgy gondolom, Dorka elvegyülhetne közöttük. Esetleg órákra is járhatna, hogy ne csak a lábát lógassa egész nap - mondta Piton és rám nézett sokatmondón.
- És milyen ürüggyel vinnénk oda? - kérdezte McGalagony. - Hiszen biztosan feltűnne a diákoknak, hogy egy új lány érkezett az 5. évfolyamba. Na, és a varázslás?! Perselus, megmondanád, hogy mit vársz egy muglitól a varázslás terén? Lehetetlen. Albus, egy mugli nem járhat a Roxfortba!
- A biztonságról nem is beszélve - szólalt meg recsegve Mordon. - Igaz, még nem voltam a Roxfortban, mióta elballagtam onnan, de emlékeimben azért még élénken élnek az ott történt balesetek.
- De Dorka nem olyan, Rémszem! - mondta Sirius. - Azok a gyerekek mind figyelmetlenek voltak, és nem tartották be a szabályokat!
- Ezt pont te mondod, Black? - kérdezte undorodva Piton, mire Sirius dühösen felé kapta a tekintetét. - Nem is értem, hogy te és Potter hogy voltatok képesek a hét év alatt, amíg odajártatok egyetlen karcolás nélkül megúszni. Pedig ha valakik, akkor ti sportszerűen szegtétek meg a szabályokat.
- No, de Perselus! - kiáltott fel hitetlenkedve McGalagony, látván, hogy Sirius épp készül rávetni magát Pitonra. A mellettem álló bájitaltan tanár egy pillanat alatt előrántotta pálcáját, és Sirius is megtette volna, ha Lupin és Rémszem együttes erővel le nem fogják.
- Ne merészelj ilyeneket mondani Jamesről! - ordította önmagából kikelve Sirius. - Persze, neked nem volt egy barátod sem, aki megtanított volna arra, hogy ne úgy viselkedj az emberekkel, mint az állatokkal!
- No, de Sirius! - sikkantott McGalagony.
- Elég legyen! - emelte fel a hangját Dumbledore megelégelve ezt a felesleges harcot.
- Merthogy a szüleid, úgy látszik, képtelenek voltak rá! - folytatta kíméletlenül Sirius. Én csak hitetlenkedve néztem hol Pitont, hol Siriust. Nekem is vannak persze az iskolámban ellenségeim, de azért velük sosem fajult ilyen mélyre az egymás iránti utálatunk.
- A szüleimet ne kritizáld, Black! - mondta egyre halkabban Piton. Rajtam meg egyre jobban eluralkodott az aggodalom. Szerintem én vagyok az egyedüli, aki igazán tudja, Piton miket élt át kiskorában alkoholista, agresszív apja miatt. Tudtam, hogy Dumbledore is szívén viseli Piton sorsát, de azt nem hittem, hogy Piton ilyen fájdalmasan érintő dolgokba is beavatta volna az igazgatót.
- Ne kritizáljam?! - nevetett fel Sirius. - Akkor beszélgessünk, biztos van még közös témánk! Például Evans! Lily Evans!
- Elég legyen! Fejezzétek be! - kiabálta torka szakadtából Dumbledore, és a két férfi közé indult, de elkésett: Piton ölni készülő tekintettel akarta rávetni magát a már vele szemben lévő kis csoportra. Időközben Kingsley is csatlakozott a Siriust visszatartók táborához. Dumbledore félelemmel és haraggal tele lévő tekintete megakadt Pitonon, de a férfi nem törődött vele.
- Cruci… - motyogta Piton.
Nem tudtam, mi sarkallt erre a tettemre, de óvatosan megérintettem Piton karját. Ő pedig rám nézett, és...
Egy örökkévalóságnak tűnt, míg lassan leeresztette a pálcáját. Nem tudom, mi hatott rá ennyire, de azt tudtam, hogy sikerült. Vége, senki nem fog ma meghalni. Én továbbra is csak átható tekintettel, vizuálisan próbáltam üzenni a tanárnak, ne tegye! Legalább az én kedvemért ne!
Piton döbbenten nézett a sápadt Dumbledorera, az időközben támadásra késszé vált McGalagonyra, a reszkető Tonksra, a lassan vért izzadó kisebb tömegre, és az ölni készülő arckifejezéssel rámeredő Siriusra. Aztán se szó, se beszéd, fogta magát, és kiviharzott a könyvtárból.