Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


9. Fejezet

Korai utazás

 

Sikolyok, földrengés, sok halott ember, a sötét jegy, és Voldemort…
Izzadtságban úszva tértem magamhoz. Ez már az ötödik rémálmom ma este. Csak tudnám mitől. Ilyen még soha nem volt, igaz Voldemort ellen sem menekültem még, de most muszáj. Pár pillanatig csendben füleltem, és amikor megbizonyosodtam arról, hogy nem vertem fel Ginnyt és Hermionét, felkeltem, és egyenesen Lupinhoz indultam. Köntösömet útközben vettem fel, papucsomat is a kezemben hoztam, majd miután sietve felkapkodtam magamra ruhadarabjaimat Lupin szobájához siettem.
Szükségem volt, hogy valakivel beszélgessek ezekről a dolgokról, és hiába van nekem itt Harry, őt nem akarom még több gonddal terhelni. Szóval kopogtam a volt tanár ajtaján és vártam. Nem érkezett semmi reakció, hát még egyszer bekopogtam. Semmi. Talán nem hallja? Vagy valami baja történt?! Be kell jutnom! Kegyetlenül nekiestem az ajtónak, rúgtam, vertem, de az be volt zárva.
Nem értettem. Már teljesen eluralkodott rajtam az aggodalom, amikor mégis érkezett valami válasz. Válasz? Így utólag belegondolva mégsem nevezném annak. Inkább valami morgásra hasonlító hang.
- Remus! Én vagyok az! Dorka! Minden rendben? - tapasztottam fülemet az ajtóra, és próbáltam belesni a kulcslyukon, de az be volt tömve. Újból furcsa hangok szűrődtek ki, de most már egyre jobban a vonyításhoz hasonló.
Akkor esett csak le a tantusz. Szomorúan az előtéri ablakhoz sétáltam, elhúztam a függönyt, és kinéztem rajta. Telihold volt. Pont amire számítottam. Szomorúan biggyesztettem el a számat, de közben tekintetemet végighordoztam a sötét utcán. És meg is akadt valamin. Egy sötét, denevérhez hasonló folt ült a házzal szemközti padon. Nem csinált semmit, csak ült összefont karokkal, és nézelődött. Egy pillanatra felötlött bennem, hogy szólok Siriusnak, de aztán eszembe jutott, hogy legutóbb hogyan reagált a dolgokra. Nem mozdultam, továbbra is csak a pöttyöt figyeltem.
Csuklya volt rajta, teljes mértékben eltakarta az arcát, amit a holdsugár próbált megvilágítani. Továbbra is csak figyeltem, és nem hiába: az alak megmoccant. Tekintetét pontosan rám emelte. Úgy nézett rám a csuklyája alól, hogy azaz érzésem lett, kifejezetten engem néz. De ez lehetetlen! A ház Fidelius-bűbájjal van álcázva az idegenek elől. Úgysem lát - gondoltam magamban -, biztosan csak káprázott a szemem a fáradtságtól.
Ugyanis, a sok leselkedés közepette olyan eszméletlen álmosság lett úrrá rajtam, hogy azt hittem, kidőlök az ablakon. Már nem volt erőm visszamenni az ágyamba, sem a rejtélyes idegennel törődni. Ásítottam egy nagyot, összébb húztam magamon a köntöst, és álmosan ültem le az ablak tövébe. Fejemet a kiugró falba támasztottam, és már aludtam is.
Ám de nem sokáig. Újból sikerült marhaságokat álmodnom Voldemorttal és velem kapcsolatban. Álmosan fújtam egy nagyot mérgemben, majd feltápászkodtam. Tekintetemmel megkerestem a falon függő órát, és hangosan nyögtem egy nagyot. Hajnali egy óra. Nem igaz! Én így meghalok reggelig. Nem bírom! Dühösen meredtem ki ismét az ablakon és megrökönyödve láttam, hogy az előbbi alak még mindig a padon üldögél kényelmesen, és miután elhúztam a függönyt, ismét felém kapta a fejét.
Kinyitottam az ablakot, és kihajoltam rajta. Az alak csak csendben felállt, és ráérősen az ablak alá sétált, zsebre dugott kezekkel. Mikor odaért, felnézett, de csuklyáját továbbra sem vette le. A holdfény tökéletesen megvilágította az illető arcát, aki éppen felhúzott szemöldökökkel és kaján fél mosollyal az arcán megszólalt Perselus Piton hangján.
- Ha a Roxfortba akarsz menni, azt ajánlom, kezd el megszokni, hogy az éjszaka az alvás és a nyugalom időszaka.
Én csak néztem kikerekedett szemekkel, és semmit nem szóltam. Nem is tudtam volna szólni!
- Miért nem vagy még ágyban? Egy órája, hogy itt jártál, mi ösztönzött arra, hogy újból ellenőrizz? - folytatta Piton továbbra is engem bámulva. Gyorsan becsuktam az ablakot, megigazítottam a függönyt, és teljesen felélénkülve leszaladtam a földszintre. Gyorsan kinyitottam az ajtót, és beengedtem a férfit. Mikor meglátott, csak horkantott egyet, majd egyenest a konyhába indult. Sietve visszazártam a lakatokat, és Piton után rohantam. Mikor beértem a konyhába meglepődve vettem tudomást arról, hogy Piton a tűzhelynél szorgoskodik. Csendben leültem, és álmosan lehajtottam a fejem.
- Úgy nézel ki, mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt egész éjjel - mondta Piton hátra pillantva a válla fölött.
- Mert nem is aludtam - mondtam, és ásítottam egy nagyot. Piton valamit még csinált a tűzhelynél, aztán otthagyta az éppen forró kotyvalékot, és leült velem szemben. Nem kérdezett, csak nézett, én meg vissza rá.
- Miért nem? - kérdezte, és újból a most már gőzölgő főzetéhez lépett.
- Nem tudom. Állandóan hülyeségeket álmodom, vagy arra ébredek, hogy nem kapok levegőt. De ezek csak álmok. Ugye? - kérdeztem félénken, és élénk érdeklődéssel kísértem, amint a férfi kiönti a folyadékot egy bögrébe, majd a zsebébe nyúl, előhúz egy kis fiolát, és beleönti annak tartalmát a gőzölgő csészébe.
- Nem kifejezetten - adott választ az előbbi kérdésemre, majd fogta, és elém rakta a bögrét, majd leült és várt.
- Mégis mi ez, ha szabad kérdeznem? - csodálkoztam, és egy mélyet szippantottam a forró gőzből. - Kakaó? Maga komolyan kakaót készített nekem?! Hát az eszem megáll!
- A kakaó csak eszköz. Nem az a lényeg - mondta felhúzott szemöldökökkel a bájitalmester.
- Nem? Hát akkor mi? Várjunk csak! Az, amit beleöntött? - kérdeztem gyanakodva, mire Piton bólintott. - Mit öntött bele?!
- Ne kérdezz, csak idd meg! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon a férfi.
- De én...
- Idd meg!
- Maga mondta! - azzal felhörpintettem az egész bögre tartalmát. Először nem történt semmi, furcsán néztem a bájital mesterre, de az csak rejtélyesen mosolygott. Aztán pár másodperc eltelésével, eszméletlen álmosság lett úrrá rajtam. Piton felállt, mellém lépett, én meg egyenest a karjaiba dőltem. Utolsó emlékem az, hogy Piton az ölébe vesz, majd átvisz a nappaliba és letesz a kanapéra.

***

Reggel nyolc óra tájban arra ébredtem, hogy madárcsicsergést hallok. Kinyitottam a szemem, és álmosan meredtem a kandalló előtti fotelre, amiben valószínűleg ült valaki. Jelenleg nem érdekelt, hogy ki az, sokkal inkább az, hogy nem álmodtam rosszat. Nemhogy rosszat, semmit sem! Az este tökéletesen álommentes volt. De, hogy kerültem ide a kanapéra? Emlékeim szerint…
Hirtelen beugrott minden, és megértettem a dolgokat.
Az a fekete folt a fotelben nem más, mint Piton. Ezek szerint a férfi is itt aludt. De vajon hol vannak a többiek?
Lassan felültem, és ásítottam egy hatalmasat. Érdekes módon a fotel is mintha szusszant volna egyet. Nem, nem a fotel volt, csak Piton. Biztos őt is elnyomta az álom. És éppen most ébredezik ő is.
- Jó reggelt, és... megint köszönöm! - ültem boldogan és frissen a kanapén.
- Nincs mit megköszönnöd - jött a rövidke válasz, és a férfi felállt, hogy kinyújtóztassa végtagjait. Csak ültem, és hálával meredtem a tanárra.
- Jövök magának még eggyel - vigyorogtam, de ő csak rám nézett.
- Csak eggyel - mondta, és elindult a konyhába. Én utána.
- Hogy érti, hogy csak eggyel?
- Én a tegnap estét egynek vettem - mondta Piton, és öntött ki magának egy pohárba a tegnap készített kakaójából.
- De hát azt nem azért csináltam - mondtam meglepetten.
- Tudom.
- Egyébként mi volt az, amit adott nekem? - kérdeztem, és én is követtem a példáját.
- Álomtalan álomfőzet volt. Egyszerű bájital.
- És honnan tudta, hogy kelleni fog? - kortyoltam a kakaómból.
- A délelőtt történtek után gondoltam, elkelhet majd.
- Jól jött, és még egyszer köszönöm - hálálkodtam. - Egyébként hol vannak a többiek?
- Már csak egy hét van hátra szeptember elsejéig, így elmentek beszerezni a tananyagokat és felszereléseket.
- Értem.
- Mi pedig még ma elindulunk - jött az értelmetlen mondat.
- Tessék? Elindulunk? Hová? - nyeltem félre az italt.
- Dumbledore parancsára mi még ma elutazunk a Roxfortba - mondta Piton, és kiürült bögréjét egy pálcasuhintással tisztára varázsolta, majd a helyére rakta.
- És Harryék? - vágtam meglepett arcot.
- Potterék majd a Roxfort Expresszel jönnek elsején. Addig is attól tartok, be kell érned velem, Dumbledore professzorral, és McGalagony professzorral. Na, meg Hagriddal - mondta a férfi kárörvendő vigyorral az arcán.
- Az jó - mondtam. - Csak mi leszünk? Az egész kastélyban?
- Igen.
- És én mit fogok csinálni ott egyedül?
- Most mondtam el, nem leszel egyedül - fújt egyet Piton mérgesen -, de ha annyira tudod, hogy unatkozni fogsz, majd adok feladatokat.
- Nekem? Például? - ragyogott fel a szemem.
- Majd meglátjuk, de most menj, és pakold össze azokat a holmikat, amiket hozni akarsz magaddal! - adta ki a parancsot Piton, majd átmentünk a nappaliba. - Jut eszembe! Kingsley Shacklebolt ezt üzeni neked - és egy barna dobozkát nyomott a kezembe. Menthetetlen kacagásban törtem ki.
- Valami baj van?! - kérdezte aggódóan végigmérve Piton, mintha megakarna bizonyosodni arról, hogy nem ment el az eszem.
- Ez nem az enyém - nevettem, mire Piton összehúzta szemöldökét, és megforgatta kezében a kis dobozt. - Ez Petunia Dursley varródoboza.
Piton csak undorodva a kezembe nyomta, és engem nézett.
- Ugye ez nem számít lopásnak? - kérdeztem csukladozva. - Mármint, hogy elhoztuk az ő tudta nélkül.
- Nem hinném - mondta a férfi, majd az előszobába indult. - Most el kell mennem, még nekem is össze kell pakolnom. Pontosan tízre itt leszek, ha addig nem készülsz el, nélküled megyek.
- Attól ne féljen - mosolyogtam, miközben ajtót nyitottam neki. - Nincs valami sok holmim.
- Dorka! - fordult még vissza az ajtóból a tanár. - Lupint hagyd békén, messze kerüld el, Potterék, ha minden igaz tíz előtt öt perccel érkeznek. Addig is maradj a szobádban, ne csavarogj, és próbáld meg nem veszélybe sodorni magad! Megértetted? - nézett rám komolyan a férfi, mintha valóban aggódna értem.
- Igenis, főnök! - vágtam vigyázzállásba magam, és a vicc kedvéért még tisztelegtem is. Piton csak megforgatta a szemeit, majd távozott. Becsuktam mögötte az ajtót, és örömömben kiáltottam egy nagyot! Villámsebesen felszáguldottam a szobámba, és becsaptam az ajtót. Megfogtam a még könyvesboltban ingyen kapott könyvet, a táskám mélyébe rejtettem, majd fogtam a pénztárcámat, és a dobozkát, és azokat is beletuszkoltam a kis szütyőmbe. Piton ezt komolyan gondolta? Mit csinálok én még majdnem két óráig? Itt még csak tévé sincs!
De van telefon és van töltő! Lefeküdtem az ágyamra, és elkezdtem kockulni. Így telt az idő egészen tíz előtt öt percig. Akkor fogtam magam, zsebre vágtam a telefonomat, és lesiettem az előszobába. Most kell érkezniük Harryéknek ahhoz, hogy még eltudjunk egymástól búcsúzni.
De miért nem jönnek? Hol maradnak már? Piton azt mondta, ilyenkor érkeznek, de sehol sincsenek. Már csak egy perc. Fogtam magam, szokásom szerint zsepit vettem elő és írni kezdtem:

Drága Harry!
El kellett mennem, de a Roxfortban majd találkozunk egy hét múlva. Addig is kérlek, vigyázz magadra, és sok sikert a holnapi tárgyaláshoz! Sikerülni fog! Nem tudom, hogy Dumbledore megengedi-e majd, hogy levelezzünk, de ha nem engedné, akkor vedd úgy, hogy én gondolok rád minden nap minden percében.
Ölel, a tesód

Gyorsan ráfirkantottam még egy vigyori fejet, aztán letettem a nappaliban lévő kis asztalkára. Gondoltam, ott majd észreveszik. Ebben a pillanatban kopogás érkezett a bejárati ajtó irányából, én meg oda siettem és ajtót nyitottam. Kissé csalódott arcot vágtam, mikor megláttam, hogy ez csak Piton, de ő ezt rögtön kiszúrta.
- Mi bajod? És hol vannak Potterék?! - nézett körbe a szobában meglepetten.
- Még nem érkeztek meg - mondtam szomorúan, lehajtott fejjel.
- Csak egy hétről van szó, nem fogsz belehalni! - próbált vigaszt nyújtani Piton kicsit sem sikeresen. - Hát a csomagjaid?
- Itt van - emeltem fel a kis táskámat.
- Ennyi? - lepődött meg a férfi.
- Ennyi. Várjunk csak! A töltő fenn maradt, mindjárt jövök! - azzal otthagytam a meglepett arcot vágó tanárt. Pár másodperc múlva már ott is voltam a telefon töltőjével a kezemben.
- Minek neked ez a zsineg? - fogta meg Piton, amíg én kabátba bújtam.
- Ez nem zsineg, hanem telefontöltő. Köszönöm! - mondtam, és kivettem a kezéből és azt is belepasszíroztam a táskámba.
- Indulhatunk? - kérdezte Piton.
- Igen - válaszoltam, és még egyszer visszafordultam a lakást szemügyre venni. - Remus? - kérdeztem.
- Ne félj, megvan ő egyedül is. Gyere! - azzal kiléptünk a szabadba, Piton védővarázslatokkal látta el a bejáratot, majd miután végzett, mellém állt, és a kezét nyújtotta felém. Még egyszer utoljára körbekémleltem az utcában Harryéket keresve, de nyomuk sem volt. Megfogtam Piton karját, és abban a pillanatban eltűnt a Grimmauld tér, és helyette egy kedves kis falucska terén találtam magam, oldalamon a tanárral.