Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


8. Fejezet

Irigység

 

Én csak ültem, és meglepetten bámultam azt a pontot a szobában, ahol az előbb még Piton állt. Gyorsan körbenéztem a szobában, és mikor láttam, hogy mindenki Sirius nyugtatgatásával van elfoglalva, felpattantam, és kiosontam a könyvtárból. Gőzöm nem volt, Piton hová tűnhetett, de egyet tudtam: a házban már nincs. Fogtam magam, kabátot rántottam az esti hideg szél ellen, és kiléptem a szabadba. Féltem egyedül a délelőtt történtek miatt, és igaz, hogy még csak négy óra volt, de már kicsit sötétebb volt, mint tegnap. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy magammal hívom Harryéket is, de aztán eszembe jutott, hogy nem éppen az lenne a legokosabb döntés, ha Harryt is veszélybe sodornám. Így hát egyedül vágtam neki a szürke utcának. Közben folyamatosan figyeltem, minden apró neszre, vagy akárcsak jelre, ami arra adott volna utalást, hogy megint halálfalók várnak rám. Már majdnem elhagytam a Grimmauld téri parkot, amikor hirtelen halvány fény villant fel egy pillanatra a mellettem lévő parkban. Vacilláltam, hogy menjek-e oda, és nézzem-e meg mi az, de végül győzött a kíváncsiság. Kinyitottam a kaput, ami nyikorogva bár, de kinyílt és egyenest a fény irányába indultam. Ahogy közeledtem, egyre jobban kivehető volt egy alakzat abból a bizonyos szürkés ködből. Egy állat alakja, és méghozzá nem is olyan kicsié. Egy ezüst őzsutáé. Rögtön tudtam, hogy jó helyen járok. Magamban elvigyorodtam, és elkezdtem követni az állatot, ami vidáman szökellve rohangált előttem. Nem is olyan sokára az állat lassított, egy kis tavacska előtt állt meg, majd elkezdte bámulni a tó túlpartján lévő sötét pacát. Én gyorsan kikerültem a tavat, nagyjából bemértem, hogy hol van a keresett személy és odabotorkáltam. Az őz nem jött velem, ő ott maradt a túlsó oldalon, de fényesen csillogó szemeivel végig figyelemmel kísérte minden mozdulatomat. Miután én végre kitapogattam azt a farönköt, amin Piton ült, én is leültem, de nem szóltam. Csak a tavacskát bámultam, de biztos voltam benne, hogy a mélységes csend ellenére Piton pontosan tudja, mi történik.
- Nem volt elég a délelőtt, hogy megölesd magad? - hallottam meg a gúnyos kérdést magam mellől.
- Jelenleg nem az én biztonságom az, amiért aggódom - jelentettem ki cseppet sem megsértetten.
- Igazán kedves, hogy ennyire törődsz az én lelkivilágommal, de köszönöm, megvagyok egyedül is - mondta Piton olyan gúnnyal a hangjában, hogy biztos voltam benne, ha én ezt mástól hallottam volna így, azt nem hagyom annyiban. De tudtam, hogy Pitonnál ez természetes, ezért próbáltam én is természetesen kezelni.
- Vissza kéne menned, mert még a végén megint szívrohamot kapnak, ha meglátják, hogy nem vagy sehol.
- Nem tudják, hogy eljöttem, egyébként meg most nem vagyok egyedül. Itt van maga is, és tudtommal maga kiváló a sötét varázslatok terén. Nincs mitől félnem - mondtam, és ránéztem a tavat bámuló Pitonra. - Higgye el, néha a legmagányosabb embereknek is szükségük van arra, hogy valaki mellettük legyen. Mint például most.
Piton nem válaszolt csak horkantott egy nagyot, jelezve, hogy ő neki nem ez a véleménye.
- Nekem is vannak a valóságban ilyesféle sérelmeim - kezdtem el mesélni az ujjaimmal babrálva. - Például amikor a fél iskola a torkomnak ugrik, ordibál velem, piszkál, néha még bánt is.
Piton rám nézett, én meg vissza rá. Nem volt sok fény, de annyi épp elég, hogy lássuk egymás arckifejezését.
- Piszkálnak?! - kérdezte csendesen, felhúzott szemöldökkel a tanár.
- Igen, piszkálnak. Mutogatnak rám, csúfolnak, kínos helyzetbe hoznak, ahányszor csak tudnak. És az a legszörnyűbb, hogy néha még a legjobb barátaim is ellenem fordulnak. Senki nem marad mellettem, aki olykor megvédene, vagy akárcsak meghallgatna. Igaz?
Piton határozatlanul bólintott egy kicsit, én meg elmosolyodtam.
- És a legrosszabb az, hogy nem értjük, miért. Konkrét okuk nincsen rá, semmit nem csinálunk. Nekik elég a jelenlétünk ahhoz, hogy ők okot találjanak.
- De miért kell az embereknek ilyeneknek lenniük? Miért kell bántaniuk másokat? - kérdezte alig hallhatóan Piton.
- Azért, mert irigyek.
- Irigyek? Mégis mire? - nevetett fel kínosan a férfi.
- Arra, hogy mi merünk mások lenni, nem úgy, mint ők. Mi felmerjük vállalni a különlegességünket. Én például ezért szeretem annyira a Harry Potter könyveket. És ne nevessen ki! Mert igenis Harry Potter története arról szól, hogy Harry Potter más, mint a többi gyerek, azok irigységből úgy bánnak vele, mint a kutyával, de ez a szerencsétlen fiú mégis felvállalja, hogy ő mit tud, még ha sokan nem is hisznek benne. De megmutatja, hogy képed rá, és bebizonyítja az irigyeknek, hogy nem az a jó út, amin ők haladnak és egybeolvadnak, hanem az, hogy mindenki merje megmutatni a magában rejlő tehetséget. Merthogy tehetsége mindenkinek van, csak éppen nem ugyanabban. Vegyük például magát. Ön gyerekkorában már több varázslatot tudott, mint a végzős diákok, vagy a bájital! Bájitalmesternek születni kell! Azt nem lehet csak úgy kitanulni, ahhoz érzék kell, és türelem! És ez az, amire mindenki más irigy, hogy ő nem tud ilyen jóember lenni, mint maga. Érti már?
- Nagyjából - érkezett a tömör válasz. - De te mit csinálsz, hogy bántanak?
- Tudja, én imádok verseket szavalni, költeni, regényt is írok, hangszeren játszom, és mindezekben érek el sikereket. A többiek nem.
Ami meg még csak hab a tortán, hogy a tanárok szeretnek, mert nem vagyok rossz, szorgalmas vagyok, és megbízható. Ezért, hogy úgy mondjam, én amolyan kis kedvenc vagyok a tanárok szemszögéből. De ne féljen, az osztály kárpótol minden jóért. Egyszerűen tönkretesznek.
Hosszú csend következett. Nem szóltunk egymáshoz, de nem is kellett. Jól megvoltunk így, csak egymás mellett.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy vissza kísérjelek - állt fel Piton, és elém állt. Én is felálltam, kinyújtóztattam végtagjaimat, és visszaindultunk a Black kúriára.
Már az ajtó előtt álltunk, amikor Piton hátrébb állt, és várt.
- Maga nem jön? - kérdeztem visszafordulva hozzá.
- Ne akarj hozzám ennyire jó lenni - mondta fél mosollyal az arcán a felnőtt. - Nem érdemlem meg.
- Maga jó ember Perselus Piton. Én tudom, és akármennyire próbálja előlem elrejteni, felesleges. Én ismerem magát, és higgye el! A patrónus nem mindig csak az, amire használják - mosolyogtam, azzal beléptem a kellemes meleget árasztó házba. Nyugodtan vettem tudomásul, hogy a rendtagok nem vették észre újbóli eltűnésemet. Gyorsan felrohantam az emeletre, és bementem a szobánkba. Nagy örömmel vettem róla tudomást, hogy Mrs. Weasley nem éppen ide zavarta be Harryéket, hanem a fiús szobába. Így nyugodt lélekkel dőltem az ágyamba, és hajtottam álomra a fejem.

***

Perselus Piton meglepetten állt a Grimmauld tér 12 - es háza előtt. Nem tudta mire vélni a mugli lány viselkedését.
Ismeri? Őt? Az lehetetlen! Egyetlen ember volt, aki őt ismerte, de ő már halott.
A férfi lassan indult el, még mindig a történtek hatása alatt állva. Azon törte a fejét, hogy ez a muglik közül érkezett lány mennyire jó úton halad ahhoz, hogy legjobb és egyetlen gyerekkori barátja, Lily Evans nyomdokába lépjen.
Lehetséges ilyen egyáltalán? Egy gyermekbe ennyi jóindulat szorulása? Úgy látszik igen, mert végtelen hosszú idő után végre úgy érezte, fontos valakinek.
Ha csak egy egészen picit is, de fontos.